Távollét

Még bronz karodra hullanak,
cirógató fénysugarak
a tigriscsíkos ablakon
beszökő, révült hajnalon.

Még szarkaláb ring odakinn,
ha szellő rebben szirmain,
de szemzugodba is talált
utat már néhány szarkaláb.

Még szilva hullong, szép kerek,
de fák levelén réz pereg,
s úgy sápad el a sok levél,
mint hajad festi őszre dér.

Még arcod sima árkain
nem mélyít ráncot ráncra kín;
mosolyod is friss, ringató,
barackként eltenni való.

De fáradtabb, mint tegnap volt.
S a megújuláshoz egy holt
idő kell, tér, és távolság,
érlelni új vágy lángborát.

Ne fuss, idő! Langy esőként
permetezz sorsunk vetésén,
s kosárba érjen minden perc
zamata, ha ismét ölelsz.