Térdig hóban
A novemberrel érkeztem
furcsa csenddel, térdig hóban.
Anyám rőköl*, szívem retten...
Teremtőm szól: minden jól van.
Indultam parányin, pőrén,
homlokomon temérdek ránc...
Anyám fiatal lett, én vén.
Így kezdődik az Élet-tánc.
Nagyra szabtad a keresztet,
nyöszörögtem terhe alatt.
Ez a fátum földet renget,
gyenge hátam beleszakad.
Rajta csüngtem, hol meg húztam...
Milyen fából, hogy tákoltad?
Gyarapszik naponta súlyban,
holtában el sose korhad.
Hűtlen lettem, mint szeretőm,
odébb rúgtam: Én nem viszem!
Nélküle lesz több levegőm,
jobb, ha az út szélén pihen...
Keservek kútjába löktél,
nem hallották hegedűmet.
Bűnhődik, kit vezet öncél,
gyarló lelkem egyedül lett.
Visszafordultam sorsomért,
vettem újra a keresztet.
Enyém, bár nem testemre mért,
alatta még térdem reszket.
Uram, eléd most leteszem,
mezítelen vagyok újra.
Állok némán, egyenesen,
miként küldtél földi útra.
*rőköl: sír, zokog
Hozzászólások
lnpeters
2012, november 25 - 14:37
Permalink
A "rőköl" kifejezést én sem
A "rőköl" kifejezést én sem ismertem. Igen merész, hogy máris az első strófában szerepelteted...
Kitűnő vers, de nem lehet azonnal reagálni rá...
Pete László Miklós (L. N. Peters)
Zajácz Edina
2012, november 28 - 11:30
Permalink
Köszönöm szépen, László!
Köszönöm szépen, László! Gonolkoztam rajta használjam-e, itt van szerepe, rögtön az elején.
Nem baj az, ha megismerünk, felidézünk olyan kifejezéseket, amelyek már feledésbe merültek:).
seni
2013, január 5 - 13:11
Permalink
Nagyon szépen felépített
Nagyon szépen felépített vers. Sokszor olvastam már és mindig elszorul a szívem.Nagyon szépen leírtad. Én ismertem a rőköl szót, nem hiába, szabolcsi vagyok.
Ölellek!