Történelmi fordulópont vol-e Szigetvár ostroma? _ XIV.

TIZENHARMADIK RÉSZ

 

Zrínyi Miklós már a szigetvári ostrom előtt is vett részt komoly várvédelmi harcban. Ma már erről kevés szó esik, de akkoriban döntő fontosságú volt. Kevés olyan magyar várkapitányt ismerünk, aki több létfontosságú török várostrommal szemben védelmezett igazán jelenős magyar várat. Zrínyi Miklós ezen kevesek egyike volt.

 

1529-ben Zrínyi már részt vett Bécs védelmében. Az azonban még merőben más szituáció volt. Buda vára még a magyar király kezén volt, és föl sem merült, hogy a török tartósan berendezkedhet az ország közepén. Kétségtelen azonban, hogy Zrínyi Miklós az első komoly várvédelmi tapasztalatait a császárváros védelmében szerezte. Ez azonban a hazai viszonyokra csekély hatással bírt. Magyarországon egyetlen erőd sem volt Bécshez fogható, és az osztrák fővárost is csak nehezen, nagy veszteséggel sikerült megoltalmazni. Gyaníthatóan az ostrom Zrínyi számára leginkább elvi jelentőséggel bírt; megmutatta, hogy felkészült és elszánt védelem kudarcra ítélheti a török ostromot.

 

1541-ben török kézre került az ország fővárosa, a következő években pedig a török megkezdte a hódoltság kiszélesítését, részben Buda stratégiai védelmének, részben pedig a további hódítások előkészítésének céljából.

 

Ilyen célokkal indult az 1543-as török hadjárat.

 

A török támadás gyászos eredményei kapcsán nem indokolatlan azt mondanunk, hogy voltaképpen ezzel a hadjárattal kezdődött Magyarországon a török Hódoltság igazi története.

 

Elestek a következő fontosabb várak és városok:

 

v     Szeged

v     Siklós

v     Pécsvárad

v     Pécs

v     Törökkoppány

v     Esztergom

v     Tata

v     Székesfehérvár

v     Ozora

v     Simontornya

v     Tamási

 

Szulejmán szultán személyesen vonult fel a török fő erőkkel. Igen fontos magyar várakat és városokat foglalt el, kiszélesítve ezzel a török uralma alá tartozó területet. Buda megközelítési útjait szisztematikusan elfoglalták.

 

A magyarok mindenütt elkeseredett és hiábavaló ellenállást tanúsítottak. Érdekes, hogy a lakosság sokkal inkább hajlamos volt rá, hogy helyben maradva várja meg a támadást, mint a katonák. Ezek több esetben előre megfutamodtak. Különösen a külföldiek iszkoltak el gyakorta az oszmán útjából.

 

Ha a térképre nézünk, nyilvánvalónak tűnik, hogy például Pécs vagy Siklós menthetetlen. Ezeket mindenképpen elfoglalja a török, szüksége van rájuk Buda megtartásához.

 

Mégis. Még ezeknek a városoknak a lakói is védekeztek, amíg tudtak. Egyik véres és hiábavaló védelmi harc a másikat érte. Tört előre a roppant áradat, és mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a szétvert, meghasonlott, padlóra küldött ország nem rendelkezik elegendő erővel a megállítására.

 

Micsoda lelkierő lehetett ezekben az emberekben, ha újra és újra megkísérelték a tökéletesen reménytelennek tűnő ellenállást a legyőzhetetlennek hirdetett török ellen, a világ egyik legerősebb hadserege ellen?

 

Mi ért nem menekültek? Miért nem költöztek külföldre? Miért nem hódoltak meg önként, ha a török úgyis legyőzhetetlen?

 

A török is csodálkozott. Az ellenálláson is. Azon meg legfőképpen, hogy a magyarok még a meghódított területen is szívósan ragaszkodnak magyarságukhoz és keresztény hitükhöz? Mi értelme ennek? A Balkánon egyre többen térnek át az iszlámra, miért makacskodnak?

 

Reménytelen ellenállás, halál, halál, halál…

 

Mi értelme volt?

 

Ellenállás nélkül, harc nélkül soha sehol nem lehetett volna megállítani a törököt.

 

Kockázat nélkül nem létezik győzelem. Nagyon sok honfitársunk kockáztatta, vagy éppen feláldozta akkor ezért az életét.

 

A török pedig csak egyre hömpölygött tovább, sorra elnyelve falvakat, várakat, városokat.

 

Az igazán nagy területi veszteséget az ország nem a Duna vonalán szenvedte el, ahol a szultán vonult fel a fő erőkkel, hanem a szárnyakon, ahol a különféle alvezérek csapatai özönlötték el a magyar vármegyéket.

 

Így esett el az Alföldön Szeged.

 

Ilyen, a szárnyakon vezetett támadás volt az ország délnyugati részei, valamint Horvátország és Szlavónia ellen Ulema boszniai pasa és Murád pozsegai bég támadása.

 

A török sorra elfoglalta Csázmát, Atinát, Sofronicát (előbbit Batthyány Orbán, utóbbit Bánffy István védelmezte), Belostinát, Rahócot, majd a Dráván átkelve a Muraközbe tört.

 

Kritikus helyzet. Ha a török ezeket a területeket 1543-ban meghódítja, sohasem alakulhat ki a Zrínyi-birtokok védelmi rendszere, és az oszmán hadaknak szabad átjárása nyílik Stíria és Itália felé. Akkor másképpen alakul a magyar történelem. Még sokkal kedvezőtlenebbül.

 

Vajon melyik volt az a vár, amelyik a Muraközben útját állta a töröknek?

 

Nincs sok választásunk.

 

Csáktornya.

 

A Zrínyi birtokok leendő központja. Ekkor még nincs Zrínyi tulajdonában. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy Később Zrínyi Miklós minden követ megmozgat majd, hogy megszerezze. Fontos vár, a lehető legfontosabb. A babonák, előjelek, ómenek korában élünk. Egyes helyeknek, sőt dátumoknak is mágikus erejük van.

 

Ilyen dátum például augusztus huszonkilencedike. A magyarok, sőt a Magyarországon harcoló keresztények rettegnek tőle.

 

Mi minden történt augusztus 29-én?

 

Nézzük egyenként:

 

1521.

 

Ø      Ezen a napon esik el Nándorfehérvár.

 

1526.

 

Ø      Ezen a napon vívják a mohácsi csatát.

 

1541.

 

Ø      Ezen a napon veszi be a török csellel Budát.

 

Ez volt a „mágikus nap”, „a gonosz dátum”, a törökök számára „a szerencse napja”, a magyarok rettegtek tőle. Még a következő évszázadban is. 1660-ban szintén ezen a napon esett el Nagyvárad.

 

Buda visszafoglalásának idején, 1686-ban még mindig rémületet okozott a dátum az ostromlók körében. Nem véletlen, hogy a török éppen ezen a napon kísérelt meg kitörést. Amikor a nap „mágiája” csődöt mondott, a védősereg ellenállása gyorsan meg is tört.

 

Ha egy napnak ilyen „mágikus” ereje van, vajon miféle jelentőséggel bírhat egy mágikus hely?

 

Például az a vár, amely először állította meg Magyarországon a Mohács utáni török terjeszkedést?

 

Csáktornya volt az a vár, amely Magyarországon először vert vissza sikerrel török ostromot. Nem véletlenül törekedett a megszerzésére később Zrínyi Miklós.

Ma a nemzeti emlékezetben úgy él a török várháborúk időszaka, mint kemény, de dicsőséges küzdelem a barbár török hódítók ellen. Azonnal Eger vára jut eszünkbe, Gárdonyi Géza regénye ezt szinte belénk égette.

 

De akkoriban még nem létezett ilyen példa. Eger várának dicsőséges védelméig még csaknem tíz esztendő van hátra.

 

Most azt tapasztalják a kortársak, hogy a török minden várat, minden várost elfoglal, azt is, amelyet a legelszántabban, a legszívósabban védenek. Egyetlen erődítmény sem áll meg előtte.

 

Néhány szót szólnom kell a török várostromról.

 

Annak idején a terepet uraló pontokon épített lovagvárak képesek voltak véget vetni egy-egy hadjáratnak. A lovagi hadvezérek általában nem sokat konyítottak az ostrom művészetéhez. A római harci eljárások feledésbe merültek, a néha sebtében összetákolt ostromtornyok, hajítógépek, faltörő kosok felhasználásával is nehéz és körülményes volt a megerősített helyek ostroma. Nagy részben azért, mert a lovagi seregek katonáinak nem fűlött a foguk a kétkezi munkához. „Parasztként dolgozni” szégyen volt, nemesi származáshoz méltatlan.

 

Érdekes, hogy ennek a lovagi szemléletnek a nyoma még a XVI. századi Magyarországon is megmaradt. Bő évtizeddel Szigetvár eleste után valamelyik osztrák parancsnok azt javasolta Nádasdy Ferencnek, az „erős fekete bégnek”, hogy vágja át valamelyik kisebb folyó gátját, mert az útját szegné a török portyázóknak. Nádasdy erre valami olyasmit felelt, hogy „a katonái nem dolgoznak, mert mind nemes”.

 

Ágyúkat várak ostromára már nagyon hamar alkalmaztak, vegyes eredménnyel. Az ormótlan lövegek szállítása a rossz utakon sokszor megoldhatatlan feladatot jelentett. Az első lövegek naponta csak néhány lövés leadására voltak képesek, a csövük gyakran megrepedt, felrobbant. Időnként több kárt okoztak a saját csapatoknak, mint az ellenségnek.

 

A fejlődés azonban mégis az ágyúk alkalmazása mentén haladt előre.

 

Kezdetben óriási méretű, kőből faragott lövedékeket lövöldöztek a falakra. Voltaképpen a korábbi hadigépek eljárása volt ez, csak a golyókat most ágyúkból lőtték ki. Nándorfehérvárt 1456-ban a török még így ostromolta. Az ilyen ostromban gyakran előfordult, hogy a lövedék a falakon darabokra tört, és nem volt képes kárt okozni.

 

Valamikor az 1450-es években a francia és a burgundiai tüzérség kezdte használni a vasgolyót. Ezzel megnövekedett a várostrom hatékonysága. A franciák vasgolyókkal foglalták el, vagy döntötték romba az angol erődöket, a század végére ki is űzték hazájukból a szigetországi megszállókat. Közben értékes tapasztalatokat szereztek az ágyúk mozgatása és az ostromtüzérség mobilizálása terén.

 

A mobil ostromtüzérség európai premierjére sokak szerint VIII. Károly francia király itáliai hadjáratában került sor. A franciák korábban bevehetetlennek tartott erődök egész sorát foglalták el ostromtüzérségük alkalmazásával. Nem egyet úgy, hogy a vár túlságosan magas és vékonyra épített fala a védőkre omlott. Az ostromágyúk a falat rombolták, a meredek röppályájú lövegek (zömmel mozsarak) pedig igyekeztek belőni a falak mögé.

 

Az itáliai hadmérnökök tanultak a leckéből. Mostantól sokkal alacsonyabbra, de jóval szélesebbre építették az erődök falait. Ezekre már kellő számú ágyút lehetett helyezni, hogy tűzpárbajt vívhassanak az ostromlókkal. Szintén itáliai újítás volt a nagyméretű, oldalazó védmű, azaz a bástya. Ez már teljes mértékben a lőfegyverekre építette a védekezést; a bástyákon elhelyezett ágyúk és muskéták védelmezték egymást, illetve a közöttük lévő falszakaszt, a kötőgátat (kurtinát).

 

A bástyák kezdetben kerek alaprajzúak voltak, de az ilyenek hátránya hamar kiütközött. A bástyák köríve mentén holttér keletkezett, a védelmi létesítmény tövébe jutott támadókat már nem lehetett tűz alá venni.

 

A holttér kiküszöbölésének szándéka hozta létre a szögletes, háromszög alakú olaszbástyákat. Idővel a bástyák mérete növekedett, a kötőgátak hossza pedig csökkent.

 

A magyarországi várépítészet nagyjából idáig jutott.

 

A török ostromtudása korántsem volt lebecsülendő. Időnként látványos hibákat is elkövetett, például Eger híres ostrománál, amikor nem jött rá, hogy a palánkfalakat nem szemből, hanem ferdeszögben kell lőnie. Előbbi esetben a lövedék a palánkot fedő sárral tapasztott vesszőfonadékba tapadva erősíti a falakat, utóbbi esetben a fedőanyag lepereg, és a palánk gyorsan szétesik. Dobó István 1552-ben sikerrel védte meg Eger várát, negyvennégy év múlva azonban a közben alaposan megerősített és jóval nagyobb őrséggel rendelkező vár mégis viszonylag gyorsan török kézre jutott.

 

A következő század néhány francia hadmérnök elismerte, hogy a török ostromművészet egyáltalán nem korszerűtlen, sőt némely elemét maguk a franciák is az oszmánoktól vették át.

 

Köztudomású. Hogy a XVI. század folyamán a franciák és a törökök szinte végig szövetségesek voltak. Még a magyarországi hadszíntérre is kerültek franciák. 1600-ban, Kanizsa ostrománál például ötszáz főnyi francia alakulat is szolgált az oszmán seregben.

 

A török hódítók úgy jutottak el Európába, hogy eleve állandó hadsereggel rendelkeztek, ami a kontinensen lényegében véve a Római Birodalom óta nem létezett. Ez képezte az oszmán fölény legfontosabb komponensét. Ez tette lehetővé, a hadsereg állandó jellegéből fakadó szervezési és kiképzési hatékonyság és az ebből fakadó harctéri állóképesség, hogy olyan helyzetben is győzni tudjanak, amikor ellenségeik nem voltak súlyos létszámhátrányban, és olyan egységekkel rendelkeztek, amelyek képesek voltak a török alakulatokkal szemben a harcmezőn jelentős taktikai fölénybe kerülni. Erre példa a nikápolyi csata.

 

Az állandó hadsereg jellegéből eleve következik, hogy feladatkörének minden lehetséges eszközzel próbál megfelelni. Az oszmán állandó hadsereg legfontosabb feladata az állandó hódítás volt, az pedig gyakran együtt járt várak és városok ostromával. Voltaképpen ezt nem is tudták elkerülni.

 

Az állandó hadsereg jellegéből az is következik, hogy a török rendelkezett műszaki alakulatokkal, illetve voltak az oszmán gyalogságnak olyan egységei, amelyeket földmunkákra lehetett vezényelni, és voltak hozzáértő tisztek is, akik az ilyen munkálatokat irányították.

 

Az oszmán haderő legfontosabb és katonailag legütőképesebb részét a reguláris, portai seregnek nevezett kapi-kuluk csapatok adták. Ennek egyik alakulata volt az udvari tüzérség. I. Szelim szultán óta a török jelentős tábori tüzérséggel rendelkezett.

 

Köztudott, hogy a török tüzérség zöme zsoldba fogadott nyugat-európai szakemberekből – olaszokból, franciákból, portugálokból, spanyolokból – állt. Szigetvár ostrománál a tüzérségi parancsnok szintén egy portugál tiszt – Ali Portug bég – volt.

 

A tűzfegyvereket az oszmán fegyveres erők hamar átvették. Éppen a tárgyalt korszakban, Szulejmán szultán idején szerelték fel a török gyalogság jelentős részét – főleg a janicsárokat – puskákkal.

 

A várostrom korabeli török elvei semmivel sem voltak rosszabbak a korabeli nyugat-európai ostromművészetnél. Ez természetesen leginkább a török főerőkre vonatkozik; egy-egy pasa vagy bég – különösen a „béke” időszakában – helyenként igen gyarló módszerekkel kísérelte meg valamelyik magyar vár elfoglalását. Ha azonban a szultán, a nagyvezír – esetleg a budai pasa – volt a támadás vezetője – az ostromot aligha lehetett félvállról venni.
 

Hogyan is zajlott a török várostrom?

 

Folytatása következik.