Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XLV.

NEGYVENÖTÖDIK RÉSZ

Kritikus pont rögtön az ostrom legelején. Nyugaton kisebb probléma miatt is adtak fel erődöt, Szigetvárnál erősebbet is.

Itt erről szó sem lehet.

Sokat írtak már arról, hogy a magyarországi várakat a rosszul felszerelt és még rosszabbul ellátott magyar végvári katonaság micsoda halálra szánt fanatizmussal védelmezte. Azt is gyakran leírták, hogy miért: a megcsonkított, darabokra szakított hazának egyetlen apró részét sem akarták az ellenség kezére engedni.

Ha nem így tesznek, ha nem védekeznek „fanatikusan”, az 1560-as évekre az egész ország könnyűszerrel oszmán kézre juthatott volna. A mai történészek erre szokott bölcsességükkel azt írnék, hogy „szükségszerűen” veszett el az ország.

Ha egyetlen magyar várat sem tudtunk volna megvédeni, a mai történettudomány azt hangoztatná, hogy nem is lehetett volna, hogy a török ellen egyetlen magyar erődnek sem volt esélye. Ezt hosszan indokolnák, hivatkoznának a túlerőre, a várak elégtelen ellátottságára, felszereltségére.

Mindenféle anyagias nézőpontból teljesen igazuk volna. Az összes magyarországi várostrom úgy kezdődött, hogy anyagi értelemben a magyar védelemnek szemernyi esélye sem volt. a most tárgyalt sem kivétel. Nincs az a számítógépprogram, ami esélyt adna Horváth Márk kapitánynak és katonáinak a török ellenében. Minden anyagi megfontolás ellenük szól.

Igen komoly ledorongolásban volna része annak, aki félénken meg merné jegyezni, hogy a háborút nemcsak a nyers erő teszi.

Nem véletlenül beszélek erről. A magyarországi várak védhetetlennek tűntek. Még a ma méltán híres várharcok is azzal kezdődtek, hogy „a józan emberek” a környékről is elmenekültek. Egyesek külhonig meg sem álltak, ahogy ma tennék a hasonló kvalitásúak.

Hogy még jobban kiélezzem a mondandómat, képzeljük el, ha török sikerrel záródnak az alábbi várostromok:

v     1532 Kőszeg

v     1552 Eger

Gárdonyi Géza akkor talán sohasem írja meg Egri csillagok című regényét, kevesebb mondánk születik, és Kőszegen nem tizenegykor harangoznak.

Vajon gondolna-e akkor bárki is arra, hogy ezek a várostromok esetleg magyar sikerrel is végződhettek volna?

A történészek nem szűnnek meg az orrunk alá dörgölni, hogy a „mi lett volna, ha” felvetés minden formája – tudománytalan. Az ő tudományuk szemlélete szerint valóban az is, de egyáltalán nem biztos, hogy valótlan.

A jelenlegi történetszemlélet hasonló filozófiai problémák tucatjait termeli ki, de most nem foglalkoznék ezzel tovább.

Van ugyanis a történetfilozófiánál konkrétabb és súlyosabb tanulsága is a magyar várvédelemnek.

A magyar végvári katonák egy-egy török ostrom alatt erejükön felül álltak helyet az oszmánnal szemben. Gyaníthatóan nemcsak a sikeres, hanem a legtöbb sikertelen védelem esetében is. A török történetírók nem győznek csodálkozni a „gonosz magyar gyaurok” elszántságán, találékonyságán és makacsságán, hogy még a legreménytelenebb helyzetekben is keményen küzdöttek, akkor is, amikor már semmi értelme sem volt, akkor is, amikor mindenki más már régen beszüntette volna helyükben a harcot.

A most tárgyalt ostrom egyik legfőbb tanulsága is ez: Szigetvár védői erőn felül álltak helyt.

A török nem szakszerűtlenül és nem erélytelenül fogott a vár ostromához. Az ostrom taktikai színvonala messze meghaladta a védelem lehetőségeit. Ha csak ezen múlna…

Nem csupán ezen múlt.

Ha ezen múlt volna, ma nem létezne Magyarország.

A török tervszerűen folytatja az ostromot, a vár lövetése nem szünetel, a földmunkák is jól haladnak.

Szerte a Dunántúlon harc folyik, portya portyát követ. A török marcaltői rajtaütését a magyarok egy Székesfehérvár elleni támadással torolják meg:

„Ez elmúlt vasárnap délkor időn ott voltunk; az török is kijött vala harcolni, voltanak mint harmadfélszáz lóval, és azután ugyan nyilván értettem, hogy annál többen voltanak; valamennyien voltak, mind kint voltanak; gyalogjuk is volt, de azoknak számát nem írhatom Kegyelmednek. Ami kevesen lőnek (ti. a törökök) igen emberkedének, harcoltunk velük azt hiszem négy óráig; elég kopjákat törének az uraim, fejeket vettenek, több mint felükben nem veszett: az szegény Krakkai Tamásnak vevék fejét egy szolgájával együtt. A többiek hála Istennek, mind egészségben jöttenek haza. Ezt is írhatom Kegyelmednek, hogy annyira harcoltunk velek, hogy az kapun be is vágtuk őket, az híd alá is egynéhány hullott bennek...”

Zajlik a szokásos kisháború. Ekkor úgy tűnt, Szigetvár magára maradt a túlerővel. Aggódik a várkapitány is. Június 17-én ezt írta:

”…már nagyon fáradtak vagyunk, mert mióta meg vagyunk szállva egy órányi nyugodalmunk nem volt.”

A mindenkori túlerő állandó eljárása. A saját csapatait felváltva alkalmazza, pihenteti, de a védőknek percnyi nyugodalmat sem enged, zaklatja őket éjjel-nappal. Kipihenten könnyű elszántnak lenni. Ha azonban fogy az erő és energia, ha nincs nyugalom, a legtöbb ember megtörik. Akkor a túlerő fölébük kerekedik, elfárasztja és semmivé teszi őket.

A fáradtságnak egyéb tünete is van. vita támad a védők között arról, kell-e tovább védeni a várost.

„mi lenne tanácsosabb: a várost odahagyva a várba vonulni, vagy azt amíg csak lehetséges védelmezni”

Horváth Márk kapitány és Újlaky Sebestyén hadnagy kitartottak amellett, hogy tovább kell védelmezni a várost.

Az ostrom kulcsfontosságú döntése volt, a későbbi siker talán legfontosabb mozzanata.

Folytatása következik.