Uballit háza - XVIII.

 

 

 

 

 

L. N. Peters:

Uballit háza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

L. N. Peters:

UBALLIT HÁZA                                                     

 „Egy Föld, egy birodalom, egy király”

(regény)

 

 

 

 

 

 

 

 

(A cselekmény és a szereplők kitaláltak, de a veszély valódi.)

 

Kulcs-Soft Számítástechnika Nyrt.       
                       Budapest, 2010. 

 

 

 

       

 

 

 

 

SZERKESZTETTE:

 

                              

Pete László Miklós

 

 

ISBN: 978-615-5100-20-8   

 

 

 

 

 

 

 

  ©Pete László 2010.

 

PROLÓGUS

 

Április 24.

14 20

Nonnevitz-től északkeletre

Rügen-sziget

Németország

       

• Merre van a holttest?
• Bent a házban, főfelügyelő úr! — a fiatal rendőrtiszt a bükkfacsoport mögött rejtőző alacsony épület felé intett.

Werner Heym főfelügyelő savanyúan elmosolyodott, és lapos oldalpillantást vetett a környező síkságra. Miért jönnek ide gyilkolni az emberek? Legszívesebben visszaült volna a kocsiba. Látta, hogy a kíséretében lévő három nyomozó — Herzog, Hoffmann és Weifert — viszolyogva nézeget a bükkfacsoport mélyén álló épület felé.

• Erre, főfelügyelő úr! — lépett mellé egy szolgálatkész fiatal egyenruhás rendőr.   

Elindultak a fasorban a ház felé. A fák között köpcös, ballonkabátos férfi cigarettázott. Heym intett neki.

• Hans!
• Werner! — a ballonkabátos elhajította a cigarettát, és meglepően ruganyos léptekkel a főfelügyelő mellett termett. — Készülj fel, ilyet még te sem láttál!
• Ne becsüld alá huszonhét év nyomozói tapasztalatait!
• Nana! A hulla részben a kerítésen, részben a fotelben!
• Feldarabolták?
• Majd meglátod! Menj csak!
• Te nem jössz?
• Bocsáss meg, de el kell szívnom egy szál cigarettát! Utána lehet, hogy még egyet.
• Két hónapja leszoktál.
• Most újra elkezdtem. Jürgen odabent van, elmondja, amit tudunk. Nem sok.

Heym a fasorban a ház felé ballagott. A lassan éledező tavasz ellenére itt csípős szél volt, de a felöltőben nem fázott. A ház előtt elegáns, lakkozott fakerítés húzódott, négy-öt bűnügyi technikus sürgölődött körülötte. A kefefrizurás, mozgékony Volker Sterndorf volt a vezetőjük. Heym láttára felegyenesedett, és közelebb lépett.

• Szervusz, Werner!
• A holttest?
• Csak a bőre! — és beszédes mozdulattal intett a kerítés felé.

A főfelügyelő odanézett, és tüstént fájdalom nyilallt a fejébe. A kerítésen átvetve egy ember lenyúzott bőre hevert. Mint valami rossz esőkabát, vagy viseltes kerti munkaruha. A tavaszi nap sárgásra szikkasztotta, töredezetté tette. Heym sápadtan nézte. Ekkor érkezett meg a bűz. Rohama olyan erőteljes volt, hogy a főfelügyelő hátratántorodott tőle. Zsebkendőt tett az orra elé. Látta, hogy a technikusok is fintorognak.

— Mióta lehet itt?

• Legalább egy hete.

Heym ügyet sem vetett a migrénre, körbejárta a maradványokat. Valami azonnal feltűnt neki. Kérdő pillantást vetett a munkatársára. A bűnügyi technikusok vezetője megértette:

• A fejére gondolsz? Post mortem vágták le.
• Odabent van?

Sterndorf nemet intett.

• Sehol sem találtuk. Valószínűleg magukkal vitték. Egyébként valami borotvaéles eszközzel, egyetlen csapással szelték le a fickó fejét. A tettesnek nagy gyakorlata lehet a hidegfegyverek használatában.
• Szamurájkard?
• Vagy bármi, ami kardszerű kézifegyver, elég széles pengéje van, és elég éles. Bárd vagy balta a vágás formája alapján kizárható.
• Biztos, hogy post mortem?
• Egészen biztos.
• A nyúzás? — a főfelügyelő újra érezni kezdte a gyötrő fejfájást. — Még élt? — elhúzta a száját a nyomorúságos emberi maradvány felé.
• A doktor szerint nem.

Heym bólintott, és a ház felé indult. Nehézkesen felkapaszkodott a három lépcsőfokon, és belépett. Fertőtlenítőszer szaga csapta meg az orrát. Persze, abban az iszonyú bűzben nem dolgozhatnak a fiúk.

Apró előszobába jutott, onnan meg egy vékony folyosóra. Az egyik végén sötétkék pulóveres bűnügyi technikus dolgozott, csak a fejével mutatta Heymnek: arra. A főfelügyelő belépett a nappaliba.

Nyolc-kilenc ember munkálkodott odabent. Középen, égszínkék huzatú, előkelő régimódi fotelben hevert a megnyúzott emberi holttest. Azazhogy nem hevert: ült. Hátradőlt, a lábai kinyújtva, kezei a fotel karfáin. A vöröses-barnás-nyálkás test látványa maga volt a tömény borzalom. Heym gyomra összeszorult. Fejébe ismét beléhasított a fájdalom, de most még hálás is volt érte, mert elterelte figyelmét a rettenetes látványról. A mögötte belépő nyomozók egyike hányingerrel küszködött. Oda sem nézett, máris tudta: a fiatal Weifert.

• Menjen ki, fiam, szívjon egy kis friss levegőt! — szólt rá, és a fiatalember úgy eltűnt, mintha puskából lőtték volna ki.
• Amikor mi ideértünk, hemzsegtek rajta a rovarok! — jegyezte meg kárörvendően az egyik helyszínelő.
• Werner? — nézett fel a munkából egy nyúlánk férfi. Jürgen volt, Hans helyettese. Az egyik legjobb helyszínelő, akit Heym ismert. A főfelügyelő tudta róla, hogy a száraz, negyvenes férfi magától semmit sem szokott mondani, kérdezni kellett.
• Mikor történhetett?
• Legalább egy hete. Pontosabbat majd később.
• Ki talált rá?
• Josef Schmidt őrmester. — hátrébb várakozó, középkorú rendőr felé intett. Heym biccentett a kollégának, és jelezte, hamarosan beszélni óhajt vele.
• Itt történt?

Jürgen a fejét rázta.

• Nem. Gyere velem, Werner! — óvatosan megkerülte a nappali közepét, végigvezette a főfelügyelőt egy újabb átjáró folyosón, aztán kinyitott egy ajtót. Gyönyörű kertbe jutottak; jobbról és balról virágágyások, néhány rózsabokor, szépen faragott fapadok, körben sövény. Középütt hinták. A legnagyobb hinta állványánál ketten is dolgoztak. Heym megismerte a két helyszínelőt. Jürgen feléjük mutatott:
• A hinta állványához kötözték. Ott ölték meg.

Heym fejében zakatolni kezdett valami. Miért kellett megkötözniük, ha úgyis meg akarták ölni? Egyáltalán minek hozták ide? Miért nem hajították a mészkősziklákról a tengerbe?

• Hol jöttek be?

Jürgen a sövény kapuján a hátsó udvarba vitte a főfelügyelőt. Salakos út vezetett be ide, a végén a garázs. Mellette mindkét oldalról egy-egy kocsibejáró.

• A garázst használták?

Jürgen nemet intett.

• Beautóztak ide legalább két kocsival. Ez a hely kintről egyáltalán nem látható, a bükkfák és a bokrok teljesen eltakarják. Március végén sok eső esett, nem mindenütt száradt ki a talaj. Ott — mutatta a kezével — az egyik kocsijuk mélyen bele is vágta a nyomát, amikor megfordult. — a jelzett terület karókkal és színes szalagokkal volt körülkerítve. — Terepjáró lehetett. Az áldozat feltehetően valamelyik gépjárműben utazott. Itt kiszállították a kocsiból, és a hintához kötözték. Szerintem még felöltözve.
• Ezt miből gondolod?
• A tettesek igen gondosan eltűntették a nyomokat. Alaposan felsepertek, talán még fel is locsolták az udvart. Három napja kiadós eső volt, az is segített nekik. Viszont — intett megint a hinta felé: — egy cipősarok lenyomatának 11 milliméteres darabját találtuk a hinta alatt, nagyjából ott, ahol az oda kötözött személy lábának kellett lennie. Valami fűcsomó ezt a darabkát megvédte a számunkra. Ezért mondtam, hogy a sértett akkor még fel volt öltözve.
• Legalábbis úgy tűnik, volt a lábán cipő.
• Azt hiszem, nem azonnal gyilkolták meg. Percekig élt még a hintaállványhoz kötözve.
• Mert volt idő ahhoz, hogy a cipője sarka belenyomódjon a talajba?
• Igen.
• Egy pillanat alatt megtörténhet.
• Egy pillanat alatt nem hagy olyan világos rajzolatot, mint itt. Utána megölték, levetkőztették, és megnyúzták.
• Itt?
• Igen, Werner, itt. Ha alaposabban elemeztük a nyomokat, többet fogunk tudni. Valószínűleg itt fejezték le. Utána behurcolták a házba.
• Nyomok?
• Alig valami. A betonjárdát is felsúrolták utána. A testet elhelyezték a fotelben, a lenyúzott bőrt a kerítésre terítették, és távoztak.
• A ház?
• Csak a fürdőszobát használták.
• Hányan lehettek?
• Úgy gondolom, legalább hárman. Több tucat hajszálunk van, a DNS-vizsgálat után többet tudok mondani.

Közben visszasétáltak a kertből a nappaliba. Heym nem akart a házban maradni, inkább kisétált Jürgennel a fasorba. Ott folytatták a beszélgetést.

• Mit tudunk az áldozatról?
• Huszonöt és ötven év közötti férfi.
• Huszonöt és ötven közötti?
• Egyelőre ennél pontosabban nem tudnám megmondani. A tetem alaposabb vizsgálata után leszünk okosabbak.
• Mit tudhatunk még?
• Az áldozat — a bőre és testszőrzete alapján — talán a Közel-Keletről származik.

Heymnek gyorsan váltott az agya.

• Arab lehet? — kérdezte azonnal.
• Az is, de lehet kaukázusi örmény, grúz, kurd vagy török. Esetleg perzsa vagy indiai is.

Heym bosszúsan megcsóválta a fejét.

• Úgy gondolod, külföldi?
• A testi jegyeitől lehet német állampolgár — még született német is — de ezt nem tartom valószínűnek. Talán egy vendégmunkás.

Heym a fejét rázta.

• Biztosan nem egyszerű vendégmunkás. Ha vendégmunkások gyilkolják egymást, az gyors, könyörtelen és olcsó. Ez valami egészen más dolog.
• Azt neked kell megoldanod, Werner.
• Mit tudunk a halál okáról?
• Valamilyen vékony, hegyes tárgy okozta. Mély szúrt seb a szívbe.
• Kés?
• Akkor az áldozatot Hercules szúrta szíven. A tárgy nagy lendülettel, hatalmas erővel csapódott be.
• Dobótőr?
• Inkább nyílvessző.

Heym főfelügyelő arcán sajátos fintor jelent meg. Újra megfájdult a feje, de most kegyetlenül.

• A fejed? — kérdezte Jürgen, és már nyúlt is a zsebébe. A főfelügyelő egy mozdulattal megállította.
• Nem kell a tied, van nálam. Rögtön beveszek egyet. — igyekezett rendezni a gondolatait. — Ugye, nincs meg a gyilkos fegyver?
• Kivágták a tetemből. Valószínűleg magukkal vitték.
• Ahogy az áldozat fejét is?
• Úgy van!
• Tehát, ha jól értettem, a következő történt: Két autóval idejött legalább három pasas, magukkal hozták a leendő áldozatot. Vajon előre kiválasztották ezt a helyet?
• Nem tudom, de elképzelhető.
• Viszont az áldozat bizonyára nem jószántából jött velük. Előre eltervezték, hogy megölik?
• Ez nagyon valószínű.
• Esetleg tudta is, hogy mi vár rá?

Jürgen széttárta a karját. Heym folytatta:

• Valahol el kellett, hogy fogják, illetve valahol be kellett ültetniük az autóba. Lehet, hogy innen nagyon messze. Vigyázniuk kellett, hogy semmivel ne próbálkozzon. Talán megkötözték, vagy elkábították.
• Ha kábítószert használtak, azt a vérvizsgálat ki fogja mutatni.

Heym rá se hederített, csak morfondírozott tovább:

• Ki tudja, mennyit autóztak vele, bárkinek feltűnhetett, hogy valami nincs rendben. Akár véletlenül is.
• Ugyan már! Biztosan nem átlátszó szélvédős kocsival hozták!

Jürgen voltaképpen csak azért szólt közbe, hogy segítse Heymet a kibontakozásban. A főfelügyelőnek közönségre volt szüksége a monológjaihoz, és erre a célra a nyúlánk férfi pompásan megfelelt.

• Valakinek akkor is feltűnhetett! Például egy benzinkútnál!
• Lehetséges.
• Idehozták, és a hintaállványhoz kötözték. Ott megölték — talán egy nyílvesszővel —, aztán megnyúzták, a bőrét a kerítésre terítették, a tetemet pedig bevitték, és a fotelba ültették. Így volt?
• Nagyjából így.
• Te mit gondolsz, Jürgen?
• Azt, hogy mindez nagyon különös.
• Mitől az?
• Hát… Olyan, mint valami ceremónia vagy rítus. Szertartásszerű.
• Úgy gondolom, kivégzés volt. Kivégzés valamilyen, számunkra egyelőre ismeretlen szokás, rítus vagy előírás szerint. Ahhoz, hogy a tetteseket kézre kerítsük, meg kell ismernünk a bűncselekmény alapját képező rítust. Kérlek, minden tényt, adatot, nyomot eszerint értékelj. Mikorra lesz jelentés?
• Leghamarabb holnaputánra!
• Rendben van!

Jürgen visszament, hogy folytassa a munkáját, Heym pedig intett Josef Schmidt őrmesternek.

• Maga találta meg?
• Igen, főfelügyelő úr!
• Hogyan történt?
• Feltner úr megkért, hogy időnként nézzek rá a házra, mert néhány évvel ezelőtt egyszer betörtek ide. Napokig illegális lakók éltek benne, főfelügyelő úr.
• Feltner úr a tulajdonos?
• Igen, főfelügyelő úr!
• Hol lakik?
• Stralsundban.
• Milyen gyakran szokott idejönni?
• Minden nyáron két-három hétre.
• Feltner úr családos ember?
• Nem, főfelügyelő úr, a felesége elhunyt, egyedül él. Néha elkíséri ide valamelyik unokája.
• Más is szokott ide járni?
• Feltner úr hébe-hóba kiadta néhány embernek egy-egy hétvégére a házat. Olyankor mindig felhívott engem is.
• Most nem telefonált?
• Nem főfelügyelő úr, én viszont felhívtam, amikor észrevettem, hogy nyitva a kapu. Azt mondta, nem adta ki a házat senkinek. Arra kért, nézzek utána, és csípjem fülön a nyavalyás bitangokat.
• Nyitva volt a kapu?
• Sarkig, főfelügyelő úr. Mindkét szárnya tárva-nyitva, ahogy én még sose láttam. Feltner úr és a vendégei mindig csak az egyik szárnyat szokták kinyitni.
• Kért erősítést?
• Nem, főfelügyelő úr.
• Miért nem?
• Mert a keréknyomokból láttam, hogy már nincs itt senki. Bárki is volt, eltisztult innen. Bementem megnézni, mit hagytak maguk után. Amikor megláttam, hogy valami át van vetve a kerítésen, először azt hittem, rongy vagy rossz kabát. Amikor rájöttem, hogy micsoda, azonnal telefonáltam a kapitányságra.
• A házba nem is ment be?
• Nem főfelügyelő úr. Idekint sem nyúltam semmihez.

A főfelügyelő néhány pillanatig gondolkodott.

— Mondja csak, mikor is volt az a betörés?

• Amikor napokig itt laktak a gazemberek?
• Igen, az. Mikor volt?
• Két, vagy talán három évvel ezelőtt, főfelügyelő úr.
• A tetteseket elfogták?

Az őrmester zavarba jött.

• Nem tudom, főfelügyelő úr. Azt gondolom, nem.
• Ki foglalkozott az esettel?

Az őrmester tanácstalanul vállat vont. Heym felsóhajtott.

— Tudja, hol lakik Feltner úr?

• Hogyne tudnám, gyakran jártam nála. Többnyire otthon tartózkodik, mert nyugdíjas.
• Amúgy mi volt a foglalkozása?
• Boltvezető volt, uram.

A főfelügyelő végigmérte a rendőrt.

— Van most valami dolga, Schmidt őrmester?

• Nincs főfelügyelő úr. A kapitánytól azt a parancsot kaptam, segítsek önöknek.
• Remek!

Heym intett a három várakozó nyomozónak.

• Weifert!
• Főfelügyelő úr!
• Schmidt őrmesterrel azonnal induljon Stralsundba, keresse fel Feltner urat, ennek a háznak a tulajdonosát! Alaposan kérdezze ki arról, mikor és kinek adta ki a házát az elmúlt években. Lehet, hogy a gyilkosok véletlenül bukkantak rá erre a házra, de én nem hiszem. Szerintem legalább az egyik tettes már járt itt. Próbáljon meg fényképet, címet keríteni minél több bérlőről!
• Igenis, főfelügyelő úr!

A fiatalember máris indult volna az őrmester társaságában, de Heym megállította:

— Még valami!

• Főfelügyelő úr!
• Ha lehet, hozzák ide Feltner urat! Tudni akarom, hiányzik-e valami a házból vagy az udvarról!
• Természetesen, főfelügyelő úr!

A fiatal nyomozó büszkeségtől sugárzó arccal, öles léptekkel vágott neki a fasornak. Kimondhatatlanul örült, hogy igazán fontos feladatot kapott. Josef Schmidt őrmester mackós tempóban követte.

— Hoffmann! — fordult a vörös hajú nyomozóhoz Heym.

• Főfelügyelő úr!
• Nézzen szét a környéken, beszéljen annyi emberrel, ahánnyal csak tud! A szigetnek ez a vidéke ilyenkor csaknem autómentes. A két kocsi sok embernek feltűnhetett. Szimatoljon körbe, Hoffmann! Ha valami érdekeset megtud, hívjon fel!
• Megyek, főfelügyelő úr! — bólintott Hoffmann.
• Velem mi lesz, főnök? — kérdezte Herzog nyomozó, miután kettesben maradtak a főfelügyelővel. Karl Herzog csupán néhány évvel volt fiatalabb Heymnél; csaknem húsz éve szolgáltak együtt.
• Diktálom!
• Jól sejtettem! — morogta a másik, és előhalászta a jegyzetfüzetét.
• Nézz utána a következőknek: Eltűnt személyek. Lopott autók; különös tekintettel a nagyméretű terepjárókra. Gyanúsan viselkedő idegenek. Tudd meg, ki foglalkozott az itteni betöréssel, és elkapta-e a tetteseket. Végül: a nyilvántartásban, a neten, vagy ahol akarsz; nézz utána, vannak-e olyan ismert vallási, áldozati vagy kivégzési rítusok, amelyekben a test megnyúzása és a fej leválasztása együttesen szerepel.
• Ez rengeteg feladat, főnök.
• Az irodából mindet elvégezheted! Na, indulás!
• Te nem jössz, főnök?
• Megvárom a helyszínelés végét.

 

 

 

 

1. Fejezet

 

SZERDA

Május 12.

13 45

Durham

Anglia

 

    Egy óvatlan veréb a motorháztetőre röppent. Rusty szeme tüstént felpattant. Nagyot vakkantott, mire a madárka elszállt. A németjuhász előrenyújtotta szép formájú fejét, körülhordozta tekintetét a gondjaira bízott udvaron, aztán jólesően visszafeküdt a küszöbre. Minden rendben. Messze elöl, a magas sövény mögött autók folyama cikázott ide-oda, de lármájuk még Rusty érzékeny fülében is csak halovány visszhangot keltett. A sövényen belül idegennek, betolakodónak nyoma sem volt. Rusty még fülelt néhány pillanatig. Hallotta, hogy fehér szőrű, kétlábú barátja odabent békésen szendereg. Fejét a két mellső lábára hajtotta.

 

        A nyitott ablak mögött finoman megzizzent a függöny. A két virágba borult gyümölcsfa illata fűszeresen tódult a falak mögé, talán némi port is terített a könyvespolcon álló, zömükben régi kiadású könyvek sorai közé. Teljes lett volna a csend, ha kint nem nyikordul meg a konyhaajtó.

 

…A vörös jobbszélsőre nagyon kellett figyelnie. A fickónak alacsonyan volt a súlypontja, nagy lendülettel indult, és ördöngösen cselezett. Már megint nála volt a labda.

    Azonnal megtámadta, és ahogy a jobbszélső az oldalvonal felé húzta a labdát, már mellette is volt. Hamar azzal a becsúszással, mert a fickó gyorsabb nála! Na, most!

    Jobb térdét a fűre helyezte, és a bal lábával nagy lendülettel kirúgta a labdát a szélső elől az alapvonalon túlra.

    Rendben van! Mitől véres a jobb lába? Az apja mindig mondta, ne csússzon be betonos pályán, mert lemegy a lábáról a bőr! De hát…

 

    Nyikorgás… Mi az? A konyhaajtó? Meg kellene már javíttatni!

 

    A pasas a csatorna felé menekül. John Dillingham üldözi, erősítést kért. Valahol már szirénázik egy rendőrautó, de nyilván legalább két utcával arrébb. Hol lehet elébe vágni a menekülőnek? Mindössze két háztömböt kell megkerülni.

    Két háztömb. A sziréna egyre hallatszik. Miért nem ért már ide az a kocsi? Most már szinte loholt a vöröstéglás ház mellett. Mekkora ez a tömb? Már régen véget kellett volna érnie! A sziréna furcsán, ütemesen szól… Vagy nem is sziréna?

 

    Nem sziréna volt. A mobiltelefon. A díványon fekvő férfi felkapta a fejét, néhány kába pillanatig mereven bámult az éjjeliszekrényen vidáman muzsikáló tárgyra. Nincs semmiféle sziréna. Menekülő tettes sincs. Itthon van, Durham-ben. Nyugdíjba ment, már évekkel ezelőtt. Persze, a telefon. Csak álom volt! Csak álom volt, és John Dillingham már régen halott. Legalább húsz éve.

    John már régen halott. Kate is halott! A férfi arca megrándult. Kate halott, kint van a temetőben, és soha többé nem jön haza. Virágot szokott vinni Hozzá, és a sír mellett hosszan társalog Vele.

    Az évek teltek, de Kate hiányát nem lehet megszokni. Minden ébredéskor, minden hazaérkezéskor külön rá kell ébredni: az asszony nincs többé. Negyvenegy évet éltek együtt. A gyerekek már időtlen idők óta kiröppentek, már nem is gyerekek többé. De Kate még itt is hiányzik. Itt Durham-ben, ahol sohasem éltek együtt. Kate emlékének fájdalma úgy merült el a férfi durhami életének általános komorságában, mint tenyérrel kimert és visszacsurgó víz a tengerben.

Mintha Rusty is folyton Kate-et hiányolná, pedig a kutya soha nem látta az asszonyt. A hű kutyaszemekben ott tükröződött Kate hiánya, és Rusty olyan részvétteljesen nézett a gazdájára az ilyen pillanatokban, mint hajdan volt királyok áldozatkész alattvalója, aki a felség szemének egyetlen rezdülésére összepofozkodna, és párbajra rohanna bárkivel. Drága Rusty!

    Mi ez a lárma? Persze, a telefon. Eszeveszetten csöng már hosszú percek óta. A férfi felült a díványon és a készülék után nyúlt.

• Halló!
• Patrice Matakumba! — hangzott egy dallamos hang a telefonban.
• Bíboros úr? — kiáltott fel a férfi, és tétova komorsága tüstént elillant. — Régen beszélgettünk már, Monsignore!
• Mr. Frazer? — a hang bársonyosan rezgett, még a telefonon keresztül is érződött, hogy templomi énekeken edződött, úgy zengnek rajta a liturgia évezredes dallamai, hogy a világ bármely vidékén élő hívő lelke menten felmelegszik tőle.
• Igen, bocsásson meg! Robert James Frazer!
• Hogy telnek a napjai, főfelügyelő úr?
• Már nem vagyok főfelügyelő. Unalmasan és nyugállományban pergetem napjaimat itt, Durham-ben.
• Megvan még a legendás szerencséje?
• A mi korunkban már nem szerencsés az ember, Monsignore.
• Ne árulja el, tudom, ki mondta! XIV. Lajos valami vesztes csata után az egyik marsalljának! Azt hiszem, Villeroi volt az illető, és Ramillies mellett vívták az ütközetet!
• Bizonyára igaza van, Monsignore, de én már nem emlékszem. Egyik csata olyan, mint a másik.
• Ne vicceljen, főfelügyelő úr! — nevetett a gyönyörű férfihang. — Ott önök győztek! John Churchill, Marlborough hercege!
• Honnan beszél, Monsignore?
• Rómából.
• Harminc éve múlt, hogy ott jártam. Szép volt a tavasz.
• Most is az, főfelügyelő úr.
• Meg nagy hőség volt.
• Istennek legyen hála, az most nincs. De nem ezért hívtam, Mr. Frazer.
• Parancsoljon velem, Monsignore!
• Szükségem van önre, Mr. Frazer!
• Miben állhatok a szolgálatára, Monsignore?
• Nem szeretném telefonon, főfelügyelő úr…. Én most aligha utazhatok el. Ide kéne jönnie.
• Oda? — Frazer megrökönyödött. — Rómába?
• Igen, főfelügyelő úr, a Vatikánba.

Robert James Frazer, a Scotland Yard egykori főfelügyelője elkomorodott.

• Miről lenne szó, Monsignore? Nyomozni kellene?
• Igen, Mr. Frazer, de telefonon ennél többet nem akarok elárulni.

Frazer mély levegőt vett.

• Hatvanhét éves vagyok, Monsignore. Évek óta nyugállományban.
• Nekem mégis önre van szükségem, Mr. Frazer. — hangzott a telefonból nagyon is eltökélten. — Bocsásson meg, el is feledkeztem róla: Sir Frazer! Sir Robert, ugye így szokták, maguk, britek?
• Öreg vagyok már, Monsignore.
• Annak idején tanúja voltam, amint egy bulldog szívósságú brit nyomozó fülön csípte Szudánban egy pap gyilkosát.
• Huszonöt éve történt, Monsignore, — felelte az egykori nyomozó, közben legyintett egyet, amit a bíboros természetesen nem láthatott. — de talán van harminc is. Azóta kimentem a divatból.
• Nem hinném, Sir Frazer.
• Ön nagyon megtisztelő velem, de tudom, amit tudok, Monsignore. Én még a régimódi, ujjlenyomatos-ballonkabátos-szimatolós típusú rendőr voltam, a mostaniak megmosolyognak. Számomra még a DNS-vizsgálat is új dolog. Sohasem tudtam megszokni. Vén temetési gebe vagyok én már, legfeljebb horkantok egyet-kettőt, ha egykori harci társaim hátán mellettem nyargalnak el a huszárok!
• Nekem pedig ön kell, Sir Robert!
• Azt ajánlanám, bármi is a probléma, forduljon a rendőrséghez, Monsignore. Az olaszok sokat fejlődtek, világszínvonalon állnak. Nagyon komolyan mondom.
• Én is komolyan beszélek, Sir Robert. — a hang hirtelen metszően éles lett, Frazer beleborzongott. — Úgy érzem, valaki nagyon nagy bajban van. Tudom, hogy hiába fordulnék a rendőrséghez. Nekem ön kell, Sir Robert. Az ön szívóssága. Meg a szerencséje.

Frazer hallgatott. Azon töprengett, miért nem mondott lelkesen igent. Túlságosan megszokta volna a nyugalmat? Néhány hónapja sírni tudott volna valami jó kis nyomozómunkáért. A tél nehéz volt, a gyerekek karácsonykor sem nyitották rá az ajtót, Kate szelleme ide-oda cikázott a falak között, és Frazer életében először érezte magát feleslegesnek. Most miért hallgat? A tiszteletre méltó, kedves Patrice bíboros nyilvánvalóan nem beszél a levegőbe. Miért nem válaszol neki, miért nem mond igent? Talán a várható utazás kedvetleníti el? Régebben bejárta a fél világot, öregkorára azonban nagyon is kényelmessé vált. A repülőút, az idegen szállás várható kellemetlenségei előre aggasztották. Csak emiatt halogatja a választ? Nem, itt valami másról van szó.

Az egykori főfelügyelő szinte megijedt, annyira határozottan érezte a vészjelzést, amely agya vagy tudata legmélyebb régióiból érkezett. „Ne mássz bele! Itt valami nagyon nagy baj van, maradj ki belőle!” Frazer tudta, hogy a megérzést komolyan kell venni, még sohasem tévedett. Ahol a vészjel nagy bajt jelzett, ott mindig meg is volt a nagy baj. Csakhogy: megteheti-e, hogy nem segít Patrice atyának? Szégyen volna. Öreg nyomozó fölött ugyan még Justitia is öreg serpenyővel mér, de a szégyent a korosodó istennő se nevezné másnak, mint szégyennek. Sohasem bocsátaná meg magának, ha Patrice bíboros valóban bajban lenne, ő pedig cserbenhagyná.

• Sir Robert, ott van még? — kérdezte a telefonban Matakumba bíboros.
• Igen, természetesen. — Frazernek teljesen kiszáradt a szája.
• Számíthatok önre?

Sir Robert csaknem elnevette magát kínjában. Már tudta: igent fog mondani. Igent mond, és valami jókora darázsfészekbe fog tenyerelni. Darázsfészkek mindig vannak, mert gazemberek is vannak; és talán lesznek is, amíg világ a világ. Bárcsak egyszer magukba szállnának az emberek, és eltüntetnék végre homlokukról az Ábel ellen támadó Káin bélyegét!

• Sir Robert, hall engem?
• Igen, Monsignore.
• Számíthatok önre?
• Monsignore, én…
• Számíthatok, vagy nem számíthatok? — a bíboros hangjában annyi szemrehányás volt, hogy Frazer nem habozott tovább.
• Igen, Monsignore! — vágta rá.
• Rendben van, Sir Robert! — hangzott a megkönnyebbült felelet. — A többit már itt beszéljük meg. Szobát foglalok önnek Rómában.
• Remélhetőleg nem a Vatikánban.
• Ne tréfáljon, ott nem is lehetne!
• Tudom. — vigyorodott el Frazer. — Eretnek protestáns vagyok.
• Örülök neki, hogy visszatért a humora, főfelügyelő úr!
• Néhány dolgot még el kell intéznem itt, Durham-ben, Monsignore. Három nap múlva azonban…
• Attól tartok, annyi időt nem várhatunk, Sir Robert. Helyet foglaltatok önnek a holnap 9 óra 40-kor a Heathrow-ról induló járaton. A titkárom, pater Camorelli várja önt a repülőtéren. Velem ebédel, és mindent elmondok. Viszonthallásra!
• Viszonthallásra, Monsignore.

Frazer csaknem egy percig tartotta még a kezében az elnémult telefont. Vajon mi történhetett, ami a világ egyik legkedvesebb emberét, Patrice Matakumba bíborost ennyire megijesztette? A Szudánból származó főpappal Frazer főfelügyelő korábban három alkalommal találkozott. Egyszer — évekkel az ominózus gyilkossági eset után — órák hosszat beszélgettek; főképpen történet-és erkölcsfilozófiai problémákról. Még később véletlenül futottak össze Londonban. Matakumba bíboros egyszerűen faképnél hagyta a kíséretét, amikor meglátta a lehorgasztott fejjel, magányosan ballagó főfelügyelőt. Frazer néhány hete veszítette el Kate-et. A bíboros első pillantásra észrevette, hogy nagy baj van. Nem kenetteljes és unalmas lelki segélyt adott — mint a papok jelentős része —, hanem kedvesen, türelmesen és szeretetteljesen elbeszélgetett a férfival. Robert James Frazernek abban a pillanatban éppen erre volt szüksége. Végtelenül hálás volt érte a bíborosnak, sohasem felejtette el.

 

Kedvetlenül összecsomagolt, és megtervezte a másnapi útját. Jegyet rendelt a Tees Valley-ról másnap hajnalban London Heathrow-ra induló DB-388-as számú járatra. Legalább két éve nem ült repülőgépen. Mit nem intézett még el? A kutya!

Gyorsan felhívta Mrs. Cunningham-et, és megkérte, hogy néhány napig viselje gondját Rusty-nak. A kutya jól ismerte az idős hölgyet, jóformán családtagnak tekintette. Frazer minden eshetőségre készen elegendő élelmet készített elő a kutya számára, aztán elköltötte korai vacsoráját. Közben azon töprengett, mennyire felbolydult az élete néhány óra alatt. Mennyi ideje beszélhetett a bíborossal? Három órája? Négy?

Mire végzett, nagyon kellemes tavaszi este volt. Sir Robert fogta a sétapálcáját, kilépett a házból, pórázt tett Rusty-ra, és kiadós sétára indult a kutyával. Lementek a Wear partjára, és Frazer szokása szerint hosszasan szemlélte a durhami székesegyház és a vár a folyó két partján egymással szemben álló roppant épülettömegeit, a világ egyik legpompásabb építészeti látképét. Sir Robert sohasem tudott betelni a látvánnyal, a szinte fölfoghatatlan szépség közelsége volt az egyik oka annak, hogy éppen ide, Durham-be költözött. Micsoda fenséges panoráma!

        Frazer elsétált Rusty-val egészen a Millburngate Bridge-ig. Kurta töprengés után átballagott a kutyával a hídon, rövid sétát tett a Wear túlsó partján, utána visszatért. Rusty mindvégig nyugodtan és méltóságteljesen viselkedett. Már nem akarta erőszakosan maga után vontatni a gazdáját, mint az első időkben. Amikor egy-egy rosszul nevelt eb megugatta, Rusty alig reagált rájuk. Sir Robert azonban minden alkalommal szeretettel simogatta meg a kutya fejét.

        Az első újságárusnál vásárolt valami esti lapot. Az újsággal a hóna alatt visszament a folyópartra. Keresett egy padot, és helyet foglalt. A gyönyörű németjuhász jól nevelten letelepedett a lába elé. Elnézte a hajdan Krisztusnak, Szűz Máriának és Szent Cuthbertnek szentelt katedrális hatalmas tömegét. Hogy is írta egykor Sir Walter Scott? Félig Isten háza, félig erőd a skótok ellen. Micsoda kor lehetett az, amikor a templomok félig erődök voltak! Lassan besötétedett, de a székesegyház roppant körvonalaiban — ha lehet — még impozánsabb látványt nyújtott.

        Néhány perc morfondírozás után Frazer a bal kezébe vette a pórázt, és az utcai lámpa fényénél olvasni kezdte az újságot. Az utolsó előtti oldalon vastag fekete keretben ez állt:

 

„LAPZÁRTA UTÁN ÉRKEZETT”

        Frazer tekintete a képre esett, és hirtelen levegő után kapott, mintha fuldokolna. Kiesett az újság a kezéből. A lap szétnyitva hevert a földön, a lámpa fénye éppen ráesett:

        „Ma délután váratlanul elhunyt Patrice Matakumba bíboros.”

 

Május 12.

Le Matin

Rendőrségi hír

 

Kérjük, jelentkezzenek mindazok a személyek, akik bármilyen információt nyújthatnak a május 7-én Pulnoy (Lorraine) közelében talált megnyúzott férfi holttestről, az áldozat személyéről, vagy a bűncselekmény körülményeiről.

 

A nyomravezető számára a Francia Köztársaság belügyminisztere 50 ezer euró pénzjutalmat ajánlott fel.

 

Május 12.

20 42

Tours

Franciaország

 

A férfi az órájára pillantott. 20 óra 42 perc. Finoman megérintette a dzsekije belső zsebében lapuló tárgyakat. Aggodalmasan körbetekintett. Láthatóan senki sem követte, de azoknál sohasem lehet tudni. Úgy döntött, nagy ívben megkerüli a szállodát. Ez jó félórájába került, közben lopva többször is körülnézett. A szemerkélő eső miatt elég kevesen voltak az utcákon, és nem akadt közöttük egyetlen gyanús személy sem. Azért fő a biztonság. Nem valószínű, hogy azok ilyen könnyen a nyomukat veszítették volna!

        Elsétált a kis térre is, ahol az autót hagyta, de nem ment az Opel Vectra közelébe. Az autót nem figyelte, és nem is háborgatta senki, ezt biztosan észlelte. Büszke volt a választására: a nyolcéves Opel még annyira sem volt feltűnő, mint a Peugeot, százával szaladgáltak ilyenek az utakon. A másik autótól meg kellett szabadulniuk, mert azok már nyilvánvalóan tudtak róla.

        Korábban a Rue Poincaré és a Rue Chantepie boltjaiban igyekezett megvásárolni minden szükségeset. A távolabb található Jean Jaures bulvár felé nem merészkedett. Most mégis elment abba az irányba is, közben igyekezett figyelni az autókat. Egyetlen gyanús járművet sem látott. Lehetséges, hogy azok még nem értek ide?

        Hálás volt az eső miatt. Így mindenki számára elfogadható ürügye van arra, hogy jól a fejébe húzza a kapucnit. Egész úton keresztül senki sem próbált az arcába pillantani.

        Negyed tíz is elmúlt, mire a szálloda elé érkezett. A Hotel Chantepie jókora sátortetős kockaépület volt, fehér-rőtbarna színei sötétbe borultak, mindössze néhány ablakban látott fényt. Az ő szobájukban égett a villany, és a párkányon ott volt a megbeszélt virágcserép. A férfi tudta, hogy attól még azok is ott lehetnek, de nem akart ettől rettegni. Belefáradtam a konspirációba, gondolta. Nem való nekem!

A recepciónál semmi gyanúsat nem látott. Minden óvatosságot mellőzve felrohant a lépcsőn a szobába. A lány tágra nyílt szemekkel, hidegrázós testtel ült az ágyon. A férfi jöttére felpattant.

— Megvannak?

Az érkező válasz helyett elővette a belső zsebében rejtegetett csomagot. Frissen elkészült hamis igazolványok hullottak a kis asztalra.

• Kanadaiak leszünk! — hadarta a fiatal férfi, közben a lány a papírok után kapott. — Mostantól magunk között is angolul beszélünk!

A lány bólintott, és az új igazolványát nézegette.

• Mr. és Mrs. Pollacek?
• Igen!
• Miféle név az a Pollacek?
• Cseh.
• Téged Thomas Pollaceknek hívnak?
• Igen.
• Az én nevem pedig Mary Pollacek, született Mary Yablonsky?
• Igen.
• Ez is cseh név?
• Igen.
• Miért nem valami egyszerű angol név? Miért kell megbonyolítani?
• Figyelj, kedves, — hadarta egy szuszra a férfi. — keresni fognak minket, amíg csak élünk. Azt akartam, hogy ahelyett teremtsünk magunknak valami egészen más identitást. Ami elég mélyen elrejt bennünket! Cseh származású kanadaiak vagyunk. A nagyszüleink Csehországból vándoroltak be az Egyesült Államokba 1946-ban. A szüleink már az USA-ban születtek. Egy ideig ott éltek, később Kanadába települtek át. Az én szüleim farmerek, édesanyád franciatanárnő volt, édesapád könyvelő. Már egyikük sem él. Az egyetemen ismerkedtünk meg, Ottawában. A cseh nyelvet nem beszéljük, rokonaink nincsenek.

A lány tétován bólintott.

— Tanuld meg az új adataidat!

• Semmi sem egyezik! — keseredett el a nő. — Sem a születési évem, sem a hónap, sem a nap.
• Nagy hiba volna! — csóválta fejét a fiú, aki közben levetette a dzsekit. — Ha nyomunkat vesztik, az alapján fognak vadászni ránk!
• De így idősebb leszek!
• Egy évvel, drágám! — felelte a fiú, és könnyű csókot nyomott a lány kobakjára. — Nem jelent semmit!

A lány elfancsalodó képe láttán a férfi csaknem elnevette magát. Hullámos, koromfekete haja volt nagy barna szemekkel. Éppen, mint a lánynak. Arcvonásaik európai jellegűek voltak, valami végtelenül szomorkás beütéssel. Talán az ívelt szemöldök, talán a hosszú pillák miatt. A férfi legfeljebb középmagas lehetett erőteljes felsőtesttel, izmos karokkal és vállakkal, tömzsi combbal. Némileg tokásodott is, bár nem lehetett kövérnek mondani. Erőteljes koromfekete szakálla máris kiütközött, drótkefe szőréhez hasonlatos borosta borította az arcát, pedig reggel borotválkozott.

A lány még alacsonyabb volt és teltkarcsú, igen formás csípővel; manökennek nemigen kellett volna, de remek alakja az utcán mindig magára vonta a mohó férfiszemeket.

— Be kell majd festenem a hajam. — nézegette hollófekete fürtjeit a lány.

A férfi a fejét rázta.

— Nekem így tetszel! Ne félj, ha nem tudják, merre keressenek bennünket, az nem árul el. — megsimogatta a nő haját. — Ne félj, Mary!

• Mary? Nem ez a nevem.
• De igen! Mostantól Mary vagy!
• Össze sem házasodtunk.
• A papírjaink szerint igen. A feleségem vagy.
• Az örmény útlevelekkel mi lesz?
• Minél hamarabb meg kell tőlük szabadulnunk!

A lány szinte azonnal kibontakozott a csókból.

— A többiek? — kérdezte riadtan.

„Thomas” nagyot sóhajtott. Már várta a kérdést. Nincs idő enyelgésre, meghitt pillanatokra, mert azok a nyomukban vannak.

• Aram öt napja nem jelentkezett.
• Mert megölték, Mary. Csak ő lehetett.
• Ott, Lorraine-ben?
• Igen. Csak ő lehetett. Néhány napja Nancy-ban volt, közel ahhoz a helyhez.
• Azok itt vannak? Franciaországban?
• Igen, drágám. Nancy ugyan elég messze van ide, de menekülnünk kell.
• Aram elárulhatott bennünket?
• Lehet, hogy brutálisan megkínozták, mielőtt…
• Megnyúzták! Istenem, megnyúzták! — tört ki a lány. — Vadállatok!
• Ránk is vadásznak, drágám. Igyekezz!
• A többiek?
• Gregory halott. Aram beszámolt róla. Németországban gyilkolták meg, Rügen szigetén.
• Aaron és Tigran?
• Semmit sem tudok róluk.
• Zoé?
• Róla se!
• Ha felhívnánk őket? Akkor azok ránk találnak?
• Valószínűleg órákon belül. Gyerünk, indulás!

Szedelődzködtek. Amikor a lány a fürdőszobában is össze akart csomagolni, Thomas leintette:

• A holmikat hagyd! Hadd higgyék, hogy visszatérünk. Egy hétre előre kifizettem a szobát, és szóltam, hogy esetleg többnapos túrákat teszünk a környéken!
• Készpénzünk?
• Még van, de takarékoskodnunk kell.
• A hitelkártya?
• Eszedbe ne jusson!

A lány a bőröndöket vette volna elő.

— Hagyd! Maradjon ott! Vettem minden szükségeset! Az új autóban van minden!

        A lány tétován bólintott, és visszacsukta a kofferekre a szekrényajtót. Szaggatott, lassú mozdulatokkal végigsimított a haján, kezébe vette a kézitáskáját. Szinte bocsánatkérő tekintettel nézett a férfira.

— Hátha mégis. — suttogta. — Hátha segítenek.

        A fiú éppen a dzsekijét vette fel újra. Mielőtt felrántotta volna a cipzárt, dühösen előkapott egy újságot, és az asztalra csapta:

— Olvasd! Matakumba bíboros meghalt!

        A lány megdermedt.

— Az nem lehet! — nyögte csaknem sírva. Közel állt a hisztériás rohamhoz. Thomas közelebb lépett, és megsimította a haját.

• Benne bíztam a legjobban! — hüppögte Mary. — Mi történt vele? — mohón falta a betűket. — Szívroham? Édes jó Istenem, még szerencsénk sincs!
• Nem szívroham volt! — felelte csendesen a férfi. — Ők voltak! Gyere!
• Ezek szerint…— nézett fel rettegő tekintettel a lány. — A lista…
• Gregorynál is volt belőle egy példány. Az már régen náluk van! Menjünk!

Öt perc múlva a kocsiban ültek. Thomas egy óra hosszat higgadtan kanyargott a bordó Opel Vectrával Tours utcáin. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem követi őket, tankolt, elhajtott nyugat felé, de visszafordult a városba, és közben a szembejövő autókat figyelte. Alig volt forgalom, szinte semmit sem látott a kocsikból. Azok belőlük nyilván ugyanennyit.

A városba visszatérve megálltak, és a kocsit elsötétítve bő félórát várakoztak egy félreeső helyen. Semmi gyanús nem történt. Éjfél körül Thomas indított, és útra keltek. A várost végül Amboise irányában hagyták el.

 

                                                   *

CSÜTÖRTÖK

Május 13.

16 20

Róma

Olaszország

 

    Sir Robert James Frazer, a Scotland Yard egykori főfelügyelője kora délután érkezett meg a WizzAir járatával Ciampino repülőterére. Mogorva öregedő sofőr várta. Gépkocsiba ültek, és a szürke Fiat Marea úgy repesztett Róma felé, hogy a főfelügyelő alig kapott levegőt. Alig látott valamit az útból. Menet közben nem beszélgettek, a sofőr csak törte az angolt, Sir Robert meg egy szót se tudott olaszul.

A Fiat beviharzott az Örök Város központjába, de ettől a gépkocsivezető stílusa mit sem változott. Láthatóan nemigen tisztelte a mellettük elsuhanó patinás tereket, régi templomokat, Róma városának semmihez sem fogható atmoszféráját. Időnként csaknem elütött egy-egy úttesten csellengő gyalogost. Némelyik rá is ordított a Fiatra, mire a sofőr mély és dallamos hangon visszaüvöltött valamit — gyaníthatóan szidalmat. A hirtelen fékezések és nekilódulások éppen kezdték volna komolyabban megviselni Sir Robert idegzetét, amikor a kocsi lefékezett egy mellékutcában, amelynek végéből a Pantheon mosolygott rájuk. Frazer szórakozottan megnézte az utcatáblát. Piazza della Rotonda 73. Vipsanius Agrippa csodálatos építményének éppen csak a homlokzata és oszlopsora kandikált ki a járókelők áradatának hátteréből, a kupola az épületek takarásában maradt. Így is eltéveszthetetlen volt. Frazert megrohanta az ismerős érzés; amikor egy-egy objektum látványa tudatosítja benne, hol is van éppen. Rómában van!

Sok ideje nem maradt a nézelődésre; a sofőr nem túlságosan finom kézmozdulattal egy épület belsejébe kormányozta.

Mire észbe kapott, máris egy szálloda recepciós pultja előtt állt. Álmélkodva nézett körül. Pazarul berendezett, mennyezetfreskóval díszített barokk teremben állt, mellette hatalmas aranyozott padlóváza, szemben terebélyes mahagóni asztal. A recepciós pult. Mi a szálloda neve? Hotel Albergo del Senato. Róma központjában.

A szobája káprázatos volt. Művészien összefogott súlyos függönyök, festett mennyezet, az ágyon sötétkék baldachin. Hajdani királyok lakhattak ilyen szobákban!

— Signor Camorelli a teraszon várja önt, uram. — mondta diszkréten a szobapincér. Frazer sebtében kicsomagolt, és a teraszra sietett.

Az elegáns teraszon márványszínű kerek asztalok mellett faragott székek sorakoztak. A háttérben a Pantheon kupolája. Az asztalok többsége mellett most senki sem tartózkodott. Frazer gyorsan végignézett a teraszon, és azonnal felfedezte az emberét. Jó harmincas, vékony férfi volt papi civilben. A fekete kabát ujján fekete karszalag.

• Mr. Camorelli? — lépett mellé a főfelügyelő, mire a pap fürgén felpattant.

 — Mr. Frazer? Luigi Camorelli S. J. Foglaljon helyet, kérem!

Ahogy Sir Robert Camorelli arcába nézett, már tudta, itt nem kell hosszasan udvariaskodnia.

• A bíboros úr hívására jöttem ide.
• Sajnos, az már alighanem tárgytalan, főfelügyelő úr.
• Mit akart közölni velem a bíboros úr?
• Sajnos nem tudom. — felelte signor Camorelli, és széttárta a karját.
• Semmilyen elképzelése sincs róla?
• Azért ez sem igaz, főfelügyelő úr. Sejtem, miféle ügyről lehet szó, de semmit sem közölt velem a bíboros úr.
• Mit hozhatok, uraim? — kérdezte a közben megjelent pincér hibátlan angolsággal.
• Meghívhatom egy capuccinó-ra, felügyelő úr?

Frazer kurtán bólintott.

• Rómában a Tazza d’Oro kávézójában, itt a Pantheon mellett van a legjobb capuccino, de azért ez sem kutya!

Frazer megcsóválta a fejét. Nem érezte helyénvalónak a locsogást. Patrice atya halott, ő pedig nem csevegni jött Rómába. Camorelli észrevette vendége zavarát.

• Bocsásson meg, főfelügyelő úr.
• Mi történt Patrice bíborossal? — tért a tárgyra Sir Robert.
• Biztosan olvasta az újságban. Szívroham.
• Igen, olvastam az újságban. — Frazer merően nézte az olaszt. — Most azonban öntől akarom hallani.

Camorelli atya arcán elkínzott kifejezés jelent meg.

• Bocsásson meg, Mr. Frazer. Nem ez volt életemben az első haláleset, amit láttam, de nehéz szabadulni tőle. Legszívesebben nem gondolnék semmire. A bíboros úr nagyon kedves ember volt. Láthatólag jó erőben. Úgy éreztem, kicsattan az energiától. Szervezett, intézkedett… gyakran utazott is. Nem volt az egyház fontos ügyei között egy sem, amelyből ne vette volna ki a részét. Úgy éreztem, makkegészséges…

A titkár elhallgatott. Frazer a pap karjára tette a kezét.

— Mondja el, kérem, mi történt.

• Tegnap délután a bíboros úr összeesett és meghalt.
• Hol történt?
• A Santa Maria in Trastevere templom előtt. Az volt Matakumba bíboros úr címtemploma.
• Címtemplom? — húzta fel a szemöldökét Sír Robert.
• A pápa Őszentsége minden bíboros számára kijelöl egy úgynevezett címtemplomot Rómában vagy a város környékén. Az illető kardinális annak a templomnak a bíborosa.
• A bíboros úr ott misézett?
• Nem. — rázta meg a fejét a titkár. — Minden bíborosnak, még ha nem is Rómában él, van egy római, vagy Róma közeli címtemploma. A címtemplom valójában csak a Rómához, az egyházhoz való kötődését fejezi ki a bíborosnak. 1965 óta a templom mindennapi életében, az adminisztratív teendőkben, a templomhoz tartozó területen, a plébániában nem illeti meg őt semmiféle tényleges kormányzati jog. Nagy megtiszteltetés volt a bíboros úr számára, hogy Őszentsége éppen ezt a templomot jelölte ki neki.
• Miért?
• Mert ez Róma egyik legrégibb keresztény bazilikája. A legtöbb híres templomnál sokkal régibb. A III. században alapították, a XII-ben újjáépítették. I. Calixtus ereklyéit őrzi.
• Aha.
• Látom, ön nem fogja fel annak a jelentőségét, amit mondok, főfelügyelő úr. A Santa Maria in Trastevere nagyon híres templom.
• Értem, folytassa.
• Újabban a Sant’ Egidio közösség veszi esténként birtokba a templomot. Ez a szegények temploma. Karácsonyeste a templomban asztalokat állítanak, és megvendégelik a szegényeket.
• Ezt a bíboros úr intézte?
• Igazából nem ő kezdeményezte, a kardinális úr csak felkarolta és támogatta a plébános urat és a közösség vezetőit.
• Az előbb azt mondta, a bíboros nem irányítja a címtemplomát. Azt hittem, ennek csak jelképes jelentősége van.
• Maradt még néhány gyakorlati szempont is.
• Például?
• A bíborosok a címtemplomukba temetkezhetnek, annak homlokzatára címerüket elhelyezhetik, és az adott bíboros feladata a címtemplom karbantartásáról való gondoskodás.
• Értem.
• Ezért ment tegnap délután Trasteverére a bíboros úr. A plébános úr korábban kérte, nézze meg a templomot, mert egy helyen hámlani kezdett a vakolat. Néhány festmény is restaurációra szorul.
• Gyakran járt oda Patrice bíboros úr?
• Igen. Legalább hetente két-háromszor. Néha a plébánosnál vacsorázott, és havonta egyszer misét celebrált a címtemplomában a Rómában élő afrikai katolikusok számára.
• Patrice bíboros úr a saját címtemploma előtt esett össze?
• Igen.
• Mesélje el, hogyan történt!
• Kérem, főfelügyelő úr…,  de mire jó ez?
• Mesélje el!
• Körülbelül egy órát töltöttünk a templomban és a sekrestyében. Utána a plébános úr kikísért bennünket a templom elé. Az volt a szokása, hogy egészen az autóig velünk jött, és mindig ő nyitotta ki a bíboros úr számára az ajtót. Beszélgetés közben a bíboros úr összeesett. Nagyon megijedtünk. Nem volt pulzusa. A plébános úr megpróbálta újraéleszteni, én telefonáltam a mentőknek. Jöttek, körülbelül három-négy perc múlva. A mentőorvos csak a halál beálltát tudta megállapítani. Meg azt, hogy a bíboros urat szívroham érte.
• Rosszul volt előtte a bíboros úr?
• Nem.
• Esetleg felizgatta magát valamivel?
• Nem, semmivel.
• Vitatkoztak a plébános úrral?
• Nem, a legjobb egyetértésben, igen szívélyesen beszélgettek mindvégig.
• Nem hallott esetleg valami váratlan rossz hírt?
• Nem, semmit.
• Láthatott valamit esetleg, ami felkavarta?
• Nem. Semmi érdemleges nem történt a közelben.
• Nagy hőség volt tegnap Rómában?
• Nem. Teljesen az évszaknak megfelelő idő volt. Talán még kissé hűvösebb is. Matakumba bíboros úr egyébként sem volt különösebben érzékeny a hőségre, hiszen Szudánban nőtt fel.
• Korábban előfordultak nála rosszullétek?
• Nem, soha.
• Mióta dolgozik mellette?
• Valamivel több, mint három éve, főfelügyelő úr.
• Észlelt valaha is valami betegségre utaló jelet?
• Soha egyszer sem. Ráadásul a bíboros úr igen egészséges életmódot folytatott, mértékletesen evett. Alkoholt igen ritkán fogyasztott, akkor is csak nagyon keveset. Rendszeresen sportolt.
• Mikor volt utoljára orvosnál?
• Talán három hete. Egy szudáni honfitársa, dr. Zebuma, - az egyik itteni kórház belgyógyászatának osztályvezető főorvosa - rendszeresen megvizsgálta. Soha semmi problémát nem talált.
• Most sem?
• Nem főfelügyelő úr.
• Csak egyszerűen összeesett?
• Igen.
• Nem volt benne semmi különös?
• Nem, főfelügyelő úr.
• Úgy értem, valami mozdulat?
• Mintha a nyakához kapott volna, de lehet, hogy rosszul emlékszem. Olyan gyorsan történt…
• A nyakához?
• Ebben nem vagyok biztos, uram.
• Kiáltott?
• Nem, uram.
• Látott a testén valamilyen sérülést?
• Nem.
• A nyakán?
• Ott sem, főfelügyelő úr.
• Gondolkozzon!
• Illetve… a nyakán talán láttam valamit.
• Mi volt az?
• Talán egy… talán egy rovarcsípés.
• Rovarcsípés?
• Valami olyasmi. Biztosan semmi köze sem volt a szívrohamhoz.
• Hogy nézett ki az a… rovarcsípés?
• Kis piros pont volt.

Frazer főfelügyelő elgondolkodott.

• Mondja csak, pater Camorelli, — kérdezte néhány pillanattal később — Az a rovarcsípés véletlenül nem a bíboros úr nyakának azon a felén volt, amelyhez, ahogy ön említette, odakapott?
• Nem tudom, főfelügyelő úr. — a pap feszengeni kezdett a helyén. Frazer nem törődött a jezsuita türelmetlenségével, tovább kérdezősködött:
• Hányan látták?
• A bíboros úr halálát?
• Igen.
• Nem tudom. Sokan. Tele volt a tér emberekkel.
• Férfiak? Nők?
• Nem tudom, főfelügyelő úr.
• Helybeliek? Turisták?
• Nem tudom, uram. A bíboros úrral törődtem. Arra emlékszem, hogy bosszantott a rengeteg bámészkodó.
• Bámészkodtak?
• Igen. Meglehetősen tolakodóan. De segíteni senki sem segített. Egész tömeg képződött körülöttünk. Amikor megjött a mentő, az orvos alig tudott hozzáférni a bíboros úrhoz. Később érkezett néhány rendőr, ők oszlatták fel a tömeget. Akkor vettem észre, hogy eltűnt a bíboros úr kézitáskája. Sohasem éreztem akkora undort keresztény felebarátaim iránt, mint akkor.

Sir Robert felfigyelt.

• Eltűnt a bíboros úr kézitáskája?
• Igen, főfelügyelő úr.
• A rendőrséggel közölték?
• Igen főfelügyelő úr, de azt felelték, bátran vessünk rá keresztet, mert Róma a világ zsebtolvajainak ősi fővárosa, és a táska sohasem fog előkerülni.
• Mi volt benne?
• Iratok. Értéktárgy, pénz, bankkártya vagy hasonló semmi. Csak iratok
• Miféle iratok?
• Az a néhány különféle iratcsomó, amivel a bíboros úr a napokban dolgozott. Az ostoba tolvaj semmit sem nyert vele. — páter Camorelli hirtelen megmerevedett. Olyan váratlanul sápadt el, hogy a főfelügyelő megijedt.
• Mi történt? Rosszul van?
• Nem… nem… csak… azok között az iratok között…

Frazer főfelügyelő éberen figyelt. Több évtizedes nyomozói rutinja riadót fújt.

• Mi volt azok között az iratok között?
• Az a dosszié.
• Miféle dosszié?
• Amiért.. amiért önt a bíboros úr idehívta Angliából. Nem is dosszié. Egy vékony papírköteg közönséges nejlon irattartóban.
• Mi volt benne?
• Nem tudom, főfelügyelő úr.

Frazer nagyot fújt.

• Kérem, mondjon el nekem mindent, amit arról az irattartóról és a tartalmáról tud.
• Néhány nappal ezelőtt hozta a bíboros úrnak a kézbesítő.
• Postán érkezett?
• Igen, a vatikáni postahivatalból hozták át. A bíboros úr éppen velem beszélgetett, így maga vette át. Aláírta az átvételi elismervényt, majd elvonult a dolgozószobájába a küldeménnyel.
• Később sem mondott róla semmit?
• De igen, uram. Még aznap este.
• Mit?
• Valami olyasmit, hogy valaki segítséget kért tőle, és nem tudja, komoly-e az ügy, vagy csak blöff. Azt mondta, ha a tizede is igaz, amit írtak neki, az ügy rendkívül fontos, és valaki gyors és hatékony segítségre szorul. De tudnia kell, nem akarják-e kelepcébe csalni. Ha kiderül, hogy hazugság, az őt nagyon lejárathatja az egyház szemében. A bíboros úr közismerten gyakran nyújtott segítséget különböző személyeknek, uram, és finoman szólva nem tartozott a konzervatív egyházi körökhöz.
• Matakumba bíboros liberális egyházi vezető volt?
• Ezt így túlzás volna állítani, főfelügyelő úr. Inkább úgy mondanám: azok közé a bíborosok közé tartozott, akik úgy vélik, az egyháznak megfelelő választ kell adnia a kor kihívásaira.

Frazer mosolygott. Páter Camorelli igazi jezsuita feleletet adott; válasza elegáns volt és semmitmondó. Úgy döntött, megkínozza.

• Talán kissé konkrétabban, ha kérhetem.
• Patrice Matakumba bíboros úr nem volt liberális. — felelte a pap, és nagyot nyelt. — legalábbis a szó abszolút értelmében nem volt az. Viszont Afrikában nőtt fel, ezért szükségszerűen másként gondolkodott, mint azok a főpapok, akiket itt, Rómában hagyományhű keresztényeknek neveznek.
• Ezek a … hm… hagyományhű főpapok esetleg ki is fejezték rosszallásukat Matakumba bíboros úr tevékenységével kapcsolatban?
• Azzal kapcsolatban talán nem, uram, de biztos forrásból tudom, a kinevezését annak idején helytelenítették.
• Nyíltan felléptek a bíboros úr ellen?
• Nem, főfelügyelő úr, — felelte a jezsuita, és megrázta a fejét. — a Vatikánban nem így mennek a dolgok. Senki sem kötött bele soha, ez nem vadnyugati kocsma, ha érti, mire gondolok.

Frazer arca fanyar mosolyra húzódott. Nem. A Vatikán határozottan nem vadnyugati kocsma. Inkább öregfiúk klubja.

• Hanem?
• Mindenki tudta a bíboros úrról, hogy a II. Vatikáni Zsinatot történelmi jelentőségű eseménynek tartja. Fontos és pozitív jelentőségű eseménynek. Ráadásul XXIII. János pápa volt a példaképe. Emiatt egyes személyek görbe szemmel néztek rá. Bizonyos helyekre nem kapott meghívást. Egyes ügyekben nem kérték ki a véleményét.
• Mekkora befolyással bírnak itt ezek az úgynevezett hagyományhű csoportok?
• Befolyással? — Camorelli szörnyülködve nézett a brit nyomozóra. — Semekkorával, főfelügyelő úr. Az ő szemükben még a pápa Őszentsége sem legitim. Az előző sem volt az. Az 1969. előtti liturgiához és a latin nyelvű szentmiséhez ragaszkodnak. Még a saját pápájukat is megválasztották! Szerintük Őszentsége eretnek ellenpápa! — egyszerre megijedt és felháborodott. Szinte reflexszerűen keresztet vetett.

Frazer csaknem elnevette magát. Azon töprengett, vajon mi mindenre lehet képes egy ilyen elvakult egyházi csoportosulás. Mennyi lehet az átlagéletkoruk? Nyolcvan év? Vagy talán „csak” hetven?

Patrice Matakumba bíboros halála nem tetszett neki. Szívroham? Dehogy! Emlékezett Patrice bíboros hangjára a telefonban. Makkegészséges ember, aki éppen hírt kapott valamiről. Esetleg valami nagyon sötét ügyről. Még aznap szívrohamot kap? Nemigen! Sokkal valószínűbb, hogy meggyilkolták. De ki és hogyan?

Frazer csendesen töprengett. Sötét gyanú éledezett benne, de a gyanakvásnak még nem volt iránya. Vajon ki ebben a játékban az igazi gonosz? Hol rejtőzik a gazember? Az egyház belső ügyei állnának a kardinális halála mögött? A hagyományhű ókonzervatívok? Azok aligha gyilkolnak. Elődeik talán fanatikusok voltak, boldog-boldogtalant ostoba boszorkányvádakkal illettek, és máglyán sütögették egymást, ám azok az idők elmúltak. De jobb tisztázni:

• Gondolja, hogy ezzel kapcsolatban volt valami abban az iratkötegben?
• Ezt nem hinném, főfelügyelő úr.

Frazer bólintott. Ő se hitte. Ha egyházon belüli ügyek állnának az eset mögött, Patrice Matakumba bíboros másképpen cselekedett volna. Ő, aki a vatikáni társadalomnak valószínűleg a peremvidékén helyezkedett el, talán fel sem fogta volna valami belső intrika jelentőségét. Ha pedig igen, megkeresi valamelyik tapasztalt bíborost. Vagy kihallgatást kér a pápától. Bíboros volt, megtehette volna. Ami biztos: nem hívja őt ide Angliából. Nem. Bármiről is van szó azokban az iratokban, semmiképpen sem lehet az egyház belső ügye.

• Mondott még valamit a bíboros úr arról az iratkötegről?
• Nem, nem emlékszem.
• Velem kapcsolatban sem?
• Ja, de igen. Önről igen
• Mit mondott?
• Hogy elhívta Angliából egy régi jó ismerősét. Önt, főfelügyelő úr. Kérte, hogy foglaljak az ön számára megfelelő szobát valahol Róma központjában, és rendeljek vacsorát kettőjüknek valami alkalmas helyen. Ma este akarta önnek átadni a dokumentumokat. Azt mondta, felkéri önt, diszkréten vizsgálja ki az ügyet.
• A bíboros úr készített másolatot arról az iratkötegről?
• Biztosan nem.
• Miért nem?
• Mert nem volt szokása.
• Ember! — jött ki a sodrából Sir Robert. — Biztosan a Vatikánban is van egy rakás fénymásoló! Percek alatt tetszőleges számú példány készíthető!
• Biztos vagyok benne, hogy a Matakumba bíboros úr nem készített másolatot.
• Nem lehet, hogy téved? Hogy a bíboros úr lemásolta, és valahol elrejtette?
• Nem.
• Esetleg letétbe, vagy őrizetbe helyezte valahol?
• Főfelügyelő úr, határozottan állítom, hogy a bíboros úr nem készített egyetlen másolatot sem a szóban forgó iratokról.
• Ha így van, nagyon szomorú.
• Szomorú vagy nem szomorú, a bíboros úr nem másolta le az iratokat.
• És ön?
• Én?
• Ön sem másolta le?
• Én?
• Ön hát!
• A bíboros úr sohasem adta át nekem. Még csak bele sem tekintettem.
• Ha átvizsgálnánk Matakumba bíboros úr vatikáni lakosztályát, biztosan nem találnánk másolatot?
• Főfelügyelő úr, még a gondolatát is felejtse el annak, hogy bármit is átvizsgálhat a Vatikánban. Erre sohasem kaphatna engedélyt.

Frazer az ajkába harapott.

• És a számítógép? — kérdezte aztán.
• Miféle számítógép?
• Matakumba bíboros úr nem rendelkezett számítógéppel?
• De igen, főfelügyelő úr.
• Nem szkennelte be az iratokat?
• Nem.
• Biztos ebben?
• Teljes mértékben.
• Miért?
• A bíboros úr nem tudta kezelni a szkennert. Közöttünk maradjon, a számítógépet se nagyon. A gépet én kezeltem, Matakumba bíboros úr levelezését is én bonyolítottam. Az e-maileket felolvastam neki, mire ő általában választ diktált. Ha bármire szüksége volt az Interneten, mindig én kerestem ki neki, és én olvastam fel. Ha tüzetesebben el akart mélyedni valamiben, kinyomtattam neki. Nem szeretett a képernyőről olvasni, azt mondta, rontja a szemét. Elképzelhetetlen volt, hogy akár öt percre is leüljön a gép elé.
• Ez azért elég különös.
• Nem hiszem, főfelügyelő úr. Matakumba bíboros úr Szudánban nőtt fel, és nagyon szegény családból származott. Minden percét a lelkipásztori munka és a szegények támogatása tette ki. Egyszerűen nem szokott hozzá a számítógéphez, ezért idegenkedett tőle.
• Tehát biztos benne, hogy arról az iratkötegről nem készült egyetlen másolat sem?
• Biztos vagyok benne, főfelügyelő úr.
• Ön nem olvasta?
• Nem.
• Jószerivel nem is látta?
• Nem.

Frazer bólogatott. Egyre jobban érdekelte, mi lehetett abban az iratkötegben. Camorelli valóban nem sejt semmit? Vajon Patrice bíboros volt szokatlanul zárkózott, vagy ez a titkár nagyon ostoba? Esetleg mégis tud valamit?

• Mondja, páter Camorelli, közel állt ön a bíboros úrhoz?

Sir Robert lelkes helyeslésre számított. Ugyancsak meglepődött tehát, amikor azt látta, hogy páter Luigi Camorelli hosszan gondolkodik a válaszon. Előbb lesütötte a fejét, majd lassan felemelte, és hosszan nézett maga elé, mintha a tetők felett repdeső madarakat tanulmányozná. Aztán elnézett a háztetők felett a Pantheon, meg a számos templomtorony irányába. Frazer csendesen várt.

Előttük terült el Róma, a múlt dicsőségének és a jelen kiszámíthatatlanságának hatalmas városa, ahonnan egykor dölyfös imperátorok mondtak recipe ferrumot, később meg világi hatalomra éhes pápák hirdettek anatémát. Ahol tribunusok és demagógok izgattak egymás ellen; és ahol a nép hol birodalmat teremtő felséges populus romanus volt, hol ingyen gabonára leső, voksát áruló csőcselék; hol massza, amely megvert ebként sündörgött fennhéjázó urai körül, akiket sem otthagyni, sem szolgálni nem tudott. Ahol legfőbb hajléka találtatott Istennek, aki minden szívben ott lakozott, de mégis oly távol élt téren és időn kívül, és akiről a Rómában nyomorgó szegénység általában azt gondolta, imádkozhatnak Hozzá ugyan longobárd, gót, német vagy olasz nyelven, Ő leginkább latinul ért.

Itt terpeszkedett a fenséges Róma, amely előbb viskóhalmazból földi istenek márványból épített világvárosává, majd a világ közepéből romhalmazzá lett, ahol a történelem véget nem érő színdarabjának egyik-másik látványos jelenetében ezrek hanyatlottak kínos vagy véres halálba; és ahol a sors úgy görgette maga előtt törzsek és népek sorsát, mint a sikátorokban miákoló számos kismacska a pamutgombolyagot.

Frazer elérkezettnek vélte az időt, hogy újra feltegye a kérdését:

• Közel állt ön a bíboros úrhoz, páter Camorelli?

A megszólított egy pillanatig még habozott, aztán szembefordult a nyomozóval:

— Nem, főfelügyelő úr. Úgy érzem, nem.

Frazer ugyan erre a feleletre számított, most mégis meglepődött.

• Miért?
• Hogy is mondjam önnek? — a jezsuita láthatóan kereste a szavakat. — Én voltam a legtöbbet a bíboros úr társaságában. A titkára voltam, elvileg nekem kellett volna a legtöbbet tudnom róla. De nem így volt főfelügyelő úr. Őszintén kedveltem a bíboros urat, talán ő is engem, de nem engedett közel magához. Némely szokásától, elgondolásától őszintén idegenkedtem, és ez előtte nem maradt rejtve.
• Például mire gondol?
• Matakumba bíboros úr kedvelte a zenés, táncos szentmiséket, mint az afrikai papok közül sokan. Vagy mint újabban az afroamerikai plébánosok, sőt püspökök némelyike.  Ez nekem nem kenyerem. Nagyra becsültem a bíboros úr eredményeit a lelkipásztori munkában, de stílusa, módszerei számomra követhetetlenek voltak.

Frazer kényszeredetten bólintott. A jelek szerint Camorelli páter semmi érdekeset sem fog mondani neki Matakumba bíboros halálával kapcsolatban. A jezsuita a hasznavehetetlen szemtanúk azon terjedelmes halmazához tartozott, akik ott vannak az eset közvetlen közelében, mindent látnak, mindent hallanak; mégsem értenek semmit. Legfőképpen azt nem, mi is történt tőlük néhány méterre. Az ilyen emberek kelletlenül teszik a dolgaikat, és valahol mélyen magukba húzódva lényegében közömbösek a külvilág eseményeivel szemben. A felügyelő a bajszát rágta. Talán próbálja meg ráébreszteni Camorellit a lényegre? Végül is… Mély lélegzetet vett.

• Mondja, páter Camorelli, — kezdte nagyon türelmesen. — nem gondolja úgy, hogy a bíboros úr halála körül valami nincs rendben?
• Nincs rendben? — meresztette szemét a jezsuita. — Mi nincs rendben?
• Gondolkozzon!
• Szívroham. — nyögte a másik. — Váratlan, tragikus, de Isten útjai kifürkészhetetlenek. — azzal tüstént keresztet vetett. Sokkal színpadiasabban, mint szerette volna.
• Az előbb azt mondta, Matakumba bíboros makkegészséges ember volt.
• Igen, azt mondtam. De Isten útjai kiszámíthatatlanok. A hirtelen halál néha olyan embereket ragad el, akikről embertársaik úgy vélték, száz évig fognak élni. Ön nem hallott az amerikai kosárlabdázóról, aki…
• De hallottam.
• Na, látja, főfelügyelő úr. Ön gyilkossági nyomozó volt?
• Több mint harminc esztendeig.
• Akkor mást se látott a világból, csak gyilkosságokat. A detektívregényekben és a filmekben mindig gyilkosság történik, az életben azonban igen ritkán.
• Engedje meg, hogy ellentmondjak, páter Camorelli. Higgye el, elég tapasztalatot gyűjtöttem ahhoz, hogy lássam, amikor valóban gyilkosság történt.
• Lehet, hogy valaha kitűnően látta el a feladatát, Mr. Frazer, de nagy árat fizetett érte: szakbarbár lett. Bűncselekményt lát ott is, ahol nincs.

Sir Robert érezte, hogy lassan elönti a pulykaméreg. Kényszerítette magát, hogy ne szólaljon meg. Nem, nem, és újra nem.

— Bele kell nyugodnia, hogy Isten magához szólította az eminenciás urat. Nincs ebben semmi rendkívüli, főleg semmi bűnös. Itt nem szaladgáltak csúnya gengszterek negyvenötös pisztollyal, sem aljas orosz vagy ukrán csirkefogók Kalasnyikovval. Még csak közönséges olasz maffiózok sem jártak erre lefűrészelt csövű puskával. De félre a tréfával, ön rendőr, és a rendőrök számára…

• Na, jó! — állította meg egy kézmozdulattal a további haszontalan fecsegést Sir Robert. — Gondolja végig a következőket: A bíboros egészséges, jó erőben van, és igen tevékeny ember. Postán kap egy iratköteget, amelyben valaki segítséget kér tőle. Patrice Matakumba annyira komolyan veszi, hogy idehív engem Angliából. Méghozzá sürgősen. Nem akartam jönni, vonakodtam. Később azt válaszoltam, hogy néhány nap múlva jövök, de a Monsignore ellentmondást nem tűrően arra kért, már másnap legyek itt. Matakumba bíboros meggyőz engem, hogy jöjjek Rómába, helyet foglaltat nekem a repülőgépen és a szállodában. Néhány óra múlva azonban szívrohamban meghal. Ön ezt nem találja különösnek?
• Talán arra gondol, hogy…— a jezsuita nagy szemeket meresztett.

Frazer némán bólintott. Legfőbb ideje volt, hogy a páter végre megértse.

• Ön arra gondol, hogy a kardinális úr nem természetes halállal halt meg?
• Arra gondolok, hogy a halála nagyon gyanús.
• Netán úgy véli, — kérdezte most már a szokásos jezsuita nyugalommal az arcán Camorelli páter. — hogy a bíboros urat meggyilkolták?
• Határozottan arra gyanakszom, páter Camorelli.
• Rendben van, főfelügyelő úr. — húzta ki magát a jezsuita. — Ön azt gondol, amit akar, én azonban egyáltalán nem osztom az ön… hm… aggodalmait. — felállt az asztaltól, és jéghideg hangon folytatta: — Frazer főfelügyelő úr! Örültem a szerencsémnek! A szálloda rendelkezésére áll, az ön számlája egy hétig előre ki van egyenlítve. Ha tovább is maradni szándékozik, azt már saját költségén kell megtennie. Lelki üdvössége érdekében remélem, nem mulasztja el, hogy eretnek protestáns istentisztelet helyett Rómában katolikus misét látogasson. Itt bőven talál rá alkalmat. Remélem, jól érzi majd magát az Örök Városban, uram! — közönyös arccal indult volna, hogy faképnél hagyja Frazert.

A főfelügyelő megcsikorgatta a fogait. Ilyen könnyen nem fog a kudarcba belenyugodni.

— Egy szóra, páter Camorelli!

• Óhajt még valamit, uram?
• Hol tudom önt elérni, ha még szükségem volna a segítségére?
• A segítségemre?
• Ha volna olyan kérdésem, amire esetleg válaszolhatna.
• Attól tartok, sehol sem tud elérni, főfelügyelő úr. — felelte látszólag sajnálkozva az olasz.
• Miért nem?
• Mert rendem generálisának engedélyével elvonulok szabbatikumra. Egy teljes évre.
• Szabbatikum? Az micsoda?
• Lelki és szellemi megújulást szolgáló aktív pihenés, a korábbinál kevésbé megerőltető munkával. Már holnap indulok Argentínába.
• Argentínába? — a főfelügyelő nagyot nézett.
• Igen, uram. Megengedi? Isten áldja önt, Frazer főfelügyelő! — gyors, takarékos mozdulattal megáldotta Sir Robertet, aztán lendületes léptekkel távozott. Capuccinója érintetlenül állt az asztalon.

Frazer megitta a magáét, majd intett a pincérnek.

• Felesleges, uram! — mosolygott a fiatalember. — Az ön fogyasztása rendezve van.

Frazer sóhajtott, és elővette a jegyzetfüzetét. Hogy is hívják azt az elálló fülű, kajla bajszú római ifjoncot? Gondolkodott, de nem volt biztos a dolgában. Addig lapozott, amíg rábukkant: Vincenzo Ligi! Tüstént tárcsázta.

Sir Robert Frazer húsz-huszonöt perccel később Vincenzo Ligi római rendőr főfelügyelő irodájában ült.

 

A római ifjonc közel ötvenéves volt, és erősen kopaszodott. Arcát azonban ugyanolyan sűrű fekete borosta borította, és tömött, kajla bajszát is ugyanúgy a golyóstolla végével simította ketté, ahogy húsz-huszonöt évvel korábban tette. Nagyon megörült Frazer jövetelének.

— Robert! Mi szél hozott erre? Ezer éve nem láttalak!

Sir Robert elmesélte a bíborossal folytatott beszélgetését, Matakumba bíboros halálát, és mindazt, amit a titkártól megtudott. Az olasz rendőrtiszt tekintete elkomorodott.

• Úgy véled, gyilkosság?
• Biztos vagyok benne, Enzo.
• Attól tartok, semmit sem tehetek. A Vatikán önálló állam. Csak akkor nyomozhatunk vatikáni ügyben, ha erre kifejezetten felkérnek. Megtörtént, hogy nyolc évig vártunk rá, hogy a Vatikáni Bank egy magas rangú alkalmazottja — cégéres csirkefogó kábítószer- és egyéb ügyekkel — végre kidugja az orrát, hogy letartóztathassuk. A végén diplomáciai döntés született: a fickót el kellett engednünk.
• Ha gyilkosság volt, nem a Vatikánban történt.
• Viszont egy bíboros az áldozat. Nem kerülhetnénk meg az ügyben a hivatalos kapcsolatfelvételt. Ők pedig előre láthatóan azt felelnék, hogy törődjünk a saját dolgainkkal. Dolgunk meg éppen van elég. Rómában ritkán nyugszanak a gazemberek, és nekem nem csak itt akad dolgom. Hallottál az Európa-szerte előbukkanó, megnyúzott holttestekről? Egy Németországban, egy Franciaországban. Most meg nálunk. Ma hajnalban bukkantak rá egy megnyúzott tetemre a Collio-dombok között, Gorizia környékén.
• Megnyúzott holttestek?
• Még nem hallottál róluk?
• Ocsmány ügy lehet.
• Arra mérget vehetsz! Hétfőn utazom a helyszínre, kedden meg találkozom a német és a francia kollégákkal. Amit eddig tudok, kész lidércnyomás. Állítólag alig van használható nyom, ami meg van, sehová sem vezet. Valami istenverte vallási fanatikusok műve lehet! — megvakarta a füle tövét. — Lássuk, mit tehetünk a te ügyedben, Robert! — újabb fülvakarás. — Hivatalosan semmit. A halál oka: szívroham, és ha a Vatikán kommünikéjében ez jelent meg, egyelőre semmit sem tehetünk ellene. Amíg be nem bizonyítjuk az ellenkezőjét. Ami nem lesz könnyű, merthogy nem kapunk boncolási jegyzőkönyvet.
• Diplomáciai úton sem lehet kérni? Olasz területen történt.
• Hiába.
• Miért?
• Mert nem lesz boncolás. Az elhunyt az egyház bíborosa. Ha természetes halállal halt meg, semmi ok a boncolásra. Mit akarsz tenni?

Frazer vállat vont.

• Néhány napig Rómában maradok. Ha valamit megtudok, értesítelek.
• Azt előre is köszönöm! Ha a legkisebb, akármilyen csekély jelentőségű bizonyítékod lesz, hivatalosan is léphetünk valamit. Amíg bizonyíték nincs, tehetetlenek vagyunk.
• Néhány dolgot kérhetek tőled, Enzo?
• Parancsolj!
• Kérlek, derítsd ki, honnan küldték a bíborosnak az iratköteget. A titkár azt mondta, volt feladóvevény vagy átvételi elismervény.
• Természetesen. Utánanézünk a postán.
• Megtudhatnám majd az eredményt?
• Hogyne. Van telefonszámod?

 

Sir Robert fogott egy taxit, és a Santa Maria in Trastevere templomhoz vitette magát. Impozáns, kockaköves térre érkezett, körülötte hemzsegtek a turisták. A templom lélegzet-elállító volt. Két szépséges palota közül tekintett rá a timpanonos homlokzat, alul árkádokkal. Jobbról impozáns óratorony. A templom előtt remekbe szabott szökőkút, mind a hét lépcsője zsúfolva emberekkel. Hangos, soknyelvű terefere, néhol egyértelműen azonosítható az olasz pergő ritmusú csicsergése, meg néhány higgadt angol mondat. Frazer főfelügyelő füle felfogott egy visszafogott német nyelvű társalgást is, mellette egy kisebb csoport hangosan csevegett valamilyen szláv nyelven — alkalmasint lengyelül.

A templom belseje káprázatos volt, még a durhami katedrális pompájához szokott Frazernek is elakadt a lélegzete. Egyszer tisztes áhítattal alaposan szemügyre kell vennie itt mindent, mondta magának. Valamikor, jobb időben, amikor nem nyüzsög majd itt ennyi idegen. Most azonban a plébánost kell megkeresnie.

Öt perc alatt megtalálta. Paolo Antognoni atya ötven körül járt. Mosolygós, köpcös férfi volt, erősen kopaszodott. Kitűnően beszélt angolul.

• Sir Robert James Frazer!
• Szólítson Paolo atyának!
• A Scotland Yard egykori főfelügyelője vagyok.
• Miben állhatok a szolgálatára, Mr. Frazer?
• A néhai Patrice Matakumba bíboros úr hívott Rómába.
• Á, ön az? Akkor jobb, ha négyszemközt beszélgetünk!

A pap beinvitálta Frazert a sekrestyébe, onnan egy eléggé megvetemedett keretű ajtón keresztül félhomályos folyosóra jutottak, és Paolo atya csakhamar benyitott egy újabb ajtón. Egészen apró helyiségbe jutottak. Egy rozzant íróasztalon és két ütött-kopott széken kívül más berendezési tárgy nem volt. Igaz: el sem fért volna egyéb.

— Foglaljon helyet, Mr. Frazer! Bocsánat, tudom, hogy ez nem egy elegáns hely, de itt legalább nyugodtan beszélgethetünk.

• Ne szabadkozzon, Paolo atya, ez tökéletesen megfelel. — Sir Robert nem volt klausztrofóbiás, szerette az eldugott, magányos helyeket. Akkor is, ha ennyire kicsik. Őszintén örült, hogy négyszemközt beszélhet a plébánossal.
• Itt nincs fültanú.
• Annál jobb! — vágta rá a főfelügyelő.
• Úgy hallottam, hogy ön a bíboros úr régi barátja.
• Így is mondhatjuk.
• Mi a véleménye a bíboros úr haláláról?
• Én is ezt szeretném kérdezni öntől.

Pillanatnyi szünet után a plébános beszélni kezdett:

• Tudnia kell, hogy Matakumba bíboros urat barátomnak és jótevőmnek tartottam. Ő Szudánból származott, én Calabriából, de mindkettőnk szülei földművesek voltak, és mi ketten nagyon hasonlóan gondolkodtunk. Istenről is, a hitről is, a világról is. Nem hiszem, hogy Patrice Matakumba bíboros halálát szívroham okozta.

Frazer felfigyelt.

• Miért nem?
• Mellette álltam. Tudnia kell, főfelügyelő úr, hogy őeminenciája mondat közben halt meg. Néhány másodperc alatt. Annyi volt csupán, mint egy villámcsapás. Semmi fájdalom, semmi rosszullét. Nem homályosodott el a tekintete, nem akadozott a légzése, nem futott ki az arcából a vér. Meghalt minden átmenet nélkül. A mondat fele elhangzott, őeminenciája Lukács evangéliumából idézett. Az idézett második felét már nem tudta elmondani. Úgy gondolom, ez minden volt, de nem természetes halál, és nem is szívroham.
• Ön szerint a bíborost nem szívroham érte?
• Nem, semmiképpen.
• Hanem mi történt vele?
• Nem tudom, főfelügyelő úr. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez nem volt természetes halál. Az egyik másodpercben őeminenciája még teljesen egészséges volt, a következő pillanatban meg már halott.
• Meg tudná mutatni, hogy pontosan hol történt?
• Hogyne, azonnal kimehetünk. Legfeljebb öt-hatlépésnyire lehettünk a lépcsőtől. Kiléptünk a templomból, elhaladtunk a szökőkút mellett. Egymás mellett mentünk a bíboros úrral, páter Camorelli valamivel mögöttünk.
• Ha megengedi, igénybe venném a segítségét, Paolo atya. Előbb azonban szeretnék feltenni néhány kérdést.
• Állok rendelkezésére, uram.
• Hallott-e egy bizonyos iratkötegről, amelyet a bíboros úr kapott valakitől?
• Igen. Néhány nappal ezelőtt együtt vacsoráztunk. Őeminenciája elmesélte, hogy kapott valakitől egy rendkívül furcsa levelet. Állítólag a levél írója Matakumba bíboros úr segítségét kérte, mert életveszélyben van, és a társai közül már többen is áldozatul estek valami rejtélyes hatalomnak. A levélíró többször is hangsúlyozta, olyan tények vannak a birtokában, amelyek az egész világ békéjét és biztonságát érintik. A bíboros úr azt mondta, nem tudja megítélni, valódi segélykéréssel van-e dolga, vagy csupán beugratással.
• Mire ön?
• Megkérdeztem tőle, hivatkozott-e a levélíró bármi konkrétumra. Azt válaszolta, talán igen. Állítólag volt a levélben valami homályos célzás arra, hogy a bíboros úr a sajtóból bizonyára értesült már azokról a szörnyű gyilkosságokról, amelyeket a levélíró üldözői követtek el.

Frazer hallgatott. Minden szót alaposan mérlegre tett, és elraktározott.

• Mit mondott még a bíboros úr arról a küldeményről? — kérdezte egy perccel később.
• Tulajdonképpen nem sokat. Hogy a kísérőlevélen kívül az iratköteg különféle dokumentumokat tartalmaz, amelyekkel a levélíró alá akarja támasztani az állításait. Őeminenciája nem tudta, mi módon győződhet meg az iratok hitelességéről és eredetiségéről. A tanácsomat kérte.
• Mit javasolt neki?
• Kérve kértem, semmiképpen se keveredjen olyan ügybe, amivel veszélybe sodorhatná magát. Rá elsősorban az egyháznak van szüksége. A hívőknek. Jobban teszi, ha nem ártja bele magát egyházon kívüli ügyekbe. Különösen olyanokba ne, amelyek veszélyesek lehetnek. Őeminenciája ezt néha nehezen fogadta el. Nagyszerű ember volt, soha senkitől sem tagadta meg a segítségét. Arra kértem, mutassa meg az iratokat egy tapasztalt világi embernek, akiben megbízik, és akinek megvannak ahhoz az eszközei, hogy utánajárjon mindannak, amit a dokumentumok állítanak. Ekkor vetette fel őeminenciája az ön nevét, Frazer főfelügyelő. Igen hízelgően nyilatkozott az ön tapasztalatairól, képességeiről és szívósságáról. Meg a szerencséjéről.
• Köszönöm, de folytassa.
• Egyetértettem a választásával. Őeminenciája egyébként a halála előtt is beszélt önről. Azt mondta, Frazer főfelügyelő hamarosan megérkezik Angliából, és ő nagy várakozással tekintett az önnel való találkozás elé.

Sir Robert egy pillanatig gondolkodott, aztán megkérdezte:

• Lehetségesnek tartja, hogy azokról a dokumentumokról a Monsignore nem készített másolatokat?
• Sajnos igen, — helyeselt a pap. — ez őeminenciájára vall.
• A nála lévő kézitáskában voltak?
• Igen, főfelügyelő úr, bár figyelmeztettem rá, hogy jobban tenné, ha valami biztonságos helyen tartaná őket. A saját páncélszekrényemet is felajánlottam, de nem fogadta el.
• A táska eltűnéséről mit tud nekem mondani?

Paolo atya elvörösödött.

• Nagyot hibáztam, főfelügyelő úr, — hajtotta le a fejét. — a hirtelen pánikban nem ügyeltem a táskára. Azt sem tudom, mikor ejthette el őeminenciája.
• Elejtette?
• Amikor kijöttünk, a kezében tartotta, erre emlékszem. A jobbjában. Amikor összeesett, megnéztem a pulzusát. Nem érzékeltem, ezért megpróbáltam újraéleszteni. Elkeseredett, reménytelen próbálkozás volt. Közben teljesen megfeledkeztem a táskáról. A kavarodásban bárki elemelhette.
• Nem bárki volt, Paolo atya, — jegyezte meg csendesen Sir Robert. — hanem a gyilkos.
• A gyilkos?
• Úgy gondolom, Matakumba bíboros urat meggyilkolták. Még nem tudom, hogyan, de rájövök. Rájövök, és elkapom a gazembert. Arra kérem önt, Paolo atya, gondolkozzon még egy kicsit. Volt-e még valami más is; egy momentum, egy elejtett szó, vagy bármi, ami feltűnt, de ön megfeledkezett róla? Nagyon fontos lenne, hogy mindent felidézzen.

Paolo atya tétován bólintott.

• Sajnos semmi nem jut az eszembe.
• A dokumentumokkal kapcsolatban mondott-e mást is a bíboros úr?
• Nem emlékszem.
• Talán a levélíróval kapcsolatban?
• Semmi nem jut eszembe… Várjon csak! — hirtelen megélénkült. — A bíboros úr azt mondta, a levélíró nemcsak neki küldte el ezeket a dokumentumokat. Igen, ezt mondta!
• Köszönöm! — bólintott Sir Robert, és arra gondolt, hogy ennek is két oldala van. A jó az, hogy talán valaki mástól segítséget kaphat az ismeretlen levélíró. A rossz pedig: mindenki halálos veszedelemben van, aki ezt a küldeményt megkapta, akár tud segíteni, akár nem. Ha valaki képes volt fortélyosan és elvetemülten meggyilkolni Matakumba bíborost, az mást sem fog kímélni.
• Nagyjából ennyit tudok hozzátenni, főfelügyelő úr.
• Köszönöm, Paolo atya. Arra kérem, jöjjön, segítsen nekem rekonstruálni a bíboros úr halálát! — ahogy felálltak, még hozzátette: — Egyetlen szót se mondjon a bíboros úrról odakint. Legjobb lenne, ha viccelődne, vagy egyfolytában bibliai idézeteket citálna. Kérem, úgy állítson be, mintha én lennék Patrice Matakumba bíboros. Jöjjön mellettem, és ott álljunk meg, ahol őeminenciája összeesett.

Kimentek az épület elé. Paolo atya csendesen magyarázott valamit angolul Máté evangéliumáról, Sir Robert nyájas mosollyal hallgatta, közben figyelt.

• Kicsit lassabban! — súgta fojtott hangon.

Paolo atya visszafogta a lépteit, egy pillanatra meg is állt. Sir Robert koncentrált. Kiléptek a templomból. Az árkádok alatt áthaladva a szabad ég alá értek. A bíboros balján a plébános, valamivel mögöttük páter Camorelli. A bíboros jobb kezében a kézitáska. Frazer főfelügyelő elővette a szivartárcáját.

• Álljunk meg ismét egy pillanatra! — súgta.

Paolo atya újra megtorpant. Sir Robert szétnézett. Az árkádoktól eltávolodva nyilvánvalóan balra fordulnak majd; illetve nem is teljesen balra, katonai nyelven szólva amolyan félbalra. Elhaladás közben a szökőkút tőle jobbra lesz. Felpillantott. A szökőkút lépcsőjén nyolc-tíz ember ült. Vagy még több? Persze, a túloldalon is ülnek. A lépcsőn helyet foglalni mindennapos szokás, egyáltalán nem lehet feltűnő. Még különösebb helyismeret sem kell hozzá; bárki gyorsan rájön erre.

Kattanó zaj hallatszott, Sir Robert felfigyelt. Valaki fényképezett néhány méterre tőlük. Hát persze, turisták. Ahol turista van, ott fényképezőgép is akad. Ráadásul nyolc-tíz méterre japán csoport tűnt fel, ők pedig igencsak sűrűn kattogtatták a masináikat. Ahogy a japán turisták szokták a világon mindenütt, gondolta Frazer.

• Most menjünk tovább nagyon lassan! — mondta a plébánosnak. — Éppen úgy, ahogy akkor!

Lassan újra elindultak. Valóban egy kissé balra fordultak, de nem teljesen úgy, ahogy korábban a főfelügyelő gondolta. Sokkal közelebb mentek el a szökőkút lépcsője mellett, legfeljebb néhány lépésnyire. A következő pillanatban még egy kissé jobbra is fordultak, és párhuzamosan haladtak a lépcsősor mellett. Sir Robert mindent memorizált. Patrice bíboros éppen ott lépkedett, ahol most ő. Jobbjában tartotta a kis kézitáskáját. Páter Camorelli egy kissé mögöttük haladt. Frazer számolta a lépéseket. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Már csaknem maguk mögött hagyták a szökőkutat, amikor Paolo atya határozottan megállt.

• Itt történt!

Sir Robert szétnézett. Jobbról és mögöttük másfél-kétlépésnyire a szökőkút. Előttük a nagy, kockaköves tér. Rengeteg ember minden irányban. Tegnap sem lehetett másként.

• Menet közben esett össze?

Paolo atya elgondolkodott.

• Nem! — felelte, és hirtelen villámcsapásszerűen újra maga előtt látta a jelenetet.
• Itt megálltunk! Valamiért mindannyian megtorpantunk!
• Miért?

A plébános igyekezett koncentrálni, hogy maga elé idézze a jelenetet.

— Nem is tudom,  ..azt hiszem… Megvan! Megtorpantunk, mert valaki hirtelen átvágott előttünk! Kevés híján neki is mentem! Valami hosszú hajú férfi jókora hátizsákkal! Már emlékszem. Dühös lettem a nyilvánvaló udvariatlanságtól. Éppen hogy fel nem döntött bennünket! Őeminenciája és én reverendában voltunk, páter Camorelli papi civilben. Valamit rá is kiáltottam a férfira, hogy Isten szolgái vagyunk mindketten. Nem tud vigyázni? Rómában sohasem tapasztaltam udvariatlanságot a papi ruhával szemben. Úgy kihozott a sodromból, hogy az már ritkaság!

• Ekkor történt?
• Őeminenciája szelíden megfogta a karomat, és rám szólt. Lukács evangéliumából idézett valamit. Felé fordultam. Akkor! Akkor történt!
• Kérem, idézze fel olyan pontosan, ahogyan csak tudja!
• Őeminenciája nem fejezte be az idézetet, hanem egyszerűen abbahagyta két félmondat között. Talán inkább két szó között. Egyszerűen elnémult. Aztán összeesett.

Frazer elgondolkodott.

• Kérem, mondja el még egyszer! — mondta néhány pillanatnyi töprengés után.
• A bíboros úr arcára néztem, és igyekeztem fegyelmezni magam, hogy ne haragudjak a tolakodó ismeretlenre. Őeminenciája a Szentírást idézte. Lukács evangéliumát. Az idézet váratlanul félbeszakadt. Matakumba bíboros úr összerogyott…. Megvan! Tudom már, mitől döbbentem meg! A szeme! A bíboros úr szeme!
• Mi történt a szemével?
• Egyszerűen megüvegesedett a szeme!
• Hogyan?
• Üveges lett a szeme egyik pillanatról a másikra. Kővé dermedtem, mert éreztem – azt hiszem, ez a legjobb kifejezés – éreztem, hogy őeminenciája halott. Meghalt mondat közben. A következő pillanatban összeesett.

Frazer újra elgondolkodott. Valami még hiányzik. De mi?

• Kérem, Paolo atya, állítson be!
• Hogy mit kíván tőlem? Bocsásson meg, talán nem emlékszem mindenre pontosan. Tudja, az ember abban a rettenetes pillanatban nem tudhatja, hogy egyszer töviről hegyire el kell majd mesélnie.
• Állítson be, mintha Matakumba bíboros úr lennék! Arccal balra nézek.

Paolo atya igyekezett mindent felidézni. Tett néhány lépést szinte minden irányba.

• Igen, itt vágott át előttünk az idegen! — mutatta, és lecövekelt a mondott helyen. Szerencsére a tér közepe most üres volt. Másutt bőven akadtak járókelők, de senki sem törődött a két idősebb férfival, a pappal és a civillel.
• Akkor itt állhattam! — folytatta Paolo atya. — Itt jött majdnem nekem az illető, pedig ösztönösen hátrahőköltem. Talán hátra is léptem. Nagyjából itt állhattam meg.
• A bíboros úr?
• Körülbelül itt.
• Állítson engem oda!
• Kérem! — Paolo atya akkurátusan a megfelelő testtartásba igazította Sir Robertet.
• A kézitáska a bíboros úr jobb kezében volt? — kérdezte Frazer.
• Igen.
• Így? — felemelte a szivartárcáját.
• Igen.

Sir Robert mozdulatlanul állt, csak a nyakát fordította jobbra. A szökőkút lépcsőjén legalább harminc ember üldögélt, de foltokban még így is üres volt. Jókora hely van azokon a lépcsőkön, sokan leülhetnek. A sok pihenő, szórakozó, iszogató, tereferélő ember alig figyelt egymásra. Akkor is így lehetett. A gyilkos — vagy a gyilkosok egyike — a szökőkút lépcsőjén ült, ebben Sir Robert egészen biztos volt. Nagyon kényelmes hely egy gyilkos számára. Túlságosan is kényelmes. Az áldozata mindössze pár lépésnyire van tőle, ráadásul áll.  Vajon a gyilkos biztosra ment? A két pap előtt átvágó „udvariatlan” férfi a cinkosa volt? Ha nem, a gyilkosnak még szemérmetlen szerencséje is volt. Patrice Matakumba bíboros éppen ott és éppen akkor torpan meg, amikor neki arra van szüksége. A főfelügyelő megcsóválta a fejét. A véletlent nyugodtan ki lehet hagyni a számításból, mert ilyen véletlen nincs. A hátizsákos férfi összedolgozott a gyilkossal. Itt várták a bíborost. A gyilkos a szökőkút lépcsőjén ült, a másik fickó a téren lődörgött. Amikor a kardinális megjelent, a hátizsákos higgadtan kivárta a megfelelő pillanatot, és úgy vágott át a két pap előtt, hogy az áldozatot megállásra kényszerítse. Vajon mi lehetett a gyilkos fegyver? Frazer főfelügyelőnek erre nézve e pillanatban csak nagyon halovány sejtései voltak. Az elkövetők profik és veszélyesek. Patrice Matakumba bíborost azért ölték meg, mert valakitől megkapta az ominózus iratcsomagot, és így olyan tények birtokába jutott, amelyek az elkövetőkre vagy megbízóikra nézve veszélyesek lehetnek. Klasszikus motiváció egy mocskos gyilkossághoz.

Sir Robert fanyarul elmosolyodott. Egy biztos: bármit is állított az ismeretlen levélíró, aligha lehet blöff. Nem beugratás, hanem valamilyen félelmetes igazság. De ez az ismeret túl sokba került: Patrice bíboros életébe. Valahonnan tudniuk kellett, hogy Matakumba bíboros megkapta a küldeményt. Profi bűnszövetkezet. Nyilvánvalóan létezik egy lista, ami a markukba került. Valószínűleg mindenkit megölnek, vagy megpróbálnak eltenni láb alól, aki rajta van. Jó lenne tudni, kik azok, és hányan vannak.

A főfelügyelő felnézett, és látta, hogy Paolo atya még mindig türelmesen vár.

— Folytassuk, Paolo atya! Itt állt a bíboros úr?

• Igen.
• Egyszerűen összeesett?
• Igen.
• Valahogy így? — Sir Robert úgy vágódott el a kövezeten, mint rohamozó vén gránátos, akit kartács talált telibe. Hirtelen csend lett a téren, mindenki felfigyelt. A főfelügyelő felpattant.
• Minden rendben, uram? — kérdezte egy hang német akcentussal. Frazer kurtán bólintott.
• Filmet forgatnak? — fontoskodott valami nő olaszul. Paolo atya intett neki, hogy semmi, a barátja véletlenül elesett.

Néhány pillanatig a figyelem középpontjában voltak, utána gyorsan megfeledkeztek róluk az emberek. Sir Robert percekig élénken figyelt.

• Paolo atya! — súgta a papnak. — Kérem, próbáljon hallgatózni, nem emlegeti-e valaki a bíboros úr elestét!

Paolo atya feszülten figyelt, de néhány perc múlva megrázta a fejét.

• Nem, senki.

Frazer sejtette. Túl olcsó volna, ha azonnal szemtanúra bukkannának. Mindazonáltal lehetnek szemtanúk, és a főfelügyelőnek már volt ötlete, miként keríti őket elő.

• Rendben van, Paolo atya, folytassuk! Így esett össze a bíboros úr?
• Igen! Azazhogy… nem. Valami másképp történt.
• Mi volt az?
• Sajnos nem tudom!
• Kérem, próbáljon visszaemlékezni!
• Ne haragudjon, nem megy! Bocsásson meg, nagyon rossz megfigyelő vagyok!

Frazer erre élénken megrázta a fejét.

• Egyáltalán nem! Ön igazából a kiváló szemtanúk közé tartozik, Paolo atya! — mondta, majd, látván, hogy a plébános belevörösödik a dicséretbe, még hozzátette: — Úgy érzi, valamilyen momentum még hiányzik?
• Igen, igen!
• Még egyszer játsszam el, hogy összeesem?
• A világért se!

A főfelügyelőnek váratlanul támadt egy ötlete.

— Figyeljen! — hirtelen megmerevedett, elsápadt, szeme kidülledt, és a jobbjával a nyakához kapott. Paolo atya élénken helyeselt.

• Igen! Igen, így történt!
• Tehát a bíboros úr a nyakához kapott?
• Igen

Ideje összefoglalni, gondolta Frazer. A korábbi ügyei megoldásánál legalább annyi hasznát vette a fantáziának, mint a logikának. Bátran igénybe vette a képzeletét most is. A bíboros a plébánossal beszélgetve kilépett a templomból. Elhaladtak az árkádok alatt, és kiértek a szabadba. Enyhe szögben balra fordultak, és elsétáltak a szökőkút mellett. A gyilkos ott várt rájuk valamelyik lépcsőn ülve. Talán nem is egyedül. Egy cinkosa biztosan volt, lehetett több is. Például azzal a feladattal, hogy a téren vagy éppen a lépcsőn tartózkodó idegenek elől eltakarja a gyilkos fegyvert. Erre nagyon alkalmas lehet egy gesztikulálással kísért hangos szóváltás, de más is. Például egy csók. Az emberek többsége nem bámulja meg a csókolózó párokat, inkább elkapja róluk a tekintetét. A csók örve alatt pedig szinte bármit tehetnek. Igen, ez a legvalószínűbb. Egy csókolózó pár. Egy férfi és egy nő. Lopva a szökőkút lépcsőjére lesett. Kapásból legalább három csókolózó pár, de ha figyelmesebben odanézne, alighanem találhatna többet is. Egy újabb pár fel se tűnne. Ilyen helyen egyik szerelmespár olyan, mint a másik. Valószínűleg így történt: egy nem feltűnő külsejű fiatal férfi és egy ugyanabba a kategóriába tartozó nő ült itt, a lépcsőn. Látszólag éppen úgy festettek, mint a többi szerelmespár. Csakhogy ezek éberen figyeltek. Az egyikük a gyilkos fegyvert kezelte — jó lenne tudni, mi volt az — a másik falazott neki. Lehet, hogy nem először csinálták, valószínűleg könyörtelen, hivatásos gyilkosok mindketten. Harmadik cinkosuk gondoskodott róla, hogy a bíboros megálljon, és ezzel eszményi célpontot nyújtson a fegyver számára. A lövés — vagy bármi hasonló — eltalálta Matakumba bíboros nyakát. Patrice kardinális a nyakához kapott, méghozzá jobbjával a nyaka jobb oldalához; a füle alatt, kissé hátul. Frazer vigyázott, hogy pontosan így játssza el az áldozatot, Paolo atya reakciója pedig bizonyossá tette a számára, hogy így történt. Hogy a bíboros mit érezhetett, az már sohasem fog kiderülni; lehetett éles fájdalom, hirtelen szúrás, csípés. Kiáltani nem kiáltott; vagy azért, mert nem tudott, vagy egyszerűen azért, mert az érzés hirtelen volt, és Patrice bíboros reflexei így működtek. A becsapódási szögből ítélve — boncolási jegyzőkönyv és ballisztikai vizsgálati eredmények nélkül a főfelügyelőnek ilyen módszerrel kellett ezt rekonstruálnia — bizonyos, hogy a lövedék sehonnan máshonnan nem érkezhetett, csak a lépcső felől. Milyen nyitott kérdés van még? Megvan! A kézitáska!

• Mondja, Paolo atya, — fordult a plébánoshoz. — amikor a bíboros úr felemelte a jobb kezét, még nála volt a kézitáska?
• Nem tudom, főfelügyelő úr. — meresztett nagy szemeket a pap.
• Próbáljon emlékezni! — sulykolta Frazer, majd hirtelen a jobbjával újra a nyaka jobb hátsó részéhez kapott.
• Igen! — nyögte Paolo atya. — Nála volt! A táska szinte a levegőbe röppent!
• Szinte? — kérdezte élesen a főfelügyelő.
• Azazhogy… teljesen a levegőbe emelkedett. Bocsásson meg főfelügyelő úr, talán ostobaságokat mondok.
• Nem, egyáltalán nem. — nyugtázta elégedetten Sir Robert. — Válságos pillanatokban, ha egyszerre több azonos időben történő dolgot észlelünk, óhatatlanul szelektálunk. Ön a bíboros úrral törődött, és teljesen jogosan feledkezett meg a táskáról. Ön egyszerre látta, amint a bíboros úr szeme megüvegesedik, aztán összeesik, illetve azt, hogy a táska kirepül a kezéből.

Erős és kellőképpen intenzív lehetett a lövedék becsapódása, gondolta Sir Robert. Matakumba bíboros a hirtelen fájdalomhoz, szúráshoz vagy égési érzethez közelebbi kezével automatikusan a nyakához kapott. Közben elejtette a táskát. Vajon a gyilkos ezt is előre számításba vette? Nem lenne meglepő. Valószínűleg pontosan ismerte a fegyvere hatását. Talán arra is felkészült, hogy a bíboros halála keltette felfordulásban felveszi a táskát és elmenekül.

• Paolo atya!
• Parancsoljon, főfelügyelő úr!
• Látta később a fickót, aki átvágott önök előtt?
• Nem, többé nem láttam!
• Ha látná, felismerné?
• Nem! — felelte rövid gondolkodás után a plébános. Látszott, maga is nehezen érti, amit mond. — Azt hiszem, nem. Voltaképpen nem is láttam az arcát. A hátizsák mindent eltakart. Nem láttam egyebet, csak a hosszú hajat.

Ami vendéghaj is lehetett, gondolta Sir Robert. Az elkövetők profik. Valószínűleg sejtették, hogy Matakumba bíboros halála ügyében szabályos rendőrségi nyomozás nem lesz. Ha azonban mégis bárki szimatolna, gondoskodtak róla, hogy az esetleges szemtanúk ne adhassanak semmiféle támpontot. A hagyományos rendőrségi kihallgatók fele nem is értesült volna a hátizsákos férfi epizódjáról. A fickók profik. Frazer agya a szokott módon jelzett: valamire rá kell jönnie. Valamit nem vettek figyelembe a tettesek. De mit?

• Mi történt, amikor a bíboros úr összeesett?
• Nem nagyon figyeltem, őeminenciájával voltam elfoglalva. Annyit azonban éreztem, hogy nagy a zavar. Kapkodás, kiabálás, futkosás. Aztán azt vettem észre, hogy valóságos embergyűrű keletkezett körülöttünk. Levegőt alig kaptunk.

 Frazer bólintott. A kavarodásban az elkövetők egyike könnyűszerrel elcsenhette a kézitáskát. A másik kettő valószínűleg fedezte, vagy még szította is a zűrzavart. Szétnézett a téren, és megértette, mit hagytak figyelmen kívül az elkövetők. Agya lázas sebességre kapcsolt.

És megértett még valamit. Ki volt az egyetlen ember, aki láthatta valamelyik gyilkos arcát. Megértette azt is, miért akar az illető a lehető leghamarabb egy másik földrészre távozni. De páter Camorelli valószínűleg már útban van Argentína felé, és ha bíróság kötelezné, akkor sem lehetne komolyan venni, mint tanút. Szántszándékkal akkor is nemet mondana, ha a valódi gyilkost állítanák elé. Sir Robert utálta őt, mint embert, de őszintén kívánta neki: feledkezzenek meg róla a gyilkosok. Visszatérítette gondolatait az éppen aktuális problémákhoz.

• Paolo atya, lenne még egy igen fontos kérdésem!
• Ha tudok, válaszolok rá.
• Tudjuk-e Matakumba bíboros úr halálának pontos időpontját?
• Ezt az egyet meg tudom mondani, főfelügyelő úr. Amikor őeminenciája összeesett, leguggoltam, és megpróbáltam újraéleszteni. Egészen véletlenül megnéztem az órámat. Illetve nem tudatosan néztem meg, csak a szemem előtt volt a csuklóm, és láttam, mit mutat az óra. 14 óra 55 perc volt. Ez egészen biztos. Sohasem fogom elfelejteni. Ráadásul — felmutatta az óráját. — ezt az órát őeminenciájától kaptam tavaly karácsonyra. Svájci és hihetetlenül pontos.

Sir Robert James Frazer, a Scotland Yard egykori főfelügyelője akkorát sóhajtott, mint az ütközet lázában égő hadvezér, amint először látja visszavonulni az ellenséget.

• Nagyon szépen köszönöm, Paolo atya. — még a plébános kezét is megszorította, amitől a pap ugyancsak meglepődött.
• Nincs mit, főfelügyelő úr, nincs mit! Miért ennyire fontos ez?
• Lehet, hogy emiatt fog horogra akadni a tettes, atyám. Amiért ön akkor rápillantott az órájára. A gyilkosság sohasem lehet tökéletes, mert alapvetően aljas és erkölcstelen. Hiszek az erkölcsi világrend létezésében. Erről egyszer éppen Patrice Matakumba bíboros úrral beszélgettünk egy nagyot. A gyilkos azért hibázik, mert a tette erkölcstelen, és ami erkölcstelen, sohasem lehet hibátlan. Valami apróságon a legfondorlatosabb és legkegyetlenebb gyilkos is elbukik. Ilyen, látszólag jelentéktelen dolgokon, hogy ön ott és akkor megnézte az óráját. Az óráját, amelyet az áldozattól kapott ajándékba.

Paolo atya nagy szemeket meresztett a főfelügyelőre.

Ebben a pillanatban csörrent meg a főfelügyelő mobiltelefonja.

• Frazer!
• Enzo Ligi!
• Enzo! Sikerült megtudnod valamit?
• Nem akarom telefonon! Ide kellene jönnöd!

 

Sir Robert a taxiból felhívta egykori kollégáját.

• Halló!
• Robert James Frazer! Te vagy az Kenny?
• Sir Robert? Mi van veled, öreg cimbora?
• Kenny, Rómából telefonálok. Utána tudnál nézni a nyilvántartásban a „bolgár esernyős” ügynek?
• A bolgár esernyős ügy? Miért érdekel az téged? Azt hittem, jól megérdemelt pihenésedet töltöd, és egész nap újságot olvasol, vagy sütteted a hasad a napon valamelyik tengerparti fürdőhelyen!
• Kenny, az a gyanúm, hogy egy ahhoz nagyon hasonló esetbe botlottam.
• Robert, a saját szakálladra nyomozol?
• Majd személyesen elmesélem!

Kenneth Murphy magas rangú londoni rendőrtiszt néhány pillanatig gondolkodott a vonal túlsó végén.

• A bolgár esernyős ügyet nem lesz könnyű körülszimatolni, mert a titkosszolgálatok foglalkoztak vele, de meglátom, mit tehetek. Telefonon azonban semmit sem fogok róla mondani.
• Ahogy visszatérek, felkereslek.
• Két-három napra szükségem van, Robert.
• Hamarabb úgyse jutok haza.
• Rendben van, vén lókötő, várlak!

 

Bő félóra múlva Sir Robert ismét ott ült Vincenzo Ligi felügyelő irodájában. Kora este lévén a hely sokkal csendesebb és diszkrétebb volt, Frazer bejövet alig néhány rendőrt látott.

• Körülszaglásztunk a postán, Robert! — közölte az olasz rendőrtiszt.
• Az eredmény?
• A küldeményt Németországban adták fel, Hamburgban, pontosan egy héttel ezelőtt. Kérésemre a német kollégák megpróbálják kideríteni, ki volt a feladó.
• Remek! Nagyon szépen köszönöm, Enzo!
• Van már bizonyítékod?
• Az sajnos még nincs. Főleg olyan nincs, amit a bíróság elfogadna. Viszont van egy újabb kérésem.
• Ki vele!

Sir Robert röviden elmesélte, mire jött rá, aztán előadta a kérését. Vincenzo Ligi előbb meglepődött, aztán annyira felvidult, hogy ezúttal kézzel kezdte sodorgatni a bajuszát.

• Azt mondod, lefényképezték a gyilkosokat?
• Biztos vagyok benne! Ott állandóan csattognak a fényképezőgépek, működnek a kamerák. Nem is beszélve a temérdek mobiltelefonról. Nem telik el egy perc fényképezés nélkül. Valaki egészen biztosan megörökítette a tettesek valamelyikét! Az sem lehetetlen, hogy mindet! Csak nem tudja, mit fényképezett le!
• Ez nekem eszembe se jutott volna!
• Ott voltam, szétnéztem.
• Ez nagyszerű! — kiáltott fel az olasz, de a lelkesedése egy pillanat alatt lelohadt, az ábrázata gondterheltté vált. — Csakhogy honnan ássam elő a fényképeket? Meg honnan tudom, hogy melyiken látható a gyilkos, és ki az?
• A legtöbb eszköz rögzíti a kép készítésének időpontját.
• Na és? Mit kezdjek vele? Tudjuk talán, hogy pontosan mikor történt? Három perccel előbb, vagy tíz perccel később már egy másik hátizsákos férfi csellenghetett arra, akinek semmi köze a gyilkossághoz. Vagy teljesen más szerelmespárok kóstolgatták egymást a szökőkút lépcsőjén.
• Megvan az időpont!
• Micsoda?
• Tudjuk az időpontot. 14 óra 55 perc.
• Micsoda?
• Mondom: 14 óra 55 perc.
• Honnan tudod?
• A szemtanúmtól. Véletlenül éppen akkor nézett az órájára.

Ligi felügyelő felugrott a székéről.

• Hiszen ez kolosszális! — kiáltotta igazi olasz temperamentummal.
• Nekem mondod?

Ligi visszaült az asztalhoz.

• Még így sem lesz a dolog könnyű, — morfondírozott. — de ezt már végre lehet hajtani. Csak meg kell szervezni a dolgot. Van már támpont. Hétvégén, elutazás előtt rendezek még egy komoly akciót. Még a rendőriskolásokat is bevonom. Minél ötletesebben dolgoznak, annál jobb. Azt mondtad, rendkívül fondorlatos a gyilkosod?
• Azt.
• Mostantól nagy bajban van!

 

PÉNTEK

Május 14

07 25

Nanterre

Franciaország

 

        A férfi kilépett a Hotel Amandierből, még egyszer visszanézett a roppant üveg-beton kolosszusra, jól a szemébe húzta fekete baseball-sapkáját, szétnézett, és elindult a széles Pablo Picasso sugárúton. Jól tette, hogy három nap pihenést engedélyezett magának ezen a remek helyen! Kívülről ugyan riasztóan fest, az ő mércéjével mérve túlságosan modern. Hogyan mondaná a Mester? Túlságosan elidegenedett. Mindegy, bármennyire is rideg, modern, személytelen és elidegenedett, nagyon otthonosan és kényelmesen lehet benne pihenni. Még egy nőt is felcsípett magának a bárban a második este. A pipi nem volt szemérmes, nem kérette magát, de nem is akart túlságosan sokat. Mindössze némi pénzt kért, egyebet nem. Sokkal többet adott, mint bármelyik kijelölt ágyas odahaza!

A férfi teste kellemesen megborzongott. Életének legszebb néhány napját töltötte a Hotel Amandierben!

        Sokkal szebben és jobban lehet élni ebben a világban, mint azt a Mester tanította! A Mester hazudott! Talán még Őfelsége is hazudott? Folyamatosan mindenki hazudott? Ez a világ más. Egészen más. És a Világvége? A kérlelhetetlenül következő, megállíthatatlan Istenítélet? Amelyik megalázza az emberiséget, elpusztítja a gonosz hatalmakat; és újra, de ezúttal végérvényesen visszaadja a világ feletti uralmat Uballit házának kezébe? Talán még az is hazugság? Meglehet!

        Elsötétített ablakú, fekete terepjáró haladt el lépésben mellette. A férfi felnézett. Valami gazdag ismeretlen, aki ugyancsak szeretne három-négy kellemetes napot egy jó szállodában. Ha tőle kérdezné, az Amandiert javasolná. Jókedvűen nézett a komótos tempóban távolodó autó után.

        Eljátszogatott a gondolattal, hogy még néhány napot az Amandierben tölt. Nagy kedve volna hozzá. Ezért nem is jelentkezett ki. Ki tudja, talán néhány nap múlva visszatér.

        Nem volt igaza Rustemnek. Nem kell állandóan rettegni, menekülni, nincsenek örökké életveszélyben. A Pohárnok Gárda? Azok az elkényeztetett fickók feleannyira sem veszélyesek, mint a hírük! Nem is ismerik ezt a világot! Honnan tudnák, hogy ő most éppen hol van? Hogyan találhatnák meg, amikor ilyen elmondhatatlanul hatalmas a világ!

        Újabb fekete terepjáró húzott el mellette, talán valamivel tempósabban, mint az előző. Úgy látszik, itt mindenki jókora fekete terepjáróval jár. Vagy ez ugyanaz volt, mint az előbbi? Miért lett volna ugyanaz? Valószínűleg egy másik kocsi volt másik gazdával, és teljesen más céllal.

        Szóval Rustem! A fickó váltig állította, hogy bajban lesznek, nagyon vigyázniuk kell magukra, hogy minél félreesőbb rejtekhelyet kell találniuk ebben a káprázatosan változatos és érdekes világban. Persze, hiszen a legostobább is tudja, hogy Rustem és Theodora fülig szerelmesek egymásba! Valószínűleg házaspárnak adják ki magukat az ostobák. Az ő helyzetük más: Theodorát Őfelsége feltétlenül kerestetni fogja. Nyilván nem hagyhatja elkószálni az unokáját! Valószínűleg Rustemet is keresteti, rá biztos halál vár. Csak akkor juthatna biztonságba, ha nagyon messzire eltávolodna Theodorától. Nem szívesen lennék a bőrében, gondolta a férfi. Szegény Rustem! Ő sohasem lesz biztonságban. A többieket Őfelsége aligha üldözi tovább, ha egyszer már nyomukat veszítette. Az ellopott készpénz? Ugyan már, Őfelségének abból van elég! Emiatt nem teszi tűvé értük az összes kontinenst! Uballit háza majd pótolja elbitangolt szolgáit, ők pedig háborítatlanul élhetnek a világ valamelyik sarkában. Akár itt is.

        Hátulról halk motorzajt hallott, de nem nézett vissza. Miért is kellene idegeskednie? A Pohárnok Gárda elsősorban Theodorát és Rustemet üldözi, miért is törődnének éppen vele? Sejtelme sincs, merre van a szerelmespár, lehetőleg minél messzebb innen! Talán már el is fogták őket!

Gregory és Aram? Biztosan nem voltak elég óvatosak, és valamivel magukra vonták a Pohárnok Gárda figyelmét. Elég ostobák voltak szegények mindketten, nincs mit csodálkozni rajta, hogy úgy végezték.

Ebben a pillanatban egy kéz nehezedett a vállára.

• Szervusz, Aaron! — döbbenetében mozdulatlanná merevedett. Ez a hang! Mar Ars hangja! Mar Ars Ninurta! A Pohárnok Gárda egyik legfélelmetesebb harcosa! Aki sokkal rosszabb, mint Arshak! Hogyan találhattak rá?

Még csak gondolkodott az ellenálláson vagy a menekülésen, de már képtelen volt rá. Elkábítva és gúzsba kötve hevert a terepjáróban, miközben a jármű nagy sebességgel elhagyta Nanterre-t.

Egy villanásra még magához tért, a kocsi szomorúfüzek lombsátrai közt zötykölődve haladt valami talajúton. Egy mozdulattal újra elkábították.

Aztán magához térítették. Ritkás erdőben vagy ligetben lehettek, mindkét keze egy fa lehajló ágához kötve, lába lebéklyózva a földhöz. Elébe lépett a Bíró, hogy felolvassa az Őfelsége által aláírt ítéletet. A Hóhér éppen a felhúzó kart tekerte, és gondosan nehéz nyílpuskája öblébe illesztette a tömör és súlyos acél vesszőt. A Fejek Őre ráérősen támaszkodott hosszú kardja markolatára.

 

A negyedik megnyúzott holttestet másnap kora hajnalban találta meg egy francia mezőőr.

 

Május 14.

09 35

Sacramento

California

Egyesült Államok

 

    Thomas Mar Aprim-Williams elképedve meredt a számítógép képernyőjére. Arra az e-mailre, amelyet az Asszír Keleti Egyház Nyugat-Kaliforniai Egyházmegyéjének vezetője, Mar Darmo Theophilos püspök küldött neki. Talán meghibbant a püspök úr? Mit akar?

„…Mr. Aprim-Williams, arra kérem, próbáljon sürgősen utánajárni a levélben foglalt állításoknak, és ellenőrizze a csatolt dokumentumok valódiságát. Nagy horderejű ügyről van szó bennük, amely szemmel láthatóan kapcsolatban áll az asszírokkal.

Sokat szenvedett népünk nemzetközi megítélése szempontjából döntő jelentősége lehet annak, időben tájékoztatjuk-e a világot a leírt eseményekről; amennyiben a dokumentumok tanúságtétele valódi…”

Eddig rendben van, de a dokumentumok! Miféle marhaság ez? Milyen ugratásnak ült fel az a vén bolond püspök? Ostoba és nevetséges! Idétlen!

Minél tovább olvasta, annál nagyobb ostobaságnak tartotta. Mi ez? Zárt intézetből szökött elmebeteg összeesküvés-elmélete, vagy valami álcázott krimi? Netán krimi-paródia? Aaron, Aram, Gregory, Rustem, Zoé, Theodora és Tigran. Kik ezek? És ki az a LIX. Assur-Uballit, akinek a zsarnoksága és uralomvágya a világ békéjét fenyegeti? Miféle ostobaság ez?

Úgy gondolta, a többi dokumentumot már el sem kell olvasnia. Ezekből ennyi éppen elég. Sok is. Mit képzel ez a püspök? Minek nézi őt? Rendben van, hogy pénzadományokkal támogatja az Asszír Keleti Egyház tevékenységét, de szó sem lehet arról, hogy bármiféle „asszír” képzelgésben is osztozzon fellegekben járókkal, ködevőkkel, kábítószerfüggő világmegváltókkal és fantasztákkal. Ezer fontosabb dolga van!

A Pentagon egyik igen fontos közbeszerzési pályázatában volt érdekelt, és nagyon tartott tőle, hogy a keleti parti, illetve az időnként annál is veszedelmesebb chicagói lobby elhalássza az orra elől a zsíros üzletet. Éppen most, amikor perc nyugta sincs, amikor minden idejét tárgyalásokkal, egyezkedéssel, szervezéssel, politikusok és közigazgatási nagykutyák megkörnyékezésével tölti, amikor élet-halál jelentőségű ügyről van szó, éppen akkor zaklatja ilyen emeletes baromságokkal a püspök. Több esze lehetne! Még hogy a világ békéjét fenyegetik.

— Sandy! — szólt ki a titkárnőjének.

• Mr. Aprim-Williams? — lépett be a csinos, jó negyvenes asszony.
• Mi a további program?
• Tízre jön a Comstock’s Magazin riporternője. A megállapodás szerint ön címlapra kerül, uram.
• Ki a riporternő?
• Stephanie Rojas.
• Az a bögyös szőke?
• Igen, uram. Vigyáznia kell vele, mert intelligensebb, mint amilyennek tűnik.
• Adja be nekem a kérdések listáját!
• Természetesen, uram! Máris!
• Utána? Mi lesz az interjú után?
• Utána a kormányzói palotába megy, uram. Mr. Rogers várja ott önt.
• Ott is ebédelek?
• Igen, uram!
• Rendben van! Kérem a kérdéseket!

A nő indult vissza az irodájába. Aprim-Williams pillanatnyi habozás után visszahívta:

— Még valami!

• Igen, uram?
• Hívja fel nekem azt a vén kecskét!
• Kit, uram?
• A püspököt! Hogy is hívják?
• Mar Darmo Theophilost, uram?
• Igen, őt! Hívja fel!
• Azonnal, uram!

Sandy kilépett, Aprim-Williams pedig odalépett a nagy állótükör elé, és kedvtelve nézegette magát. Nemes vágású. Kissé keleties arc, koromfekete haj, serkenő borosta. Megpróbálta elképzelni az arcát asszír mintájú szakállal. Hallatlanul jól állna, de ostobaság volna megnövesztenie. Üzleti partnerei megrökönyödnének, nem tudnák mire vélni, Jeremiás prófétához hasonlítanák — és másik partnert keresnének. Az üzleti életben másféle műveltség járja; ezeknek a fickóknak fogalmuk sincs az ókorról, nem is sejtik kik voltak az asszírok. Egy ápolt körszakállat azért növeszthetne. Mindenképpen meg kell kérdeznie Judy-t, a reklámfőnökét, hogy mi a véleménye róla. Ha az image szempontjából előnyös, minél hamarabb meg kell növesztenie. Bár így is elég férfias jelenség a magas homlokkal, intelligens arccal, de talán lehet ezt még tovább is fokozni.

Néha eljátszadozott a gondolattal, hogy esetleg rettenetes, világhódító asszír királyok vére csörgedezik az ereiben, de mindig elhessegette magától ezeket a gondolatokat. Valójában az ősei valahol a Kaukázus déli lejtőin, vagy attól még délebbre éltek, megszenvedték az utóbbi évezredek összes háborúját, zsarolta, sarcolta, nyúzta őket a környékre vetődő mindenféle hódító. Csoda, hogy megmaradtak. A XX. század elején zajló, meg az első világháború és az oroszországi csatározások eseményeihez köthető népirtásokat aztán végre megsokallták, akinek esze volt, felkötötte a nyúlcipőt, és az Egyesült Államokba menekült. Jobban is tették. Ajszorik. Modern asszírok. Még az is lehet, hogy voltaképpen semmi közük az egykori asszírokhoz.

Sandy megjelenése állította meg a gondolatmenetét. Mihelyt meghallotta a tűsarkak kopogását, gyorsan ellépett a tükörtől, és magas támlájú forgószékébe vetette magát.

• Mr. Aprim-Williams!
• Sandy? Várakozik a fekete gyapjas birka? Vonalban van?
• Nincs, uram.
• Alszik a szenilis kos? Hallatlan!
• Sajnos nem alszik, uram.
• Akkor mi van? Miért nem tudok vele beszélni? Azt ígérte, az adományaimért cserébe bármikor a rendelkezésemre áll! Most fordul elő először, hogy bármiért is én hívom fel őt! Mit képzel a vén kecske?
• Attól tartok, többé nem tud vele beszélni, uram.
• Miért?
• Mar Darmo Theophilos püspök úr egy órával ezelőtt szívrohamban elhunyt.

Aprim-Williams-nek tátva maradt a szája.

• Hát, részvétem… — motyogta. — Felettébb kellemetlen! — tette hozzá valamivel később. — Most mindenki csak kellemetlenségeket okoz! Sandy!
• Mr. Aprim-Williams!
• Derítse ki, mikor lesz a temetése! Feltétlenül el kell mennem! Mit szólnának hozzá, ha nem lennék ott? Remélhetőleg semmilyen fontos programot nem kell módosítanom miatta!
• Igen, uram! — Sandy kisétált.

Aprim-Williams bosszankodott. Fene a vén kecskét, nagyon rosszkor tudott elpatkolni! Mért nem várt vele legalább egy fél évet? Ha neki most emiatt egyházi ügyeket kell intéznie, reménytelenül lemarad. Lépéshátrányba kerül, éppen akkor, amikor a projekt előkészítése a döntő szakaszába lép!

Átkozott vén kecske! Ha új püspököt kell választani, azon lesz, hogy valami harmincévesnél ne öregebb fickót ültessenek a székbe. Amilyen pechje van, az meg majd kanyaróban fog kimúlni!

Pillantása a számítógépre esett. A püspök levele! Úgysem fog már érdeklődni erről a marhaságról soha többé!

Egy kattintással eltávolította a gépről.

 

SZOMBAT

Május 15.

08 35

 

Róma

Olaszország

 

• Érdekes hétvégém lesz a jóvoltodból! — mondta Ligi, és nagyot húzott a Frazertől kapott whiskys üvegből.
• Nono! — fogta le a karját Sir Robert. — Ne ilyen mohón! Van már használható fénykép?

Ligi a számítógépe képernyőjére nézett.

• Még csak reggel van. — közben behozta a kérdéses állományt. — Úgy látom, négyszáznál több fényképünk van eddig, és folyamatosan újak jönnek. Eddig kiértékelt: 167. Abból valószínűleg használható: 0, azaz 0 %, használhatatlan 167, azaz 100 %. Hát eddig olyan nagyon jól nem állunk.
• Mind használhatatlan?
• Nem egyezik az időpont. — olvasta le Ligi. — Némely esetben a dátum sem. Viszont van valami a számodra, de nem nagyon fogsz neki örülni.
• Micsoda?
• A német kollégák levele Hamburgból. Az előbb kaptam kézhez a fordítást. Parancsolj!

Frazer kezébe nyomta, de tüstént vissza is vette tőle.

• Elnézést, kiment a fejemből, hogy nem beszélsz olaszul. Majd mondom én! — a szövegre meredt, és megütközve folytatta: — A német kollégák elnézést kérnek. Azt írják, valami baj történt a számítógépes nyilvántartással, és törlődtek az aznap felvett küldemények adatai. A hiba kijavítása folyamatban. Ennyit a német alaposságról! Csak mondják még egyszer, hogy mi, olaszok, slamposak vagyunk!

Válaszképpen Sir Robert olyat káromkodott, hogy attól talán még a skót ezredek veterán highlander őrmesterei is elsápadtak volna.

• Várj csak! — élénkült fel Ligi. — Van még valami! A postáskisasszony, aki felvette, megpróbált visszaemlékezni. Hat vagy hét egyforma küldemény volt, mindegyik más címre szólt.
• Ezt eddig is sejtettem! — dörmögte rosszkedvűen Frazer.
• Várj csak! Az egyik névre emlékezett a hölgy! André Rousillon, és franciaországi cím! Tudsz ezzel valamit kezdeni?
• Mekkora Franciaország? És abban a jókora országban hány embert hívhatnak André Rousillon-nak?
• Hátha a nyilvántartó tudna segíteni.

Frazer bosszúsan legyintett.

• Pedig mintha már valahol hallottam volna ezt a nevet. — morogta maga elé. Hirtelen a fejéhez kapott: — Persze, hogy hallottam! André Rousillon! Nobel-díjas író!
• Nobel-díjas? — értetlenkedett az olasz. — Mikor kapott Nobel-díjat?
• Valamikor régen! Nézd csak meg a számítógépen!

Ligi beütötte a nevet. Sir Robert arrébb húzta a székét, mindketten a képernyőt nézték.

„André Rousillon. Nobel-díjas író. Nobel-díjat kapott 1969-ben, a Vörös szavak című kötetéért. Született…”

• Hiszen ez egy őskövület! — húzta el a száját Vincenzo Ligi. — Nyolcvannyolc éves.
• Huszonegy év múlva én is annyi leszek, és én sem leszek őskövület! — felelte a másik. — A lakhelyét nyomozd ki!

Jó félóra elteltével a következőket tudták meg:

Az André Rousillon írói álnév, az illető polgári neve Gilles Armenier. Kiderült, hogy még ez sem az igazi neve. Eredetileg Örményországból származik, egykori neve Gabriel Khowanessian. Franciaországban él, Párizsban. A címe Rue de Beaune 13.

Frazer felélénkült. Fogta a telefonját, a nemzetközi tudakozóba bemondta a nevet és a címet. Néhány perc alatt megkapta a számot. Gondosan kihangosította a készüléket, hogy Ligi is hallhassa a beszélgetést. Tárcsázott. Női hangot hallott. A gazdája már nem lehetett fiatal, de alt zengése még mindig bársonyos volt.

• Sir Robert Frazer vagyok! Rómából beszélek.
• Suzanne Pelletier. Mit tehetek önért, Monsieur Frazer?
• Mr. Rousillonnal szeretnék beszélni… illetve Mr. Armenier-vel. Vagy helyesebb, ha Mr. Khowanessian-t mondok?
• Akármelyik nevét említi, már nem tud vele beszélni. Soha többé.
• Mit mond?
• Ön nem olvas újságot, Monsieur Frazer? Monsieur Armenier tegnap szívrohamban elhunyt.

Frazer akkorát ugrott, mintha kakas csípte volna meg.

• Micsoda?
• Monsieur Armenier tegnap elhunyt, Monsieur Frazer.
• Meghalt? Szívrohamban?
• Igen, Monsieur Frazer. Óhajt még valamit?
• Maga kicsoda?
• Mondtam már, Suzanne Pelletier vagyok. Én voltam Monsieur Armenier házvezetőnője. Legalábbis az utolsó években.
• Mrs. Pelletier, sürgősen beszélnem kell önnel, méghozzá személyesen.
• Mi beszélnivalója lenne velem?
• Olyan ügyben nyomozok, amelyben Mr. Armenier is érdekelt lehetett.
• Tudja, mit beszél, Monsieur Frazer? Armenier úr idős ember volt, és semmiféle „ügyben” nem lehetett érdekelt.
• Figyeljen ide Mrs. Pelletier! Kapott-e Mr. Armenier az utóbbi napokban valamilyen csomagot Hamburgból?
• Nem tudom. Nem tudok róla. Lehetséges. Várjon csak! Valamit említett.
• Mrs. Pelletier, találkoznunk kell!
• Ezt felejtse el! Semmi dolgunk egymással, Monsieur Frazer, és ideje, hogy abbahagyjuk ezt a kellemetlen beszélgetést!
• Várjon, Mrs. Pelletier! Ne tegye le! Semmiképpen ne tegye le! Szeretném meggyőzni!
• Ugyan már, Monsieur Frazer…

Blöffölnöm kell, gondolta kétségbeesetten Sir Robert, blöffölnöm kell.

• Ne tegye le! Fogadjunk, hogy Mr. Armenier jó egészségnek örvendett!
• Igen. — felelte a női hang némileg gyanakodva. — Mit akar ezzel mondani?
• Még valami, Mrs. Pelletier! Fogadjunk, nem odahaza kapott szívrohamot!
• Igen, így van. — Suzanne hangjából érződött, a nőt sírás fojtogatja. — De nem messze történt. Itt az utcában, a háztól tíz-tizenöt méterre.
• Mrs. Pelletier, arra gyanakszom, Mr. Armenier-t meggyilkolták.
• Micsoda?
• Szerintem az ön főnöke gyilkosság áldozata lett.
• Honnan veszi? Honnan tudhatja ezt ön Rómából?
• A római katolikus egyház egy bíborosát ugyanígy gyilkolták meg, Madame. Ő is ugyanattól, ugyanazt a küldeményt kapta, amit Mr. Armenier.

Döbbent csend a vonal túlsó végén.

• Találkoznunk kell, asszonyom! — ütötte a vasat Sir Robert.
• Nézze, Mr. Frazer, — folytatta eléggé akadozó hangon a nő. — itt ma reggel nagy baj történt.
• Nagy baj? Micsoda?
• Távol voltam, a temetéssel kapcsolatos ügyeket intéztem. Megjelent egy ismeretlen, aki igazolvánnyal bizonyította, hogy Gilles — Monsieur Armenier — örököse. Két másik férfi is volt vele. A házmester beengedte őket a lakásba. Félóra múlva megjelent a valódi örökös, Gilles unokája. Addigra eltűntek, és magukkal vitték Gilles iratainak egy részét. Mire hazaértem, a rendőrség zár alá vette a lakást. Csak a saját, külön bejáratú szobámat, meg a közös helyiségeket használhatom. Monsieur Armenier lakrészébe nem mehetek be.
• Annál inkább oda kell mennem, Mrs. Pelletier! Kérem, várjon rám! Estére ott vagyok! Ezen a telefonszámon elérhetem?
• Nem. Megadom a mobilom számát!

A nő diktált, Sir Robert elmentette a számot a saját készülékébe „Suzanne” név alatt.

— Ha bármi változna, felhívom! — mondta még. — Ön is hívjon fel, ha bármi fontos az eszébe jut!

• Rendben van, Monsieur Frazer!
• Estére ott vagyok!
• Ahogy gondolja, Monsieur Frazer, — törődött bele a nő. — de nem tudom, mit találhat még itt.

Frazer letette a telefont. A két nyomozó egymásra nézett.

• Mit gondolsz?
• Határozottan nagyon figyelemre méltó ügy, Robert. Nagyon figyelemre méltó.
• El kell mennem Párizsba.
• Igen, — bólintott az olasz. — én pedig itt teszem, amit tehetek. Ha a fényképekkel kapcsolatban szerencsénk lesz, megpróbálom kideríteni a fickó személyazonosságát.
• Előre is köszönöm!
• Az az érzésem, — morfondírozott Ligi. — valami nagyon csúnya ügyre bukkantunk. Ha pedig így van, hivatalos formát kellene adnunk a te… hm közreműködésednek.
• Majd gondolkodom rajta.
• Ne sokáig! Ki kellene, hogy zárjalak a nyomozásból!
• Enzo, utána tudsz nézni a francia kollégáknál? Biztosan van néhány személyleírás.
• Hogyne! — élénkült fel az olasz.

Ekkor megcsörrent Sir Robert telefonja. A főfelügyelő előbb rosszalló képet vetett a készülékre, de amikor a kijelzőn a „Suzanne” nevet olvasta, gyorsan kihangosította, és felvette.

• Mrs. Pelletier?
• Monsieur Frazer, el kell mondanom néhány dolgot! Gilles beszélt nekem valami eszelős levélről, amelyet egy ismeretlen küldött neki Németországból. A levélíró azt állította, hogy valahol egy Istentől elrugaszkodott zsarnok valóságos mini birodalmat épít magának, hogy átvegye a világ feletti uralmat. Hogy gyermekeket vásárol, illetve embriókat ültet szegény asszonyok testébe, és a gyerekek testét manipulálja, hogy számára megfelelő emberek sokasága felett parancsnokolhasson. Állítólag valami ősi, már nem létező civilizáció felélesztésén fáradozik, ahol ő lenne az uralkodó. A levélíró úgy véli, árulónak tekintik őket. Üldözéstől tart, attól retteg, hogy vadásznak rá és a társaira, hogy megölik és megnyúzzák őket. Mindezen állításait állítólag különféle dokumentumokkal igyekezett alátámasztani, de Gilles nem tudta megítélni, hogy ezek valódiak-e vagy hamisítványok.
• Atyaúristen! — kiáltott fel Ligi.

A két férfi döbbenten egymásra nézett.

— Az illető küldemény biztosan nincs meg, Monsieur Frazer. — folytatta Suzanne. — Tudom, hol tartotta Gilles, és az irattartó eltűnt. Engem kért fel a rendőrség, hogy nézzem át, mi hiányzik. Azt biztosan elvitték.

— Várható volt! — dünnyögte a főfelügyelő.

• Ez az egyik, amit mondani akartam, Mr. Frazer. A másik: a rendőrség kérésére el kell hagynom a házat. Elmegyek innen.
• Szabad tudnom, hová?
• Van egy házam Panzoult-ban, Chinon környékén. Estére ott vagyok.
• Meglátogathatom ott, Madame?
• Éppen ezt akartam kérni, Monsieur Frazer. Néhány napra szívesen látom. Igyekszem felidézni, miket mesélt Gilles arról a küldeményről.
• Holnap este ott vagyok, asszonyom!
• Várom, Frazer úr!

Ligi és Sir Robert hosszan nézték egymást. Végül az olasz rendőrtiszt törte meg a csendet.

• Kiváló bortermő vidékre utazhatsz, barátom!
• Nem fogyasztok alkoholt! — röffent rá Sir Robert.
• És a whisky?
• Neked hoztam

Nevettek. Egy perc múlva egyszerre komorodott el mindkettő.

• A két ügy esetleg egybetartozik, Robert. A megnyúzott holttestek, meg ez. Két különböző típusú gyilkossághalmazzal állunk szemben. Feltéve, ha a Rousillonnak küldött üzenet írója igazat mond. Mert már van néhány megnyúzott holttest. Talán rábukkantál az indítékra. Mindenképpen csúnya ügy, Robert. Ráadásul európai ügy, ahol a tapasztalt szakemberekre nagy szükség van. Még ma beszélek a londoniakkal, beszámolok az eredményeidről, és kérem, hogy a nyomozás idejére reaktiváljanak téged, ha ez a megfelelő kifejezés.
• Köszönöm, Enzo!

 — Nézzük a fényképeinket! Úgy látom, van eredmény!

Hosszú, loboncos hajó fickó képe jelent meg a képernyőn. Szakadt farmernadrágot és fekete pólót viselt, a hátán tömött, koszlott hátizsák.

• Nézd csak, Robert! Nézd, mi van a fickó mögött! A bal sarokban!

Frazer előkotorta a belső zsebéből a szemüvegét, akkurátusan megtörölgette, felvette, és alaposan megvizsgálta a kép azon részét.

• Várj, kinagyítom!

Egy kattintás.

• Egy reverenda! — kiáltott fel Sir Robert.
• Úgy van! Ez a fickó vágott át a bíboros előtt! A kép abban a pillanatban készült!
• Szerencsénk van! — suttogta Frazer.
• Nézd a dátumot!
• 14 óra 53 perc! — kiáltott fel Sir Robert.

Hosszan nézte a rossz arcú, ritkás, ápolatlan szakállú fickó vigyorgó ábrázatát. A haja nyilvánvalóan nem eredeti, ez az ember lényegesen öregebb annál, amit mutatni szeretne. Huszonnyolc-harminc körülinek szeretne feltűnni, de van negyven is. A főfelügyelő elég bűnöző arcát tanulmányozta már a munkája részeként ahhoz, hogy most biztos lehessen a dolgában. Elnézte az arc vonalait, igyekezett alaposan az emlékezetébe vésni. A haj nem igazi, talán a szemöldök sem az, de a férfi nem visel maszkot. Az arca valódi. De mitől olyan fényes?

• Figyelj, Enzo! Szerintem a fickó alapozóval kente be a képét!

Ligi tovább nagyított.

• Valóban! Magára kent, és nem is keveset! De miért?
• Talán azért, hadd higgyék azt, hogy világosabb a bőre!

Sir Robert hosszan vizsgálta a képet. Biztosan tudta: Patrice bíboros egyik gyilkosának arcába néz. Egy elvetemült gazember arcába.

 

SZOMBAT

Május 15.

12 40

Tours

Franciaország

 

  A könyörtelen szempár a szekrények és kofferek tartalmát vizsgálgatta. Két férfi sorra kitárt és megmutogatott mindent. Ninurta semmihez sem nyúlt, csak néha intett: tovább. A legapróbb tárgyat is megvizsgálta.

— Úgy tűnik, mindent itt hagytak, uram!

Ninurta erre csak a fejét rázta: nem. Igazából semmit sem hagytak itt. Semmi olyat, ami lényeges. Nem fognak ide visszajönni! Másutt kell keresni őket!

Nyílt az ajtó, bejött az egyik embere. Ninurta csak a fejét fordította arra, aztán visszatért a szoba átvizsgálásához. Üzenetet keresett. Nem hagytak-e hátra valamit, amivel hírt adnának? Nem akarnak-e tárgyalni? Ha igen, megspórolhatja az újabb nagyarányú kutatást. Ha tárgyalni akarnak, hitegetni kell őket, amíg a kezébe nem adják magukat. Utána jöhet az ítélet-végrehajtás! Mert Theodora és Rustem számára nincs kegyelem! Erre nagyon világos parancsa van. Árulók! Le kell nyúzni a bőrüket, és a Szégyenudvarban karóra kell húzni a fejüket!

Nem valószínű, hogy ilyen értelmű üzenetet hagytak volna hátra. Dehogy akarnak tárgyalni! Nem bolond egyik sem! De hátha valamivel elárulták magukat! Hátha egy itt felejtett tárgy elárulja, mik a terveik!

• Uram! — szólította meg tiszteletteljesen az újonnan érkezett.
• Mit akarsz?
• Akarja, hogy behozzam a pincért? Hátha tud valamit!

Ninurta a fejét rázta.

• Ne!

Egyéb se hiányozna, mint itteni embereket bevonni az ügyükbe! A pincér legrosszabb esetben is csak ellendrukker. Kívülálló, akit nem igazán érdekelnek a dolgaik. Amúgy sem tudhat semmit, csak azt, amit neki mondtak. Azt pedig már elmesélte. Ha megkínoznák, talán az egész környék gyűlöletét kivívnák. Nem szabad idegeneket érzelmileg bevonni a dolgaikba, mert az hibákat gerjeszt, a hibákat pedig kerülni kell.

• A recepcióst? — próbálkozott újra a férfi.
• Takarodj ki a kocsihoz! — hörrent rá Ninurta.

Az ember ijedten elszelelt. Ninurta bosszúsan csóválta a fejét. Még kevesebb beszédre kell szoktatni ezeket a fickókat! Az sem lenne baj, ha a legújabb generáció már tökéletesen hallgatag volna! Feltétlenül beszélnie kell erről a Sorstáblák Őrével! Hallgatás és engedelmesség!

Valaki állt a szoba sarkában, akihez Ninurta egyetlen szót sem szólt. Jószerivel rá sem mert nézni, pedig Arshak a beosztottja volt a Trónörökös akaratából. Az egyetlen ember a világon, akitől Ninurta komolyan félt. A hallgatag behemót a maga hét és féllábnyi magasságával úgy tornyosult a háta mögött, mint a rossz lelkiismeret szobra.

 

Hol is tartott? Nem hagytak-e hátra valami akaratlan üzenetet? Egyikük sem annyira tapasztalt, hogy teljes mértékben képes legyen elrejteni a szándékait! Valamivel biztosan elárulták magukat, csak meg kell találni! Lássuk! Éppen Theodora kis kézitáskája volt soron.

• Kiüríteni!

Rúzsok, szemceruzák, női pipereholmik hullottak elő.

• A belső részeit is!

Zipzárak zörrentek, és megint kiesett néhány apróság. Ninurta sorra végignézte őket. Értéktelen kacatok!

• Más nincs benne?

Kifordították az összes belső zsebet. Semmi egyéb. Következett Theodora prémes kiskabátja. Ninurta felfigyelt. Az ilyesmiről a nők elég nehezen mondanak le. Nehezebben, mint a női táskájukról. A táskájukat sokkal sűrűbben lecserélik, mint azt a felületes szemlélő gondolná. Az ilyen — különféle divatokkal szemben viszonylag semleges — ruhadarabjaikhoz viszont ragaszkodnak. Mert jól áll, kényelmes, meleg és praktikus. Ha egy ilyet megszerettek, nehezen találnak hasonlót. Ha Theodora ezt is itt hagyta, jelent valamit. De mit?

• Tovább!

Kis nejlonzsákba gyűjtve a szennyes. Ninurta egyenként kiszedette, aztán legyintett. Semmi érdekes.

• Mi van még?

Pulóverek, pólók, nadrágok.

• Zsebeket kifordítani!

Az egyik nadrágzsebből papírfecni hullott a földre. Három kéz kapott utána. Az egyik elsimította, és megmutatta Ninurtának. Számla az egyik áruházból. Meglehetősen nagy összeget hagytak ott. Ninurta töprengve nézi. Valamit ez is jelent. De mit?

• Tovább!

Frissen mosott, szépen összehajtogatott fehérneműk. Az egyik halomban férfi, a másikban női alsóruhák. Ninurta megütközve nézi. Kimosta, de nem vitte magával? Melyik nő tesz ilyet?

• A szemetest!

Kiborítják. Két férfi turkál benne, minden tárgyat megmutatnak Ninurtának, aki újra és újra megrázta a fejét. Semmi érdekes.

• A folyosóról is! Minden szemetest, amely az útjukba kerülhetett kifelé menet!

Hárman rohantak eszeveszett tempóban. Sorra kiöntik Ninurta elé az összeset. Újra semmi. Szinte megállás nélkül jönnek a szemétkukák. Ninurta időnként megjegyzi:

• Mindent rakj vissza, és tedd a helyére!

A férfiak kapkodva összeszedik a hulladékot, és a szemetes helyett azonnal egy másik kerül Ninurta elé.

— Nincs több, uram!

• De van! Valahol Theodora megállt, elszaladt egy legfeljebb tíz méterre lévő szemeteshez, és valamit beledobott! Hozzátok ide mindet!

Tovább sorakoznak a szemetesek. A férfiak zokszó nélkül, fegyelmezetten ürítik Ninurta lába elé egyiket a másik után. Sorra egyenként megmutatják az összes tárgyat, a papírdarabokat szétsimítják, az eltört holmik darabjait egybeillesztik. Még mindig semmi.

A következő pillanatban a keresés eredménnyel járt. Ninurta maga is meglepődött. Theodora örmény útlevele került a szeme elé. Ninurta nagyot sóhajtott. Tipikus női hiba. Nem kellett volna ennyire igyekeznie azzal, hogy eldobja. Kihajíthatta volna az autó ablakából száz kilométerre innen. Mondjuk egy hídon. Sohasem találták volna meg. Így viszont… Mit is jelent mindez?

        Összeáll a kép! A kiskabát, a frissen mosott fehérnemű, és most a kártya! Személyiséget cseréltek. Új papírokra tettek szert, méghozzá itt! Tours-ban!

• Dan!
• Uram!
• Hamis papírokat készíttettek valakivel itt, Tours-ban. Keresd meg!
• Uram…
• Az illető pénzért dolgozik, pénzért beszélni is fog! Ha Rustemnek sikerült megtalálnia, te is megleled! Egy napot kapsz rá! Nekik se volt több idejük!

Dan elviharzott.

• Mindent rendezzetek vissza! Pontosan olyan legyen a szoba, amilyennek hagyták!

Egyszerre négy ember látott munkához. Ninurta elnézte a lázas, de pontos tevékenységet, aztán az ablakhoz lépett.

Ekkor csörrent meg a telefonja. Ninurta a kijelzőre nézett, és meghökkent. A Trónörökös? Ilyenkor? New Yorkban alig múlt reggel hét. Eddig későnkelőnek ismerte Uballit Trónjának várományosát. Elfordult, amikor meglátta, hogy Arshak merően nézi.  A hatalmas termetű férfi tekintete nem sok jót ígért.

• Hódolattal jelentkezem, felséges uram! Itt Ninurta!
• Megvannak a szökevények?
• Sajnos nem mind, felséges uram!
• Jelents, Ninurta!
• Igenis, Felséges uram! Gregory-n, Aramon, Tigranon és Aaron-on végrehajtottuk az ítéletet.
• Lenyúztátok a bőrüket?
• Igen, felséges uram!
• A fejük?
• Gregory-é és Aramé már a Szégyenudvarban, karóra tűzve. A másik kettő útban van oda, felséges uram!
• A többiek?
• Zoé, Theodora és Rustem még szökésben vannak, felséges uram!
• Mi tudtok róluk?
• Zoé valószínűleg Hollandiában van! Theodora és Rustem tartózkodási helyéről egyelőre nincs tudomásunk, felséges uram!
• Hogy veszíthettétek el a nyomukat?
• Nincs követhető implantjuk, felséges uram! Szabad legyen emlékeztetnem rá, hogy…
• Tudom! — szakította félbe durván a másik. — Azt kérdeztem: hogyan veszíthettétek el a nyomukat?
• Csak egy módon történhetett, felséges uram!
• Halljam!
• Tours-ból éjszaka jöttek ki, és éppen arrafelé, amerről mi megérkeztünk. Amboise irányába. A többi kifelé vezető utat már figyeltük. Összesen kilenc kocsi jött velünk szemben.
• Hibáztál, Ninurta!
• Igen, hibáztam, felséges uram! — felelte minden indulat nélkül a könyörtelen tekintetű férfi.
• Nem szeretem a hibákat!
• Tisztában vagyok vele, felséges uram!
• Mit teszel, hogy ismét a nyomukra akadj?
• Itt Tours-ban csináltattak hamis iratokat, felséges uram. Hamarosan fülön csípem a hamisítót. Tudni fogom az új nevüket és az állampolgárságukat, felséges uram.
• Rendben van, de minél hamarabb!
• Igenis, felséges uram!
• Értesíts, ha tudod az új nevüket!
• Igenis, felséges uram!
• Ha Theodorát elfogtad, azonnal hívj fel!
• Igenis, felséges uram!
• Addig hívj fel, amíg a nő életben van!
• Igenis, felséges uram!
• A hívatlan látogatókkal mi van?

Ninurta meglepődött. Miért tőle kérdezi ezt a Trónörökös, amikor ahhoz neki semmi köze? Azt a Trónörökös maga intézi!

• Mindannyian odaátra költöztek, felséges uram! — ment bele a játékba.
• Ennek örülök. Szívroham érte őket?
• Mind a hét esetben, felséges uram! Legalábbis így tudom!
• A hatóságok?
• Tudtommal egyetlen esetben sem fogtak gyanút, felséges uram. — nagyon remélte, hogy így van.
• A küldemények?
• Mind a hetet megszerezték, és egyenként megsemmisítették, felséges uram! A te megbízottaid. — a vonal végén dühös morranás hallatszott. Ninurta nem értette, miért tukmálja rá az ügynek ezt a részét is a Trónörökös.
• Egyik sem vont be bámészkodót?
• Egyelőre nem tudunk ilyenről, felséges uram! — ugyan honnan tudnának?
• Figyelj rájuk!
• Igenis, felséges uram! — már értette. A Trónörökös azt akarta, vegye át ebben is az ügyek intézését.
• Ha akad bámészkodó, költöztesd át!
• Igenis, felséges uram!
• Vérontás nélkül. Kapjon szívrohamot!
• Igenis, felséges uram! Bátorkodom azonban megjegyezni…
• Végeztem!

Ninurta most nem hagyta lerázni magát:

• Bátorkodom megjegyezni, felséges uram, hogy az átköltöztetés azon módjához nekem se emberem, se eszközöm nincs!
• Végeztem!
• Hódolattal elköszönök, felséges uram!

Ninurta letette a telefont, és ösztönösen elfordult az embereitől. Pontosan tudta, miként fest, és nem akarta, hogy a többiek észrevegyék. Nem kell látniuk, hogy a félelmetes, kérlelhetetlen Ninurtának — remeg a szája széle. Azt sem, hogy a könyörtelen szempár — könnybe lábad. Mit akar még tőle a Trónörökös? Ha azt akarja, hogy „szívrohamot” idézzen elő bizonyos embereknél, miért nem rendeli alá a megbízottait? Miért nem adja ide azt a német bandát, amelyiknek ez a specialitása? Nyilván azért nem, mert azok nem tartoznak Uballit házának kötelékébe, azokat a Trónörökös maga bérelte fel. Nehéz a Trónörökös iránti köteles hűség! Nagyon nehéz.

 

Az óceán túlsó oldalán a férfi hálóköntösben ült az ágya szélén, és elgondolkodott. Vajon a hívatlan látogatók némelyike a halála előtt nem juttatta el még valakihez azt az átkozott iratcsomót? Jó lenne, ha senki más nem értesülne róla. Így is túl sok a gyilkosság. Minél több „szívroham”, annál nagyobb a lelepleződés veszélye. Hátha senki máshoz nem jutott el az anyag! Nagy baj lenne, ha bárki komolyan venné, és szaglászni kezdene! Önmagában már az is katasztrófa, hogy egész gyilkosságsorozatot kell lebonyolítani a világ szeme láttára. Az átkozott szökevények tehetnek róla! Meg a mindenkinél átkozottabb Theodora! Ő rontott el mindent!

Átkozott Theodora! A leggonoszabb, legrosszabb unokahúg a világon! Mindig is baj volt vele, gyerekkorától kezdve! Elbolondította azt az ostoba Rustemet! Theodora Uballit Házának fő ellensége!

A férfi keze ökölbe szorult. Még nem mondott le róla, hogy érvényre juttassa akaratát: Theodorát fogják el élve — lehetőleg nézze végig Rustem megnyúzását. Utána vigyék haza, és a Szégyenudvaron húzzák karóba. Vagy elevenen nyúzzák meg! Ehhez ragaszkodik, és keresztül fogja vinni! Leginkább Őfelségét kell hozzá meggyőznie.

Igen, Őfelségét! A férfi elvigyorodott. Őfelségét. Az én drága jó apámat; azt a babonás, hisztériás, szeszélyes, vén bolondot! Ha Őfelsége nem járul hozzá, maga intézi el a nő kivégzését.

A világ szemét nem szabad magunkra vonnunk. Ha minden szökevényt elfogtunk, azonnal el kell tűnnünk. A Pohárnok Gárda összes tagja térjen haza. A világ rendőrségei egy ideig hadd nyomozzanak a megnyúzott holttestek ügyében, előbb-utóbb majd feladják. Ha meg képesek „bűnöst” találni, annál jobb! Még nem jött el az ideje, hogy a világ tudomást szerezzen Uballit Házáról.

 

 

 

VASÁRNAP

Május 16.

05 25

Malemmu

Chirakh városától körülbelül 60 kilométerre nyugat-északnyugatra

A Dagesztáni Köztársaság területén

 

    Őfelsége szokása szerint korán kelt. A szolgálattevő ágyast kérésére már fél ötkor eltávolították az ágyából.

— Ostoba némber! — magyarázta Őfelsége az udvarmesternőnek. — Undorodott tőlem. Leplezni próbálta, de undorodott. Pálcáztasd meg, és kapjon alacsonyabb beosztást. Legyen inkább konyhalány!

A szigorú arcú udvarmesternő kurtán bólintott, és távozott. LIX. Assur-Uballit intett az öltöztetőknek, kezdetét vehette az uralkodó szokásos reggeli ceremóniája. Miközben ráadták a hófehér selyeminget és a leheletfinom, bársony öltözéket, kritikus szemmel vizsgálgatta arcát a hatalmas tükörben. Hetvennégy éves, de legfeljebb hatvanötnek látszik. Igen jó erőben van. Sok ötvenévesnél masszívabb, erőteljesebb, egészségesebb. Kissé petyhüdtebb a bőre, de ez minden. Nem fáradt, nem roskatag. Erről az a buta undorodó némber is meggyőződhetett. Ha ágyasból törvényes feleséggé tenné, valószínűleg túlélné. Az ilyen ostoba nők korán öregszenek, és korán halnak. Elmosolyodott. A Trónörökösnek még sokáig kell várakoznia. Assur-Uballit király él és virul. Minden bizonnyal életben lesz még az aszteroida becsapódásakor. Semmire sem vágyott ennél jobban.

Amíg elegáns, mellig érő szakállát fonták, mángorolták és festették, Assur isten roppant festett szobormását vizsgálgatta, amely a hálószoba végében álló oltár mögül magasodott elő. Az isten a király képmását viselte, takaros kékesfekete szakálla csigákba göndörödött, magabiztos és könyörtelen tekintete egyenesen az uralkodóra esett. Hasonlítok Assurra, gondolta a király. Elégedetten figyelte a tükörben, miként lesz borzas fekete szakállából igazi, óasszír mintájú uralkodói ékesség.

Bőséges reggeli várta az étkezőkamrájában. Frissen sült meleg, puha oldalas sajttal és tormával, főtt tojás, gyümölcsjoghurt, paradicsom, fehér kenyér, forró tea, egy kupica gin. Farkasétvággyal evett. Élvezte a falatozást, az ízeket. A kenyér friss volt és meleg, a hús omlós, a tojás fenségesen puha. Ahogyan szereti őket. Az étkezés az istenek csodálatos adománya, amelynek legszebb része a bőséges reggeli. Aki nem tud jó étvággyal reggelizni, élni sem tud. Aki meg egyáltalán nem reggelizik, aszkéta, és az aszkéták mindig ostobák. Kiadós reggeli nélkül soha semmilyen tennivalóba sem szabad belefogni. Ha a nap a remek ízek orgiájával indul, a további része is boldog lesz. Egyesek az étkezést az idős kor erotikájának mondják, pedig nincs igazuk: egyik sem pótolhatja a másikat. A valóságban a kettő nagyon is összetartozik. Aki nem képes elvarázsolni egy női testet, az még egy jót enni sem tud.

Eszébe jutott a Trónörökös zabpehelyből álló reggelije, és gúnyosan elmosolyodott. Aki nem tud jól enni, az sohasem fog jól uralkodni. Talán törölnie kellene fiát a trónlistáról, és valamelyik unokát kellene Trónörökössé nyilvánítani? Nem, ennek még nem jött el az ideje. Asszíria királya ugyan korlátlan uralkodó, de a Trónörökössel szemben mégsem az. Egyelőre.

A Palotamester, Joshua Tukulti-Irons a Kétszemélyes Tanácskozófülkében várakozott. Assur-Uballit a Dolgozószobába invitálta. A király csaknem ötvenévesen sajátította el a számítógépek kezelését, olyan sikerrel, hogy az Internet használata a szenvedélyévé vált. A számítógép élete nélkülözhetetlen részévé vált, semmilyen uralkodói teendőnél sem volt hajlandó mellőzni. A Kétszemélyes Tanácskozófülkében kényelmesen egyetlen gép sem férhetett el, ezért Assur-Uballit — apjával ellentétben, aki a maga idejében mindig az utóbbiban tanácskozott a Palotamesterével — általában a Dolgozószobában ült össze Joshuával. A többi udvari előkelőséget eközben másutt várakozott, velük a zártláncú videóhálózaton érintkezett. A legtöbbjük csak különleges alkalmakkor kerülhetett a király színe elé.

Joshua Tukulti-Irons harminchét esztendős, szikár, feketehajú, kreolbőrű ember volt. Korán kopaszodott, és vastag keretes szemüveget viselt. Lassan tíz éve töltötte be a Palotamester tisztét. Előtte az édesapja, még előtte a nagyapja szolgálta Asszíria királyát ugyanebben a beosztásban.

Assur-Uballit végignézett kedves emberén, és a látvány elégedettséggel töltötte el. Joshua öregszik, egyre bölcsebb lesz, és mellette nagyon előnyösen mutat a király fiatalossága. Derék Joshua! Folytatja a nagyapja és az apja művét. Annak idején az öregapja ült abban a székben. Őt még Szergejnek hívták. Abból lett előbb Sergio, majd — Assur-Uballit javaslatára — Joshua. Az jobban illik a Palotamesterhez.

 

Joshuát szemlélve a király gondolatai kissé elkalandoztak. Itt van előtte egy igazán derék tisztviselő, akinek már az apja is, a nagyapja is ugyanezt a tisztséget töltötte be. Egy tökéletes társadalomban így mennek a dolgok: az alattvalók már kora gyermekkoruktól a kötelességük betöltésére készülhetnek, semmiféle ostoba versengés nem korlátozhatja őket, nem terelheti érdeklődésüket nemkívánatos irányokba. A családi indíttatás alapján pedig sokkal jobban helytállnak majd, mintha választás, politikai kapcsolatok, pénz, vagy a puszta szerencse juttatta volna pozícióba őket. Mivel semmiféle intrika nem veszélyeztetheti őket, minden stressz nélkül végezhetik munkájukat, és közben nevelhetik utódaikat, akiktől — a gyermekük révén — nincs tartanivalójuk.

Az emberi világnak egyetlen értelmes modellje lehet: a korlátlan monarchia. Egyetlen Föld van. A világban, az egyetlen Földön csak egyetlen isten lehet, egy birodalom és egy király. Ez az emberiség fejlődésének egyetlen lehetséges útja. Minden hatalmat egyetlen kézbe kell koncentrálni. Csak így lehet megszüntetni a kisszerű nemzetközi torzsalkodásokat, a háborúkat, a helyi viszályokat, a korrupciót, az egyenlőtlenségeket, a bűnözést, a kábítószer-kereskedelmet és a terrorizmust. A társadalmi igazságtalanságok felszámolásának ez az egyetlen alkalmas receptje. Csak így lehet elejét venni az ökológiai katasztrófáknak. A globális felmelegedés elleni küzdelem eklatáns példája annak, mennyire nem képes semmit tenni önmagáért, életmódja, kultúrája fenntartásáért a jelenlegi világ. A sok felesleges konferencia siralmas eredményeket hozott. A számos balfék politikus, színész, énekes meg egyéb híresség magánrepülőgépei a konferencia pár napja alatt több káros anyagot termeltek, mint az afrikai országok zöme — egy éven keresztül. A vitában egyik elfogadta az egyezményt, a másik nem, az egyik ezt kifogásolta, a másik azt, a végén kompromisszumra jutottak: nem tesznek semmit, de azt nagyon megfontoltan. Az irdatlan fecsegésözön, torzsalkodás, fenyegetés és viszont-fenyegetés, meg a néha felrecsegő whisky ízű pátosz szánalmas sikertelenséget hozott: a számos túlfizetett tökfej képtelen volt a veszéllyel szembenézve valóban érdemi döntéseket hozni, amiben megállapodtak, abból csupán az derült ki, hogy a védekezés érdekében hozott áldozatokat a sok paprikajancsi szokása szerint— ismét a szegényekre hárítja. Ehhez volt meg az eszük. Utána feloszlott az egész impotens csürhe. Ha szorul a kapca, legfeljebb összehívnak még egy konferenciát. Vagy még százat.

   A szegénység nem másodrendű adottság, hanem a világ legnagyobb problémáinak egyike — amelynek felszámolása nélkül a többi sem oldható meg. Környezetvédelem és embervédelem szorosan összetartozik. A világot emberibbé kell tenni saját magunk és gyermekeink számára.

A korlátlan monarchia uralkodója a világ isteni rendeltetésű, született államfője, hatalma vita tárgya nem lehet. Helyzeténél fogva nincs szüksége rá, hogy kicsinyes intézkedésekkel őrködjön a hatalma felett, nem kell fölösleges zsarnoksággal gyötörnie az alattvalóit, mint az a parvenü — Joszif Dzsugaszvili — egy falusi suszter fia, aki innen nem is olyan messze született.

A jó uralkodó békét, nyugalmat, biztonságot teremt az emberiség számára, gondoskodik róla, hogy megfelelő emberek kerüljenek a megfelelő helyekre — azután ott is maradjanak mindaddig, amíg a feladatuk elvégzésére alkalmasak. Véget vetne a politikai zűrzavarnak, amely alattomos féreg módjára rágódik az emberiség nemesebb részein; világszerte megszüntetné az egymással dühödten hadakozó politikusok, pártocskák acsarkodó konglomerátumát, amelyek hatalma és befolyása veszélyesen túlteng, messze meghaladja szellemi képességüket, és céljaik hasznosságát — de nem érnek többet egy vakaródzó majomcsürhénél.

Ahhoz, hogy az emberiség békében élhessen —  meg kell fosztani hatalmuktól és befolyásuktól a politikusokat. Vonuljanak vissza a magánéletbe, és foglalkozzanak azzal, amihez értenek; ha ugyan van ilyen. Az emberiség mára már belátta, hogy a politikusok soha semmiféle probléma megoldására nem képesek. Amit demokráciának neveznek, annak semmi köze a népuralomhoz. Csalás, manipuláció, médiakampány és gátlástalan hazudozás segítségével hatalomra kerülnek, hogy utána már az első pillanattól kezdve semmibe vegyék a választóikat, akik őket kormányra segítették. Programjuk mit sem számít, maguk ragaszkodnak hozzá a legkevésbé. A világ problémáit megoldani sohasem sikerül nekik — meggazdagodni jóval gyakrabban.

Mitől volna ez demokrácia? Csak a propaganda és a megszokás tiszteli ezen a néven. A demokráciának nevezett államforma igazából pénzelvű, korrupt és oligarchikus. A korlátlan hatalmú uralkodó rendszere ennél mérhetetlenül felelősségteljesebb és jobb.

A korlátlan hatalmú uralkodó megszervezi az energia termelését és megfelelő elosztását — természetesen a piac végleges kikapcsolásával. Legfőbb ideje, hiszen a piac nem más, mint töltött fegyver, amelyet a saját homlokához szorít az emberiség.

A nemzetközi nagyvállalatokra nehéz napok jönnek, mihelyt a korlátlan hatalmú uralkodó megkezdi isteni rendeltetésű uralkodását az egész Föld felett. Ezek olyan képződmények, amelyek messze kártékonyabbak annál, amennyi hasznot hajtanak az emberiségnek. Nyolcszor-tízszer annyi kárt, munkanélküliséget, szegénységet termelnek, mint amennyi eredményt érnek el. Profithajhászásuk öncélú, tevékenységük ártalmas. A világ államainak választott vezetőit gazdasági és politikai eszközökkel sakkban tartják, a politikusok jelentős része az ő lakájuk. Hogyan küzdhetne ellenük akármelyik politikus? A világban istennek képzelik magukat, holott együttesen sem tesznek annyit, mint egy fekete göndör szőrszál az ördög fenekén. Gatyába kell rázni őket, hadd találják meg valódi helyüket és feladatukat. Az ő dolguk a becsületes munka, a tisztességes piaci magatartás kialakítása, meg a foglalkoztatás. A teljes foglalkoztatás; ami nélkül lehetetlen a valóban békés társadalom, a környezet-és embervédelmi elvek elsőbbségének kialakítása a Földön. A korlátlan hatalmú uralkodó rendszere csak ennek megvalósításával stabilizálódhat. A munkahelyhez való jogot az egész Földön alapvető joggá kell tenni, és ennek érdekében könyörtelenül le kell törni a profitérdekeket. Megbízható asszír tisztviselők százezres serege dolgozik majd ezért; körmére néznek az összes nagyvállalatnak, és következetesen betartatják velük az emberiség üdvét szolgáló törvényeket.

Az emberek többsége számára ezek a mindenható fajankók többnyire ellenszenvesek; maradjanak is azok. Élniük kell — hogy röhejessé válhassanak; a nevetségesség többet árt, mint a gyalázat, mindörökre lehetetlenné teszi a hatalmuk feltámadását.

Az „olcsó munkaerő”, az „elbocsátás” és a „leépítés” kifejezéseket azonnal törölniük kell a szótárukból. A béreket a korlátlan hatalmú uralkodó globálisan szabályozza majd, nagyjából egységesek lesznek. Minden munkavállaló elemi joga, hogy a becsületes, törvényes keresetéből egzisztenciát tudjon teremteni, a családját el tudja tartani. Nincs helye semmiféle ez ellen ható „takarékosságnak”; a tulajdonosi, menedzseri, igazgatótanácsi réteg hájas valagának hizlalása prioritást többé nem élvezhet.

A már bezárt üzemeket újra meg kell nyitniuk. Sehol sem alakulhat ki munkanélküliség. A hatalom átvételekor azonnal létrehozandó Királyi Foglalkoztatási Hivatal szakértői állandó ellenőrzést gyakorolnak, eleve megakadályoznak mindenféle létszámleépítést, és gondoskodnak róla, hogy a cégek ne foglalkoztathassanak túlságosan kevés dolgozót. A teljes foglalkoztatottság a világuralom kulcskérdése; nélküle a globális problémák nem oldhatók meg, a monarchia nem stabilizálható. A gazdaságnak nem az a feladata, hogy egyesek számára gigantikus profitot termeljen, hanem az, hogy eltartsa a Föld lakosságát. Ez az, amit a legerősebben világít rá a korlátlan hatalmú uralkodó hatalomra kerülésének elkerülhetetlenségére.

A profitelv veszedelmes ostobaság, erkölcsi képtelenség; igazságtalanságok olyan tömkelegét idézi elő minden percben, hogy miatta állandóan a borotva élén táncol a társadalom. Éppen a legértékesebb morális tulajdonságokat vonja kétségbe, és szorítja vissza. Legyen a világban számtalan gazdag ember, legyen sok milliomos — de ne legyen egyetlen milliárdos sem.

A nagymértékű vagyoni különbségek léte nemkívánatos jelenség, kialakulását minden lehető módon akadályozni kell.

 A profitelv a világ felett acsarkodó gonosz, amitől az isteni rendeltetésű uralkodó szabadítja meg a hálás emberiséget.

A korlátlan hatalmú uralkodónak a lakosság számára a biztonságot, a rend helyreállítását kell jelentenie. Ez természetesen a bűnözés kemény letörésével, a maffiák kiirtásával is összefüggésben lesz. Utóbbinak gyorsnak, hatékonynak, könyörtelennek kell lennie. A közismert gengszterek minden teketória nélkül kivégzendők.

A lakosság számára Uballit házának uralma a Föld legnagyobb részén az életszínvonal robbanásszerű növekedését, a fejlődést, a felemelkedést, a szegénységből való kilábalást fogja jelenteni. A munkahelyhez és a tisztességes megélhetéshez való jog alapjog lesz; a bércsökkentés, a kellő bér meg nem fizetése, az engedélyezettnél magasabb kamat, az infláció gerjesztése, az árdrágítás, a spekuláció pedig súlyos bűncselekmény — amely a királyi törvények szerint halálos ítélettel sújtható.

A korlátlan uralkodó az egész Földön egységes törvénykezést fog bevezetni. Az erőszakos bűncselekményeket, a szervezett bűnözést és a kábítószer-árusítást halállal kell büntetni. A halálos ítéletet egyes esetekben az áldozat hozzátartozói hajtanák végre. Más esetekben a súlyos bűncselekmények elkövetőit a Föld királyának megvesztegethetetlen bíróságai több évtizedes kényszermunkával sújtanák, amelyet az elítéltek királyi rabszolgaként töltenének el az Antarktiszon, a tengerfenéken, a Naprendszer gyarmatosítandó égitestein, vagy egyéb olyan helyeken, ahol az átlagosnál nagyobb lesz a halandóság.

 A korlátlan hatalmú uralkodó semmiben sem követheti a hülye diktátorok szokásait. A világ legősibb uralkodóházának tagjaként disztingváltan és magától értetődő természetességgel irányítja az emberiséget.

Az éhezést és a nyomort mindenütt végleg fel kell számolni, mert ez az uralkodó elleni jövőbeli lázadások legveszedelmesebb táptalaja. A király legerősebb társadalmi bázisa világszerte az alsó-és középosztályok tisztelete és szeretete lehet; ezt meg kell teremteni, és meg kell őrizni, mert ez teszi Uballit házának uralmát örökkévalóvá a Földön.

A személyes érvényesülés, a boldogulás csatornái mindenki számára álljanak nyitva, eleve meg kell akadályozni, hogy bárhol is felhalmozódhasson az elégedetlenség.

A műholdas kommunikáció, az energia-szolgáltatás, az élelem-és ivóvíz-gazdálkodás és a természettudomány irányítása királyi privilégium lesz.

A műholdas kommunikáció birtokba vétele csak a Becsapódás után lehetséges. Az ehhez szükséges eszközöket azonban a világ tudta nélkül nem lehetett kipróbálni, ezért a dolog temérdek bizonytalanságot rejtett magában. Assur-Uballit tanácsadó testülete úgy vélekedett, hogy a számukra haszontalan eszközöket minél hamarabb meg kell semmisíteni, de hogy mely műholdakat kell használhatatlanoknak tekinteniük, abban még nem tudtak egyetértésre jutni. Orosz és kínai gyártmányú rakétáik egyelőre mélyen a dagesztáni hegyek gyomrában várakoztak. A leendő uralkodói műholdas kommunikáció számára létfontosságú objektumok birtokba vételének terve készen állt, a Trónörökös jóvoltából Asszíria ehhez megfelelő technikai infrastruktúrával is rendelkezett már; de a siker reményében ezeket csak akkor lehetett használni, ha a világ kommunikációs rendszere a Becsapódás következtében jóvátehetetlen csapást szenved. Akkor azonban haladéktalanul cselekedni kellett, közvetlenül a Becsapódás legsúlyosabb pusztításait követő órákban.

Az energia-szolgáltatás birtokba vétele és átalakítása az elérendő globális jólét, így a korlátlan hatalmú uralkodó uralmának alapvető fontosságú feltétele volt. Erre még Assur-Uballit édesapja idején háromlépcsős tervet dolgoztak ki, amit azóta állandóan finomítottak. Az első lépcső a Becsapódás után többé-kevésbé épségben maradó energetikai objektumok fegyveres megszállását írta elő, a harmadik pedig a Föld lakatlan, sivatagos területeinek 2-3 %-át elborító napelemek telepítésével számolt, hogy ezek segítségével a világ minden lakosa számára biztosítható legyen a megfelelő energia-fogyasztás. A rendszer felépítését 20-25 éven belül irányozták elő.

Az energia-szolgáltatás alapvetően királyi monopólium, nem piacosítható, az energia-felhasználás a birodalom minden lakosa számára alapvető állampolgári jog lesz.

Az élelem-és ivóvízellátásnak zavartalannak kell lennie az egész glóbuszon. Az éhezést mindörökre fel kell számolni, és arról is gondoskodni, kell, hogy az éhezés megszüntetése az emberek tudatában Uballit házának jótéteményeként szerepeljen mindörökre.

A természettudomány királyi ellenőrzése a korlátlan uralkodó rendszerében egyik legkényesebb pontja lesz. Az őssejtekkel, a klónokkal kapcsolatos kutatás, a génmanipuláció, vagy éppen az űrkutatás, az elektronikai vagy a nanotechnikai kutatások királyi ellenőrzése nélkül a korlátlan uralkodói hatalom csak ideig-óráig volna fenntartható. A tudomány fejlődésének egyrészt töretlennek kell lennie, másrészt teljes mértékben Uballit házának világuralmát kell szolgálnia. A fejlődés eredményeit az uralkodó saját belátása szerint — a piaci érdekek teljes kikapcsolásával — juttatja el a világ minden régiójába.

Assur-Uballit egyáltalán nem hitt abban, hogy Innin Lipit-Ishtar professzornő boszorkánykonyhájának génmanipulált teremtményei közül bármelyik is komoly természettudóssá válhat. Azok a fickók nem arra valók. Kerüljenek csak a Tukulti-apal-Ésarra-Akadémia janicsáriskolájába! Katonák lesznek, gárdisták, ügynökök, hidegvérű gyilkosok — de nem tudósok és feltalálók. Utóbbiak ezután is az emberiség nem génmanipulált részéből fognak kikerülni.

Fegyvert akárki kezébe nem ad Uballit háza. A fegyveres erők állományába zömmel génmanipulált egyének fognak tartozni. Magasabb parancsnoki beosztásba csak ilyen kerülhet, az elitcsapatok tagja csak ilyen lehet. A különösen veszélyes harci technikai eszközök kezelői, a légierő pilótái és a haditengerészet frekventált tagjai is csak ilyenek lehetnek. Ezek — identitásuknak megfelelően — mindannyian meggyőződéses monarchisták, az Uballit-ház tántoríthatatlan, megvesztegethetetlen hívei. Semmilyen körülmények között nem törnek meg, és nem válnak árulóvá. Innin Lipit-Ishtar „teremtményei” erre valók, és „létrehozásukkal” a professzorasszony örök időkre beírta a nevét az emberiség legnagyobb alakjai közé — akkor is, ha munkájáról az utókornak is csak bizonyos zárt, az uralkodócsaládhoz közel álló tagjai vehetnek tudomást. Az emberi génmanipuláció létezése és Uballit házának szolgálatába állítása túlságosan kényes ügy, mindörökre titokban kell maradnia.

Az Enkidu-csoport tagjaira a professzornő különösen büszke volt — méltán. Az Enkidu-projekt a nyolcvanas évek elején indult. Célja: a felállítandó Globális Királyi Véderő számára megfelelő szolgálati tapasztalatokkal rendelkező magasabb beosztású tisztek képzése. Mivel Malemmuban nem volt arra lehetőség, hogy harci pilótákat, tengeralattjáró-parancsnokokat, rakétarendszer-kezelőket vagy szárazföldi hadosztályparancsnokokat képezzenek, igénybe kellett venni a világ jelenlegi államainak „segítségét”. Innin professzorasszony kiválogatta a megfelelő személyeket, a Külkapcsolati Részleg pedig gondoskodott róla, hogy a kiválasztott fiatalemberek megfelelő fedőtörténetekkel kerüljenek megfelelő helyekre, és bejussanak a nyugati világ legjobb katonai középiskoláiba, tisztképző intézményeibe. Azokat elvégezve a világ legjobb hadseregeiben, légierőiben, haditengerészeteiben kellett szolgálatot teljesíteniük. A siker kizárólag a fedőtörténet és a jelölt számára teremtett mesterséges egzisztencia minőségén, illetve a jelöltek helytállásán múlott. Tudták, hogy nincsenek egyedül, de nem tudhatták, kik a társaik. A genetikai programozást különleges pszichológiai tréninggel is megtoldották náluk: arra készítették fel őket, hogy teljesen egyedül vannak, el kell vegyülniük a világban, pontosan olyan életet kell élniük, mint a többi tiszt. Kifejezetten biztatták őket a nősülésre, családalapításra, és ígéretet kaptak: a Becsapódás és a hatalomátvétel után Uballit háza kegyesen engedélyezi számukra, hogy családjaikat megtartsák. 15-20 évi aktív szolgálat után — mint a leendő Globális Véderő parancsnokainak — vissza kellett térniük Malemmuba, és át kellett venniük a leendő parancsnoki állomány felkészítésének irányítását, vagy a stratégiai és hadműveleti tervek kidolgozását. Ezt az ütemtervet csak a Becsapódás közeledte boríthatta fel: annak közeledtére a projekt minden tagját hazarendelték volna. Ha közben családot alapítottak, a feleségeiket és gyermekeiket is hozniuk kellett.

Ma már mindannyian hivatásos katonák voltak — többnyire az Egyesült Államok fegyveres erőiben teljesítettek szolgálatot. Már akadt, aki őrnagyi rendfokozatot ért el. A professzorasszony arra a fiatalemberre volt a legbüszkébb, aki az Egyesült Államok haditengerészeti légierejében teljesített szolgálatot, mint az egyik legkorszerűbb repülőgép-hordozó, a CVN-77 USS George H. W. Bush egyik F-22 Raptor harci gépének pilótája. A férfi már nős volt, a felesége éppen a második gyermeküket várta. Három másik jelölt a brit SAS különleges alakulataiban szolgált, és komoly remény volt rá, hogy hamarosan két másik is odakerül.

Assur-Uballit határozottan a házasság és a monogámia pártján állt. Férfi és nő között ezt tekintette a természetes, a létező legerkölcsösebb kapcsolatnak. Korlátlan uralkodóként határozottan házasságpárti politikát kell folytatnia. A társadalom alapja a család, és a királynak leginkább a családokat kell pártolnia.

Családnak azonban kizárólag egy férfi és egy nő életközösségét tekintette a majdani korlátlan hatalmú uralkodó. A többnejűséget minden vonatkozásában erkölcstelennek, az emberiség filozófiai és etikai küldetésével ellentétesnek tartotta. Annak ellenére, hogy az egykori asszír királyok többnejűségben éltek, Uballit háza határozottan ellenezte a többnejűséget. Kétségbe vonja férfi és nő egyenrangúságát, az emberiség morális egységének elvét, amelyek a leendő világmonarchia erkölcsi alapelveit képezték, ezért létezése semmiféle formában nem engedhető meg.

A magánélet szabadsága az ember elidegeníthetetlen alapjogainak egyike lesz az egész világon. Ez az egyik feltétele annak, hogy a Földön a számos nyelv és kultúra ellenére egységes emberi társadalom jöjjön létre, a szükséges globalizáció egyik minimuma.

Assur-Uballit tisztában volt vele, hogy a mohamedán térségekkel nagyon sok gondja lesz. Ennek csak egyik oka, hogy a világmonarchia érdekében pacifikálnia kell az iszlám területeket, meg kell szüntetnie a vallási indíttatású agresszivitást, a fanatizmust. A másik oka: az olaj helyett a leendő világ energia-rendszerét más energia-forrásokra kell építeni, ami nemcsak az iszlám világszerte jelenleg kulmináló befolyását fogja óriási mértékben csökkenteni, komoly gazdasági válságba is taszíthatja az olaj fegyverével korábban szemérmetlenül visszaélő mohamedán területeket.

Assur-Uballit négy-öt alternatív tervezettel is rendelkezett az iszlám területeknek a leendő világmonarchiába történő beillesztésére, de egyikkel sem volt elégedett. Ráadásul még provokálnia is kell az iszlámot, mert eltökélte magát, hogy a világ leendő fővárosát az ősi Assur romjain fogja felépíteni. Új-Assur területén sem keresztény, sem mohamedán vallási szentély nem lesz — ott csak Assurt lehet tisztelni. Azon túl legalább az egykori Asszíria törzsterületéről — az Assur-Kalhu-Ninua háromszögből — mindenképpen ki akarta szorítani az iszlámot. Ott Assur tisztelői fognak lakni — akik akkád nyelven beszélnek.

Assur, Kalhu és Ninua városai egy újonnan kialakítandó asszír nyelvterület központjai lesznek. A beköltözést, az akkád nyelv elsajátítását, az Assur vallására való áttérést széleskörű anyagi juttatások, adó- és egyéb kedvezmények fogják ösztönözni.

Assur-Uballit huszonöt éve igyekezett akkádul beszélni; de nem mindig sikerült. A tanárai figyelmeztették, ez igazából csak afféle majdnem-akkád, hiszen senki sem hallhatta a nyelv egykori kiejtését. Malemmu hegy gyomrába vájt városának tizenötezer lakója közül eddig nagyjából kétezren sajátították el a majdnem-akkádot. Négyszáz gyermeknek már ez volt az anyanyelve. Az arámi nyelvvel — az egykori asszír birodalom másik nyelvével — sokkal jobb volt a helyzet; azt gyakorlatilag mindenki beszélte Malemmuban.

Az iszlám hit természetesen tiszteletben tartandó, ahogy minden más vallás is. A korlátlan hatalmú uralkodó teljes vallásszabadságot biztosít alattvalóinak. Az iszlám agresszív tanításai azonban törlendők, semmiféle dzsihádról sem lehet szó többé. Ahogy a tolakodó hitterjesztés minden más vallás esetében is tilos, a hit csak szabad választás eredménye lehet. Mindenki köteles tudomásul venni, hogy mások más hitet vallanak, tolerancia nélkül a világot összetartani lehetetlen.

A melegek házasságát Assur-Uballit elutasította, a valódi házasság paródiájának tartotta. Semmiképpen sem kaphat hivatalos állami anyakönyvi jóváhagyást. A homoszexualitást undorító, súlyos eltévelyedésnek, sajátos istenátoknak vélte. Büntetni nem akarta, úgy gondolta, elég átok az egyénre nézve önmagában.

A szexuális bűncselekmények elkövetői a korlátlan hatalmú uralkodó birodalmában rendkívül szigorú büntetésekre számíthattak. A nemi erőszak elkövetőire kivégzés várt. Az agresszív pedofilokat ugyanúgy sújtották volna, mint az emberrablókat: halállal. A prostituáltak vesszőzést szenvedtek volna, vendégeik súlyos bírságot, ellenben a kitartottakra életfogytig tartó kényszermunkát szabott volna a királyi bíróság.

A túlnépesedésről Assur-Uballit azt gondolta, hogy a probléma súlyát kezdetben a Becsapódás okozta tragikus pusztítás jelentősen csökkenteni fogja, de a helyzet konszolidálódása után, a korlátlan monarchia megszilárdulása időszakában, legkevesebb száz esztendő múlva újra teljes súlyával fog felmerülni. A túlnépesedés problémája a mesebeli sárkány, amely mindenképpen felfalna mindenféle globális rendszert — hiszen önmagában a Földön nem oldható meg. Az egyetlen esély: a Naprendszer környező égitesteinek lakhatóvá tétele és mielőbbi kolonializálása.

Az lesz majd a csodák ideje. A nagyszerű korszak, amikor lehetővé válik a lehetetlen, amikor valósággá lesznek nemzedékek álmai. A leendő korok gyönyörű mítoszai ezekről az időkről szólnak majd. Az emberi erkölcsi erő, tettrekészség, bátorság, hősiesség lenyűgöző, soha el nem múló példáit adják majd a Föld idegen égitestekre költöző, azokat benépesítő lakói — Uballit házának vezetése alatt. Elviszik majd a Marsra, a Titánra, egyszer talán majd a Merkúrra és a Vénuszra is — Uballit házának zászlaját. Az emberiség igazi története itt kezdődik; túl a gyermekkoron, meghasonlásokon, ostoba belső torzsalkodásokon; büszkén előre — a kozmoszba. És ebbe az aranykorba az emberiséget — Uballit háza fogja elvezetni. A hősökről, akik visszaadják az emberiség öntudatát, akik értelmet adnak a létezésnek; akik az embert a határtalanhoz elvezetve megalapozzák a jövendőt — Uballit háza fog gondoskodni. Uballit házából való korlátlan uralkodók indítják új és még újabb vakmerő kalandokra a bátor felfedezőket, és az ő udvarukba térnek majd a győzelmek után, hogy átvegyék hősiességük jól megérdemelt jutalmát — a király kezéből. Egy még későbbi korban a felfedezőknek szobrokat állítanak majd, emléküket szeretettel ápolják, kultuszukat büszkén őrzik — az Uballit házából való királyok. Ez lesz az a magasztos korszak, amikor Uballit házának neve eggyé válik az emberiség legszebb, legszentebb törekvéseivel; és amikor az emberi nem hőstettei, sikerei végképp egybeforrnak a fennkölt uralkodóház nevével.

Az emberek mindig is igazságos, jó király után vágytak; az Uballit házába tartozó uralkodók kötelessége, hogy eme elvárásnak örök időkre megfeleljenek. Egy Föld, egy birodalom, egy király! Hamarosan az emberi összetartozás legnemesebb érzelmei közé tartozik majd az Uballit házát övező, el nem múló tisztelet.

Uballit háza arra rendeltetett, hogy uralkodjon az emberiség felett — az idők végezetéig.

A világ már készen állt, a megoldatlan és megoldhatatlan globális problémák tömkelege, az egyre terjedő depresszió és pesszimizmus az emberiség segélykiáltása volt: a világ királyt akar. Jöjjön hát a Világ Ura, a Világ Királya, a Világ Édesapja, és mentse meg önmagától az erkölcsileg kiégett világot. Jöjjön az igazságos, jó király, és vegye le végre az emberek válláról a világ fenntartásának gondját.

LIX. Assur-Uballit erre készült, ez volt a küldetése. Ez volt az uralkodói programja. Ő akarta megnyitni az Uballit házából származó királyoknak az idők végezetéig uralkodó dicsőséges sorát. Meg akarta érni a Becsapódást, hogy megszervezhesse a Földön a korlátlan monarchiát, és féltő gonddal segítse a világállamot első lépéseinek megtételében. Tudta, hogy erre sokkal alkalmasabb, mint a Trónörökös. Mint a világmonarchia első uralkodója, örök időkre szóló példakép akart lenni az elkövetkező királyok végtelen sora számára. Tökéletes uralkodója egy állandóan tökéletesedő világnak.

Uballit háza a világ legnemesebb uralkodócsaládja. Aki abban a végtelenül nagy megtiszteltetésben részesül, hogy beleszületik, vagy befogadtatik ebbe a házba, annak kötelessége a sírig tartó hűség. Uballit házát nem lehet elhagyni, nem lehet cserbenhagyni, nem lehet másra cserélni. Uballit háza az erkölcs, a tökéletesség, az emberi kiválóság örök időkre szóló jelképe.

És ezt a csodálatos tervet, ezt az isteni ideát megzavarták! Az Alvilág sötét, gonosz istenei megelégelték Uballit házának el nem múló dicsőségét; vesztére esküdtek, romlására szervezkedtek. A búzába konkoly került, a juhok aklába toportyán sompolygott be, Assur deli solymai közé idegen ölyvek lopakodtak. Áruló vert tanyát az igazak rejtekében. Méltatlan sarj aljas lélegzete szennyezte be Uballit házának fehér bársonyát.

Theodora! A tulajdon unokája! Uballit házának fekete báránya nem más, mint Theodora. Aki mindig a kedvence volt, akit mindennél jobban szeretett! A kislány, akit az édesanyja halála után szinte maga nevelt fel! Aki miatt törvénybe foglaltatta, hogy Uballit házának trónját asszonyok is örökölhessék. Mi történhetett Theodorával? Vagy ő maga lett volna megbocsáthatatlanul gyenge? Valóban meg kellett volna büntetnie a lányt már egy évvel ezelőtt, ahogy a Trónörökös követelte? Nem hallgatott a fiára, mert tudta, hogy az gyűlöli az unokahúgát. Minden alkalmat megragadott, hogy bántsa, megalázza Theodorát. Neki lett volna igaza?

Mi történhetett Theodorával? Valóban „kibújt belőle az ostoba nő”, ahogy a Trónörökös mondta? Valóban Rusztem miatt szökött meg? De miért, hiszen ő, LIX. Assur-Uballit személyesen engedélyezte számára a házasságot, még be is fogadta a férfit Uballit házába.

Esetleg Kawanessian udvarmester tapintott rá az igazságra? Lehet hinni neki? Nem túloz? Mindenki tudja, hogy a jólelkű örmény mennyire kedveli Theodorát. A minap azt suttogta a fülébe, hogy a Trónörökös kiszámított gonoszsággal bánt Theodorával, szinte kényszerítette a lányt a szökésre. Állandóan gyötörte. A végén azért utazott el olyan váratlanul, hogy ne legyen jelen, amikor kitör a botrány a szökés miatt. Ezért szökött volna meg Theodora? Ezért vitte magával Uballit házának további hat tagját? Nem valószínű. Theodora bátor lány volt, sohasem félt a Trónörököstől, bár napirenden voltak közöttük a konfliktusok. Nem is volt oka félni, hiszen ő, LIX. Assur-Uballit él, jó erőben van, és szereti Theodorát. Vagyis szerette.

A korrektség megkívánja, hogy sohase mondja el a Trónörökösnek Kawanessian udvarmester jelentését. Azt sem tudhatja meg, hogy Kawanessian — nyilvánvaló örmény kapcsolatai révén — valószínűleg útleveleket szerzett a szökevényeknek. Ebben Assur-Uballit csaknem biztos volt, de úgy döntött, elnézi. Süket és vak lesz. Túl sok jó szolgálatot tett már neki Kawanessian. Ha a Trónörökös magától nem jön rá Kawanessian szerepére, ő ugyan el nem mondja neki. A Trónörökös bosszúálló. Egyáltalán, miért akar Nergál-Uballit néven uralkodni? Baljós név. XXXVII. Assur-Uballit óta mindenki ezt az uralkodói nevet használta. Miért kellene váltani? Miért kellene ilyen gyorsan elszakadni a hagyománytól? Igazuk lenne azoknak a tanácsadóknak, akik alkalmatlannak tartják a Trónörököst?

Mi történhetett Theodorával? Assur-Uballit arra a beszélgetésre gondolt, és elöntötte a szégyen. Uballit házának belső törvényei szerint akkor meg kellett volna öletnie a lányt. Ha megteszi, most nincs botrány, nincs szökés, és a Pohárnok Gárda vérszomjas, szadista gyilkológépei nem hajszolják világszerte Uballit házának hét tagját.

Mit is mondott akkor Theodora? Négy szem közötti beszélgetést kért, bezárkózott a nagyapjával a dolgozószobába. Mit is mondott? Kétségbe vonta Uballit házának történelmi jogait. Milyen kifejezést használt? Szélhámosság. Igen, azt mondta: szélhámosság. Ezt mondta. Uballit házának egy tagja. Továbbá azt állította, történelmi források vannak a birtokában, amelyek bizonyítják: XXXVII. Assur-Uballit nem a hajdani legendás, mindenható asszír királyok egyenes ági leszármazottja volt, hanem bűnöző hajlamú orosz főnemes, aki a zűrzavar időszakában meglopta osztályos társait, és elárulta saját uralkodóját. Akkor kellett volna megöletnie Theodorát.

Assur-Uballit nagyot sóhajtott. Theodorát megöletni? Nem! Nem akarja, hogy Theodora meghaljon. A lány Uballit házának árulója, veszélybe sodorhatja az egész ügyet. Valószínűleg veszélybe is akarja sodorni. Odakint, a szűklátókörű közgazdászok, nagyképű profithajhász tulajdonosok és felelőtlen demagóg politikusok világában Theodora mindent kitálal, és az egész csökött elméjű öltönyös csürhe tudomást szerez Malemmuról és Uballit házának létezéséről. Rosszabb esetben nagyot nevetnek Theodorán. Senki sem veszi komolyan a lányt. Vagy csak olyanok veszik komolyan, akik nem rendelkeznek sem hatalommal, sem befolyással, és előbb-utóbb őket is fantasztának bélyegzik majd, ha kitartanak Theodora mellett. Néhány hónap alatt a szenzáció lecseng, a világ megunja. Theodora elszigetelődik. Elmegyógyintézetbe zárják, vagy hazudozónak vélik, és megszégyenítik.

Malemmu számára ez volna a legjobb. Ha azonban komolyan veszik, a világ vezető államai Malemmu puszta létét is fenyegetésnek érezhetik majd. Malemmu városa az ő szemükkel nézve a világ végén van; zord, megközelíthetetlen, csaknem járhatatlan helyen, gigantikus hegyek között. De a mai haditechnika mégis lehetővé teszi ellene a támadást. Rakétákat, távirányítású robotrepülőgépeket lőhetnek ellene. Esetleg légicsapást mérhetnek rá. Pilóta nélküli, távirányítású repülőgépekkel — a világ legjelentősebb légierői már rendelkeznek ilyenekkel. Malemmut nem könnyű elpusztítani, talán túlélheti a támadásokat, de erre semmi garancia. Uballit házának titkos városa vagy elpusztul, vagy része lesz az öltönyösök világának, és akkor már többé semmi sem történhet úgy, ahogy kellene.

LIX. Assur-Uballit uralmának mindenképpen vége lenne. Ha az ellenség Malemmut ostromolná, lenne-e vajon elég bátorsága, hogy máglyára lépjen, mint hős elődje, a Ninuában uralkodó utolsó asszír király, Sin-sar-Iskhun? Királyi méltósága ezt követelné tőle.

Malemmunak és az emberiségnek az a jobb, ha a város továbbra is titokban marad, és csöndben vár. Készül, és várja a Becsapódást. Ehhez pedig az kell, hogy Theodorát az öltönyösök világában senki se vegye komolyan. Ez azonban már nem lehetséges. Miért is? Mert Theodorát és szökevény társait a Pohárnok Gárda üldözi Ninurta vezetésével, és négy társát már meggyilkolták. Megölték, és megnyúzták őket. Azaz kivégezték. Ami a kinti világ szemében közönséges gyilkosság. Rendkívül kegyetlen és brutális gyilkosság. Az öltönyösök világában ez nem maradhat titokban. Nem maradhat ismeretlen, és nem maradhat megtorlatlan.

Ha Theodora kapcsolatba lép a kinti világ vezetőivel, éppen a Pohárnok Gárda által elkövetett gyilkosságok hitelesítik a mondandóját. Alátámasztják mindazt, amit a lány mond, egyben gyűlöletet keltenek Uballit házával szemben.

Assur-Uballit arca fájdalmasan megrándult. Talán hibát követett el, amikor a Trónörökössel folytatott telefonbeszélgetés után elrendelte a szökevények üldözését. De mi mást tehetett volna, amikor ez az ősi törvény? Még XXXVII. Assur-Uballit foglaltatta írásba, hogyan bírálhatná felül? Fájdalmasan elmosolyodott. A korlátlan hatalmú uralkodó csak kívülről szemlélve tűnik a világ urának, bizonyos mértékig saját helyzetének rabja. Nem ártana ezt feljegyezni a kizárólag leendő uralkodók számára írott Belső Királyi Okiratok közé, hogy az utódai is tisztában legyenek vele.  Maga is sűrűn olvasgatta az elődei irományait. A várakozással ellentétben XXXVII. Assur-Uballit korántsem tűnt jelentős intellektusnak, de a fia, XXXIX. Assur-Uballit kiváló gondolkodó lehetett, bölcs és tisztességes tanácsokat adott. A többiek túlságosan gyorsan váltották egymást ahhoz, hogy valamennyire is jelentős írott hagyaték maradhasson utánuk. A XX. század harmincas éveitől egészen 1975-ig tartott a trónviszályok zivataros időszaka. Egyik király sem uralkodott néhány évnél tovább, és ritkán haltak meg természetes halállal. Néha Malemmu puszta léte is veszélyben forgott. A dédapja teremtett rendet: szabályozta az uralom rendjét, visszaszerezte a különféle személyek által elrabolt kincseket, helyreállította a külkapcsolatokat, és kialakította a máig érvényben lévő tudományos és hírszerzési eljárásokat. Valójában ő építette Uballit házának jövőjét a Becsapódás kivárására. Több ezer oldalnyi, igen magvas és használható feljegyzést hagyott hátra, élvezet volt olvasni. LIX. Assur-Uballit őt tekintette egyedüli szellemi partnerének, amikor olvasta, úgy érezte, társalog vele. Szellemi értelemben éppen olyan magányos ember volt, amilyen ő is. Egyben ő volt az utolsó király, akinek érdemes belelapozni az írásaiba. A nagyapja alig vetett papírra néhány sort, apja írásait meg elvből nem olvasgatta, mert még mindig nem enyhült benne a rettegés és gyűlölet, amelyet gyermekként érzett.

Mi legyen Theodorával? Még a világ ura sem tehet semmit: a lánynak pusztulnia kell. Minél hamarabb. Még azelőtt, hogy bárkitől segítséget kaphatna. Természetesen Rusztemnek is vele együtt kell vesznie. A Pohárnok Gárda napokon belül megtalálja őket, végrehajtják a kivégzést, mindkettőt lefejezik, a bőrüket lenyúzzák, fejüket a Szégyenudvaron kihegyezett karóra tűzik. Kedvenc unokájából nem marad semmi, csupán egy alig felismerhető, rothadó fej, egy lenyúzott bőr, meg egy véres kadáver.

Theodora! Nem akarom, hogy Theodorának baja essen! Nem akarom, hogy Theodora meghaljon! Azt akarom, hogy éljen! Én akarom, a nagyapja! Meg kell halnia, hogy Malemmu és Uballit háza élhessen! Meg kell halnia, mert elárulta Uballit házát! Én adtam parancsot a kivégzésére, én LIX Assur-Uballit!

 

LIX Assur-Uballit sápadtan, vad tekintettel nézett maga elé, a nyakán kidagadtak az erek. A boltozatos homlok mögött ketten viaskodtak egymással: a nagyapa és a király.

Joshua Tukulti-Irons mindeddig alázatosan hallgatott, és igyekezett, hogy még egy apró mozdulattal, még túlságosan hangos lélegzetvétellel se zavarja meg a király csendes elmélkedését. Csaknem egy óra telt el. Eddig a király csendesen elmélkedett, most azonban az uralkodó indulatba jött. Joshua riadtan figyelte, nagyon félt Assur-Uballit dühkitöréseitől. Nem voltak gyakoriak, eddig talán kétszer produkált emlékezetes dührohamot a király, azaz átlag tíz évre sem jutott egy. De az a kettő félelmetes volt, soha senki sem felejtette el, aki átélte.

Joshua egyre jobban aggódott. Biztos volt benne, hogy Theodoráról van szó. Féltette a lányt, és irigyelte a bátorságáért. Ő maga is megszökött volna — ha mert volna. A sikeres szökés a lehetetlennel volt határos. Hogyan hagyhatná el valaki azt a borzalmasan hideg, hóval borított, kopár völgykatlant? Halálra fagyna fél napon belül. Ha meg véletlenül sikerülne, hogyan boldogul a kinti világban? Hogyan igazodik el? Biztos volt benne, hogy a Pohárnok Gárda napokon belül lemészárolja a lányt Rusztemmel együtt.

Joshua felnézett, és megdöbbent. A hatalmas király, LIX. Assur-Uballit szeme sarkában könny csillogott.

 

 

VASÁRNAP

Május 16.

08 25

Westerhoven

Eindhoventől 15 kilométerre délnyugatra

Hollandia

 

Pieter Brouwers rendőrtiszt a fejét vakargatta. Két évtizedig szolgált a rotterdami bűnügyi rendőrségnél, messze több tapasztalata volt, mint bárkinek Westerhovenben. Családostul költözött ide, ingatlant vásároltak, és nagyon örült az áthelyezésnek. Nyugdíj felé közeledvén ideje volt, hogy nyugalmasabb legyen a munkája. Már nem volt benne biztos, hogy jól döntött, mert egyre több volt a bosszúság. Például most.

A nő nem hazudik, és nem dilis. Ez valami csúnya ügy, a hölgy azért hívta fel magára így a figyelmet, mert a védelmüket kéri. Minél hamarabb el kellene szállítani Eindhovenbe. Vagy bárhová, ahol nagyobb biztonságban van.

—A bevásárlóközpontban szándékos demonstrációt rendezett. — magyarázta immár harmadszor, nagyon higgadtan. — Nem idegroham volt, nem exhibicionizmus, és nem is egy elmebeteg akciója.

• Nem hát! — bólogatott Wim van Rooij, a rendőrőrs parancsnoka. — Vasárnap reggel bunkóval agyonvágja az ember hétvégéjét. Lehet, hogy fogadásból tette. Ha szorul a kapca, kiderül, hogy méregdrága ügyvédje van.
• Tegnap állandóan visszatért ide, főnök! — vágott közbe a fiatal Claes. — Könyörgött, hogy tartóztassuk le.
• Az nem megy olyan könnyen! — legyintett a parancsnok. — Kiderül, hogy valami emberjogi aktivista, és tarthatom a hátam.
• Nem lehet emberjogi aktivista! — vakkantott közbe Claes. — Örmény útlevele van!
• Ez a nő tudja, mit akar. — vette vissza a szót Brouwers. — Egyáltalán nem akart lopni. Azt akarta, hogy behozzuk.
• El is érte. Közbotrányokozás, rablási kísérlet.
• Nem, Wim. — folytatta Brouwers megtévesztően türelmesen. — Felszólította a bevásárlóközpontban jelenlévőket, tanúsítsák, hogy lopni akar. Arra kért mindenkit, gyorsan hívják ki a rendőrséget. Egyetlen épeszű rabló se tenne ilyet.
• Te mit tennél? — nézett rá a parancsnok.
• Eindhovenbe vitetném! Bajlódjanak vele ott!
• Lehet, hogy igazad van, — nézett rá a parancsnok. — de én kihallgatom. Ha már vasárnap bejöttem miatta, szeretném jól megnézni magamnak. Hozzátok ide!

A nő perceken belül a rendőrőrs parancsnoka előtt állt. Nem lehetett különösebben csinosnak mondani. Harminc-harmincöt év körül járt, hosszú, egyenes szálú fekete haja, fekete szeme volt. A viseltes öltözet és az elhanyagolt külső azonban egyfajta álca volt; Brouwers azonnal észrevette: a nő valaha szebb napokat láthatott.

Van Rooij a lehető leghivatalosabb arcát öltötte.

• Neve? — kérdezte ridegen.

A nő nem is nyikkant.

— Főnök, — hajolt a parancsnok füléhez Claes. — angolul!

• Ja! — biccentett van Rooij, és angolra váltott: — Neve?
• Zoé Vaganyan. — felelte meglepően élesen csengő hangon az őrizetes. — Legalábbis az irataim szerint. Valójában csak Zoé vagyok, nincs más nevem. Zoé.
• Mi az, hogy csak Zoé?
• Az irataim hamisak.
• Micsoda?
• Hamis iratokkal rendelkezem.
• Igen? — van Rooij nagyot nyelt. — Milyen állampolgár?
• Egyetlen országnak sem vagyok az állampolgára.

Van Rooijnak fennakadt a szeme. Mit halandzsázik ez a nő?

• Ne hazudozzon nekem!
• Főnök, ne így! — vetette közbe Brouwers hollandul. — Szerintem menj haza, és engedd át nekem!

Van Rooij roppant ingerült arckifejezéssel nézett idősebb kollégájára. Mit képzel ez az alak? Mert Rotterdamból jött, mindenkinél okosabb? Ideje ráncba szedni. Kap olyan szolgálati beosztást, hogy attól koldul. De előbb ez a nő. Miféle csavargó liba, és honnan szalasztották?

• Nem hazudozok, uram. — mondta közben nagyon szelíd hangon Zoé.
• Akkor mondja meg, milyen állampolgár!

Claes sápadtan hallgatott, Brouwers a fejét csóválgatta.

• Parancsnok úr! — vett mély lélegzetet a nő. — Engem üldöznek, és a segítségüket kérem. Hat társammal együtt szöktem meg egy pokoli helyről, és közülük néhányat már elfogtak az üldözőink. Megölték és megnyúzták őket. Bizonyára hallott az esetekről, uram.

Pieter Brouwersnek egyszerre melege lett. Meglazította a nyakkendőjét, kigombolta a zakóját, közben megakadt a keze a hónaljtokon. Ott lapult a revolver, amely húsz éve vele volt minden áldott nap. Rossz sejtelmek rohanták meg. Ösztönösen előhúzta, és kibiztosította a fegyvert. Csak reménykedni tudott benne, hogy vaklárma, de a benne lakozó vén kopó mást mondott. Hányan vannak szolgálatban odakint? Ketten? Szét kellene nézni a környéken. Elhatározta: néhány perc múlva talál rá ürügyet, hogy elhagyja a szobát, és diszkréten szemrevételezze a környéket.

Wim van Rooij elhúzta a száját. Micsoda feltűnési viszketegségben szenved ez a nő? Nyilván hajléktalan, és így szeretne néhány napig kellemes életkörülményekhez jutni a rendőrségi fogdában. Meg érdekessé válni. Ha a sajtó tudomást szerez róla, lecsap rá és ez a hervadó csataló tücsköt-bogarat összehord majd nekik.

• Higgyen nekem, uram! — erősködött a nő. — Ha elfognak, engem is megnyúznak! Kérem, hallgasson meg!

Fülsiketítő robbanás hallatszott odakintről. Pieter Brouwers felpattant.

• Azonnal fedezékbe! — üvöltötte.
• Mi van veled, Brouwers, megbuggyantál? — méltatlankodott van Rooij.

Brouwers nem törődött vele. Fürgén félreugrott, felborította a szoba sarkában álló vaskos szekrényt, és beugrott mögé.

• Ide mindenki azonnal!
• Brouwers! — nézett rá döbbenten a parancsnok.

Ekkor már tisztán hallatszott a fegyverropogás. Claes határozatlanul felállt, van Rooij vasvillatekintettel bámult Brouwersre. Claes a szekrény felé mozdult.

Ebben a pillanatban vad döndüléssel kivágódott az ajtó, Zoé rémülten felsikított, az ajtóból torkolattüzek villantak. Claes a falhoz csapódott, elsodorta az ajtó.

Brouwers már pisztoly tartott a kezében, de a támadás vad brutalitása őt is meglepte. Álarcos alakot látott, és egy vadul tüzelő gépfegyvert. Kábán lesett a fegyver felé, és szinte kívülállóként figyelte, hogy Wim van Rooijt, a parancsnokát szitává lövi egy álarcos idegen. Moccanni sem tudott, csak döbbent tanácstalansággal figyelte a borzalmas jelenetet. Wim van Rooij már egy vértócsában hevert a földön, de a fegyver még mindig tüzelt. Brouwers a fegyver típusát is felismerte: egy XM8-as rohamkarabély volt. Egyedül az Egyesült Államok fegyveres erőinél volt rendszeresítve — rajtuk kívül legfeljebb szervezett bűnözők elit körei használták. Brouwers szinte hipnotizáltan figyelte.

Ekkor a támadó előrelépett, és hajánál fogva durván megragadta az egyfolytában sikoltozó Zoét. Brouwersről egyszeriben lehullt a döbbenet láthatatlan, bénító hálója. Végtelen nyugalom szállta meg. Felemelte a fegyvert, célzott, akár a rendőrségi lövészeten, és kétszer belelőtt a Zoét rángató álarcos koponyájába. A fickó azonnal összeesett. Vér fröccsent még a mennyezetre is.

Az ajtó felől újabb torkolattüzek villantak, vad robajjal csattantak, puffantak a lövedékek szinte mindenütt. Brouwers a szekrény mögé lapult, és arrébb araszolt. Érzékelte, hogy tőle jobbra valaki egy pisztolyból tüzel — talán Claes.

Két vagy három álarcos támadó robbant a szobába, és tüzet nyitottak mindenre. Bútorok borultak fel, polcok tartalma omlott a földre, ahogy végigvert rajtuk egy-egy sorozat. A vad zajban Brouwers ijedten lapult a szekrényhez, igyekezett fedezékben maradni. Figyelt, hátha lövéshez juthatna, de nem kockáztatott. Ha kidugná a fegyvert, a kezével együtt kaszálnák le. Így is hajszálon múlt az élete. A lehulló, szétlőtt polcokról különböző tárgyak záporoztak a szoba közepére. Brouwers a szekrény és egy nagy csattanással leszakadó polc mögé húzódott, és összegömbölyödött, mint egy kismacska. Új rejtekhelyéről semmit sem látott, csak egy fekete bakancs orra lépett időnként a látómezejébe. Rálőjön? A halálos ítélete volna. Félt rettenetesen. Maga előtt tartotta a pisztolyt. Ha bárki félrehúzza a polcot, kilövi rá az egész tárat. Irtózatos hangzavar volt, mint valami rockkoncerten. Valami tompán puffant a fején, és minden elsötétült.

Két-három perc múlva kinyitotta a szemét, és óvatosan kihúzta a fejét a rázuhant mappák és dossziék közül. Szokatlanul nagy, már-már ijesztő volt a csend; Brouwers agyában még mindig visszhangot vertek a gépfegyversorozatok, és az azokat kísérő őrült lárma.

Néhány másodpercig hallgatózott, aztán megpróbált körbekémlelni. Senki. Nehézkesen előmászott a rejtekhelyről. Zoé eltűnt. A halott támadó is. Akárkik voltak, az elesett társukat magukkal vitték. A szoba úgy festett, mintha hurrikán dúlta volna fel, és minden merő vér. Brouwers irtózva nézte. Wim van Rooij hullája groteszk szögben kicsavarodva hevert nagyjából ott, ahol negyedórával korábban ült a karosszékben. A fotel darabokban. A parancsnok fél arca helyén semmi, csak vér és húscsomók. Brouwers összerándult az undortól és az iszonyattól.

Valahonnan nyöszörgés hallatszott. Brouwers fürgén megfordult. Az asztal és néhány szék roncsai között Claes hevert. Brouwers tapasztalt tekintettel mérte végig. Claes még élt, de alighanem több sebet is kapott. Hogy ezek mennyire veszélyesek, azt orvosnak kell eldöntenie, de ha nem kap segítséget, a fiatalember nyilvánvalóan elvérzik.

Brouwers előkotorta a mobilját, és kibotorkált a szobából. A két egyenruhás rendőrkolléga holtteste a folyosón hevert egy-egy vértócsa közepén. Brouwers látta, hogy a gazemberek nem takarékoskodtak a lövedékkel, pedig egyik rendőrnél sem volt fegyver.

A bejárati ajtót kifordították a sarkából. A hatalmas, nehéz ormótlan ajtót. Brouwers hitetlenkedve bámult rá egy fél másodpercig. Ki lehetett ilyen rettenetes erőfeszítésre képes? Még sohasem hallott Arshakról.

Közvetlenül a bejárat előtt egy újabb halott feküdt. Egy fiatal, legfeljebb huszonéves rendőrnő civil ruhában, farmerben és pólóban. Brouwers tompa lélekkel nézte. A hölgy nem is volt szolgálatban, talán valamiért beszaladhatott valamelyik kollégához. Nála viszont fegyver volt; szolgálati revolvert szorongatott a kezében.

Mentő kell azonnal. Segítséget kell hívni. Üldözőbe kell venni a gazembereket!

 

VASÁRNAP

Május 16.

17 45

Panzoult

Franciaország

 

Robert James Frazer késő délután érkezett meg Panzoult-ba. A vasútállomásról taxival vitette magát Suzanne Pelletier házába. Nála volt a Vincenzo Ligitől kapott műholdas mobiltelefon, laptop, és hónaljtokban egy fémesen csillogó amerikai gyártmányú Sig-Sauer P-220. A típus pontossága és megbízhatósága közismert volt. Frazer Ligi társaságában egy római rendőrségi lőtéren ki is próbálta, belőtte a fegyvert, és nagyon elégedett volt vele. Voltaképpen viszolygott a fegyverektől, de rendőrnyomozó korában hozzászokott a viselésükhöz, és hagyta, hogy Ligi rátukmálja a revolvert. Olyan bűnözőkkel veszi fel a harcot, akik ellen nem lehet fegyvertelen — bár jobban szerette volna, ha sohasem kell elővennie a Sig-Sauert.

Hétvége ide vagy oda, Frazernek sikerült elintéznie, hogy újra szolgálatba helyezzék, mint valamelyik különleges brit nyomozócsoport tagját, és hivatalosan is megbízzák a Patrice Matakumba bíboros halála és az azzal összefüggő bűncselekmények utáni nyomozással. Eddigi eredményeiről szabályos jelentést írt, és elküldte újdonsült londoni feletteseinek — csupa egykori „ifjoncnak”. A londoni parancsnokok többségükben olyan emberek voltak, akik annak idején jól ismerték Robert James Frazert. A jelenlegi ügy meglehetősen szövevényes volt, és Frazer volt az egyetlen, aki némi eredményt produkált.

• Önállóságot engedélyezünk. — mondta a telefonba Luke Marshall, a különleges nyomozócsoport parancsnoka, aki annak idején másfél évig Frazer beosztottja volt. — Magad döntöd el, mit teszel, hová mész, de előzetesen mindenről tájékoztass. A nyomozás idejére napidíjat kapsz!
• Köszönöm, Luke!
• Ilyen kedvezményt soha senki sem kapott!
• Tisztában vagyok vele, Luke!
• A sajtó felfalna, ha neszét venné!

Frazer nevetett. A brit sajtó ennél kisebb dolgok miatt is harap — néha meg ennél nagyobbak miatt se.

• Még valami, Robert! — folytatta Marshall. — A megbízatásod nem nyilvános. Londonban hárman tudunk róla, Rómában Ligi főfelügyelő. Ezen kívül csak az, akinek te elmondod. Te vagy a nyomozás titkos fegyvere. Valami azt súgja, ez a legjobb megoldás.

Frazer magában bólintott. Ki tudja, milyen szörnyetegek ellen harcol, és azoknak miféle kapcsolataik vannak. Ezzel kapcsolatban Frazernek nem voltak kétségei. A leggonoszabb bűnözők rendelkeztek gyakorta a legmagasabb kormányzati és pénzügyi kapcsolatokkal. Ez a tendencia nem csökkent, inkább növekedett. A rendőrök pedig — mindannyian rosszul fizetett közalkalmazottak — sokszor reménytelen küzdelmet vívtak a felsőbb körökbe furakodott gazemberekkel, akik elképesztő pénzek fölött diszponáltak, akiket a jog ezer ága-boga védett, míg a szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező nyomozók gyakran még önmagukat és a családjukat sem tudták megoltalmazni a bűnözőktől jövő inzultusoktól.

Őszintén hálás volt Luke Marshallnak, hogy nem hozták nyilvánosságra a nyomozásban való részvételét. Akármilyen hatalmasságok álljanak is ezen sötét ügy mögött, egyelőre sejtelmük sincs róla, hogy ellenségeik közé kell sorolniuk egy hatvanhét éves nyugalmazott brit nyomozót.

 

        Kenny Watkins, régi barátja is felhívta Londonból. Anyagot gyűjtött az egykori bolgár-esernyős gyilkosság ügyében. Most, hogy már Frazer is hivatalos nyomozómunkát végzett, akár el is küldhette volna, de megbeszélték, hogy a következő hét valamelyik napján találkoznak a brit fővárosban.

Mrs. Cunningham-mel is beszélt, Rusty jól volt, bár érezhetően hiányolta a gazdáját. Csak el ne felejtsen a kutya, gondolta kesernyésen Frazer. Mindenesetre pénzt küldött Mrs. Cunninghamnek, és elmondta, hogy ügyei alakulása miatt valószínűleg még újabb néhány nap elteltével tud hazamenni. A hölgy semmit sem kérdezett, elfogadta.

 

Suzanne Pelletier ötvenhét éves volt. Még mindig dús, vállig érő haját gondosan kékes feketére festette, szolidan, de fiatalosan öltözködött; szép arcú, gusztusosan telt idomú, meglehetősen vonzó nő volt. A korához képest meg különösen. Sir Robert kellemesen csalódott. Suzanne azonnal észrevette, boldog mosoly öntötte el az arcát.

• Kedves Mrs. Pelletier…
• Suzanne, ha kérhetem!
• Kedves Susan…
• Suzanne, Sir Robert!
• Akkor hagyjuk azt a Sir-t! Robert vagyok!
• Kerüljön beljebb!

 

Vacsora és teázás után leültek együtt a ház nappalijában. Sir Robert az asztalra tette, és bekapcsolta a laptopot. Suzanne mindkettőjüknek töltött egy csésze kávét, majd elővett egy fekete mappát, és maga is elhelyezkedett az asztal mellett. Suzanne özvegyasszony volt. Mindketten szóltak néhány tétova szót önmagukról, kedvesen beszéltek halott házastársukról. Aztán Suzanne belevágott:

• Gilles sokat beszélgetett velem arról a küldeményről. Először is arra kért, írjam le ezt a hét nevet. — kinyitotta a mappát, és Frazer elé tett egy lapot.
• Aaron, Aram, Gregory, Rustem, Zoé, Theodora, Tigran. — olvasta Frazer, és várakozásteljesen nézett a nőre.
• A levélíró szerint ez a hét ember megszökött valahonnan. Egy világtól elzárt helyről, ahol egy olyan uralkodó székel, aki világuralomra tör, és akinek a létezéséről az emberiségnek sejtelme sincs. Ez a király — Gilles szerint meg is nevezte az illetőt — arra készül, hogy átvegye a világ feletti uralmat.
• Monsieur Armenier meg is nevezte? — csapott le mohón Frazer. — Nem emlékszik rá?
• Sajnos nekem nem mondta el. Ennek az uralkodónak a parancsára embriókat ültetnek szegény asszonyok testébe, és a gyerekek testét manipulálja, hogy számára megfelelő embereket állíthasson elő.
• Génmanipuláció?
• Gilles is említette ezt a kifejezést, és azt mondta, hogy ez így tételesen a levélben nem szerepel.
• A „gén” szó vajon szerepelt a levélben?
• Azt hiszem, igen. — felelte rövid gondolkodás után Suzanne. — Valamilyen formában előfordult. Várjunk csak! — erősen törte a fejét. — Gilles valami olyasmit mondott, hogy a levélíró szerint ez az ismeretlen uralkodó „génekkel játszadozik”. Igen, azt hiszem, ez volt a pontos kifejezés! Génekkel játszadozik!
• Az ugyanaz, tehát génmanipuláció. Arról írt valamiről a levélíró, hogy az uralkodójának milyen kapcsolatai vannak a világban?
• Igen! — vágta rá a nő. — „Hatalmas támogatói vannak!” Igen, így szerepelt a levélben: hatalmas támogatói vannak. Illetve: hatalmas támogatói vannak világszerte.

Frazer csendesen bólintott.

• Nem lehet másképpen. — jegyezte meg. — Mit tudunk még arról az uralkodóról?
• Állítólag valami ősi, már nem létező királyi család leszármazottjának mondja magát, és annak a civilizációnak a felélesztésén fáradozik.
• Tudjuk, hogy melyik ez a civilizáció?
• Biztos, hogy szerepelt a levélben, — felelte rövid gondolkodás után a nő. — de nem emlékszem rá. Akkor sem tudom, megmondani, ha agyonüt.
• Nem ütöm agyon, de rá kell jönnünk. Felsorolok néhány ókori civilizációt, ön pedig megmondja, melyik az.
• Rendben van!
• Egyiptom?
• Semmiképpen sem! Arra emlékeznék! Gilles néhány évvel ezelőtt elvitt Egyiptomba.
• Babilónia?
• Biztos, hogy nem!
• Média?
• Nem!
• Mitanni?
• Nem!
• Asszíria?

Suzanne szeme hirtelen tágra nyílt, és döbbenten meredt maga elé.

• Tehát Asszíria volt! — csapott le Sir Robert.
• Igen, igen, azt hiszem…
• Asszíria!
• Igen, Asszíria. Asszíria volt!
• Tehát Asszíria. — morfondírozott Frazer. — Régen elpusztult ókori állam. Hódító katonaállam volt, rettegésben tartotta a szomszédait, a Biblia sok rosszat tud róla. Törzsterülete — ha jól emlékszem — a mai Irak területén volt. Az asszírok azonban nem kihalt nép. Maradékaikat ajszoriknak hívják, Irak, Irán, Törökország és a kaukázusi országok területein élnek. Meg egy jelentős részük az Egyesült Államokban, ahol vallási intézményeik is vannak.
• Terroristák.
• Nem. Legalábbis nem jellemző rájuk. Ez a nép a Kr. e. VI. század óta folyamatosan idegen uralom alatt áll, és meglehetősen sokat szenvedett a barbár elnyomóktól. Ettől függetlenül lehet, hogy valóban közülük szervezett valaki valamilyen fura összeesküvést. Lehet, hogy ez rejlik a dolog mögött.
• Nem nagyon hiszem.
• Az igazat megvallva én sem, Suzanne. Az viszont lehetséges, hogy a hatalmas támogatók közül némelyik valóban közülük kerül ki. De a legvalószínűbb az, hogy bárki is műveli ezt a disznóságot, őket csak afféle fedőszervként használja.
• A levélíró szerint az ismeretlen uralkodó Asszíria királyának tartja magát, és jogot formál a világ feletti uralomra. Gilles jót nevetett ezen.
• Pedig nem vicces.
• Azt mondta, leginkább emiatt nem érdemes komolyan venni a levelet.
• Azt hiszem, bárki ezt mondta volna a helyében, ha ilyet olvas. De a gyilkosságok arra utalnak: tévedett.
• Igaz lehet? — nézett fel a nő.

Frazer vállat vont.

• Nem tudom, Suzanne. A világuralom ötlete önmagában véve nevetségesnek tűnik. De még a XX. században is túlságosan sokan próbálták realizálni ahhoz, hogy a hasunkat fogjuk tőle. Túl sok vér folyt miatta szerte a világban. És nem tudjuk, milyen eszközökkel rendelkezik az a bizonyos uralkodó. Volt valami a levélben arról, hogy a Földnek mely pontján található?
• Nem emlékszem.
• Erőltesse meg magát, Suzanne!
• Úgy emlékszem, semmi konkrétum.
• Mégis, micsoda?
• Gilles azt mondta, „a világnak egy távoli zugában”. Ez bármit jelenthet.
• Igen, első hallásra bármit. Nem konkretizálta jobban?
• Lehet, de Gilles erről már nem beszélt. Bocsásson meg, alig néhány nap telt el, és olyan, mintha évekkel ezelőtt történt volna. — a nő csaknem elsírta magát. — Ne haragudjon, de nem tudtam igazán komolyan venni. Tettem a dolgomat, takarítottam, főztem, a számlákat rendeztem, mindenféle házimunkákkal voltam elfoglalva, Gilles pedig időnként megállított, vagy kijött hozzám a konyhába, és arról a levélről beszélt. Nem tudtam komolyan venni, jobbára nevettem rajta. Gilles-nek is azt mondtam, ez marhaság, ne is törődjön vele. Nem volt igazam!
• Hát nem.
• Annyira idióta dolognak tűnt!
• Mert az ilyen leveleket általában idióták írják. Általában semmiféle valóságalapjuk nincs. Ez most a nagy kivétel, Suzanne. Mi volt még abban a levélben?
• A levélíró úgy gondolta, az uralkodó árulónak tekinti őket. A levele segélykérés volt. Attól rettegett, hogy vadásznak rá és a társaira, hogy megölik és megnyúzzák őket.
• Mivel támasztotta ezt alá?
• Különféle dokumentumokkal.
• Mik voltak azok?
• Gilles nem tudta megítélni, hogy valódiak-e vagy hamisítványok. A legtöbbjét nem is értette. Azt se tudta, milyen nyelven írták őket.
• A dokumentumok mind eltűntek?
• Igen.

Frazer a feje búbját vakargatta.

• Ha eltűntek, nagy kár értük. Volt még valami más is?
• Nem, semmi másra nem emlékszem. Robert, — nézett fel rá a nő. — azért hívtam vissza önt, mert valamelyik újságban azt olvastam, az utóbbi napokban több ismeretlen áldozatot nyúztak meg Európában. Igaz ez?
• Nagyon valószínű.
• A levélnek köze van hozzájuk?
• Úgy gondolom, igen. Ebben az ügyben nyomozok. — Frazer újra maga elé vette az előbb megnézett cédulát, és újra felolvasta a hét nevet: — Aaron, Aram, Gregory, Rusztem, Zoé, Theodora, Tigran. — aztán újra, egyenként, lassan: Aaron. Aram. Gregory. Rusztem. Zoé. Theodora. Tigran. Bárcsak tudnám, melyikük melyik.

Suzanne egy pillanatra elgondolkozott.

• Azt hiszem, Gillesnek volt ezzel kapcsolatban egy elgondolása. — mondta kissé tétován.

Frazer megörült a lehetőségnek:

• Mondja, kérem! — még rá is mosolygott a nőre.
• Gilles úgy gondolta, — kezdte lassan Suzanne, miközben látszott, maga is gondolkodik, hogy minél pontosabban rekonstruálhassa a meggyilkolt író szavait: — a levélíró a felsoroltak közül Theodora lehetett.

Frazer gyorsan kortyolt egyet a kávéjából. Igyekezett most nagyon éber lenni.

• Armenier úr miből gondolta ezt?
• Mert állítólag több olyan kifejezés is szerepelt a levélben, ami Gilles szerint arra utalt, hogy a levélíró Theodoráról egyes szám első személyben gondolkodik. Gilles valamikor filológusként dolgozott, évekig szövegelemzésből élt, amíg be nem futott, mint író.
• Hm. — Frazer azon gondolkodott, milyen hasznot húzhat ebből az információból. Ösztöne azt súgta, többet is megtudhat. — Más egyéb?
• Egyéb?
• Monsieur Armenier-nek nem volt ezen kívül más… hm… filológiai ötlete?

A nő erősen gondolkodott.

— Valamit biztos mondott még! — ütötte tovább a vasat Frazer.

• Várjon csak! — emelte fel a mutatóujját Suzanne. — Valamit valóban mondott még. Éppen mosogattam, és erősen fülelnem kellett, hogy a vízcsobogástól meghalljam, amit mond!
• Halljuk, Suzanne! Valószínűleg fontos!
• Abban biztos volt, hogy a levelet Theodora írta.
• Tovább!
• Azt mondta, a levél szövege alapján az a benyomása, hogy a hét ember külön-külön próbál menekülni… Kivéve…
• Kivéve?
• Kivéve Theodorát, mert ő együtt van valakivel.
• Kivel, Suzanne?
• Mutassa azt a listát!

Frazer a nő orra elé tolta a papírt.

• Megvan! — sivította Suzanne. — Rusztemmel!
• Rusztemmel?
• Igen, vele! Gilles szerint biztos, hogy Theodora és Rusztem együtt vannak. Azt mondta, a levélben szerepel a többes szám első személyű személyes névmás, nem is egy helyen. Gilles többször is elolvasta csak azért a levelet, hogy rájöjjön, ki lehet a menekülésben annak a Theodorának a társa.
• Biztos volt benne?
• Nagyon is! Egészen tűzbe jött tőle. Éppen azzal a tekintettel mondta, amit évek óta nem láttam tőle, ami mindig örömet jelentett, mert éppen befejezte valamelyik munkáját.

Frazer néhány pillanatig azon töprengett, vajon szeretője volt-e Suzanne Pelletier Gilles Armenier-nek, aztán kényszerítette magát, hogy visszatérjen a témához.

• Tehát Monsieur Gilles Armenier szerint Theodora és Rusztem együtt vannak, együtt menekülnek.
• Igen. — bólintott a nő.

Sor Robert Frazer elgondolkodott. Hogy az egyik férfi és az egyik nő együtt lehetnek, az egy Nobel-díjas író teóriája volt, a világ legtöbb rendőrségén kiröhögnék, ha erre alapozna. De nem Londonban, és nem őt. Tapasztalata és olvasottsága már régen arra a következtetésre vezette, hogy a nagy írók ismerik az embereket a legjobban. Ha a Nobel-díjas Gilles Armenier úgy vélte, hogy Theodora és Rusztem együtt menekülnek, annak alapja kell, hogy legyen. Ha elfogadja, talán lépéselőnybe kerül — de az is előfordulhat, hogy rossz nyomra téved. Ha viszont nem hisz az írónak, ugyanolyan mértékben fog sötétben tapogatózni, mint eddig.

A politikusok biztos nem hinnének Armenier-nek. A gazdasági vezetők sem. Legalábbis a középszer egyik kategóriából sem adna hitelt az író ötletének. Ennek az is oka, hogy mind a politikusok, mind a nagyvállalatok vezetői szeretik abba a képzelgésbe ringatni magukat, hogy képesek lennének bármelyik nagy író életművét meghaladó írói teljesítményre. Frazer már olyat is hallott egy igazgatótanácsi tagtól, hogyha neki lenne egy szabad ebédszünete, bármikor Shakespeare életművével egyenlő értékű irodalmi munkásságot teremthetne benne. A fickó amúgy egy egyszerű meghívót sem volt képes megírni, minden ilyesmit a titkárnője végzett helyette.

Frazer tudta, hogy az efféle hencegésnek semmi alapja sincs; a politikusok és a nagyvállalati vezetők egy ezrelékével sem rendelkeznek a nagy írói életműhöz szükséges tudásnak, emberismeretnek, érzelmi intelligenciának, empátiának és tehetségnek. Arroganciájuknak igazi oka a kisebbrendűségi érzés; ezek úgy vélik, embertársaik millióinak sorsáról dönthetnek, hatalmi mámorukat szeretik a velejéig kiélvezni, úgy rakosgatnak másokat, mint sakkjátékos a bábukat. Világpolgárok, ami mindenki más számára korlát és tilalomfa — a pénz —, számukra csupán lehetőség; bárhová eljuthatnak a világban, úgy röpködhetnek, mint valami idegbajos szúnyog, mindent láthatnak, mindent elsajátíthatnak, semmi sem lehetetlen számukra, ami anyagi. Nem is láthatják tehát a világ lényegét másban, mint az anyagi dolgok dimenziójában, számukra a matéria az egyetlen, kizárólagos valóság, az élet lényege, célja és értelme. Ebben pedig ők a világ urai. Mégis van, akad olyan dimenzió, amelyben hátul kullognak, amit nem érhetnek el, amit nem értenek. Ami nem az ő nyelvükön beszél, ami nem az ő törvényeiknek engedelmeskedik. Ami saját külön dimenzió, amihez sohasem juthatnak el, sohasem vehetik a kezükbe — amit igazából sohasem vásárolhatnak meg. Egyet tehetnek: elbagatellizálnak mindent, ami ebbe a szférába tartozik. Az általuk birtokolt dimenziók primátusát kell hirdetniük, ha nem akarnak az értékzavar örökös tudatában élni. Egyetlen fegyverük maradt: a teljes, parttalan szkepticizmus.

Ez nem a tudományos szkepszis, ami tudásra támaszkodik, és a felelőtlen vakhittel, meg a korlátoltsággal, a fanatizmussal áll szemben. Ez csak az álszent és parttalan nemhit, amelynek nincsen alapja, nincsen filozófiája. Aki pedig abban hisz, hogy semmiben sem hisz — az a legostobább ember a földön.

Egy kiváló író gondolata nem lebecsülendő segítség. Gilles Armenier intuíciója talán az egyetlen lehetőség a továbblépésre, az előnybe kerülésre. Nemcsak arról van szó, hogy — Armenier elme-szikráját, ötlet-villanását felhasználva — Frazer mintegy bevonhat a nyomozásba egy Nobel-díjas írót, hanem arról, végre van egy esély, hogy elébe vághat az eseményeknek, nem kell utánuk kullognia. Patrice Matakumba bíboros életét valószínűleg akkor sem tudta volna megmenteni, ha már a telefonhívás pillanatában valami groteszk teleportáció segítségével Rómában terem, mert nem tudta, hogy valójában mi történik. Most azonban — bár az események logikáját még mindig csak részben érti — talán már tehet valamit. Ha Armenier ötletét elfogadja, talán megmentheti annak a kettőnek az életét, ha elveti az író elképzelését, azok egészen biztosan meghalnak, éppen úgy, mint az eddigi négy.

• Ha Monsieur Gilles nem téved, az a kettő még életben van, — folytatta hangosan. — mert kettős gyilkosságról egyelőre nincs tudomásunk.
• Gillesnek mi köze ehhez az egészhez? — kérdezte Suzanne. — És mi köze annak a bíborosnak, akiről a telefonban beszélt? — közben a nő az órájára nézett, bekapcsolta és feléjük fordította az asztallal szemben, egy állványon álló kis televíziót, és a távkapcsolóval a kezében visszaült a helyére.
• Ezt a levelet több fontos személyiségnek is elküldték. Patrice Matakumba bíboros volt az egyik. Őt is meggyilkolták.
• Még kinek küldték el?
• Nem tudom, Suzanne, de nagyon szeretném tudni. Hátha még valaki életben van közülük.

Közben a tévében hírek voltak, Suzanne Pelletier fél szemmel a képernyőt figyelte. Most hirtelen odalépett, és felhangosította a készüléket.

• Figyeljen, hírek! Éppen a nyúzós gyilkosságokról van szó!
• Suzanne, a franciaságom…
• Pardon! — azonnal átváltott a BBC hírcsatornájára.

Ott éppen valami skóciai politikai botránnyal foglalkoztak. Suzanne már éppen újra le akarta halkítani a készüléket, amikor itt is sorra került az ügy. Mindketten elhallgattak és figyeltek.

A BBC kommentátora beszámolt róla, hogy Hollandiában, Westerhovenben, Eindhoventől nem messze egy ismeretlen nő jelentkezett a helyi rendőrőrsön, és azt állította, hogy köze van a nyúzós gyilkosságokhoz, maga is a gyilkosok listáján van, attól tart, hogy ő lesz a következő áldozat. Ezután egy holland rendőrtiszt beszélt, a felirat szerint Pieter Brouwers. Kemény és kétségbeesett arcú férfi gyűrött kockás ingben. A férfi idegesen, kapkodva elmondta, hogy fegyveresek törtek a rendőrőrsre, négy kollégáját meggyilkolták, egyet súlyosan megsebesítettek, a foglyot pedig elhurcolták. A kamera körbepásztázott a szétlőtt, romba döntött rendőrségi szobában, ahonnan a tettesek elhurcolták a nőt.

Frazer izgatottan nézte. A gazemberek hibát követtek el. Rettentően nagy hibát. A képernyőn újra a Brouwers nevű rendőr tűnt fel, és arról beszélt, hogy a támadók egyikét eltalálta, valószínűleg meg is ölte. A kamera a padlón és a mennyezeten vöröslő hatalmas vérfoltokat használta vágóképnek. Ezután a holland rendőrség egy magas rangú tisztje beszélt. Kifogástalan öltönyt és sötétkék nyakkendőt viselő tokás úriember. Arról beszélt, hogy a holland rendőrség nagy erőkkel üldözi a tetteseket. Te biztos nem hajszolod őket, de nem is vennék sok hasznodat, gondolta Frazer. A holland rendőrség szorosan együttműködik a többi európai ország hatóságaival az elkövetők kézre kerítése érdekében. Előbb kellett volna, gondolta Sir Robert, sokkal előbb. Mindjárt az első gyilkosság után.

Amikor a tudósítás befejeződött, Suzanne elzárta a televíziót. Frazer maga elé kapta a listát.

• Ez csak Zoé lehetett! Szegény Zoé!

Mindketten hallgattak. Sir Robert éppen arra gondolt, hogy fel kellene hívnia Vincenzo Ligit, amikor megcsörrent a telefon. „Ligi” állt a kijelzőn.

• Halló, Enzo! Éppen a BBC hírcsatornáját néztem!
• Éppen a hollandiai eseményre akartam felhívni a figyelmedet, de úgy látom, már tudsz róla!
• Enzo, háttér-információk kellenének, minél több!
• Hát nem sokat tudok.
• Mégis, mennyit?
• A nő Zoé Vaganyan néven mutatkozott be. Betűzöm! — Frazer gondosan feljegyezte a nevet. — Örmény útlevele volt, az is erre a névre szólt.
• Megvan az útlevél?
• Sajnos nincs, elvitték a gazemberek. A hollandok már felvették a kapcsolatot az örmény hatóságokkal.
• Hetekig tarthat, amíg abból eredmény lesz.
• Úgy vélem én is. A nő azonban mondott valami nagyon érdekeset is. Most figyelj: Azt mondta, Zoé a valódi neve, a Vaganyan hamis, de neki a Zoé az egyetlen neve. Tehát vezetékneve egyáltalán nincs. Amikor megkérdezték tőle, melyik ország állampolgára, azt válaszolta, hogy egyiké sem.
• Ezek szerint örmény útlevele volt?
• Igen.
• Valószínűleg a többi menekülő is örmény útlevéllel rendelkezik?
• Úgy gondolom, igen. Semmi nem bizonyítja az ellenkezőjét.
• És voltaképpen nincs vezetéknevük, csak keresztnevük.
• Ezt állította Zoé.
• Ahonnan jöttek, ott nem volt szükség vezetéknévre.
• Mire akarsz kilyukadni?
• Amit mondtál, teljesen egybevág azzal, amit a levélről megtudtam. — felelte Frazer, és komoran bólintott.
• Mit tudtál meg?

Frazer röviden összefoglalta.

• Az egész fantasztikusnak, vagy idegbeteg összeesküvés-elméletnek tűnik, mégis kénytelenek vagyunk komolyan venni a gyilkosságok miatt.
• A hollandiai eset miatt meg különösen!
• Mit tudunk az elkövetőkről?
• Olyan volt, akár egy kommandós akció. Nagy hatékonyságú gépfegyverekkel ripityára lőttek mindent, és meggyilkoltak fényes nappal négy holland rendőrt! Ilyet még a maffia sem merészelne!
• Ezek merészelték, Enzo.
• Van viszont egy nagyon érdekes dolog. Akad egy ujjlenyomatunk.
• Kié?
• Azt nem tudni. Viszont ugyanaz a személy, aki két évvel ezelőtt Düsseldorf környékén nyolc embert ölt meg.
• Egyezik az ujjlenyomat?
• Száz százalékig.
• Sorozatgyilkos?
• Nem. A két évvel ezelőtti áldozatok egytől egyig agresszív iszlám aktivisták voltak. Fundamentalisták. Fegyvereik is voltak.
• Nocsak!
• Terroristák?
• A nyolc közül kettő biztosan az volt, a többi kérdéses. Valami akciót tervezhettek, és az emberünk meghiúsította.
• A nyomozás mit állapított meg?
• Amennyire én tudom, a német rendőrség jottányit sem jutott előre az ügyben. A fickó eltűnt, mint a kámfor.
• Iszlám belháború?
• Elvileg lehetett volna az is, de a németek kategorikusan tagadják. Szerintük a tettes teljesen kívülálló volt.
• Egymaga ölte meg a nyolc iszlám fegyverest?
• Bizony, Robert! Közülük hármat puszta kézzel. Nem szeretnék késpárbajt vívni vele! Lemészárolta őket, mint a barmokat!
• Ki képes ilyenre?
• Bár tudnám!
• Talán kommandós lehet, vagy valamilyen különleges alakulat tagja?
• Negatív, Robert. A világ minden különleges alakulatának ujjlenyomattárát végigvizsgálták húsz évre visszamenőleg. Semmi. Gondolhatod, hogy a dolog nagy port vert fel; igen magas állású személyeket is érdekelt, ki az, aki éles harci körülmények között tatár bifszteket csinált nyolc iszlám csirkefogóból.
• Éles harci körülmények?
• A fickók tüzeltek rá, valóságos miniháborút rendeztek. Harcoltak, de egy se úszta meg élve.
• Úristen!
• A fickó pokolian erős lehet, és képtelenül gyors.
• Nem voltak társai?
• A németek váltig állítják, hogy nem. Ők is nehezen hitték el. A rossz nyelvek szerint abban reménykednek, hogy hazai versenyző mutatta meg oroszlánkörmeit. Valami modern német szupermen, egy új Siegfried, vagy Hagen.
• Tehát ez az alak is ott volt Hollandiában?
• Feltehetőleg ő törte rájuk az ajtót.
• Köszönöm az információkat, Enzo, meglátom, mire megyek velük.
• Mik a terveid?
• Előbb leírom mindazt, amire rájöttem, és elküldöm Londonba Luke-nak, és Rómába neked. Utána megpróbálok rájönni, hol lehet Theodora és Rusztem. Az üldözöttek közül már csak ők élnek.
• És Zoé?
• Talán éppen most nyúzzák meg a hulláját.
• A hollandok üldözik őket.
• Azoktól megnyúzzák a nyomorultat, Enzo.

A vonal túlsó végén rövid hallgatás.

— Azt hiszem, tőlem is megnyúznák, Robert. Keveset tudok róluk. Bár, ha forró nyomon kellene őket üldöznöm, mint most a hollandoknak, nagyon befűtenék nekik! Több tapasztalatunk van az ilyesmiben, tőlünk nem állhatnának le valami undorítóan kegyetlen kivégzési szertartást celebrálni! Várom az email-t! Ha bármit megtudsz, telefonálj! Én is hívlak, ha van valami!

• Viszonthallásra, Enzo!

Frazer újra Suzanne-hoz fordult:

• Eszébe jutott-e még valami?
• Sajnos nem. — rázta a fejét a nő, aztán nagyon élesen Frazer szemébe nézett. — Segíthetek magának? — mivel a férfi nem felelt azonnal, újra megkérdezte: — Segíthetek?
• Segítene? Mit?
• A nyomozásban.
• Ne vicceljen! Nehéz és veszélyes.
• Most azt kellene megtudni, hol lehet Theodora és Rusztem. Jól mondom?
• Igen.
• Maga szerint hol vannak?
• Sejtelmem sincs.
• Szerintem valamelyik szállodában lapulnak.
• Nagyon valószínű. De az a szálloda bármelyik országban lehet.
• Én nem így gondolom.

Frazer érdeklődve nézett fel.

• Hát hogyan?
• A levelet Németországból adták fel. Abból az országból nyilván azonnal tovább menekültek. Theodora és Rusztem nyilván szerelmespár.
• Miért lennének azok?
• Mert különben szétváltak volna, mint az összes többi. Hogy az üldözők egy nyomon ne tudják az összeset lefülelni. Azért maradtak együtt, mert nem akarják elveszíteni egymást.

Frazer elgondolkodott. Végül is, lehet benne valami. Sőt: logikus! Számos férfitársától hallotta szapulni a női logikát, de magában az élete során többször el kellett ismernie, hogy a nőktől jövő ötletek és tanácsok, a női gondolkodás nagyon is sokat segített rajta, különösen olyankor, ha valamiben holtpontra jutott. Mint most is. Tűt keres a szénakazalban. Miért ne segíthetne Suzanne, miért ne adhatna valami jó ötletet? Annak idején Kate-t mindig bevonta a munkába, és sohasem bánta meg. Az asszony számos alkalommal vetett fel olyan dolgot, tett olyan javaslatot, ami elmozdította a nyomozást a holtpontról, és végső soron az ügy megoldásához vezetett. Lehet, hogy Suzanne nem olyan okos, mint szegény Kate volt, de nem is buta.

Amíg az angol nyomozó a gondolataiba merült, Suzanne Pelletier leült a nappali sarkában álló íróasztalhoz, elindította az asztali számítógépet, és írt rajta valamit. Meglepően gyorsan gépelt. Géppuskakeze van, gondolta Frazer.

• Folytassa! — mondta fennhangon. — Nagyon érdekesnek tűnik!

Suzanne visszajött az asztaltól, és nekidurálta magát.

• Úgy gondolom, az egész szökésnek, vagy micsodának ez a Theodora volt az értelmi szerzője.
• Állj! — intette le Frazer. — Ezt nem tudom követni! Miért lett volna éppen ő az értelmi szerző?
• Igazság szerint nem az én megállapításom, hanem szegény Gilles-é volt. — folytatta a nő — Az előbb jutott az eszembe. Gilles úgy gondolta, a levélből a sorok mögül egyértelműen kiviláglik, hogy az írója felelősséget érez a társaival szemben, aggódik értük — mert ő keverte bajba őket.
• Hm. Folytassa!
• Úgy gondolom, kezdetben Theodora irányított, és ő habozás nélkül úgy döntött, váljanak szét, de ő Rusztemet választotta, vele akar maradni. Mint a kedvese. Vagy mint a felesége.
• Hm.
• Talán eddig nem is volt Rusztem kedvese, csak az akart lenni. Talán éppen most hódította meg a férfit.
• Ezt miből gondolja?
• Ha régebben házasok lennének, könnyebben elfogadná a szétválás kapcsolatát. Abból, hogy életveszélyben is ragaszkodik az együttléthez, új kapcsolatnak gondolom.
• Suzanne, semmi bizonyítékunk sincs rá, hogy ők ketten valóban együtt vannak.
• Ha ezt nem tételezzük fel, semmiféle támpontunk sincs.

Frazer az ajkába harapott. Végül is, igaz. Maga is éppen ezen morfondírozott korábban.

• Rendben van, — mondta nagy sóhajjal. — tételezzük fel, hogy Theodora és Rusztem együtt menekülnek.
• Ezt valószínűleg az üldözők is tudják. Tudják, és most már nem kell párhuzamosan több menekülőt üldözniük, hanem csupán egyetlen hajszára összpontosíthatnak. Ami azt jelenti, a veszély növekszik.
• Honnan tudnák?
• Mert valószínűleg jól ismerik őket. Illetve ismerik Theodorát.

Frazer nagyot nézett.

• Theodorát? Miért éppen őt?
• Mert valamilyen szempontból frekventált személyiség lehet.
• Miért?
• Ez is Gilles véleménye volt.
• Jó sokat törhette a fejét ezen a levélen Monsieur Armenier.
• Meghiszem azt! Amióta megkapta, szinte csak ezzel foglalkozott.
• Miért volt Theodora frekventált személyiség?
• Gilles ezt a következőkre alapozta: Először is, arról az uralkodóról, rendszeréről és céljairól olyan információkat tudott, amelyet csak egy, az uralkodó körökhöz nagyon közel álló személy tudhat.
• Nem feltétlenül. Bármely rendszerben képes fontos dolgokat kikövetkeztetni bárki.
• Én is ezt mondtam. Gilles erre azt felelte, a következtetés tényét az emberek jelezni szokták, különösen írásban. Theodora stílusa azonban arra utalt, hogy amit mond, abban abszolút bizonyos. Tényeket mondott, nem feltételezéseket.
• Hm.
• Másodszor: Pontosan tisztában volt vele, hogy az üldözői mit fognak tenni vele és a társaival. Amikor a levelet feladta, még egyetlen nyúzásos gyilkosság sem történt.
• Hm! Valóban!
• Ez megint arra utal, hogy a nő igen fontos belső információkat birtokol.
• Most, hogy így kimondja…
• Kezdetben Theodora irányított.
• Kezdetben Theodora irányított?
• Bizonyos értelemben most is, de ő talán kevéssé gyakorlatias. A vele lévő férfi — Rusztem — talán praktikusabb gondolkodású. Kettejük menekülését ő szervezi, de a nő kívánságainak megfelelően.
• Ezt miből gondolja?
• Abból, hogy még nem fogták el őket. Ha Theodora egyedül van, könnyűszerrel elfogták volna őket. Valaki valószínűleg többször is becsapta az üldözőket, és az nem Theodora volt. A nő elméleti típusú ember, tiszta, becsületes, éles elméjű, de nem kitartó, és depresszióra hajlamos.
• Ezt is Gilles következtette ki?
• Igen.

Frazer nagyon sóhajtott. Határozottan tisztelni kezdte a néhai Gilles Armenier gondolkodását.

• Folytassa!
• Mostantól minden kizárólag az én következtetésem. — mondta Suzanne, és kissé aggódó arckifejezést jelent meg az arcán, amelyet hasztalan próbált holmi mosollyal feloldani.
• Azért csak mondja! — dörmögte az angol.
• Ha menekülésről van szó, a férfiak általában szeretnének minél hamarabb árkon-bokron túl lenni. Ezért erőn felül hajszolják magukat, futnak éjjel-nappal, nem is esznek, nem is alszanak. Viszont a nők — akik egyébként a hétköznapokban hajlamosabbak rá, hogy ne egyenek, és ne aludjanak — ilyenkor éppen fordítva cselekednek: valahol elbújnak, és kivárják, hogy a veszély elvonuljon. Ez a női taktika hasonló esetekben, Robert.
• Hm. — dörmögte elgondolkodva Frazer. — Ön szerint most merre bujkálhatnak?
• Németországot — ahol feladták a levelet —, szerintem pánikszerű gyorsasággal elhagyták.
• Ezt már említette.
• Igen, és közben azon törtem a fejem hol találhat ez a nő olyan helyet, ahol hosszabb ideig elbújhatna.
• És hol találhatna?
• Ki tudja, honnan jött. A nagyvárosok ijesztőek lehetnek a számára. Olyan helyet keres, ahol látszólag egyszerűbb az élet, és amely kevésbé forgalmas.
• Hol van ilyen hely Európában?
• Itt, Robert. A vidéki Franciaországban.

Robert Frazer nagyot nézett.

• Éppen itt? A helyükben az Egyesült Államokba, vagy Kanadába mennék!
• Lehet, hogy ők is ilyesmit terveztek, de végül nem ezt fogják tenni!
• De miért nem?
• Csak intuíció! De nagyon erős intuíció. Annak a nőnek a helyében én ezt tenném. Szerintem itt vannak, Franciaországban.
• Miért éppen itt? Franciaországban ilyenkor nyüzsögnek a turisták.
• Gondolkodjon, Robert! Számos kis település viszonylag messze a nagyvárosoktól.
• Nagyvárosban könnyebb elrejtőzni!
• Ennek a nőnek a számára nem, Robert! Ez nem ismeri a nagyvárosokat! Neki valami kistelepülésre van szüksége. Lehetőleg olyanra, amit még a térképek egy része sem jelez. Amit a főútvonalak elkerülnek.
• Suzanne, egy kistelepülésen elég beülni egy sörre valamelyik kocsmába, és az ember tíz percen belül mindent tud.
• Az üldözőknek nincs idejük minden település kiskocsmájába beülni, és türelmesen hallgatni, Robert! Ha pedig türelmetlenek és agresszívek, elvesztik a helyiek rokonszenvét, és semmit sem fognak megtudni.
• Végül is, sok kistelepülés van errefelé.
• Az üldöző nem fogja mindet végigkutatni, mert az rettentően időigényes. Ha a menekülő beveszi magát egy eléggé félreeső helyre, van rá esélye, hogy ne bukkanjanak a nyomára.
• A hajsza évekig is tarthat, Suzanne.
• Ez nem! — vágta rá mély meggyőződéssel a nő. — Az üldözők brutális gyilkosságokat követtek el, és minden európai ország rendőrsége őket üldözi. Az idő nem nekik dolgozik.

Frazer elismerően bólintott. Ebben van valami. Az üldöző számára a tét növekszik. Ha az üldözött higgadtan félre lép, ügyesen elbújik egy bokor mögé, és csendben marad, mindig van rá esélye, hogy a banditák elrohanjanak mellette. Csak hát: a vidéki Franciaországban megtalálni valakit, aki nem szeretné, ha rábukkannának, csaknem kilátástalan vállalkozás.

• Ön merre keresné őket, Suzanne?
• Nézzen a térképre! Olyan vidéket szemelnék ki a helyükben, ahol viszonylag nagyobb területen nem található nagyváros. Az egyik lehetőség: éppen ez a környék, ahol most vagyunk.
• Akkora szerencsénk biztosan nem lesz.
• Miért ne, Robert, miért ne lehetne? Gyakran elmegyünk a szerencsénk mellett, mert nem hisszük el, hogy ott lapul, és ránk vár. Miért ne érne meg egy próbát?

Frazer érdeklődéssel nézte. Ki ez a nő?

• És hogy képzeli azt a próbát, Suzanne?
• Valahol egy-két éjszakát szállodában tölthettek. Megpróbálom megtalálni, hogy hol.

Frazer gúnyosan elmosolyodott.

• Talán végigjárja őket? Esetleg végigtelefonálja? Több ezer szálloda is számításba jöhet, kedves hölgyem.
• Tudom, Robert, mert erről a környékről származom. Megpróbálom a dolgokat Theodora szemével nézni. A nagyon elegáns és méregdrága helyek nem jönnek számításba. A nagyon lepusztultak sem.
• Még mindig marad legalább ezer.
• Tudom.
• Lehetetlen végigjárni őket.
• Tudom.
• Végig sem tudjuk mindet telefonálni.
• Azt is tudom. E-mailt fogok küldeni ezzel a szöveggel. Jöjjön, és nézze meg!

Az asztali számítógéphez vezette Frazert. Suzanne a következő szöveget készítette elő:

 

„Tisztelt Hölgyem/Uram!

Sajnos a múltkor elhagytam a bankkártyámat, aminek következtében utazás során rendkívül nehéz helyzetbe kerültem. Egy nagyon kedves örmény házaspár volt szíves kisegíteni engem egy nagyobb összeggel. Sajnos a névjegykártyájukat elveszítettem, és nem tudom eljuttatni nekik a pénzt.

        Kérem, segítsenek! A kedves örmény házaspár — a nevük, ha jól emlékszem, Theodora és Rusztem — Franciaországban időzik, talán éppen az Önök szállodájában vett ki szobát.

        Kérem, értesítsenek, ha találkoznak velük, mert szeretném rendezni a tartozásomat.

 

                        Megértésüket előre is köszönöm!

 

                                               Tisztelettel:

 

                                                               Suzanne Pelletier

                                                               (Pontos cím)”

 

• Ezt küldöm el annyi környékbeli szállodának, amennyinek csak tudom.

Frazer vállat vont. Miért is ne? Veszteni semmit sem vesztenek vele, legalább Suzanne leköti magát néhány órára. Más kérdés, hogy nyerni sem nyernek vele semmit, de a jelenlegi helyzetben éppen az a dolga, hogy a következő lépését zavartalanul megtervezze. Ezt legalább nyugodtan megteheti.

• Rendben, csak küldözgesse őket! Addig én megírom a jelentésemet!

Külön-külön láttak munkához. Robert Frazer gondosan megfogalmazta a jelentését, igyekezett semmit sem kihagyni belőle. A teóriái jelentős részét is felvázolta, különös tekintettel azokra az ötletekre, amelyek Gilles Armenier-től vagy Suzanne Pelletier-től származtak. Igen nagy hangsúllyal adta elő azt a véleményét, hogy itt két, közös irányítás alatt álló, de külön-külön dolgozó bandáról van szó. Az egyiket a nyúzásos gyilkosságokért, a másikat a postai küldemények címzettjeinek haláláért terheli a felelősség. Amikor a jelentés elkészült, ráérősen elküldte Liginek Rómába, illetve Luke Marshall-nak Londonba.

Kora este volt, mire végzett. Suzanne még mindig buzgón gépelt, nem akarta zavarni, bár tökéletesen hiábavalónak tartotta a nő munkáját. Kilépett az udvarra, egy kissé elgyönyörködött a francia tájban, majd felhívta Mrs. Cunningham-et, és Rusty felől érdeklődött. Utána telefonon megérdeklődte a másnapi vonatokat, és a Párizsból Hollandiába induló repülőjáratokat. Azt tervezte, hogy reggel elköszön Suzanne-tól, és Hollandiába megy, hogy Eindhoven környékén folytassa a nyomozást. Ott a tettesek egy rendőrőrsre törtek be, vélhetően többet kapkodtak, mint másutt. Valószínűleg használható nyomok maradtak utánuk.

• Robert! — szólt ki az ajtón Suzanne. — Jöjjön gyorsan!

Ahogy belépett a nappaliba, a nő szótlanul a képernyőre mutatott. A BBC hírcsatorna volt.

 

„Ma 18 10-kor újabb megnyúzott holttest került elő, ezúttal Hollandiában, Westerhoventől 4 kilométerre. Ezúttal egy nő az áldozat. Feltehetően azonos azzal az ismeretlen személyazonosságú nővel, akit ma reggel fegyveres terroristák raboltak el a westerhoveni rendőrőrsről.”

 

Robert Frazer megkövülten meredt a képernyőre. Szegény Zoé! Hollandiában semmi keresnivalója! A holland rendőrség, amely „nagy erőkkel üldözi a tetteseket”, arra sem volt képes, hogy megzavarja őket az újabb gyilkosság elkövetésében.

Sokatmondóan néztek össze Suzanne-nal. A tehetetlenség a nyomozó számára a legszörnyűbb érzés. Frazer látta a nő tekintetében a részvétet. Meglepő módon ez Kate-re emlékeztette. A felesége reagált így a sikertelenség vagy a tanácstalanság pillanataiban. Frazer tudta, hogy Zoét meg lehetett volna menteni, ha a hollandok gyorsan és határozottan üldözőbe veszik a bandát. Egy ember értelmetlenül halt meg!

• Jött válasz az e-mailekre? — kérdezte, hogy kérdezzen valamit.
• Néhány tucat elutasítás. — felelte a nő.

Suzanne hamarosan vacsorát készített, amelyet a konyhában fogyasztottak el kettesben. A nő időről időre megnézte az e-maileket, de semmi érdemleges nem érkezett. A hangulat kissé nyomott volt. Sir Robert a gondolataiba merült, Suzanne egyelőre nem merte zavarni, bár az egész mozgásán és minden gesztusán látszott: valamit tervez. Frazer persze semmit sem vett észre. Egész életében a bűnözők cseleit fedte fel, nem a szépasszonyok háztartási csapdái körül vergődött. Viszont a vacsora kitűnő volt, és a nő folyamatosan figyelte a férfit. Amikor Frazer jóllakott, és elégedetten hátradőlt, elérkezettnek látta az időt.

• Robert, nem akarja velem megosztani ezt az egész ügyet?

Frazer úgy meglepődött, hogy nem is válaszolt.

• Nem meséli el?
• Mit meséljek el? — kérdezte a férfi kissé kényszeredetten.
• Az egész ügyet. A bíborost. Meg azt, hogyan is csöppent bele.

Frazer már nyitotta a száját a tiltakozáshoz, de közben meggondolta magát. Suzanne határozottan okos és talpraesett. Nem valószínű, hogy ügynöke lenne bárkinek. Sir Robert Frazer ugyan elolvasott sok rossz könyvet, illetve megnézett sok rossz filmet, és tudta, hogy a rossz könyvekben és a rossz filmekben az emberhez legközelebb állók egyikéről — gyakran a társáról, akivel a történet során már félig-meddig egymásra találtak — kiderül, hogy áruló, az ellenség ügynöke. A rossz regényekben és a rossz filmekben ez általában nagyon hatásos fordulat, de az életben igen ritkán fordul elő. Legfeljebb a nagyon gazdagok és nagyon hatalmasok között. A hétköznapi árulások persze a mindennapi életben sem mennek ritkaságszámba, de a filmekhez és regényekhez hasonló, döntő pillanatokban megvalósuló hatásos fordulatokban az élet nem bővelkedik. Frazer igyekezett kiismerni Suzanne-t, és kizárt dolognak tartotta, hogy a „másik fél” ügynöke legyen. Akkor Gilles Armenier halálában is részesnek kell lennie — az pedig elképzelhetetlen volt. A nő kérésében nem volt egyéb, mint őszinte segíteni akarás, meg érdeklődés. Azazhogy volt valami más is, azt pedig Frazer a személye iránti igen határozott érdeklődésnek tartotta. Ebben sohasem tévedett. Rájött: neki is nagyon tetszik Suzanne. Miért ne? Tudta, hogy ezzel sokkal komolyabbra fordul kettejük kapcsolata, ez a gesztus nemcsak Suzanne-nak a nyomozásba való bevonását jelenti, hanem talán valami mást is, többet. Talán nagyon is személyes jellegűt. Miért ne? Készen állt rá. Bocsáss meg, Kate!

Leült Suzanne-nal ugyanott, a konyhában, és részletesen elmesélte neki az egész történetet attól kezdve, hogy odahaza Durham-ben megcsörrent a telefon. A nő érdeklődéssel hallgatta végig, csak néhol kérdezett közbe.

Besötétedett, mire Frazer befejezte. Elhallgatott, és Suzanne-ra nézett, várta a nő reakcióját.

Suzanne biztatóan Frazerre mosolygott, majd felkelt és a nappaliba ment, a számítógéphez. Frazer egy pillanatra elcsüggedt. Jól tette, hogy bevonta a nőt? Ha ez hiba volt, akkor nagyon nagy hiba. Nagy hiba, és nagy tévedés.

Ebben a pillanatban Suzanne nagyot sikított. Frazerben meghűlt a vér. A tettesek? Az nem lehet! Előhúzta a Sig-Sauert.

• Robert! — kiáltotta Suzanne. — Jöjjön gyorsan!

Frazer kissé szégyenkezve visszadugta a pisztolyt a tokba, és a nappaliba sietett. Suzanne az asztali számítógép előtt várta.

• Olvassa! — mondta diadalmasan.

Frazer a képernyőre meredt. Beérkező levelek. Egy frissen érkezett e-mail Suzanne nevére.

• Olvassa már!

Sir Robert franciaságával ezúttal nem volt probléma Szinte felfalta a szöveget:

 

„Kedves Madame Pelletier!

 

Az Ön által keresett személyek nálunk laknak, nagyon kedves, de meglehetősen zárkózott örmény házaspár: Theodora és Rusztem Owanessian. Néhány napra kirándulni mentek, jelenleg nem tartózkodnak a szállodában. A lakosztályukat természetesen fenntartjuk.

El kell mondanom, hogy a minap elég különös alakok keresték őket, a személyzet nyugtalankodott.

Örülök, hogy valaki ismeri őket, és alátámasztja velük kapcsolatos alapvetően jó benyomásaimat.

 

                                                   Üdvözlettel:

                                                   Gabrielle Dumont

                                                   Hotel Chantepie

                                                   Tours”

 

    Suzanne elsírta magát, és a következő pillanatban Frazer nyakába borult. Percekig szorongatták egymást.

• Már nincsenek ott, — mondta Robert, amikor kibontakoztak az ölelésből. — nem is mennek oda vissza.
• Tudom, Robert. Szerintem a nyomaikra azonban rálelhetünk. Nem így gondolja?
• Végül is, igen, — vont vállat Frazer. — elvben elképzelhető, hogy valami olyan nyomra akadunk, ami elvezet hozzájuk.

Nem is vette észre, hogy többes számban beszél.

• Holnap utazunk Tours-ba? — tette fel a kérdést kerek perec Suzanne.
• Velem akar jönni?
• Természetesen, Robert. — mosolygott a nő. — Ne kerülgessük a forró kását: együtt dolgozunk. — hirtelen nagyon megkeményedett a tekintete. - Gilles Armenier-t nagyon megszerettem. Munkát kaptam tőle, amikor özvegyen, ötvenévesen munka nélkül maradtam, és ebben az aljas világban nem alkalmazott senki sem. Lehet, hogy ma már nem is élnék, ha ő nincs. Még lett volna hátra néhány éve, de ezek a gazemberek nem hagyták, hogy békében végigélje az életét. Tartozom annyival neki, hogy segítek elkapni őket.

Frazer vállat vont. Tiltakozni akart, de már tudta, úgyis hiába. Érezte, hogy igazából maga sem akar Suzanne nélkül utazni Tours-ba.

• Tehát velem tart? Mint a titkárnőm?
• Dehogyis, Robert! — nevetett Suzanne és könnyű puszit lehet a férfi arcára. — Veled tartok, mint a feleséged!

 

Miután az angolt elhelyezte a vendégszobában, Suzanne Pelletier jókedvűen befejezte a házimunkáját. Mielőtt lefeküdt volna, elővette, és elnézegette a legcsábítóbb, kurta hálóingét. Néhány percig kedvtelve szemlélte, utána nyugodtan visszahajtogatta a szekrénybe. Egyelőre nem veszi fel. Még nem jött el az ideje.

 

 

VASÁRNAP

Május 16.

20 15

Washington D. C.

 

Thomas Mar Aprim-Williams erre az estélyre a legújabb szmokingját vette fel. A nyakkendője is a legújabb divatot követte, a gyémánttű nem volt túlságosan hivalkodó, mégis felhívta a figyelmet viselője társadalmi rangjára. Gyémántból voltak a kézelőgombjai is. Nehogy még valami éhenkórász potyázóval tévesszék össze a végén! Ez a keleti part. Itt minden másképpen van, mint odaát Kaliforniában.

Ez a fickó nagyon fontos személyiség. Nem szenátor, nem képviselő, nem miniszter, de az összes kapcsolata azt mondta, tekintse úgy, hogy az illető mindez együtt. Szenátor is, képviselő is, de még miniszter is. Nagyon befolyásos ember. Külön-külön legalább tízen figyelmeztették, nehogy afféle kaliforniai bunkó módján megpróbálja lenyomoztatni, mert Mr. Rex E. Hieronymus Goodking nem tűri az ilyesmit, nincs olyan nyomozó cég, amely ne volna a zsebében, és keményen megtorol minden szimatolást. Még az életrajzát sem lehet kideríteni; a rossz nyelvek szerint azt a riportert, aki ezzel utoljára próbálkozott, holtan húzták ki a Hudson-ből egy téli napon. Lehet, hogy ez nem igaz, de az biztos, hogy Mr. Rex E. Hieronymus Goodking nagyon is bosszúálló.

Az interneten meg különösen ne próbálkozzon, mert az éppen Mr. Rex E. Hieronymus Goodking magánbirodalma. Talán nem ő találta ki, de hogy voltaképpen az övé, és ő uralja, az egészen bizonyos. Nehogy afféle kaliforniai seggfej módjára megpróbáljon vele ujjat húzni, mert azt az interneten még Bill Gates sem merészelné! Ne akarja semmiképpen leinformálni, mert azt rossznéven veszi, a biztonsági szolgálata csupa mord képű alakból áll, akik szabad idejükben a CIA, meg a tengerészgyalogság különleges alakulatainak önvédelmi és harcművészeti kiképzésébe szoktak besegíteni, és akik egyenként sokkal veszedelmesebbek, mint Chuck Norris és Steven Segal együttvéve.

Mr. Rex E. Hieronymus Goodking több tucat mamutvállalat igazgatótanácsának tagja, számos cég tulajdonosa, még többnek csendestársa. Hogy mi a fő profilja? Ez az, amit senki sem tud, de jobb, ha nem is kérdezősködsz, mert felelni úgysem fognak, viszont a kérdezősködés okvetlenül eljut Mr. Rex E. Hieronymus Goodking fülébe, és annak nagyon rossz vége lesz. Ne akard tudni, miben utazik Mr. Rex E. Hieronymus Goodking, mert azt úgysem vagy képes felderíteni. Azt csak az ördög tudja. Esetleg maga Mr. Rex E. Hieronymus Goodking; mert egyes híresztelések szerint Mr. Rex E. Hieronymus Goodking — maga az ördög.

Lehet, hogy odaát Kaliforniában a hasadra süt a nap, az emberek tequilát vedelnek, meg pálmák nőnek, meg Mercedesek szaladgálnak, meg a hosszúlábú lányok segge januárban is kivillan a miniszoknya alól; de ez a keleti part, és ha itt akarsz elnyerni egy nyavalyás (és jó zsíros) közbeszerzési megrendelést, akkor Mr. Rex E. Hieronymus Goodking támogatására van szükséged. Jól tetted hát, hogy iderepültél, de ne hencegj Kaliforniával, inkább mosd le magadról az ottani kurvák szagát, vegyél fel egy tisztességes szmokingot, legyél hallgatag (de ha mégis meg kell szólalnod, nagyon szellemes!), viselkedj előkelően, és igyekezz magadnak megnyerni Mr. Rex E. Hieronymus Goodking jóindulatát.

 

Thomas Mar Aprim-Williams kihúzta magát. Ezért van itt. Elegáns whiskys pohár volt a kezében, de éppen csak nyalogatta az italt. Tökéletesen józannak kell maradnia. Majd otthon Kaliforniában leissza magát a sárga földig; ott úgyis jobb a whisky. Szórakozottan járt-kelt a különböző beszélgető csoportok között, váltott egy-egy szót itt is, ott is. Fogadta vadidegenek köszöntéseit, visszaintett ennek, kedvesen biccentett annak. A legtöbbjét soha életében nem látta. Voltaképpen senkit sem ismert.

Az órájára nézett. Még néhány perc, és megérkezik Tierney M. Silver képviselő, aki rövidesen szerét ejti, hogy Thomas Mar Aprim-Williams-et bemutassa Mr. Rex E. Hieronymus Goodkingnek. Aprim-Williams előzetesen sokat áldozott erre a bemutatásra. Hamarosan jönnie kell a képviselőnek. Azt mondják, Silver pontos, akár a méregdrága svájci órái.

Magas, sudár termetű férfi lépett Aprim-Williams-hez.

• Hihetek a szememnek? Valóban te vagy az, Thomas?

Aprim-Williams felnézett, és elhúzta a száját. Egykori iskolatársa, James L. Thompson állt előtte. Kellemetlen találkozás. Ha James az elmúlt húsz évben békén hagyta, most se feltétlenül kellett volna őt észrevennie!

James L. Thompson karrierdiplomata volt, hosszú külügyi múlttal. Végigjárta a szamárlétra minden fokát, tizenöt évvel korábban aztán az Amerikai Egyesült Államok nagykövete lett — egymás után több fontos helyen is. Akkor azt rebesgették róla: a tehetségéből bőven futja, hogy külügyminiszter vagy alelnök legyen; esetleg még több. De nem tudta megbecsülni magát, ami nagyon jellemző rá: csúnyán összerúgta a port valamelyik tökkelütött külügyminiszterrel. Az ostoba! Aprim-Williams szemében nagy hiba volt, ha valaki nem tudott lakatot tenni a szájára, ha nem tudott alkalmazkodni. Mindenki azt mondja: Thompsonnak igaza volt a külügyminiszterrel szemben, de mit számít az? Thompsont azonnal leváltották, és parkoló pályára állították. A fényesnek ígérkező karrier kettétört. Thompson kapott egy nem túlságosan jelentős íróasztalt a Külügyminisztérium egy nem túlságosan fontos részében, és azóta is annál az íróasztalnál ücsörög. Várhatóan onnét fog nyugállományba vonulni. James L. Thompson nem az az ember, akivel bármilyen okból is érdemes volna fenntartani a kapcsolatot.

• Valóban te vagy az, Thomas? — erősködött az egykori nagykövet. — Thomas Aprim-Williams?
• Én vagyok hát, mi tetszik? — vetette oda foghegyről Aprim-Williams. Abban reménykedett, hogy a hűvös fogadtatás azonnal elriasztja az egykori barátot.
• Hadd nézzelek? — nahát, ez még meg is lapogatja. — Mi van veled?

Aprim-Williams aprót köhintett, és jelentőségteljesen körülhordozta tekintetét a teremben. Beszélgető csoportok nyüzsögtek itt is, ott is, sokan pohárral a kezükben nézelődtek. Hátha a diplomata van annyira diplomatikus, hogy észreveszi: jelenléte felesleges.

• Hogy kerülsz ide? — Thompson látta, hogy Aprim-Williams valamiben sántikál, és őszinte jóindulattal próbált a segítségére sietni. Jól emlékezett, hogy a barátja nagyon szorgalmas, de felettébb hiú, és voltaképpen nagyon kevés a sütnivalója. És hiába boldogul valaki jól a nyersebb és közönségesebben hivalkodó Kaliforniában, itt Washingtonban könnyen megkopasztják azt, akinek kevés a vágott dohánya.

Aprim-Williams dühösen ciccentett. Silver képviselőnek nyoma sincs, bezzeg ez a kellemetlen fráter éppen rá akar tapadni. Tüstént meg kell tőle szabadulni!

• Nézd, James! — mondta eléggé nyersen. — Várok valakit, és nincs időm veled diskurálni.

Thompson nagyot sóhajtott. Éppen ettől tartott. Ez a balfék nyilvánvalóan valamelyik szörnyeteg hálójába fog kerülni. Amilyen öntelt hólyag, még fizet is érte, hogy begyűjthessék, és kicsontozhassák.

• Megtudhatnám, kire vársz?
• Hogyne! — szaladt ki Aprim-Williams száján, és öntudatosan kihúzta magát. — Hamarosan bemutatnak, — mély lélegzetet vett, és egy szuszra kivágta a félelmetes nevet: — bemutatnak Mr. Rex E. Hieronymus Goodkingnek!

Thompson tekintete elkomorodott. Goodking? Mind közül talán a legrosszabb!

• Nagyon vigyázz vele, Thomas!

A terem túlsó oldalán feltűnt Silver képviselő, és Aprim-Williams felé nyomakodott.

— Természetesen! — vetette oda szórakozottan Aprim-Williams. — Kérlek, hagyj magamra!

    Nagyot lélegzett, amikor a volt barát arrébb sétált. Majd éppen ez fogja az üzleti élet finomságaira kioktatni, aki évek óta valami hektikás íróasztal mellett kotlik. Micsoda emberek vannak!

    Tierney M. Silver lépett mellé.

• Jöjjön!

Fél perc múlva megálltak egy whiskys poharat szorongató, sötét tekintetű, elegáns férfi mellett.

• Mr. Goodking! — makogta a képviselő. — Szeretném bemutatni önnek Mr. Thomas Mar Aprim-Williamset!
• Mr. Goodking! — nyögte elfogódottan Aprim-Williams, miközben buzgón nyújtotta a kezét.

Kézfogás közben alaposan megnézte magának Rex E. Hieronymus Goodkinget. A nevezetes férfiú ötvenes éveiben járó, meglehetősen izmos, ravasz arcú ember volt brutálisan kiütköző sűrű, fekete borostával. Ez éles ellentétben állt a galambősz sőt csaknem hófehér hajjal. Aprim-Williams megdöbbent. Goodking festi a haját? Ő maga nagyon is hiú ember volt, de mindig megrökönyödött, amikor mások hiúságával találkozott. Goodking festi a haját? Őszre? Fordítva szokás. Vajon miért teszi? Talán szenátornak szeretne látszani? Mi oka lehet egy életerős, ötvenes férfinak, hogy a valószínűleg koromfekete, vagy legfeljebb éppen deresedő üstökét hófehérre festesse?

• Mar Aprim-Williams? — mérte végig Goodking is őt. — Ön talán ajszori származású, Mr. Aprim-Williams?
• Igen, uram. — szaladt ki a száján, mielőtt meggondolta volna.
• Kaliforniában él? — ahogy a szemébe nézett, Aprim-Williams beleborzongott. Goodkingnek rendkívül átható, éles tekintete volt.
• Igen.
• Úgy tudom, ott önöknek saját egyházuk is van.
• Igen, uram. — vakkantotta feleletképpen Aprim-Williams, és azon töprengett, hogyan tudná a beszélgetést erről a mellékes témáról a neki kedvező irányba terelni.
• Ön tagja ennek az egyháznak, Mr. Aprim-Williams?
• Igen, tagja vagyok, uram. — felelte kissé félénken a megszólított. Jó, vagy nem jó, ha ezt vállalja?
• Úgy tudom, nemrég elhunyt az ön egyházának egyik vezetője.
• Igen, uram, Mar Darmo Theophilos püspök úr nemrég elhalálozott. — nyögte Aprim-Williams. Mi ez, vizsgáztatás? Miért érdekli ezt a Goodkinget ennyire az ő egyházuk? Esetleg ő is? Esetleg ő is ajszori lenne, csak titkolja? Ez lenne a baja? A megjelenése alapján nyugodtan lehetne akár ajszori is, de inkább kiköpött európainak tűnik. Ajszori lenne? Nem lehet, arról neki tudnia kéne!
• Ezek szerint ön most gyászol, Mr. Aprim-Williams?
• Hát, uram…
• Gyászol, vagy nem gyászol?
• Igen, uram, gyászolok. — kántálta Aprim-Williams, és lázasan gondolkodott. — Hol a csapda? A közbeszerzési projekt vonatkozásában mi értelme lehet ennek a beszélgetésnek?
• Miféle ember volt a püspök úr?
• Elég kevéssé ismertem…
• Kevéssé ismerte? Az előbb azt mondta, gyászolja.

Aprim-Williams kezdett megzavarodni. Mr. Goodking rendkívül arrogáns, és sejtelme sincs, mit akarhat tőle. Vagy jót, vagy rosszat kellene mondania a megboldogult püspökről, de most melyiket? Haragosa lett volna Goodkingnek? Egyáltalán hogyan ismerhette? A püspök eléggé magának való ember volt, minden idejét lekötötte az egyház irányítása.

• Ismerte, vagy nem ismerte?

Aprim-Williams elszánta magát. Ha a szerencsétlen püspök jó ismerőse lett volna Mr. Goodkingnek, akkor biztosan együttérző vagy sajnálkozó megjegyzéseket váltana ki a halála. Goodking viszont kőkemény arccal faggatja, ami csak egyet jelenthet: nem szerette a püspököt. Ha ő így, én is így! Valahogy meg kell felelnie ennek a szúrós tekintetnek. Félt. Egyre jobban.

• Ismerte, vagy nem ismerte? — sürgette merev tekintettel a félelmetes Goodking.
• Tudja, a püspök úr elég különös ember volt… — kezdte bátortalanul.
• Úgy. Különös ember.

Aprim-Williams pislogott. Ez a felelet minden volt, csak bátorítás nem.

• Szóval különös ember volt?
• Igen. Nagyon különös ember.

Goodking most váratlanul rámosolygott, amitől ijedten hőkölt hátra. Mr. Rex E. Hieronymus Goodking mosolya körülbelül olyan volt, amilyennel a vacsorázni készülő királykobra méregeti ez előtte remegő tehetetlen patkányt.

• Folytassa!
• Bocsásson meg… mit?
• Mi az, hogy mit?
• Mit folytassak… uram? — nyögte kegyelmet kérő arckifejezéssel Aprim-Williams, aki teljesen kizökkent a témából.
• Folytassa azt, hogy különös ember volt!
• Különös ember volt?
• A püspök úr volt különös ember. Maga mondta. Ugye, maga nem szellemi fogyatékos?

Thomas Mar Aprim-Williams a füle tövéig elvörösödött. Ez volt a beszélgetésnek az a pontja, amikor már nem érdekelte a közbeszerzési projekt, nem érdekelte a Pentagon, nem érdekelte ez az átkozott Washington; már semmi sem érdekelte, mint hazamenni Kaliforniába. Bárcsak felébredne ebből a groteszk rémálomból! Goodking azonban éppen úgy nem hagyta elcsüggedni sem, ahogy az imént nem hagyta kibontakozni.

• Bocsásson meg, kissé erőszakos vagyok. — mondta, és a két kezével finoman megérintette Aprim-Williams felsőkarját. Egy, az eddigieknél sokkal barátságosabb mosoly is átfutott a rideg tekinteten. — Érdekelne, hogy mit gondol arról a püspökről.
• Hát fura egy figura volt, — tért magához a másik, és hálás mosolyában szinte megfürdette Goodkinget. — Például a legutolsó akciója. Akkora ostobaságot még nem hallottam.
• Elárulná, mi volt az?
• Hogyne! A püspök úr a halála napján küldött nekem egy enyhén szólva különös szövegű e-mailt. Valami hihetetlenül ostoba összeesküvés-elmélet volt benne. — Goodking hirtelen nagyon éber lett, tekintete megfeszült, és szinte keresztülszúrta, de Aprim-Williams annyira belemelegedett az elbeszélésbe, hogy észre sem vette. — Állítólag valaki azt írta neki, hogy valamiféle világuralomra törő gonosz hatalmasság elől menekül, és a püspök úr segítségét kéri. A derék jó, jámbor püspök úr a jelek szerint teljesen komolyan vette ezt az eszelős levelet, mert átküldte nekem, hogy tegyek valamit az ügyben, hiszen én vagyok az egyházunk egyik fő támogatója. — és öntudatosan kihúzta magát.
• És tett valamit az ügyben, Mr. Aprim-Williams? — a hang szelídsége egy James L. Thompsonhoz hasonlóan tapasztalt diplomatát aligha tévesztett volna meg, de Aprim-Williams Kaliforniában nyíltan helyeslő vagy nyíltan neheztelő emberekhez szokott, akik meglehetősen gyakran használnak trágár szavakat, de nem ismernek ilyesféle látszólag behízelgően szelíd tónust azzal szemben, akit legszívesebben felfalnának.
• Semmit sem tettem! — felelte kedélyesen. — Nem fogom kiröhögtetni magam hóbortosok vagy elmebetegek idióta ötletei miatt!
• Megvan még az a levél, Mr. Aprim-Williams?
• Kellene, uram?
• Azt kérdeztem, megvan-e még.
• Már nincs, uram! Abban a pillanatban töröltem. Egyetlen kattintással.
• Úgy? Egyetlen kattintással?
• Egyetlen kattintással, uram.

Goodking tekintete sokat szelídült.

• Mit tehetek önért, Mr. Aprim-Williams?

A másik ettől úgy meglepődött, hogy még felelni is elfelejtett. Magában már rég lemondott róla, hogy Goodking a legcsekélyebb érdeklődést is tanúsíthatja a kérésével szemben, megbékélt, belenyugodott a vereségbe. Percekkel ezelőtt keresztet vetett az egész közbeszerzési projektre. Most aztán tátott szájjal bámult Goodking képébe.

A másik látta, értette, és magában mulatott rajta.

— Mit tehetek önért, Mr. Aprim-Williams? Valamiért szerette volna, ha bemutatják nekem. Itt vagyok, hallgatom, de szaporán, mert az időm drága!

Aprim-Williams nagyot sóhajtott, és hatalmas lendülettel belefogott a mondókájába. Előadta mindazt, amit szó szerint megfogalmazott, amit annyiszor elismételt magában. Nagy lendülettel beszélt, hosszasan ecsetelte az elképzelésben rejlő fantasztikus lehetőségeket, a várható profitot.

Goodking figyelt is, nem is. A bő tízperces előadást változatlan arckifejezéssel hallgatta végig, közben a gondolataiba merült.

• Majd meglátom, mit tehetek önért, Mr. Aprim-Williams! — mondta a végén, és minden további nélkül faképnél hagyta az elismerésre sóvárgó Aprim-Williamset. Pillanatok alatt eltűnt a tömegben.

Aprim-Williams csak állt, állt, akár a sóbálvány. Helyeslésre, elismerésre számított, amit boldog mosollyal később pedig ajánlatokkal honorált volna. El volt szánva rá, hogy ezt a rejtélyes washingtoni nagykutyát bevonja az üzletébe. Társsá teszi akkor is, ha semmit sem tesz; akkor is, ha egy pennyvel sem járul hozzá a költségekhez. Sápot ad, adót fizet neki, ha az kell. Valószínűleg Goodking csatlakozásának híre is elég volna ahhoz, hogy Washingtonban és a keleti part környékén attól kezdve mindenki tiszteletben tartsa a vállalkozását.

Rosszabb esetben ellentmondásra, kínos kérdésekre számított. Ezekre meg is volt a felelete. Armstronggal, a főkönyvelőjével, valamit a vállalati jogászokkal és közgazdászokkal töviről hegyire átnéztek mindent arra való tekintettel, hol lehetne ebbe belekötni. Mindent kiküszöböltek.

És most tessék: ez az alak egyszerűen faképnél hagyta! Aprim-Williams teljesen elszontyolodott, a legszívesebben sírt volna. Most támogatja, vagy nem támogatja? Tetszik neki az ötlet, vagy nem tetszik?

 

Rex. E. Hieronymus Goodking elterült a Rolls-Royce hátsó ülésén. Ez az Aprim-Williams egy közönséges pojáca! Viszont valakinek fejét kell venni, mert a püspök e-mailjéről nem tettek jelentést. Ha ez a hülye el nem szólja magát, sohasem tudta volna meg. Rés van a falon. Lehet, hogy nem csak itt. Ha a püspök levele nem ehhez az Aprim-Williamshez íródik, hanem valami agilis és ügybuzgó emberhez, nagy baj lehetett volna belőle. Ki tudja, nem küldött-e e-mailt másnak is a püspök. Ennek utána kell nézni!

Hogy támogatja-e Aprim-Williams elképzeléseit? Ki tudja? Túlságosan sokat nem kellene tenni érte, mert a fickónak a jelek szerint kiváló munkatársai vannak, az elképzelése életképes. Erre még alszik egyet-kettőt.

Aprim-Williams ajszori. Tehát az egykori asszírok örököse. Malemmuban komoly viták tárgya volt, hogy az ajszorikat a leendő asszír nép tagjainak kell-e tekinteni. LIX Assur-Uballit azon az állásponton volt, hogy az asszír nép sohasem halt ki, mindig is létezett, ezért minden rendű és rangú örökösét természetszerűleg a Becsapódás után asszírnak kell tekinteni. Legelsősorban az ajszorikat. Automatikusan meg kell kapniuk mindazon kiváltságokat, amelyek a korlátlan monarchiában az asszírokat illetik. Ez elsősorban adókedvezményeket jelentett volna. Hogy mennyire tekintették az asszírokat egy leendő birodalmi nemesség tagjainak, és hogy egyáltalán miben állt volna a birodalmi nemesség fogalma, ezzel kapcsolatban nem volt még letisztult elképzelés, de sok szó esett Malemmuban a témáról.

Amiben a felek egyetértettek: a jövőben az asszír nép számát elsősorban a Befogadás ünnepélyes aktusával kell gyarapítani, és az asszír néphez való tartozást az emberek számára létező legnagyobb kitüntetéssé kell tenni. Assur-Uballit ragaszkodott hozzá, hogy az ajszorikat eleve asszírnak kell tekinteni, amit a Trónörökös ellenzett. Goodking azon a véleményen volt, hogy csakis azt lehet a jövőben asszírnak tekinteni, aki tett valamit a monarchia érdekében. Szerinte Uballit házának világméretű uralmi rendszere csak szimbólumait veszi Asszíriától, egyébiránt az ókori államhoz semmi köze sincs. Ezzel a véleményével Malemmuban kisebbségben volt.

Aprim-Williams! Egy ajszori! Ha támogatja az elképzelését, az olyan, mintha elismerné asszírnak az ajszorikat. Döntött. Nem támogatja Mar Aprim-Williams vállalkozását. Ezt meg is írja neki. Mindjárt holnap.

Viszont Theodora iránti gyűlölete tovább erősödött. A lánynak meg kell halnia. Szerette volna a bűnére való tekintettel a létező legsúlyosabb büntetésben részesíteni, elevenen megnyúzatni, de — apjára való tekintettel — ezt nem vetette fel. Az öreg így is eléggé meg fogja sínyleni kedvenc unokájának halálát és megnyúzatását.

Miért művelte ezt Theodora? Királyi hercegnő volt, egészen egyszerűen igényelhetett volna egy státuszt a világban. Ahogy ő is. Odahaza ő a Trónörökös, a leendő Nergál-Uballit, a világ majdani királya; itt pedig Rex E. Hieronymus Goodking. Theodora is elkezdhetett volna egy kinti életet. Ugyanígy. Vagy úgy, ahogy az az átkozott Sharrukin. A lojalitása megőrzése mellett ehhez joga lett volna. Hivatalosan szót sem emelhetett volna ellene. Az már más kérdés, hogy a gyakorlatban pokollá tette volna Theodora kinti életét, és nagyon hamar visszakényszerítette volna Malemmuba. De jogilag kijöhetett volna. Miért nem volt az neki elég? Miért kellett magával hoznia hat olyan embert, akik sohasem hagyhatták volna el Malemmut?  

Azt az átkozott levelet Theodora írta! Az volt a célja, hogy tönkretegye Uballit házát, tönkretegye a családját, tönkretegye a jövőt. És nem utolsósorban azért, hogy tönkretegye őt, Uballit házának Trónörökösét, az emberiség leendő korlátlan hatalmú uralkodóját. Már pusztán ezért is a leggyötrelmesebb kínhalált érdemelné!

Theodora pontosan példázza, milyen veszedelmesek is, milyen feleslegesek is a naiv ostobák. A maga részéről sohasem fog az uralkodócsaládban megtűrni olyan személyt, akinek nincs valami titokban tartandó aljas vétke, amiről az illetőn kívül csak ő tud. Bár lett volna Theodorának is valami aljas viszony, becstelenség, szégyenletes kicsapongás az életében! Akkor esze ágában se lett volna megszökni, és telikürtölni a világot az Uballit házáról szóló hírrel. Akkor pragmatikus lenne, higgadt és tárgyalóképes. Megvásárolható, kielégíthető. Mindig lehetne tudni az árát. Talán még gyűlölni sem kellene.

Ez a végtelenül ostoba tyúk azt képzelte, ő nem tudja, hogy XXXVII. Assur-Uballit nem az egykori hatalmas asszír királyok egyenes ági leszármazottja, hanem egy közönséges orosz bűnöző! Mert még a főnemesi mivolta is erősen kétséges, de ezt már valóban jobb titokban tartani!

Ennyire ostobának nézte őt Theodora, vagy csak a lány maga ennyire ostoba? Egyik esetben sem való Uballit házába! Hogy képzelheti, hogy az asszír királyi család egészen a XXI. századig titokban fennmaradt? Ezt egyetlen értelmes ember sem fogja soha komolyan venni! Aki elhiszi azt, hogy Kr. e. 612 óta, vagy akár Kr. e. 605 óta, azaz Ninua eleste vagy a karkemishi csata óta rejtve fennmaradhatott a történelem viharai közepette az asszír királyi család egyenes ági leszármazási vonala, illetve ennek tudata, az vagy nagyon naiv — amilyen a mindenkori „nép”, az a biomassza, amelyik legendákkal táplálkozik — vagy elmekórtani jelenség. Hogy a propagandának mégis ezt kell sugallania, az magától értetődik, de az ebben való hitet nem lehet Uballit házának belső követelményévé tenni, mert mérhetetlenül nevetséges.

Végül is, elképzelhető, hogy az igazi asszír dinasztia vérvonala valahogy mégis fennmaradt egészen a mai napig. Na, és? Mit számít. Elvileg akármelyik csavargó lehet valamelyik mezopotámiai nagykirály egyenes ági leszármazottja, csak nem tud róla — mert a számára nincs is semmi jelentősége. Egyszer egy genetikus azt állította, a modern világban Dzsingisz kánnak tizenötmillió leszármazottja van. Mit számít? Az uralkodócsaládok elődkeresése nem a valóság, hanem a hatalomfilozófia dimenzióiba tartozik. Elvi jellegű, és egy idő múlva kötelező. Teljesen megállapodás dolga volt valamikor, hogy melyik jellel melyik hangot jelöljük az írásunkban, de most, hogy a dolog már régen megszilárdult, már mindenkire nézve kötelező norma. Iskolában tanítják, aki elvéti, vagy el akarja véteni, különböző típusú retorziókra számíthat. Így van ez az asszír királyi leszármazással is. Most még választás kérdése, akár röhögni is lehet rajta. Jelenleg még bármelyik történész porrá zúzhatja igen csekély erőfeszítéssel. De amikor majd Uballit házának uralma az emberiség felett konszolidálódik, megszilárdul, akkor majd a legjobb történészeket fogjuk megvásárolni, hogy „hitelt érdemlően, cáfolhatatlanul és örök időkre bebizonyítsák”, Uballit háza az egykori asszír királyok egyenes ági leszármazottja. Akkor majd iskolában tanított kötelező normává válik, amit retorzió nélkül megkérdőjelezni többé nem lehet. Még később az emberek majd hozzászoknak, közhellyé, természetessé válik, amit vitatni még csak eszébe sem jut soha senkinek.

Ostoba Theodora! Annak idején lángoló arccal állt elé, és közölte: „XXVII. Assur-Uballit tolvaj és gyilkos orosz főnemes volt, aki meglopta saját társait, és elárulta tulajdon uralkodóját!” És? Mit számít? A történelem összes uralkodócsaládjának alapítója erőszakos, hatalomra törő parvenü, gonosz csirkefogó, véreskezű rablógyilkos vagy áruló volt; ez a történelem alaptörvénye. Ha már egyszer valaki egy világbirodalom trónjára születik, ott már akár erkölcsös is lehet, bár a dolgok a valóságban valószínűleg nem így működnek.

 

Közben hazaért Washington környéki rezidenciájára. Nem óhajtott vacsorázni, aludni bocsátotta a személyzetet. Amikor megkönnyebbült mosollyal távoztak, elővette az íróasztala fiókjából az otthoni mobilt. Ki hívhatta, az apja?

Megdöbbent, amikor a kijelzőre pillantott. Ninurta? Hogy merészel? De nem baj, akkor is inkább Ninurta, mint Arshak. Azonnal tárcsázott. A telefon hosszan kicsengett, és Goodking tudta, Ninurta nem teheti meg, hogy ne vegye fel a telefont. Az ötödik kicsengés után metsző fájdalmat érez, ami egyre elviselhetetlenebbé válik, amíg fel nem veszi. Csupán néhány másodperc telt el, Ninurta máris jelentkezett:

• Felséges uram!
• Hogy merészeltél zavarni, Ninurta?
• Baj van, felséges uram!
• Mi a baj?
• Zoét elfogtuk, felolvastuk neki az ítéletet, kivégeztük, és lenyúztuk a bőrét. A feje útban van Malemmuba.
• Rendben, Ninurta, de nem ezt akartad mondani. Mi a baj?
• Theodora és Rusztem, felséges uram!
• Mi van velük?
• Kanadai útlevelük van, felséges uram. Valószínűleg már át is repültek az óceánon.

Goodking elhúzta a száját. Kanadába mennek? Miért nem ide, az Egyesült Államokba? Ha Washingtonba, Chicagóba, vagy akár New Yorkba, Bostonba, vagy Philadelphiába mennének, a maffia tálcán hozná el őket neki.

• Kanadai útlevéllel?
• Igen, felséges uram!
• Mi a nevük?
• Thomas és Mary Pollacek, felséges uram!
• A fene…! — a Trónörökös elfojtott egy ronda káromkodást. — Honnan szereztek útlevelet?
• Ahogy legutóbb feltételeztem: Tours-ban készítette nekik egy bűnöző, felséges uram.
• Megöltétek?
• Nem, felséges uram! A körülmények nem voltak alkalmasak.

Goodking egy pillanatig gondolkodott. Nem baj, jobb, ha kevesebb gyilkosság esik. Az útlevél készítője börtönbe kerülne, ha elfecsegné. Nem fog beszélni. Hadd éljen.

• Mit tegyek, felséges uram?

Goodking töprengett. Az amerikai kontinensen ugyan bőven voltak a Pohárnok Gárdánál képzett ügyes megbízottai — a püspök urat is ezek segítették át a túlvilágra —, de a kivégzés nem közönséges gyilkosság, a kivégzés: rítus. Birodalmi rítus. A birodalmi rítusok tartják össze az államot. Ha csak egyszer is megszegik őket, csorbát szenved az ország mágikus egysége. Megmaradásuk felett leginkább a királynak — meg a Trónörökösnek — kell őrködnie. Létük jelkép. Annak jelképe, hogy Uballit házának léte és uralma nem profanizálható. Ami profán, megkérdőjelezhető, vitatható, emberi elmével elemezhető. Ami nem profán, szent és sérthetetlen. Be kell tartani a rítust akkor is, ha ez bonyolultabbá teszi a dolgokat.

• Ninurta! — határozott.
• Felséges uram!
• Indulj Kanadába, de csak annyi emberrel, amennyi a kivégzéshez szükséges.
• Igen, felséges uram!
• Arshak mindenképpen maradjon Európában!
• Igen, felséges uram! Kanadában hajtsam végre az ítéletet?

A Trónörökösnek támadt egy gondolata. Végül is: miért ne? Ha nem a maffia, mért ne maga Ninurta hozza el őket? Mégpedig ide, házhoz. Ninurta mindent megtesz, neki köszönheti a pozícióját.

— Nem, Ninurta! Hozzátok őket ide!

• Úgy lesz, felséges uram!
• Mindennap jelentést kérek ebben az órában!
• Parancsodra, felséges uram!
• Végeztem!
• Köszönöm, felséges uram!

A telefon elhallgatott, és a Trónörökösnek széles jókedve kerekedett. Itt fogja megnyúzatni Theodorát! Itt, az alagsorban! Ki tudja, hátha a nyilazást mellőzni lehetne a rítusból? Vagy végrehajtani, de csak kegyelemlövésként, akkor, amikor az elítélt már elszenvedte a nyúzást? Micsoda öröm lesz! A nyúzás legyen lassú és kényelmes. Ráérős. Szép lassan és szakszerűen kifordítják Theodorát a bőréből. Ő pedig levitet egy karosszéket az alagsorba, kényelmesen elterül, whiskyt iszogat, süteményezik. Áldott legyen Assur, még inkább pedig azok a milliók, akik majd hinni fognak benne! Végre jön egy kis változatosság az itteni egyhangú, unalmas napokba. Egy kis izgalom.

 

HÉTFŐ

Május 17.

08 10

Malemmu

 

Hétfő volt, a beszámolók napja. Az érintettek már félórája szorongva várakoztak a Beszámolók Csarnokában, amely hangzatos neve ellenére legfeljebb középméretű terem volt Malemmu királyi negyedében.

Mindannyian idegesen lapozgatták a jegyzeteiket, izgatottan készülődtek a beszámolóra. Nagy volt a tét. Bizony nemegyszer előfordult már, hogy őfelsége nem volt megelégedve valamelyik beszámolót tartó főember felkészültségével. Annak idején XXXVIII. Assur-Uballit rendszeresen megvesszőztette azokat, akik szerinte nem vették elég komolyan a beszámolási kötelezettségüket. A mostani király ilyet ugyan nem tett, de nála is rendszeresen előfordult, hogy alacsonyabb beosztásba helyezett, vagy egyszerűen leváltott és az alsó szektorokban lévő műhelyekbe zavart valakit. Egyszer még büntetőmunkára is ítélt egy orosz származású tudóst; igaz, az illető vodkától bűzlött, és sejtelme sem volt, hol van, és mit várnak tőle. Ha ilyesmitől nem is kellett tartani, a beszámoló előtt mindenki szorongott. Még Chang Hua, a király kedvence is ideges volt.

Belépett Joshua Tukulti-Irons, a Palotamester, és ünnepélyes arccal, szertartásos lassúsággal közölte:

• Uraim! A Világ Királya!

Mindannyian felemelkedtek a helyükről. Bevonult LIX. Assur-Uballit, a trónszékhez ment, és szembefordult a főemberekkel.

• Üdvözlet neked, Világ Ura! — harsogták.

Assur-Uballit szertartásosan leült a trónra.

• Megengedem nektek, hogy a jelenlétemben helyet foglaljatok!

Megkönnyebbült sóhaj hallatszott, a jelenlévők elvackolódtak. LIX. Assur-Uballit mindig leültette a beszámolókat, de annak idején az elődje sokszor megtette, hogy végig állva hagyta őket.

• Ki kezdi a mai beszámolót? — kérdezte a király.
• Sámuel tábornok, felség! — felelte ceremoniális stílusban a Palotamester.
• Sámuel tábornok! — szólította ünnepélyesen őfelsége. — Fáradj az előadók asztalához, és kezd meg beszámolódat!
• Parancsodra, felség! — harsogta egy megtermett, erősen kopaszodó férfi, nehézkesen felemelkedett, és a királyi trónnal szemben felállított emelvényhez baktatott. Ott jókora íróasztal, számítógép és kényelmes főnöki szék várta a soron következőket.

Sámuel tábornoki címét a királytól kapta — állítólag valamikor őrnagy volt a szovjet hadseregben —, és a Globális Királyi Véderő Szárazföldi Csapatainak referense volt. Akkurátusan helyet foglalt a főnöki székben, és lassú mozdulatokkal előkészítette a jegyzeteit.

• Mi a mai beszámolód témája, Sámuel tábornok? — kérdezte a beszámolási szertartás íratlan szabályai szerint a király.
• A Stryker gumikerekes szállító harcjárművek alkalmazása a Globális Királyi Véderő alakulatainál ő királyi felsége, a Trónörökös kérésére, felség!
• Halljam!

Sámuel tábornok alaposan megköszörülte a torkát, és hozzáfogott:

• A múlt hónapban ő királyi felsége, a Trónörökös arra kért, jobban mondva, azt a határozott utasítást kaptam ő királyi felségétől, a Trónörököstől, hogy munkatársaimmal vizsgáljuk meg a Stryker gumikerekes gyalogsági szállító harcjárművek alkalmazásának lehetőségét a közvetlenül a Becsapódást követő hadműveletek során. Erre a célra ő királyi felsége, a Trónörökös rendelkezésünkre bocsátott három példányt az említett járműből. Hangsúlyozom, csakis a Becsapódás utáni időszakban látok lehetőséget az említett harci eszközök alkalmazására, mert katonai doktrínánk értelmében a globális hatalomátvételt követően a Globális Királyi Véderő szerepe és feladatköre teljesen átértékelődik.

A király kegyesen bólintott. Többek között ezért is kedvelte Sámuel tábornokot: Ez az ember sohasem hagyja, hogy a pillanatnyi feladatok és az aktuális problémák eltérítsék a távlati céloktól.

— Folytasd, Sámuel tábornok!

• Amennyiben vizsgálódásunk kedvező eredményekre vezetne, úgy ő királyi felsége, a Trónörökös kilátásba helyezte a Globális Királyi Véderő számára százötven darab beszerzését az említett harcjárműből.

A király felszisszent. Mit képzel a fia? Talán fegyverkereskedést nyitott? Más a tizenöt darab M1 Abrams harci tank tavalyi megvásárlását is nehezen nyelte le, mert meggyőződése volt, hogy ezek a monstrumok teljesen felesleges logisztikai problémák özönével terhelik majd a Globális Királyi Véderőt a Becsapódás utáni nagyon is kritikus hónapokban. Az volt a véleménye, hogy a szükséges hadműveletekre a már meglévő és kipróbált eszközök tökéletesen elegendőek.

— Folytasd! — intett Sámuelnek. Tudta, hogy a Stryker harcjárművek ügyében a tábornok teljesen ártatlan, és nem akarta, hogy Sámuel azt érezze, hogy neheztel rá.

• Az eszközök megvásárlásának és szállításának költségeit, az ezzel járó infrastruktúra biztosítását ő királyi felsége, a Trónörökös kinti intézményei és létesítményei teljes egészében magukra vállalják. — ingerült morgolódás támadt, a király is beleszólt:
• Tudja a fiam egyáltalán, hogy mit beszél? Az ő úgynevezett „kinti intézményei és létesítményei” — mély szarkazmussal ejtette a kifejezést. — egyáltalán nem vállalhatják az út végső szakaszát, amikor ezek a gumikerekes szörnyetegek eltűnnek a világ szeme elől, és eljutnak Malemmuba. — szinte mindenki helyeselt. — Nem vagyok róla meggyőződve, hogy megéri. — helyeslő mormogás. Assur-Uballit kivárta, míg a zaj csillapul, és visszaadta a szót Sámuel tábornoknak: — Folytasd, kérlek!
• Egy harcjármű mindig kompromisszumot jelent, hogy megtalálják az ideális egyensúlyt a mozgékonyság, a tűzerő és a védelem terén. – a tábornok ezután hosszas és szakszerű fejtegetésbe fogott a harcjárművek felépítéséről, rendeltetéséről. Különösen nagy szóbőséggel tárgyalta az ellenük való védekezést. - Fel kell tételeznem, - mondta bő félóra múlva. - hogy a Becsapódás után is léteznek majd infravörös tartományban alkalmazott felderítő eszközök.
• Biztos ez? — kérdezte valaki.
• Nem tételezhetjük fel, hogy a Becsapódás után egyszeriben minden modern eszköz elpusztul, vagy használhatatlanná válik.
• Egyetértek! — mondta fensőbbségesen Assur-Uballit. Nem csalódott Sámuelben: a tábornok továbbra is gondos és alapos. Kérlek, folytasd!

Újabb kimerítő fejtegetés következett a páncélokról, harckocsikról, az ellenük való harcról. Különösen hosszasan ecsetelte Samuel a keleten szokásos eljárásokat.

• És nyugaton? — kérdezte egy feszülten figyelő idősebb úr. Assur-Uballit rosszallóan megcsóválta a fejét, de nem intette le az illetőt.
• Nyugaton az angol harckocsikban Chobham néven jelent meg a szendvicspáncélzat, és ez is egy kerámia réteget tartalmazott. – folytatta Samuel, és újra belemerült a mondókájába. Percekig mintha levegőt se vett volna. - A nyolcvanas években az is kiderült, hogy elhanyagolták a kinetikai lövedékek elleni védelmet. – mondta egy hosszabb eszmefuttatás végén.
• Az mit jelent? — kérdezte az uralkodó.
• Hagyományos páncéltörő nyíllövedéket. Ezek is sokat fejlődtek, ellenük is tenni kellett valamit. Ehhez sűrű és kemény anyag kell, ezért wolfram és hozzá hasonló nehézfémek kezdtek feltűnni a páncélrétegek között, sőt az amerikai Abrams M1A1 és A2 harckocsik esetén 1988-tól kezdve szegényített urániumot használtak. Ezek az anyagok sokkal sűrűbbek, mint az acél így nagyobb védelmet tudnak nyújtani a hagyományos páncéltörő lövedékek ellen.
• Cserében jelentősen megnövelik a harcjármű tömegét? — kérdezte Assur-Uballit.
• Úgy van, felség! – és kifejtette a különféle nyugati harckocsik és harcjárművek védelmi rendszereit, a közöttük lévő különbségeket. - A szovjetek — tért át saját tapasztalataira. — ugyanezen az elven kifejlesztették a saját változatukat, amely hamarosan elterjedt az első vonalbéli egységeknél. A fejlesztésnél azonban ők tovább mentek: a "Kontakt-5" típusú reaktív páncél úgy van kiképezve, hogy a páncéltörő nyíllövedékek ellen is hathatós védelmet nyújtson.
• Úgy hallottam, ezt a változatot a NATO is letesztelte, mégpedig elég érdekes körülmények között! — szólt közbe nevetve a király. Többen mosolyogtak.
• Így igaz, felség! A német egyesülés után a kezükbe kerültek a volt keletnémet hadsereg Kontakt-5-el felszerelt T-72-es harckocsijai. A tesztet az akkori kor leghatásosabb nyugati páncéltörő lövedékkel, az M1A1 és A2 Abrams harckocsikhoz rendszeresített M829 gyengített uránmagvas páncéltörő nyíllövedékével hajtották végre, és a nyugati megfigyelők legnagyobb meglepetésére a lövedék a T-72-es reaktív páncélzatán nem volt képes áthatolni!
• Megmondtam! — bólogatott a király. Megerősítve érezte magát, amiért nem akart nagyobb tömegű M1 Abrams harckocsit vásárolni a Globális Királyi Véderő potom pénzen beszerzett T-72-esei helyébe.
• Az amerikai hadsereg hamarosan az izraeli Rafael cégtől reaktív páncélblokkokat rendelt az Irakban szolgáló M2 és M3 Bradley harcjárművekre.
• Ugye, a mi összes páncélos járművünk rendelkezik reaktív páncélzattal?
• Természetesen, felség. Az 1950-60-as években kezdtek a páncélelhárító rakéták egyre inkább elterjedni. – korrektül kifejtette a rakétavédelmi rendszerek témakörét. - Az első harckocsira telepített aktív rakétavédelmi rendszer a világon az 1983-ban rendszerbe állított szovjet Drozd 1030M volt. – sóhajtott közben. - Akkoriban fiatal tiszt voltam, jól ismerem. A többit is.
• Veszélyeik?
• Vannak, felség. Ha baráti egységek vannak a védőzónában, könnyen az ő nyakukba hullhat a védőrendszer repeszfelhője.
• A nyugati harckocsik többségében — folytatta Sámuel tábornok. — a lőszert a torony hátuljában lévő rekeszben tárolják. A túlélés esélyét növelheti, ha a legénységet minél messzebb helyezzük a várható találat helyétől.
• És a tűzerő? — szólt közbe Joshua Palotamester. — Úgy vélem, felség, a védelemről már eleget hallottunk.
• Van még ezzel kapcsolatban mondanivalód? — kérdezte a király a tábornokot.
• Igazság szerint lenne még, felség!
• Nem baj, szerintem is ugorjunk. — mosolygott a király. — A te beszámolód hosszú és alapos, és még közel sem vagyunk a végén. Ha az egész délelőttöt igénybe veszed, a többi megússza! — végighordozta tekintetét a jelenlévőkön. — Pedig van itt néhány ember, akinek a mondókáját ma mindenképpen hallani akarom! — többen lesütötték a szemüket.
• A tűzerő meghatározásánál abból kell kiindulnunk, miféle cél vagy célok ellen akarjuk használni a járművet. – folytatta a tábornok.

Hosszan beszélt a világ különféle harckocsitípusairól. Bő húsz perc elteltével a következő mondattal fejezte be:

• A T-95-ös még mindig nem készült el pénzhiány miatt, és egyelőre nem tűnik úgy, hogy valaha is sorozatgyártásba fog kerülni.
• Ez nem biztos. — csóválta a fejét a király. — Sohasem tudhatjuk, miben töri busa fejét az orosz medve. Ha az a tank valaha elkészül, szívesen látnék néhányat belőle a Globális Királyi Véderőben.
• Egyetértünk, felség! — hajolt meg Sámuel tábornok. — Folytathatom?
• Természetesen. De térj át konkrétan a Stryker járművekre.
• Szívesen, felség, — hajolt meg újra a tábornok. — de feltétlenül beszélnem kell a lánctalpas és gumikerekes járművek vonatkozásairól.
• Igen, — adta meg magát Assur-Uballit. — a jelen esetben ez lényegi kérdés.
• A lánctalp legnagyobb előnye a kerékkel szemben, hogy az adott súlyt nagyobb felületen osztja el, kisebb a talajnyomás. Minél kisebb a talajnyomás, a jármű annál jobban boldogul a laza, puha talajon, havon.
• Így van! — helyeselt a király. — Nekünk a Becsapódás után főleg lánctalpas járművekre lesz szükségünk!
• A kerekes járművek viszont kitűnőek a műúton történő közlekedésre, nagyobb az elérhető sebesség.
• A Becsapódás után a műutak többsége nem lesz használható állapotban. — vetette ellen újra Assur-Uballit.
• A lánctalpas járművek fordulóköre sokkal kisebb, legtöbbjük képes a sarkon fordulásra, egy részük pedig a helyben megfordulásra.
• Vagyis számos előnye van! — bólogatott az uralkodó.
• A lánctalp azonban hangos. Egy átlagos harckocsit egy kilométerről, vagy még távolabbról is meg lehet hallani a jellegzetes fémes-nyikorgó hangjáról. A gumikerekes jármű kevesebbet fogyaszt. Karbantartása egyszerűbb.
• Viszont a kerekek sérülékenyek! — szólt közbe a király.
• Egy 1988-as amerikai teszt végeredménye az volt, hogy egy harci járműnél 10 tonna alatt egyértelműen a kerék a jobb választás, viszont ahogy egyre nehezebb a jármű, egyre több előny mutatkozik a lánctalp oldalán. Húsz tonna felett csak akkor érdemes gumikerekes járművet építeni, ha évente legfeljebb egyszer kell elhagyni a kiépített utakat.
• Ami a mi esetünkben agyrém! — vágta rá a király. — A Becsapódás után a mi járműveinknek főleg a mezopotámiai síkon kell majd szétbontakozniuk.
• A hidegháborúban a páncélozott harcjárművek többsége nyugaton inkább lánctalpas volt, a keleti blokk tagállamaiban pedig vegyesen lánctalpas és gumikerekes.

A hidegháború lezárulása megbolygatta a katonai fejlesztések költségvetését. A gumikerekes harcjárművek térnyerése azzal magyarázható, hogy olcsóbbak, egyszerűbbek és könnyebbek. Nagy, nyílt összecsapások egyre ritkábban adódnak. A békefenntartói feladatok kerülnek előtérbe.

• Hát igen. — mondta Assur-Uballit. — A maguk szempontjából talán igazuk van, bár akkor is ostobaságnak tűnik a lánctalpas járművek nagymérvű leépítése. Nekünk viszont inkább lánctalpasokra van szükségünk, amit nem győzök eléggé hangsúlyozni. Sok vitám volt erről a fiammal! — mivel mindenki hallgatott, és Sámuel sem merte folytatni, intett neki: — Folytasd nyugodtan!
• A nehéz harckocsik elleni egyik fő érv jelenleg az, hogy a vállról indítható páncéltörő rakéták elterjedése és fejlődése eredményeképpen egy alig pár száz vagy pár ezer dolláros rakétával egyetlen ember is képes megsemmisíteni a több millió dolláros harci járművet.
• Mert az ostobák elhanyagolták a kézi páncéltörő rakétákkal szembeni védelmet! — dörmögte a király.
• Valóban, felség, kiegészítő páncélzattal és aktív védelemmel felszerelve nagyobb a harcjárművek túlélőképessége. Az amerikai hadsereg Izraelből rendelt kiegészítő páncélzatot az Irakban szolgáló M2 és M3 Bradley harcjárművekre, mivel az iraki ellenállók RPG-7V páncéltörő rakétái még a sokkal erősebb páncélzatú M1A1 harckocsikra is veszélyt jelentenek.
• Megérdemlik az ostobák! — nevetett nagy elégtétellel Assur-Uballit.
• Leginkább jelenleg az izraeli és az orosz hadseregről lehet elmondani, hogy a forró helyekre inkább a lánctalpasokat küldik szívesen.
• Mert ezek a hadseregek rendszeresen vesznek részt komolyabb szárazföldi összecsapásokban! — helyeselt Assur-Uballit. Többen is bólogattak.
• Eric Shinseki tábornok, az amerikai hadsereg fejlesztési vezetője úgy döntött, könnyebb haderővé alakítja az USA szerinte túl nehéz haderejét, hogy minél hamarabb bevethető legyen, lehetőleg légi szállításra alapozva.
• Itt van a kutya elásva! — mondta a király. — A hatalomátvétel után a Globális Királyi Véderő koncepciója is hasonló lesz. De teljesen sohasem mondhatunk le a hatékony lánctalpas harceszközök rendszerben tartásáról.
• Felség, — hajolt meg Sámuel tábornok. — bátorkodom megjegyezni, hogy a katonai doktrína javított és frissített változatát írásban…
• Köszönöm, ne folytasd! — állította le Assur-Uballit. — átolvastam, és kitűnőnek találom. Az esetleges változtatási javaslataimat négyszemközt szeretném majd megvitatni veled.
• Parancsára, felség!
• Kérlek, folytasd most ezt a Stryker-ügyet!
• A jelenlegi lánctalpas M1 harckocsik és M2/M3 gyalogsági harcjárművek helyett Shinseki tábornok egy új, könnyű, gumikerekes járművel szerelné fel a szárazföldi hadsereget. Ez a Stryker család.
• Végre témánál vagyunk! — sóhajtotta Assur-Uballit. — Kér valaki kávét?

Mindannyian kértek. Assur-Uballit csengetett, négy-öt csinos ifjú hölgy szinte azonnal megjelent néhány nagy tálcával, és azon a gőzölgő kávéscsészékkel. A jelenlévők hálásan vettek maguknak egyet-egyet. A király kávézott.

• Cigarettát? — kérdezte aztán, és négy-öt ember is elfogadta a kínálást. Assur-Uballit rágyújtott, és jólesően pöfékelt. A király nem volt nagy dohányos, viszont a parancsára minden dohányzásellenes propaganda szigorúan tilos volt Malemmuban. A dohányosok nagyon féltek a Trónörökös uralmától, mert ő fanatikus ellensége volt a dohányzásnak.
• Folytathatom, felség? — kérdezte a tábornok.
• Természetesen! — intett Assur-Uballit.
• A Stryker esetében a jármű a következő elvárásoknak kell, hogy megfeleljen: Bele kell férnie egy C-130-as szállítógépbe. Alaphelyzetben képesnek kell lennie megvédenie a személyzetet a 12,7 mm-es géppuskatűztől.
• Nemcsak azzal lőhetik! — csóválgatta a fejét a király. — Sajnos nem csak azzal. A Becsapódás után — bár komolyabban szervezett ellenséggel remélhetőleg nem lesz dolgunk —, nagyon kínos meglepetésekre is fel kell készülnünk. Halljam tovább!
• Kiegészítő páncélzattal is felszerelhető kell legyen a vállról indítható rakéták elleni védelem céljából.
• Itt kapta tőlem az első pirospontot a Stryker, — enyhült meg a király. — de úgy sejtem, még nincs vége.
• Nincs, felség, most következik a lényeg.
• Halljuk hát!
• A Stryker alapjain nyugszik a közeljövő amerikai hadserege. A páncélozott gyalogsági szállítójármű-változattól egészen az önjáró löveg változatig a különféle Stryker-variációk alkotnák az amerikai szárazföldi ütőerő gerincét.
• Ha végigviszik a tervet. — vágott közbe a király.
• Igen, felség. A Stryker gyorsan az ellenzők fő célpontja lett. Több téren sem felel meg az elvárásoknak.
• A fiam ellenkező véleményen van, de én is hallottam a Strykert ért kritikákról. — bólintott Assur-Uballit.
• Valóban számos kifogás érte a Strykert, felség. A gyalogsági harcjármű változat üresen is több mint tizenhat, az önjáró löveg változat pedig tizenkilenc tonna. Alig férnek bele a legújabb és legnagyobb C-130-asba — amiből egyelőre nincs túl sok. Fegyverzete az orosz és a hasonló európai harcjárművekhez képest gyenge.
• Itt a fő probléma! — csapott le a király. — Halljam, mi a fegyverzete?
• A gyalogsági harcjármű változaton egy 12,7 mm-es géppuska vagy egy 40 mm-es gránátvető található.
• Az fityisz! — kiáltotta Assur-Uballit. — Összehasonlítást kérek, hogy a többiek is megértsék!
• Az orosz BTR-80A harcjárművön — felelte a tábornok. — annak ellenére, hogy négy tonnával könnyebb a Strykernél, egy 30 mm-es gépágyú és egy 7,62 mm-es géppuska van.
• Tökéletes! — vonta le a konzekvenciát az uralkodó. — Ez nem szorul bővebb magyarázatra! A védelme?
• A páncéltörő rakéták elleni védelmet az Irakban szolgáló amerikai Stryker gyalogsági harcjárműveken egyelőre úgy oldják meg, hogy egy fémketrecet szerelnek a jármű köré, amely talán megfogja, illetve idő előtt kisüti a rakétát.
• Jellemző! — mondta a király. — Ideiglenes és ostoba megoldás! A költség?
• Egy Stryker gyalogsági harcjármű ára jelenleg közel 3 millió dollár.
• Sok! — szisszent fel a király.
• A sorozatgyártás belendülése után sem valószínű, hogy 2 millió alá menne.
• Hát nem! A hasonló orosz járművek?
• Darabjuk legfeljebb 200 ezer dollár. Mármint a legigényesebbeké.
• Azaz tizedannyi, mint a Stryker ára. Az európai vetélytársak?
• A legújabb európai gyalogsági harcjárművek, mint a finn Patria, az olasz Puma, vagy az osztrák Pandur járműcsalád egy-egy tagja legfeljebb fele annyiba kerül, mint egy Stryker.
• Igen. — Assur-Uballit szélesen elmosolyodott. — A harci tapasztalatok mit mondanak?
• Boszniában a kerekes járművek, amíg a kiépített utakon kellett haladni, kitűnően helytálltak. Amint azonban letértek az útról, és sárral vagy hóval találkoztak, folyamatosan el-elakadtak.  Az ausztrál békefenntartók Kelet-Timorban azt tapasztalták, hogy kerekes LAV járműveik nem birkóznak meg a terepviszonyokkal és a sárral. Kénytelenek voltak utánuk küldeni a korábban leselejtezésre szánt lánctalpas M113-asokat.
• Meggyőztél. — mondta a király. — Mi a végkövetkeztetésed?
• Felség! — Sámuel tábornok mély lélegzete vett, aztán kivágta: — Úgy vélem, a Stryker gumikerekes gyalogsági harcjárművek nem rendelkeznek megfelelő páncélvédettséggel, gyenge a fegyverzetük, és a Becsapódás utáni harcok várható terepviszonyai megoldhatatlan nehézségek elé állíthatják őket. Ezért a beszerzésüket nem javaslom.
• Egyetlenegyet sem?
• Egyetlenegyet sem, felség!
• Rendben van, Sámuel tábornok. — Assur-Uballit úgy érezte magát, mint akit hájjal kenegetnek. — Legszívesebben nagy cuppanós csókot nyomott volna a tábornok arcára. — Uraim! Mi, LIX. Assur-Uballit, az Uballit ház tagja, a Világ Királya ezennel elfogadjuk Sámuel tábornok úr beszámolóját, amelyet a Stryker gumikerekes gyalogsági harcjárművek beszerzésével és a Becsapódás után esetleg közvetlenül kirobbanó háborús cselekmények során való alkalmazásukkal kapcsolatban tartott. A beszámolót kiválónak tartjuk, további kegyeinkről biztosítjuk nevezett Sámuel tábornok urat, gratulálunk lelkiismeretes, alapos, nagy tehetségről és felkészültségről számot adó munkájához, és gyémánt fokozatú jutalmat rendelünk a számára.

Kitört a taps. Sámuel tábornok, felállt, mélyen meghajolt, és megdicsőült ábrázattal ment a helyére. Habiru, a köpcös királyi titkár, aki eddig szorgalmasan jegyezte az elhangzottakat, most várakozásteljesen a királyra függesztette a tekintetét. Assur-Uballit folytatta:

• Teljes mértékben magunkévá tesszük a fent nevezett Sámuel tábornok úr véleményét a Strykerekkel kapcsolatban. Ezért királyi szavunkkal elrendeljük, hogy a Becsapódás után közvetlenül kirobbanó háborús cselekmények esetére kidolgozott katonai doktrínánkon a Strykerek miatt változtatás ne történjen! Elrendeljük továbbá királyi szavunkkal azt is, hogy ezen döntésünkről haladéktalanul értesítsék hivatalos formában kedvelt fiúnkat, a Trónörököst!

Habiru lejegyezte a királyi szavakat, majd intett az egyik segédjének. A fiatalember papírlappal a kezében azonnal elsietett.

• Most pedig, — nézett körbe a király. — következzék az újabb beszámoló!

Baljós csend támadt. Chang Hua már emelkedett, de Assur-Uballit egy mozdulattal visszaparancsolta a helyére. A kínai volt Sámuel tábornok mellett a király másik kedvence.

• Elnézésedet kérem, derék Chang Hua! — mondta nagyon barátságosan az uralkodó. — Tudom, hogy ismételten igen derék munkát végeztél, és valójában alig várom, hogy meghallgathassalak. Vannak azonban mások is, akiket sürgősen hallani akarok! Legfőbb ideje, hogy végre komolyan számot adjanak!

Tökéletes némaság támadt, mint vihar előtt a tengeren. Néhányan a nyakukat behúzva próbáltak elrejtőzni a király tekintete elől. Sokan bíztak benne, hogy Sámuel tábornok után majd a kínai következik, azzal eltelik a délelőtt hátralévő része, és kapnak egy hét haladékot.

Chang Hua volt a „kínai részleg” vezetője. A kilencvenes évek közepére a sok ázsiai béranya miatt Malemmu irányítói között megnövekedett a kínai komplexusú emberek száma. Ez adta Chang Huának azt az ötletet, hogy Malemmu tudományos munkájába „be kell vonni a kinti kínai tudomány kurrens képviselőit.” És „csapra kell ütni a kínai tudományt, akár egy hordót:” Amikor először elmondta Assur-Uballitnak a javaslatát, a király elképedt. Három napig gondolkodott, mire jóváhagyta Chang Hua elképzeléseit. Ezután lázas iramban felépítették Malemmu „kínai részlegét”, létrehozták a külön kis repülőteret, a vámállomást, a rendőrőrsöt, meg a többi intézményt — ahol mind kínai küllemű, kínai egyenruhát viselő katonák teljesítettek szolgálatot. A „kínai részlegben” aprólékosan megtervezett, minden részletében hű kínai környezetet alakítottak ki. A kínaiak számára egyszerű, de kényelmes és barátságos körülményeket teremtettek. Nagyon ügyeltek a bőséges étkezésre. Mivel az ide csábítandó tudósok többsége dohányzott, a légkondicionálást is példaszerűen megoldották.

Az ötlet zseniálisan egyszerű volt. A nyolcvanas évek közepétől a tehetséges kínai diákok szinte lerohanták a nemzetközi tudományos életben kiemelkedően fontos szerepet betöltő amerikai és nyugat-európai egyetemeket. Sokan komoly tudósokká lettek, a természettudomány számos ágában kezdtek kiemelkedő eredményeket elérni. Némelyikük nagyon fontos stratégiai ágazatokban, az alapkutatásban. Ezzel párhuzamosan a kínai állam sokukat igyekezett hazacsalogatni, hogy a dinamikusan fejlődő kínai tudomány általuk érhesse be a világot. A hazai propaganda sok esetben eredményre vezetett, számos nemzetközi hírű kínai kutató vállalta az alacsonyabb jövedelmet cserébe azért, hogy otthon dolgozhat.

Kína lassan tudományos nagyhatalommá vált, komoly eredményeket ért el számos téren; ráadásul a világ vezető hatalmai közé emelkedett az űrkutatásban. Embert küldött az űrbe, és bejelentette, hogy bázist szeretne építeni — a Holdon. Némelyik nagyhatalom erősen aggódott a kínaiak előnyomulása miatt. Komoly nemzetközi feszültség támadt, amikor a kínaiak úgy szabadultak meg az egyik haszontalanná vált műholdjuktól, hogy lelőtték egy interkontinentális rakétával. A kínai állam fajlagosan igen sokat áldozott az űrkutatásra, és minden olyan tudományra, amely az ország vágyva vágyott világhatalmi státuszát megalapozhatta, illetve fenntartani segíthette.

2000 után a kínaiak szinte elözönlötték a legfontosabb tudományágakat, és nemzetközi téren is igen megbízhatóaknak mutatkoztak. Ezen kívül a világ összes országában létesült kisebb-nagyobb kínai kolónia, és mindenütt nagy lendülettel vetették magukat az üzletbe és a tudományba. Változatlanul mély kapcsolatokat ápoltak azonban az anyaországukkal, a kínaiak a földgolyó bármely pontján készen álltak rá, hogy tegyenek valamit — Kína érdekében.

Ezt óhajtotta kihasználni, voltaképpen ezen élősködött Chang Hua nagyszabású terve. Uballit házának ügynökei közé nagyszámú kínai megjelenésű férfit és nőt toboroztak, és ezek elkezdték megkörnyékezni a világ jelentős eredményeket elérő kínai tudósait — Kína érdekében.

A „kínai részlegben” dolgozó tudósok sohasem hallottak sem Malemmuról, sem Assur-Uballitról. A város vezetői közül egyedül Chang Huát ismerték, és róla úgy tudták, hogy a kínai hadsereg tábornoka. Végig abban a hitben éltek, hogy egy titkos kínai tudományos létesítményben végzik munkájukat a hazájuk érdekében. Mindegyikkel szabályos szerződést kötöttek; kivel hat hónapra, kivel három évre, ki mennyit vállalt. Szerződési idejük leteltével szabadon távozhattak — vagy szerződést hosszabbíthattak. Esetleges távozásuk elé Chang Hua vagy más sohasem gördített akadályt. Viszont mindegyikkel aláírattak — tökéletesen szabályos „kínai” űrlapon — egy nagyon felelősségteljes nyilatkozatot arról, hogy az itteni munkájukról soha senkinek nem beszélhetnek. Még kínaiaknak sem, „mert az ördög nem alszik”. A kínai kutatók ebben semmi kivetnivalót és semmi különöset nem találtak. Minthogy abban sem, hogy nem tudták, „Kína” mely részén vannak, oda-vagy visszautazáskor a repülőgépek és a többi jármű ablakain nem tekinthettek ki. A hosszú utazást sem tartották gyanúsnak. Úgy tudták, „a haza szupertitkos, hegyek közé telepített, az amerikai műholdak számára láthatatlan tudományos központjában” dolgoznak, és egyszer — nyugdíjba vonulásuk előtt — a haza hálája pénzben és kitüntetésben is megnyilvánul majd, hiszen „a hálás haza nem felejt”. Emellett Chang Hua mindig rendesen és tisztességesen kifizette nekik az előre megállapított összeget. Távozáskor Hongkongba, Singapore-be, vagy egyéb ázsiai területre vitték őket — ahová akarták, ott pedig Chang Hua embereitől bőkezű útiköltséget kaptak Nyugat-Európába, vagy az Egyesült Államokba.

Természetesen semmi sem maradhat titokban — de Chang Hua éppen erre épített. A kínaiak egymásnak óvatosan, de  meséltek itteni tapasztalataikról, a kemény munkáról, a meglepően barátságos körülményekről, a finom és bőséges kosztról, a „szívélyes és barátságos, de kőkemény, igazi kínai katona” Chang Hua „tábornok” atyai gondoskodásáról. Ennek az lett az eredménye, hogy egyre több valóban neves kínai tudós akadt, aki szívesen jött ide dolgozni „a kínai haza érdekében”. Nekik volt köszönhető, hogy a „kínai részleg” — bár nagyon sokba került — kiemelkedő jelentőségre tett szert Uballit házának koncepciójában. Ez volt Malemmu tudományának lelke, ahol valóban kiemelkedő eredmények születtek. Annyira kiemelkedőek, hogy a világ bármelyik nagy tudományos központja jogosan irigyelhette volna őket. Ehhez képest pedig potom pénzbe került a „kínai részleg”. Nagyjából annyiba, mint egy nagy amerikai tudományos intézmény fenntartási költségeinek két-három százaléka. De százszor annyi eredményt hozott, mint azok közül bármelyik. Az utóbbi időben már maguk az idevetődő kínai tudósok is megdöbbentek az itt tapasztalható tudományos színvonalon. Munkájuk végeztével mindannyian büszkén távoztak; lelkükben azzal az őszinte meggyőződéssel, hogy Kína hamarosan megelőzi a világot. Különösen sokat fejlődött a részleg munkája, amikor nem kisebb tudós, mint a kiváló Feng Hsziao is itt dolgozott másfél esztendeig. Az egyébként különböző amerikai egyetemeken működő tudósról világszerte rebesgették, hogy előbb-utóbb Nobel-díjas lesz. Beszervezéséért Chang Hua különleges jutalmat kapott a királytól. A „kínai részleg” mára a világ egyik legfejlettebb genetikai és nanotechnológiai központjává vált — csak a világ erről nem tudott.

 

Miután Chang Hua visszahuppant a székébe, LIX. Assur-Uballit keményen végighordozta tekintetén a jelenlévőkön. Megállapodott egy magas, széles pofacsontú, fehér pólót, azon pedig szürke zakót viselő, negyvenöt év körüli férfin. A király hiúzmosollyal méregette emberét, majd fennhangon odaszólt a Palotamesternek:

• Hallani akarom Gloster Sin-Mason professzor beszámolóját! Témája: Mikorra várhatjuk a Becsapódást?
• A felség Gloster Sin-Mason professzort akarja hallani! A beszámoló témája: Mikorra várhatjuk a Becsapódást? Gloster Sin-Mason professzor úr következik!
• Sin-Mason professzor úr! — mondta ádáz mosollyal, de behízelgően kedves hangon a szertartásos szavakat a király. — Kérem, fáradj az előadók asztalához, és kezdd meg beszámolódat!

A nyomorult Sin-Mason professzor halálra vált arccal, lesütött szemmel, nehézkesen feltápászkodott. Mindenki síri csendben figyelte. Valószerűtlen lassúsággal indult az asztal felé, de félúton megállt, kényszeredett, bocsánatkérő mosolyt lövellt a király felé, kissé meg is hajtotta magát, és visszalépdelt a helyére, hogy ottfelejtett jegyzeteit magához vegye. Néhányan elvigyorodtak, Assur-Uballit a fejét csóválgatta.

Míg a nyomorult Sin-Mason professzor végre elhelyezkedett az asztalnál, jegyzeteinek rendetlen kupacát szétrakosgatta, összegyűrt lapjait széthajtogatta, az egész terem néma csendben, visszafojtott lélegzettel figyelt. A király gúnyosan mosolygott.

 

Uballit házának Assur vallása voltaképpen már egészen terjedelmes iratgyűjteménnyel rendelkezett, és kialakulóban volt a maga mitológiája is. Azon alapult, hogy XXXVII. Assur-Uballit — amellett, hogy Malemmu megalapításával, és azzal, hogy nyíltan vállalta az egykori asszír királyi leszármazást, és így őt kell tekinteni Uballit háza voltaképpeni modern kori ősapjának — egyben próféta is volt. Ő Isten utolsónak érkezett, éppen ezért jelenleg legaktuálisabb prófétája.

Assur vallása szerint voltaképpen csak egy Isten van; akit alacsonyabb rangú istenek szolgálnak, és vesznek körül. Ebbe a körbe haláluk után egyes emberek is bekerülhetnek, akik a folyamatos újjászületésekből valamiféle érdemeik miatt kilépve Isten kíséretéhez csatlakozhatnak. Hogy ez miképpen lehetséges, arra még nem volt meg a teljesen kidolgozott teológia. Egyesek szerint ezek a megistenülő emberek a bódhiszattvákhoz hasonlatosak, mások szerint nem. Egyben azonban mindenki egyetértett: XXXVII. Assur-Uballit halála után közvetlenül Isten társaságába került, mint annak egyik fő tanácsadója.

Tehát a malemmui vallási elképzelések szerint csak egy Isten van, Ő a Föld összes létező vallásának közös Istene. Az istenekkel ellentétben Isten neve tulajdonnév. Időről időre azonban más neveket is felvesz, amelyeken szólítható. Némely embereket megtisztel vele, ha számukra külön megszólítást engedélyez. Uballit házát azzal tisztelte meg, hogy Assur néven tisztelhetik. Ez nem jár mindenkinek, Assur vallását nem lehet csak úgy felvenni, erre nem lehet áttérni. Assur papjai nem is végeznek hittérítést, mert a vallás kritikátlan terjesztése súlyos szentségtörés.

Assur vallási közösségébe kizárólag meghívással lehetett bekerülni. Akit Uballit házába, vagy az asszírok népébe Befogadtak — a kétféle Befogadás között hatalmas különbségek voltak, a befogadott jogállása teljesen más lett az egyikben és a másikban — az lehetőséget kapott rá, hogy önként csatlakozzon Assur vallásához. Hivatalosan felszólították a csatlakozásra — nemegyszer királyi szóval. Voltaképpen ezt el is várták a befogadottaktól a csatlakozást, a szelíd de határozott kérésnek eddig mindenki örömmel tett eleget.

Vita folyt arról, hogy XXXVII Assur-Uballit hátrahagyott iratai közül mit kell prófétai iratnak tekinteni, és kanonizálni. Az eredetileg öt-hatezer oldalra rúgó iratkötegből a számos selejtezés után mára mindössze tíz-tizenöt oldal maradt. A többiről kiderült, hogy vagy nem a próféta munkája — még közönséges ponyvaregényekből vett hosszabb idézetek is szerepeltek közöttük —, vagy nem eredeti. A szent iratok terjedelme tehát aggasztó mértékben csökkent, szaporításukra még nem alakult ki megfelelő elképzelés.

Mára a próféta bölcs mondásait gyakorlatilag kivonták a forgalomból. XLIV. Assur-Uballit trónra léptekor még háromszáznál is több maximát tartottak nyilván, de az általa elrendelt vizsgálat kiderítette, hogy ezek közül jószerivel egy sem származik XXXVII. Assur-Uballittól. Még a leghíresebb, korábbi királyok által gyakran idézett szentenciák sem. A legismertebb sem: „A fegyveres próféták mindig győztek, a fegyvertelenek pedig elbuktak.” Erről például az derült ki, hogy Macchiavellitől származik. A próféta bölcs mondásainak gyűjteményét kénytelen-kelletlen törölték Malemmu alapítójának hagyatékából.

A hagyatéknak azonban volt egy teljesen autentikus, vitathatatlanul XXXVII. Assur-Uballittól származó, éppen ezért a legnagyobb tiszteletben álló része: A Becsapódásra vonatkozó Prófécia. Ez központi szerepet töltött be Malemmu életében, meghatározó jelentőségű volt Uballit házának küldetéstudatában, jövőre vonatkozó elképzeléseiben.

A Prófécia Assur első csodájához kapcsolódik (csak két csodáról tudott a hivatalos teológia, Assur második csodája jóval később történt, amikor Assur személyes megjelenésével akadályozta meg, hogy LII. Assur-Uballit kivégeztessen két történészt, akik azt merészelték állítani, hogy Uballit házának története nem állja ki a tudományos vizsgálódás próbáját), voltaképpen akkor történt, amikor Assur kinyilvánította visszatérését. Ennek megértéséhez vetnünk kell egy felületes pillantást az Uballit ház történetére.

 

Az utolsó asszír főváros, Ninua (Ninive) Kr. e. 612-ben történt eleste, és Sin-sar-Iskhun király önkéntes máglyahalála után a család egyik Assur-Uballit nevű tagja Harranba menekült, és a holdisten városában próbált új asszír államot teremteni. A hét év múlva vívott karkemishi csatában a család zöme elesett vagy fogságba került. Egyikük azonban — szintén Assur-Uballit — miután Assur megjelent neki, és közölte, hogy kétezer évre cserbenhagyja a dinasztiát -, a Kaukázusba menekült. A család itt húzta meg magát a babiloni, majd a perzsa uralom alatt. Egy újabb Assur-Uballit később Armenia királyának tanácsadója lett.

A rómaiak idején az Uballit ház egyik Tukulti-Ninurta nevű tagja — mint egy kisebb állam fejedelme — állítólag emlékoszlopot emelt egy római segédcsapat legyőzésének örömére. „XII. Tukulti-Ninurta, az Uballit ház tagja a római barbárok megverésének emlékére.” — hirdette a büszke felirat. Kár, hogy egy második világháborús bombázás következtében az emlékoszlop nyom nélkül megsemmisült.

A középkor viharai messze vetették Uballit házát. Az iszlám hódítók elől fokozatosan mind északabbra húzódtak, Sokáig kazár uralom alatt éltek, később Assur-Ninurta nevű uralkodójuk háza népével együtt csatlakozott a kipcsakok (más néven kunok) nomád népéhez. Unokája már káni méltóságra emelkedett, és állítólag egy törzs katonai fejedelme lett.

A XIV. században orosszá lettek, és Uballit házából Dolgorukij néven a moszkvai nagyfejedelemség egyik tekintélyes főnemesi családja lett. Az idők során hercegi rangra emelkedtek. Fennmaradt egy írásos dokumentum 1547-ből, amelyben Konsztantyin Dolgorukij a halálos ágyán közli a fiaival, hogy ő voltaképpen XIII Assur-nászir-apli, Asszíria jog szerinti királya. Nagy kár, hogy az iratot latin betűkkel, francia nyelven írták, mert egyesek makacsul kitartanak azon állításuk mellett, hogy a XVI. századi moszkvai nagyfejedelemség főnemesi családjai körében még nem volt általános szokásban a francia nyelv használata.

XXXVII. Assur-Uballit 1876-ban született. Harminckét éves korában egy udvari ünnepségen jelentős mennyiségű vodka elfogyasztása után közölte minden oroszok cárjával, hogy ő egy olyan uralkodói család tagja, amely a Romanovok dinasztiájánál sokkal ősibb és előkelőbb. A feldühödött önkényúr másnap Szibériába száműzte. Egyesek szerint nem a cár megsértése, hanem sokkal prózaibb okok, nevezetesen köztörvényes bűncselekmények miatt jutott a száműzetés sorsára, de az ilyen és ehhez hasonló vélekedéseket nyilvánvalóan a hős értékének kétségbevonása, a deheroizálás tisztátalan szándéka motiválja, ezért nyugodtan figyelmen kívül lehet őket hagyni.

A száműzetésben Dolgorukij társa volt egy idős anarchista festő, egykori világcsavargó, aki valamikor Ninive feltárásánál dolgozott rajzolóként. Ő volt, aki Uballit házának leendő újraalapítója számára lerajzolta az asszír királyokat, öltözetüket, palotáik belsejét.

Szibéria egén különös robbanást észleltek 1908. június 30-án reggel helyi idő szerint 7 óra 17 perckor. A tudomány a mai napig általában Tunguz-esemény néven említi a jelenséget.

Az esemény a szibériai Köves-Tunguzka folyó felső szakasza mentén, fényes nappal következett be. A környéken élők hatalmas, szinte a Nap fényességét elérő tűzgolyót láttak átvonulni az égbolton. Néhány perccel később óriási villanás, majd az embereket a lábukról ledöntő, vad lökéshullám érkezett, amely még négyszáz kilométeres távolságban is betörte az ablakokat. A lökéshullám becslések szerint hatvanmillió fatörzset döntött ki sugárirányban, több mint 2150 négyzetkilométeres területen. A robbanást érzékelték Európa és Ázsia szeizmológiai állomásai, a pulzálva lefutó légköri nyomásváltozást jelezte a brit szigeteken nem sokkal korábban feltalált barográf. A következő néhány hétben Európa és Nyugat-Oroszország felett olyan világos volt az éjszakai égbolt, hogy olvasni lehetett mellette. A Szibéria feletti robbanás erejét később tíz-tizenöt megatonnásra becsülték. Arról, hogy a jelenséget, a hatalmas robbanást mi okozta, sejtelme sem volt senkinek.

Az első expedíciókat csaknem húsz év múlva, jóval a cári rendszer bukása után, 1927-ben küldték a térségbe. Azóta számos kutató járt itt, de mostanáig az üvegszerűen megolvadt kőzeten és néhány szokatlan ötvözetű fémszilánkon kívül semmi "kézzelfogható" nyomra nem bukkantak. A tudósok zöme általában meteorit-vagy üstökösbecsapódással magyarázza a Tunguz-eseményt, se a kérdésben igazi konszenzus máig nem alakult ki.

A Szibériába száműzött XXXVII. Assur-Uballit — bár legalább háromszáz kilométerre tartózkodott az eseménytől — a szemtanúk közé sorolta magát. 1908. július elején megszökött a száműzetésből. Voltaképpen az volt a célja, hogy visszajusson az orosz birodalom európai vidékeire, de Assur irányította a férfi lépéseit, és ő egészen másképpen döntött. Dolgorukij eltévedt, és a Köves-Tunguzka közelében kötött ki. Bár a robbanás epicentrumának közelébe sohasem jutott el, az óriási területen kidőlt fák roppant tömegének látványa lenyűgöző hatást tett rá; térdre hullott, és Isten közbenjárásáért kezdett könyörögni.

Ekkor történt Assur első csodája. Az Isten emberi alakot öltött, méghozzá egy szigorú és könyörtelen asszír király képmását vette magára, és az apokaliptikus pusztulás képeivel a hátterében megjelent Dolgorukij száműzött szeme előtt.

Assur megjelenése önmagában is félelmetes volt. Isten megszólította kiválasztottját, Dolgorukijt. Először is közölte vele, hogy nagy feladatokra szemelte ki őt magának, és ettől kezdve köteles Urát és Istenét az idejétmúlt pravoszláv rítusok és elnevezések mellőzésével Assur néven tisztelni. Dolgorukij Uballit fenséges és tiszteletreméltó házának tagja Asszíria trónjának örököse, és kötelessége az asszír állam felélesztésével egy olyan dinasztia létrehozása, amely a Föld feletti, Istennek tetsző uralomra rendeltetett. Ha XXXVII. Assur-Uballit teljesíti kötelességét, Assur többé nem veszi le a kezét róla.

 

„Kiválasztottalak téged és utódaidat a világ feletti uralomra. Kötelességetek az isteni terv alapján a Földet uralmatok alá hajtani, igazságosan kormányozni, boldogítani, és Isten felé vezetni. Vagyok, aki vagyok! Számodra Assur vagyok!”

 

Assur ezután körbemutatott, és figyelmeztette Assur-Uballitot, soha ne felejtse el a pusztulás itt látható nyomait, Assur hatalmának bizonyítékát.

 

„Eltörlöm és újjáalkotom a világot, ha akarom! Én zúdítottam ezt a testet, ezt a követ hatalmam bizonyítékaként a világra, mert én vagyok az Úr! Ha a Föld lakosai méltó haragra gerjesztenek, ezerszer ekkora követ hajítok rájuk! Vagyok, aki vagyok! Számodra Assur vagyok!”

 

Ekkor történt a leglényegesebb dolog: Assur kinyilatkoztatta XXXVII. Assur-Uballit előtt a Becsapódást.

 

„Alapítsd meg utódaidból és utódaid utódaiból a Föld legszentebb királyi családját, és álljatok készen a világuralom megragadására. Állítsátok fel a várakozás helyét, ahol a Föld leendő királyai szent uralmuk eljöttére várnak! Éljetek istenfélő életet, tiszteljétek Uratokat, Isteneteket, tiszteljétek bennem Assurt! Szabad elhatározásotokból törekedjetek a jóra, mert a Földet, az általam teremtett világot a rajta található növényekkel, lelkes állatokkal és emberekkel együtt a jóra kell kormányoznotok! Ti vagytok arra hivatottak, hogy uralkodjatok az emberek sokasága felett az idők végezetéig! Uralmatok alá adom az embereket és országokat, a Föld minden országát és városát; legyenek bár északon, délen, keleten vagy napnyugaton! Ne legyen független utódaid uralmától a világban se város, se ember, se lelkes állat!

Te és utódaid műveljétek lelketeket, álljatok készen az isteni akarat betöltésére. A mai naptól számítva nem telik el ötszáz év, és a mostaninál is sokkal hatalmasabb testet, ennél ezerszer nagyobb követ hajítok a Földre! És lészen akkor csillagfordulás, és lészen nappali sötétség, és lészen sírás-rívás és fogaknak csikorgatása. És a jajveszékelés betölti az eget, és a Földön véget ér a gonoszok uralma. És az áradat a templomtornyokat fogja nyaldosni, és feljövének a városok ellen a vizek, és semmivé válik akkor az arany hatalma.

Bár akkor Isten kezét nyögi, és a végítélet eljövetelét rettegi akkor majd a népek sokasága; neked és utódaidnak tudnotok kell, ez nem az Utolsó Ítélet, a Mindenek Ura még nem határozta el a világ népeinek elpusztítását. Az emberi nem végzetének, az Úr végső haragjának napja még nem érkezett el! Ez még nem az a nap! Az Úr, a Világ Minden Népének Istene nem pusztítja el, csupán vízáradatával megtisztítja a Földnek népeit.

Akkor, amikor mindenek menekülnek, sírnak, rettegnek és meghalnak, te vagy utódaid közül az, aki Assur akaratából Uballit házának tagjai közül királynak felkenetett; ne meneküljön, ne sírjon, ne rettegjen, mert nem hal meg, hanem király lesz a Föld királyain, úr a világ urain, és neki szolgál a Föld minden országa és városa, alattvalója lesz a világon élő minden ember.

Amikor a kő becsapódik, az áradat körbenyargalja a világot, és a Föld hatalmasai meztelenül sírnak és rettegnek, az, aki Assur akaratából Uballit házának tagjai közül királynak felkenetett; nyújtsa ki kezét embertársai felé, adjon menedéket a jónak, szegüljön szembe fegyverrel a gonosszal, adjon otthon az otthontalanoknak, megnyugvást az alázatosoknak és békét az őszintén békére vágyóknak.

Amikor a kő becsapódik, az áradat körbenyargalja a világot, és a Föld hatalmasai meztelenül sírnak és rettegnek, az, aki Assur akaratából Uballit házának tagjai közül királynak felkenetett; nyújtsa ki kezét a fegyver után, fékezze meg a gyalázatosságot és irtsa ki a kapzsiságot, vessen örökre véget Mammon uralmának, és űzze ki az Úr templomából, valamint az egész világból a lelketlen kufárokat!

Amikor a kő becsapódik, az áradat körbenyargalja a világot, és a Föld hatalmasai meztelenül sírnak és rettegnek, az, aki Assur akaratából Uballit házának tagjai közül királynak felkenetett; nyújtsa ki kezét, jelezvén, hogy úrrá tettem őt égen és földön, föld felett és vizek alatt, és nincs más hatalom a Földön rajta kívül, valamint nincs más Isten, mint az Úr!

Amikor a kő becsapódik, az áradat körbenyargalja a világot, és a Föld hatalmasai meztelenül sírnak és rettegnek, az, aki Assur akaratából Uballit házának tagjai közül királynak felkenetett; nyújtsa ki kezét a korona felé, tegye azt felkent fejére, és vállalja az Isten színe előtti felelősséget uralma minden percében. Mert Uballit házának adom az emberek feletti uralmat; és felelőssé teszem őket a Föld embereinek jó sorsáért az idők végezetéig!

Amikor a kő becsapódik, az áradat körbenyargalja a világot, és a Föld hatalmasai meztelenül sírnak és rettegnek, az, aki Assur akaratából Uballit házának tagjai közül királynak felkenetett; nyújtsa ki kezét az igazság pálcája után, ragadja meg azt, és adjon törvényt a Föld minden emberének. Mert Uballit házának adom a világ feletti uralmat az idők végezetéig!

Amikor a kő becsapódik, az áradat körbenyargalja a világot, és a Föld hatalmasai meztelenül sírnak és rettegnek, az, aki Assur akaratából Uballit házának tagjai közül királynak felkenetett; nyújtsa ki kezét, mutassa az öröm jelét, és üljön fel a világ trónszékére, amit a jóindulatú emberek kínálnak fel neki. Ne féljen az uralomtól, hanem erős kézzel, tiszta lélekkel és folttalan becsülettel kormányozza a világot az idők végezetéig! Szerezzen a gondjaira bízott népeknek, családoknak és egyes embereknek békét, nyugalmat, biztonságot az idők végezetéig!

Legyen áldott az Uballit házával kötött szövetségem mindörökké! Megbecsülöm, támogatom, segítem Uballit házának minden tagját igazságos uralmukban. De aki közülük zsarnokságra vetemedik, és az isteni akarat ellenére mer cselekedni, azt szemem elől elvetem, megfosztom hatalmától, örökre elkárhoztatom, és trónját Uballit házának egy másik, tiszta lelkű tagjának adom!

Készüljetek, mert kurta ötszáz éven belül a kő elérkezik, és uralmatok a világ felett elkövetkezik! Álljatok készen! Vagyok, aki vagyok! Uballit házának számára Assur vagyok!”

 

A megjövendölt legfeljebb ötszáz évből ugyan még egy évszázad sem pergett le, mégis egyre nagyobb érdeklődést keltett Malemmuban a Becsapódás. Mikor jön? Megérik-e? Ki lesz abban a pillanatban a király? Nyílt titok volt, akadt már Malemmu történetében olyan király, akinek uralma alatt Assur papjai, de még a közönséges alattvalók is azért imádkoztak, el ne jöjjön ennek az uralkodónak az idején a Becsapódás. Egy évszázad is elég volt arra, hogy számos méltatlan király üljön Malemmu trónszékébe. Ami LIX. Assur-Uballitot illette, a többség úgy vélte, a király — ha jó egészségét és szellemi frissességét megőrzi — éppen a megfelelő uralkodó a Becsapódást követő időszakra. De mi lesz, ha már az ő halála után, a Trónörökös, a leendő Nergál-Uballit alatt következik be a Becsapódás?

 

Sin-Mason professzor fájdalmas arckifejezéssel rendezgette jegyzeteit.

• Mi a mai beszámolód témája, Sin-Mason professzor? — kérdezte a beszámolási szertartás íratlan szabályai szerint a király.
• Felséged kérésére a beszámolom témája: Mikorra várhatjuk a Becsapódást? — olyan siralmas képet vágott, hogy Joshua Palotamester csaknem elnevette magát.

Hátrébb Innin professzorasszony — idősebb, molett, nevető szemű, mindig vidám asszony — valami viccet sütött el Sin-Mason rovására, mire többen felvihogtak. A király szigorú tekintetére aztán elcsendesedtek.

• Halljuk, professzor! — fordult Sin-Masonhoz rideg arccal a király.

A professzor még egy percig fájdalmas arccal rendezgette a jegyzeteit, aztán segélykérő tekintetet vetett a hallgatóságra. Rájött: nem halaszthatja a Becsapódásról szóló beszámolót. Nincs olyan téma, amely itt ennél jobban érdekelné az embereket. Meg a királyt. A királyt, aki szeretné, ha életben volna, amikor a Becsapódás elérkezik. Sin-Mason szinte egyesével megnézte magának a teremben ülő embereket. Mind arra kíváncsiak, tud-e olyat mondani a királynak, amilyet az hallani szeretne.

— Kezdem, felség!

• Legfőbb ideje!
• A Földet a világűrből különböző veszélyek fenyegetik. Valamikor a tudomány nem hitt ezekben, ismeretes, hogy a francia Akadémia még a XX. század elején is azt nyilatkoztatta ki: „Kövek nem hullanak az égből!” A földet fenyegető veszélyek csak a XX. század közepétől tudatosultak: Bolygónkba csapódhat a Föld pályáját keresztező nagyobb meteor, kisbolygó, vagy akár egy üstökös.
• Igen. — bólintott most már valamivel kegyesebben a király. — Tovább!
• A Földbe való becsapódások gondolatát a tudomány csak igen későn, a XX. század 60-70-es éveiben fogadta el, Eugene Shoemaker asztrogeológus javaslatára. Azóta folyamatosan követik a potenciálisan veszélyt jelentő égitestek pályáit, miközben egyre többet fedeznek fel belőlük.
• Ami megnyugtató; legalábbis nekünk! — mosolygott Assur-Uballit.
• A kutatás az utóbbi pár évben kapott nagy lendületet. — folytatta a professzor. Ebben szerepe lehetett a számos katasztrófafilmnek is, amelyek eléggé megmozgatták a közönség képzeletét. Ilyenek a Deep Impact, vagy az Armaggedon.
• Amelyekre, valljuk meg, a mi szempontunkból nem volt nagy szükség. — szögezte le az uralkodó. — Nem kellene az emberiségben ennyire tudatosítani a Becsapódás veszélyét. Ne felejtsük el, számunkra a Becsapódás a történelem talán legfontosabb eseménye lesz; de csak akkor, ha a világot jelenleg uraló politikai és gazdasági rendszer nem tudja kiküszöbölni a Becsapódást, és nem tudja magát a Becsapódás utánra átmenteni. Ez a dolog lényege.
• Potenciálisan becsapódó égitesteknek nevezzük azokat a földsúroló égitesteket, amelyek esetében a földpálya és az égitest pályája közti távolság kisebb 7,5 millió km-nél. 1998-ban 141 db ilyen objektumot tartottak számon, de összességében 10-50 ezer darab lehet belőlük.
• Ez megnyugtató! — bólintott Assur-Uballit. — Van belőlük bőven!
• Jó sok! — tette hozzá Innin asszony is.
• Százezer évenként számolhatunk olyan becsapódással, amelynek következményei globális kihatásúak. Nagyjából egymillió évenként ütközhet bolygónk egy km-nél nagyobb átmérőjű aszteroidával. Ha egy ilyen katasztrófa ezekben az években következne be, körülbelül 1 milliárd ember halálát okozná.
• Sajnos igaz. — nyögte a király. Most nagyon idősnek látszott.
• Jelenlegi ismereteink szerint — folytatta Sin-Mason. — az aszteroida becsapódások jelentik az egyetlen olyan természetes veszélyforrást, amely az emberi civilizációt egyik pillanatról a másikra megsemmisítheti vagy jelentősen visszavetheti fejlődésében.
• Hát igen, erről van szó. — lamentált megint az uralkodó. — Assur kinyilatkoztatta. Mi történne egy igazán nagy, több kilométer átmérőjű test becsapódását követően?
• Eltekintve a gyors hatásoktól, ezek a földrengések, szökőárak, tűzvészek, az igazi gondot a Föld testéből kiszórt anyag jelentené az élővilág számára. Becslések szerint egy tíz km-es test becsapódása körülbelül háromezer-ötszáz méter magas hegy térfogatának megfelelő mennyiségű anyagot szórna ki. A por szétterülne a légkörben, s úgynevezett becsapódási tél kezdődne. Ezután viszont roppant gyors globális felmelegedés következne, a légkörbe került rengeteg üvegházhatású anyag miatt — mint a szén-dioxid, illetve a vízgőz. Ilyen szélsőséges és gyors éghajlati változásokat még azok az élőlények is nehezen élnék túl, akik valamilyen szerencse folytán nem pusztultak éhen.
• Számolt az akciótervünk a Becsapódás után ezekkel a problémákkal? — kérdezte sápadtan a király.
• Igen, felség, — felelte a professzor. — de az akciótervben foglaltakat nem tartom kielégítőnek.
• Innin? — kérdezte Assur-Uballit most a professzornőt.
• Bevallom, felség, ennyire drámai következményekkel nem számoltunk. — felelte kissé szabadkozva a nő.
• Pedig számolni kell, Innin, számolni kell. — a király újra a professzorra nézett. A beszámoló kezdete óta most először volt irányában a tekintetében némi melegség.
• Ismeretes — fűzte tovább az eddiginél mérhetetlenül nagyobb önbizalommal Sin-Mason. — hogy a Föld történelmében hasonló események már a múltban is bekövetkeztek. Ma már tudományos szakmai körökben általánosan elfogadott, hogy mintegy hatvanöt millió évvel ezelőtt a földtörténeti kréta-harmadidőszak — más néven kréta-tercier — határán történt katasztrofális mértékű élőlény-kipusztulást egy üstökös vagy kisbolygó becsapódása okozta.  Az akkori eseménysor legismertebb következménye a dinoszauruszok kipusztulása és a helyükbe lépett emlősök felgyorsult evolúciója, ami végül lehetővé tette az ember kifejlődését is. A mexikói Yucatán-félsziget, illetve részben a tengerfenék alatt azonosított, 180 km-es átmérőjű Chicxulub-kráter közvetlenül igazolja is, hogy a kréta-tercier határon valóban globális hatású kozmikus katasztrófa történt. Néhány mai tudós vizsgálatai szerint azonban a kréta-tercier időszakánál jóval korábbi kisbolygó-ütközésig kell visszamenni az időben, hogy megtaláljuk a dinoszauruszok kihalásához vezető katasztrófa magyarázatát.
• Nocsak! — lepődött meg a király.
• Ismert, hogy a fő kisbolygóöv belső peremén keringő 298 Baptistina nevű objektum egy egész kisbolygócsalád névadója: több, kisebb-nagyobb kisbolygót ismerünk a Baptistináéhoz nagyon hasonló pályaelemekkel, s ezek együtt alkotják a Baptistina kisbolygócsaládot. A családokra vonatkozó jelenleg legelfogadottabb elmélet szerint az ilyen csoportokat nagyobb kisbolygók kölcsönös ütközése hozta létre, aminek a szilánkjai hasonló pályán folytatják Nap körüli keringésüket. Az ütközés után durván 300 kisbolygó keletkezett 10 km-nél nagyobb átmérővel, és további 140 ezer, 1 km-nél nagyobb szilánk, és ezek 2 százaléka a Földbe és a Holdba csapódott be mintegy 100 millió év alatt.
• Döbbenetes! — motyogta a király.
• Az ily módon azonosított bombázási időszak során következhetett be a Chicxulub-krátert 65 millió évvel ezelőtt létrehozó nagy becsapódás.
• Az a kráter található Mexikóban?
• Igen, felség.
• Ez igazából egy nagyobb becsapódás-sorozat volt?
• Igen, felség A kutatók szerint az is elképzelhető, hogy a 85 km-es és 108 millió éves Tycho-kráter a Hold felszínén is ehhez az eseménysorhoz köthető.
• Tehát a Holdon is?
• Igen, felség.
• Ennek mi a jelentősége?
• Amennyiben igazuk van, a kréta-tercier eseményt üstökösök becsapódásával magyarázó elméleteket el kell vetnünk.
• Vagyis?
• Ezek között kiemelkedő népszerűségnek örvend az ún. Nemezis, vagy "halálcsillag" elmélete.
• Már hallottam róla! — bólogatott Assur-Uballit. — Valami köze van hozzá a Nobel-díjas Alvareznek?
• Igen, felség! Szerinte Napunk feltételezett halvány törpe kísérő csillaga — amelynek ő adta a „Nemezis”, azaz „Megtorlás” nevet — periodikusan üstököszáport indítana befelé az Oort-felhőből, ami ismétlődő becsapódásokhoz, és a becsapódásokból következő kihalásokhoz vezetne.
• Nem, ez túl sok. — a király egy pillanatra a kezébe temette az arcát. — Ilyet nem tesz Assur, ez már az utolsó ítélet volna. Eddig azt gondoltam, ritkábban történnek ilyen katasztrófák.
• Valóban ritkán fordulnak elő, felség, de mindegyik igen jelentős következményekkel jár. A Föld története során számos fajkipusztulással együtt járó katasztrófa tizedelte meg az élővilágot. Jelenlegi ismereteink szerint több, az élővilágban bekövetkezett nagy fajpusztulás, geológiai korszakváltás kozmikus eredetű katasztrófaeseménnyel kapcsolható össze.
• Elszörnyedek attól, amit mondasz. — Assur-Uballit szemmel láthatóan már megbánta, hogy kierőszakolta Sin-Mason professzor beszámolóját.
• A szóba jöhető kozmikus okok közül, felség, legismertebb, de nem az egyetlen az égitestek összeütközésének következménye. Ahogy már említettem, ma már igazoltnak látszik, hogy 65 millió éve a kréta és a harmadidőszak határán a feltűnő kihalást, amelynek leglátványosabb epizódja a dinoszauruszok kipusztulása, becsapódás, több kisbolygó vagy üstökösmag becsapódásával együtt járó globális katasztrófa okozta. Akkor szinte „kozmikus pergőtűz" alatt állhatott bolygónk. De nemcsak akkor fordult elő ilyen esemény. Bizonyítékok vannak arra, hogy az ordovicium és a szilúr időszakok határán, mintegy 455 millió éve, valamint a felső devonban, mintegy 365 millió évvel ezelőtt szintén több kisbolygó vagy üstökösmag becsapódása okozott jelentős fajpusztulást.
• Tehát már akkor is?
• Még ez se minden, felség! Bolygónk történetében az élővilágot ért legnagyobb mértékű, legdrámaibb kihívás még korábban, a felső perm végén, mintegy 250 millió évvel ezelőtt következett be. Az addig élt fajok 90-95 százaléka kipusztult. A katasztrófa méreteit és mélyreható következményeit jól jellemzi, hogy mind a szárazföldi, mind a tengeri élővilág nagymértékben sérült.
• Elég! — a király mintegy kegyelmet kérően tette fel a kezét. — Ha a Becsapódás ilyen óriási globális katasztrófával jár, annak Uballit háza nem veheti hasznát. Ahogy senki más sem. A Becsapódás sokkal szerényebb méretű kell, hogy legyen. Kérlek, arról tájékoztass, hogy most, a jelenben milyen lehetőségei vannak a Becsapódásnak. És ne feledkezz meg Assur kinyilatkoztatásáról! — fejből idézte: — Bár akkor Isten kezét nyögi, és a végítélet eljövetelét rettegi akkor majd a népek sokasága; neked és utódaidnak tudnotok kell, ez nem az Utolsó Ítélet, a Mindenek Ura még nem határozta el a világ népeinek elpusztítását. Az emberi nem végzetének, az Úr végső haragjának napja még nem érkezett el! Ez még nem az a nap! Az Úr, a Világ Minden Népének Istene nem pusztítja el, csupán vízáradatával megtisztítja a Földnek népeit. — egy pillanatra elhallgatott. — Kérlek, erre gondolj, az ilyen lehetséges Becsapódás esélyeiről beszélj nekünk!

Nagy csend támadt, mindenki feszülten figyelt. Mindenkin több-kevesebb mértékben nyomot hagyott LIX Assur-Uballit király látható megrendülése.

• Kérlek, nézd el nekem, felség, hogy mostantól inkább csak egyes objektumokat, illetve az azokkal kapcsolatos feltételezéseket fogom említeni.
• Éppen ilyesmire vagyok kíváncsi!
• 2004 júniusában felfedezték, majd ugyanazon év december 19-én újra megtalálták a 440 méter átmérőjű 2004 MN4 jelű aszteroidát. Az objektum a torinói skálán az eddig példátlan kettes besorolást kapta, mivel 2029. április 13-án, pénteken veszélyesen közel kerül a Földhöz. Ez a Becsapódás egyik lehetséges időpontja, felség.
• 2029. április 13. — Assur-Uballit előbb felvillanyozódott, majd újra elszontyolodott. A gyors fejszámolás számára kedvezőtlen eredményt hozott. Nem hitte, hogy akkor még életben lesz. — Tehát akkor? Pénteken és tizenharmadikán?
• Mint mondtam, ez csak az egyik lehetséges időpont, felség. A becsapódás esélyét az első jelentések 1:300-ra becsülték. Az égitest pályáját azonban több száz megfigyelés alapján pontosították. A NASA az ütközés esélyét előbb 1:60, majd 1:37-ben adta meg.
• Tehát egyre kevesebb esélyt adtak a Becsapódásnak?
• Úgy van, felség! A torinói skálán azonban négyesre módosították az 2004 MN4 jelentette veszély besorolását.
• Az mit jelent?
• Eddig ezen a skálán egyetlen előre jelzett aszteroida sem kapott egynél magasabb besorolást. A négyes fokozat szöveges leírása szerint "közeli találkozás, egy százalék esélyű becsapódás, regionális méretű rombolás" — ezt okozhatja az illető aszteroida.
• Mit tudunk még erről az aszteroidáról?
• Az ismert csillagász, Paul Floyd szerint a 2004 MN4-et valószínűleg szikla alkotja, mint a legtöbb aszteroidát. Ezt azt jelenti, hogy a légkörben nagy része elégne.
• Tehát nem okozhat jelentős katasztrófát.
• Ez sem biztos, felség, mert a másik lehetőség az, hogy vasból van.
• Vasból?
• Igen. Ebben az esetben viszont szinte sértetlenül jutna el a felszínig, ahol a mérete alapján 100-150 hidrogénbomba erejével pusztítana. Nagyjából ez jelenti a másik végletet, felség.
• Van még más is?
• Amerikai kutatók számítógéppel modellezték a Föld felé tartó 1950 DA jelű aszteroida esetleges becsapódását. Ez egy körülbelül egy kilométer átmérőjű szikla. A Kaliforniai Egyetem szimulációja szerint, ha az Atlanti-óceánba zuhanna, nyomában 120 méteres szökőár söpörne végig az Egyesült Államok keleti partjain.
• Az körülbelül akkora, amit a királyi iratok említenek! — élénkült fel Assur-Uballit.
• Csakhogy az 1950 DA néven ismert kisbolygó csak 2880. március 16-án ér földközelbe.
• Mikor?
• 2880. március 16-án.
• Az igen soká van!
• Viszont az eddigi számítások alapján megvan az esélye, hogy az Atlanti-óceánba csapódik, 60 ezer kilométer per órás sebességgel. De az esély elég csekély, mindössze három tized százalék.
• És az időpont messze túl van a Prófécia adta intervallumon.
• Ezt a kisbolygót először 1950. február 23-án látták, de mindössze 17 nappal a felbukkanása után már el is vesztették szem elől. Legközelebb ötven esztendő múlva, 2000 szilveszterén találtak rá. Bár annak esélye, hogy az 1950 DA a Földbe csapódik, csupán 0,3 százalék, ez az egyetlen eddig észlelt kisbolygó, melynek esetében nem teljesen kizárt ez a lehetőség.
• Az egyetlen?
• Igen, felség. Az eddig ismert kisbolygók közül ez az egyetlen. Viszont ez is jelzi számunkra, hogy geológiai szemszögből nézve sokszor történt már ilyen esemény a múltban. Most egy Ward nevű csillagászt idézek: A dinoszauruszok kora óta akár hatszázszor is becsapódhatott az 1950 DA-hoz hasonló méretű kisbolygó a Földbe.
• Akár hatszázszor is… — mormolta a király.
• A továbbiakban ejtenék még néhány szót az említett szimulációról, felség, mert igen tanulságosnak tartom. Az a benyomásom, hogy a Becsapódás utánra felállított akcióterveink nem veszik figyelembe a jelenség összes lehetséges következményét.
• Halljam! — nyögte a király. Nem kerülte el figyelmét a professzor szavaiban megbúvó támadó él. A Malemmuban dolgozó tudósok közül sokan etikai problémákat láttak abban, hogy Uballit háza reményeit a Becsapódásra, a földi civilizáció összeomlására alapozza, de ezek közül szinte egyedül Sin-Mason volt az, aki hangot adott kételyeinek.
• A szimulációban az aszteroida az Atlanti-óceánba zuhant, körülbelül 600 kilométerre az amerikai partoktól. A valóságban is feltehetően itt történne a becsapódás. Az ütközés hatása egy 60 ezer megatonnás TNT bomba robbanóerejével lenne egyenlő, és egy csaknem 20 kilométer átmérőjű körben teljesen kiszorítaná a vizet, egészen az öt kilométer mély tengerfenékig, sőt még a tengerfenékbe is krátert vájna.

Döbbenten hallgattak.

• Ezután minden irányba elindulnak a hullámok. A filmekben mindig csak egyetlen nagy hullámot látni, valójában hullámok tucatjai alakulnának ki. Az elsők még kisebbek lennének, de azután egyre magasabbak érkeznének, körülbelül három-négypercenként. A hullámok végigsöpörnének az Atlanti-óceánon és a Karib-térségen. Két órával a becsapódást követően 120 méteres hullámok érnék el Amerika keleti partjait, két órával később a teljes partvonalon legalább 60 méteres hullámok söpörnének végig. Európába 8 óra alatt érne el a szökőár, 10-15 méteres hullámok formájában. A hullámok földcsuszamlásokat okozhatnának a tengerfenéken is, ami másodlagos szökőárakhoz is vezethetne. Ez az említett szimuláció tanulsága, felség. Mindennek az emberi civilizációra gyakorolt hatását inkább nem részletezném.
• Igen, ez nagyon tanulságos. — őfelsége nem akart belegondolni, mivel járna az említett katasztrófa. — Az összes, a Becsapódás lehetőségét magában hordozó objektumot megemlítetted?
• Nem, felség.
• Van még?
• Igen, felség.
• Halljuk!
• A közelmúltban nagy port vertek fel az Apophis nevű aszteroidáról szóló hírek. Ez az objektum 2036-ig egyre közelebb kerül hozzánk. A bolygónk irányába másodpercenként 13 km-es sebességgel rohanó égitest a halál és a pusztítás egyiptomi istenéről kapta nevét.
• Mekkora ez az Apophis?
• 390 méter átmérőjű aszteroida. A csillagászok most ezt tartják a legveszélyesebbnek.
• Helyben vagyunk! — rikkantott a király. Az Apophis határozottan tetszett neki.  Mérete nem tűnt nagyon nagynak.
• Ez a számunkra megfelelő kődarab!
• Tízezer hirosimai atombomba erejével csapódna be, felség!
• Jó, jó. — a király egy kissé újra elszontyolodott, de gyorsan erőt vett magán. Ez mégsem pusztítaná el a teljes földi életet! A 2036-os dátum ugyan szintén elég távolinak tetszett, de ha az aszteroidát csak 2005-ben fedezték fel, akkor talán a pályáját sem ismerik elég jól. Hol volt ez a kődarab 2005-ig? — Az előbb említetted a földközeli objektumok veszélyességét szemléltető tízes Torinói-skálát. Az Apophis azon hányast kapott?
• Az objektum négyes fokozatot kapott és egy a harminchéthez az esélye, hogy ütközik bolygónkkal.
• Most hol van?
• Az aszteroida egyre közelebb kerül hozzánk.
• Egyre közelebb?
• 2029-ben már alacsonyabban fog keringeni bolygónktól, mint a 36 ezer kilométeres magasságban lévő távközlési műholdak. Akkor már távcső nélkül is láthatóvá lesz.
• Mindenképpen ütközni fog a Földdel?
• Annyi ellenesély van, hogy addig az óriásbolygók gravitációs erői kissé módosítják a pályáját.
• Ez megtörténhet?
• Igen, felség. A Jupiter és a Szaturnusz a múltban valószínűleg számtalanszor megtette már a Földnek ezt a szívességet különböző aszteroidák esetében.
• Ha nem teszik meg?
• Ellenkező esetben előbb-utóbb a Földbe csapódik. Hacsak az emberek addig nem lépnek valamit a kozmikus katasztrófa elhárítása érdekében.
• Mit tehetnek ellene?
• Már folynak az előkészületek.
• Kérlek, mostantól erről beszélj! Tudni akarom, mit tesznek a világ jelenlegi hatalmasságai a Becsapódás elkerülése érdekében!
• A jelenlegi számítások szerint az Apophis nem a Föld centruma felé tart, így elég, ha csak 300 méterrel térítik el eredeti útvonalától. Az Európai Űrügynökség műholdakkal térítené el. A program neve: Don Quijote-misszió.
• Harc a szélmalmok ellen! — nevetett fel a király. Mivel a hallgatóság nem derült vele, gyorsan erőt vett magán.
• A ESA jelenlegi programja szerint, — folytatta a professzor. — két űreszközt vetnének be az Apophis ellen. A kettő közül először a Sancho névre keresztelt szonda állna az aszteroida körüli pályára, és ez közvetítené, a későbbiekben odaérő Hidalgo nevű szonda becsapódásának körülményeit, a fenyegető égitest pályaelemeire gyakorolt hatását. Az égitest újabb megfigyelésére és pályaszámításokra csak 2013-ban nyílik ismét lehetőség.
• Don Quijote-misszió. Sancho és Hidalgo. — mosolygott Assur-Uballit. — Érdekelne a földi társadalom többi védelmi intézkedése. Kérlek, beszélj ezekről, feltéve, ha vannak még ilyenek!
• Természetesen, felség! Tudomásom szerint több tudományos központban is folyik olyan munka, amelynek célja az aszteroida-becsapódások veszélyének racionális felmérése. A NASA több tudományos munkacsoportot is szervezett a témakörben. Az amerikai tudósok azon a véleményen vannak, hogy ezek a vizsgálatok azért különösen érdekesek, mert a becsapódások esélye nagyon kicsi, míg a következmények óriásiak lehetnek. Ráadásul a tudósok előre tudják jelezni a becsapódást, amennyiben időben felfedezik az aszteroidát.
• Igen. — vetette közbe nagy nyomatékkal a király. — Ha időben felfedezik.
• A Csendes-óceán partvidékén kiépített földrengésfigyelő és szökőár-előrejelző rendszerhez hasonlóan aszteroidafigyelő rendszert is ki lehetne építeni az amerikaiak szerint.
• Ezek szerint jelenleg még nincs ilyen kiépítve!
• Nincs, felség.  Egy NASA vezette kutatás azt tűzte ki célul, hogy 90 százalékban képes legyen felfedezni a Föld felé tartó, egy kilométernél nagyobb átmérőjű aszteroidákat. A jelenlegi kutatási projektekkel 2030-ra a globális katasztrófával fenyegető becsapódások 90 százalékát előre tudjuk majd jelezni.
• Állj, állj! — csapott le Assur-Uballit. — ezek szerint: Először: jelenleg még az összes „nagyobbat” sem észlelik! Másodszor: ha a projekt megvalósul, leghamarabb 2030 körül lesznek abban a helyzetben, hogy komoly hatásfokkal észlelhessék a veszélyes objektumokat! Harmadszor: csak azokra az égitestekre koncentrálnak, amelyek előre prognosztizálhatóan globális veszélyt jelentenek, tehát azokra nem, amelyek nem sodornák végveszélybe az emberiséget, „csupán” olyan mértékben pusztítanák el a civilizáció kommunikációs és energetikai rendszerét, ahogy azt mi a Becsapódás kapcsán lefektetett akcióterveinkben feltételezzük. Végül negyedszer: 2030-ban is csupán a potenciálisan veszélyes objektumok legfeljebb 90 %-át tudják majd előre jelezni. Jól mondtam?
• Nagyjából igen, felség. Néhány kisebb kiegészítést azonban szívesen tennék.
• Ne fáradj velük! Mindebből számomra az derül ki, hogy a jelenlegi előrejelzési és védelmi rendszertől bármikor, akár ebben a másodpercben is megtörténhet a Becsapódás.
• Így van, felség.
• Az előrejelzések meglehetősen esetlegesek
• Valóban, felség. Erre jó példa egy másik, korábban igen veszélyesnek ítélt objektum: az 1997 XF11 jelű kisbolygó. 1998-ban nagy vihart kavart a bejelentés, hogy az égitest 2026. október 28-án ugyanazt a helyet szeretné elfoglalni a térben, mint a Föld.
• Becsapódás 2026-ban?
• Elvetették, felség. A pontosabb pályaszámítások alapján lehiggadtak a kedélyek. A kisbolygó körülbelül 900 ezer kilométerre halad majd el mellettünk, így a becsapódás esélyét már nullának tekintik.
• Kár.
• A másik eklatáns példa a 2000SG344-es számú meteorit volt. Csaknem pánikot keltett, amikor közölték, hogy az égitest hamarosan összeütközik a Földdel. Aztán kevesebb, mint egy nappal később kiderült, hogy a meteorit bő 5 millió kilométerrel elkerüli a bolygónkat.
• Ekkorát tévednek?
• Igen, felség. Egyébként a csillagászok továbbra is szemmel tartják az objektumot.
• Mekkora?
• 30-70 méteresre becsülik.
• Tehát kicsi.
• Arról, hogy mekkora pusztítást okozna, meglehetősen eltérő becslések láttak napvilágot. Néhány tudós erősen kritizálta azt a jelenséget, hogy a média hamarabb tudott az összeütközés veszélyéről, minthogy az adatokat ellenőrizni lehetett volna.
• Ez a történet nagyon érdekesnek tűnik.
• 2000. szeptember 29-én fedezte fel az objektumot David Tholen és Robert Whiteley a Canada-France-Hawaii 3.6 méteres teleszkópjával. Ez péntekre esett. Még aznap a Nemzetközi Csillagászati Szövetség bejelentette, hogy egy az ötszázhoz annak az esélye, hogy az aszteroida eltalálja a Földet 2030. szeptember 21-én.
  Lázas izgalom támadt, mivel eddig még egyetlen objektumot sem fedeztek fel, ami ennyire nagy veszélyt jelentene a Földre. Ahol becsapódik, az eredmény rendkívül pusztító lesz. A bejelentés nem hagyott kétséget afelől, hogy hatalmasabb lesz a robbanás, mint a valaha is épült legnagyobb atombombáé lenne.
• Az a kis aszteroida művelné ezt?
• Igen, felség. A bejelentés után a csillagászok átnézték a régebbi megfigyelési adatokat, hogy még pontosabban meg tudják állapítani a meteor pályáját. Ekkor szűnt meg a pánik. Az eredmény: 2030-ban a hatalmas szikla csupán ötmillió kilométerrel, de elkerül minket.
• Az közel lesz?
• A távolság alig 12-szer annyi, mint a Föld-Hold távolság, felség.
• Tehát nem csapódik belénk.
• Még ezt sem ellenőrizték száz százalékban. Jelenleg a 2000SG344-es aszteroida 15 millió kilométerre van tőlünk és távolodik.
• Mindez nagyon elgondolkodtató. Mit tudunk még a földi védelemről.
• A csillagászok az utóbbi évtizedben arra a következtetésre jutottak, hogy annak ellenére, hogy csak százezer évenként találkozunk eggyel, de a nagy aszteroidák mégiscsak veszélyeztetik a földi életet. Az ügyben Nagy-Britannia lépett fel kezdeményezőként. Az angol kormány felkérte a többi országot, hogy működjenek közre egy 22.5 millió dolláros teleszkóp építésében a déli féltekén, amivel tanulmányozhatják a nagy meteorok útját. Sir Crispin Tickell, Nagy Britannia volt ENSZ-nagykövete szerint a katasztrófa esélye nagyon kicsi, de a hatása óriási lenne. Habár már eddig is milliókat költenek a földközeli objektumok megfigyelésére, a tudósok elismerték, hogy sötétben tapogatóznak.
• Amit tudtunk eddig is.
• Ez nehéz dolog, felség.  Az aszteroidák 10-20 km/s sebességgel száguldoznak, a csillagászok pedig megpróbálják megbecsülni a pályájukat. A NASA szerint még csak a másfél kilométernél nagyobb objektumok felét tudták azonosítani.
• Az siralmas. Mármint az ő számukra!
• A csillagászok szerint az új 3 méteres teleszkóp sokkal messzebb és nagyobb szögben képes látni, ezzel segítve a tudósok munkáját. Az angol csillagászok szerint az új berendezéssel már 10-100 év távolságból láthatnánk a közelgő veszélyt és felkészülhetnénk az ellentevékenységre.
• 10-100 év? És ha csak egy évre lenne tőlünk a meteor, vagy egyéb objektum?
• Akkor csak a romok eltakarítása várhatna ránk, felség.
• Úgy van! A Becsapódás után mindenképpen ránk fog várni. Ez is. És minden más.
• Az angol jelentés kilenc olyan objektumot sorolt fel, ami 1991. óta veszélyes lehetett volna a Földre. Arra is kitérnek, hogy itt az ideje felkészülni a védekezésre, és megtalálni a módot egy ilyen meteor elpusztítására.
• Ami azt jelenti: jelenleg nincsenek ilyen eszközök.
• Azt jelenti, felség.

Ekkor szinte berobbant az ajtó, és egy piros egyenruhát viselő palotaőr vágódott be az ajtón. Mindenki megrökönyödve fordult felé.

• Mit képzelsz, fiam! — bőgött felé dühösen a király. A palotaőrségnek semmi keresnivalója sem volt a beszámolón.
• Felség! — makogta a fickó. — A herceg…
• Miféle herceg?
• Sharrukin herceg, felség!

Harmincöt év körüli izmos, sudár termetű szőke férfi nyomult a terembe. A megszeppent palotaőrt egyszerűen a gallérjánál fogva kitessékelte a folyosóra, és becsukta utána az ajtót. Assur-Uballit ingerülten pattant fel a helyéről.

• Nagyapa! — kiáltotta a férfi, és döngő léptekkel indult a trónszék felé.
• Sharrukin! — nyögte LIX. Assur-Uballit. — Nem szeretem, ha megzavarod a beszámolót, fiam!
• Nem érdekel a beszámolód, nagyapa! — felelt sztentori hangon az érkező. — Miért küldtél üldözőket Theodora után? Miért hagyod, hogy a pszichopata Ninurta vezetésével legyilkolják őket? Hogy engedheted, nagyapa!

LIX. Assur-Uballit kínos zavarban volt. Miért hiszi ez a süvölvény, hogy a korlátlan hatalmú uralkodó számadással tartozik neki? Ráadásul itt, a beszámolók előtt? Mit képzel ez a kamasz? Most már kötelező rendre utasítani, és addig a hallgatóság sem távozhat. Hadd tudják meg, ki viseli a kalapot az uralkodóházban.

• Sharrukin fiam! — zengte ünnepélyes, emelt hangon. — Megfeledkeztél magadról a magas rangú alattvalók előtt. Lehetőséget adok neked a bocsánatkérésre! — és kecses mozdulattal csókra nyújtotta a kezét.

Csakhogy elszámította magát. Sharrukin herceg nem az a fajta udvaronc volt, akinek őt a nagyapja hitte. Egészen más fából faragták.

• Ez fontosabb kérdés, mint a sületlen ceremóniáid, nagyapa! Követelem, hogy azonnal állítsd le a Theodora utáni hajszát! Ha ugyan él még az unokatestvérem!
• Theodora megszökött, fiam, és én… — kezdett magyarázkodni szinte akarata ellenére a király, de az unokája félbeszakította:
• Ha megszökött, hagynod kellett volna! Odakint soha senki el nem hitte volna neki, ha elárulja Malemmut, meg Uballit házát! Az eszelős üldözés meg a sok undorító gyilkosság azonban felnyitja a világ szemét, nagyapa! Hogy’ művelhettél ekkora baromságot? Állítsd le azonnal!

Assur-Uballit a szívéhez kapott. Joshua azonnal mellette termett, és a hallgatóság tagjai közül is néhányan. A többi csodaváró izgalommal figyelte a szokatlan vitát.

• Ha mától kezdve jelentős időt töltesz itt, fiam…
• Dehogy maradok, nagyapa! Mihelyt veled beszéltem, visszamegyek, hátha még tehetek valamit Theodora érdekében! Hogy’ tehetted ezt, nagyapa?

Ekkor Chang Hua alig láthatóan valami jelet mutatott a fiatalembernek. Sharrukin — bár csak a szeme sarkából vehette észre — azonnal megértette:

• Talán nem is te voltál, nagyapa? Talán az őrült és közveszélyes fiad fundálta ki? Kitelik tőle!

A hallgatóság felmorajlott. A Trónörököst senki sem szerette, de a köteles tisztelet mindenkit megakadályozott abban, hogy ilyen hangon merjen beszélni róla. Sharrukin herceg vakmerősége mindenkinek imponált.

— Fiam, a monarchia…

• Nem érdekel a monarchia, nagyapa! Az unokatestvérem élete érdekel! Ha másutt akar élni, joga van hozzá! Ha rászabadítod Ninurtát és vérszomjas pribékjeit, egy követ fújsz a gazember fiaddal! Azonnal állítsd le!
• Fiam, a monarchia… — dadogta a király. Azt akarta mondani, hogy a monarchia tekintélye megköveteli, hogy az ehhez hasonló vitákat szigorúan négyszemközt bonyolítsák le. De nem tudta a mondatot végigmondani, és ezért a sírás környékezte.
• A monarchia, nagyapa? Csupán azért helyeslem a monarchiát, mert a világban uralkodó átláthatatlan problémák megoldására képes lenne komoly és emberhez méltó koncepciót felállítani és véghezvinni, amire a jelenlegi nemzetközi közösségnek nincs alternatívája. A monarchia önmagában egyáltalán nem jó, de képes lehet a mindent átszövő hatalmi meg profitérdekek irdatlan gubancának gordiuszi csomóját átvágni! Képes lehet az összemberiség érdekében dolgozni, képes lehet minden ember megélhetését biztosítani! Képes lehet felszámolni a szegénységet! Ezért helyeslem a monarchiát, nagyapa, és csak ezért. A monarchia csak akkor ér valamit, ha a király tökéletesen tisztességes, értelmes és erélyes. Ha azonban a saját unokáját sem képes megvédeni a fia által ráuszított nyavalyás pribékektől, akkor egyik sem! Követelem, hogy rekeszd ki a trónöröklésből a fiadat, de minél előbb! Ha nem akarod Theodorára, vagy rám ruházni, fogadj örökbe valakit! Akár innen! — körbenézett. — Chang Hua, Sin-Mason, vagy Sámuel megfelelő lenne! Csak ennyit akartam mondani, nagyapa! — azzal kiviharzott a teremből.

LIX. Assur-Uballit kétségbeesett tekintettel bámult utána. Mielőtt Sharrukin kiment volna a Beszámolók Csarnokából, elhaladt a hátul álldogáló Chang Hua mellett. A szemével barátságosan ráhunyorított a kínaira, és elhaladtában mutatott neki valami kézjelet. Kettejükön kívül senki sem vette észre. Chang Hua megértette: „Köszönöm az eszközt, kiválóan működik. Nagyszerű barát vagy.”

A kínai arcán földöntúli mosoly ömlött szét. Finoman, alig láthatóan meghajolt a távozó után.

Assur-Uballit kétségbeesetten ácsorgott a trónja mellett, kezével a karfára támaszkodott. Mit rontott el, hogy ilyen megaláztatás érhette? Nagyon szerette Sharrukin herceget, de minden igyekezete ellenére sohasem tudott igazán közel kerülni a fiatalemberhez. Sharrukin gyűlöli a Trónörököst, ezt mindenki tudta. Az már nem volt közismert, hogy a herceg szent meggyőződése, hogy a szülei halála a nagybátyja lelkén szárad, aki így avanzsálhatott előre, Trónörökösnek. Szegény fiú! Nem elég, hogy fiatalon árvaságra jutott, még a nagybátyját is gyilkosnak tartja! Micsoda csapás!

Assur-Uballit megkövülten állt. Hirtelen tudatosult benne, hogy a Beszámoló hallgatósága még mindig itt van, és döbbenten figyeli őt.

• A beszámolónak vége! — támadt rájuk. — Mindenki kifelé! Takarodjatok!

Kapkodva szedelődzködtek, szinte menekültek. Amikor az utolsó is kisurrant a teremből, LIX. Assur-Uballit a palotaőröket és a szolgákat meg sem várva saját felséges, uralkodói kezével csapta be utánuk az ajtót.

Patakokban folyt róla a víz. Hangosan zihált. Talán dicső őse, a hős Sin-sar-Iskhun is valami ilyesmit érezhetett, amikor parancsot adott a máglya elkészítésére?

 

 

 

 

 

 

HÉTFŐ

Május 16.

09 30

Tours

Franciaország

 

Az ütött-kopott vén Citroen köhögve-prüszkölve tette meg az utat Tours-ba. Suzanne vezetett, mert a kocsinak lelke volt, és az csak vele tartott barátságot. A korán kezdődő nagy melegben a nyitott kocsi nem is volt kényelmetlen.

Suzanne egykori férje megtermett, kövér ember lehetett, mert Robert Frazeren erősen lötyögtek a ruhái. A nevetséges culotte, amely megnyerően különös keveréke volt a sortnak és a térdnadrágnak, már jóval azelőtt kimehetett a divatból, hogy a kis Bobby Frazer megtanult járni. A színével a nadrágtól erősen elütő sportzakóval sem volt jobb a helyzet, de ez valamivel modernebb ruhadarab volt, nagy keletje lehetett volna egykor, a háború utáni szegénységben. Viszont méretes válltömésével kiválóan álcázta a hónaljtokot, a benne lapuló fegyverrel. Sebaj, gondolta Sir Robert, nyilván ennek a megjelenésnek is megvannak az előnyei, csak meg kell őket találni, és hozzájuk kell szabni a nyomozás stílusát. Komoly előny lehetett például az, hogy aligha volt Európában olyan épeszű ember, aki ebben az öltözékben rendőrnek nézte volna. Suzanne sem maradt el mögötte eleganciában: megjelenése alapján bárki nyugdíjas postáskisasszonynak, vagy aktív takarítónőnek nézhette volna. Ketten együtt pedig: meglett, régimódi házaspár, akik nem sok vizet zavarnak. Mindegy, gondolta Frazer, ha ez van, ezt kell kihasználni.

Frazer a laptop és a nyilvántartás segítségével már kora reggel kiderítette, hogy Theodora és Rusztem egy teljes napot a szállodában töltöttek. Reggel érkeztek, és csak másnap távoztak, valószínűleg este, mert az ebédet még elfogyasztották. Mire jó az internet! Vajon miért tettek így?

• Akit üldöznek, — morfondírozott Robert a magányos sarokasztalnál, ahol megálltak kávézni. — a lehető leggyorsabban igyekszik elmenekülni. Legfeljebb megszáll ott, ahová este eljut. Ezek tudták, hogy üldözik őket, mégis ott maradtak egész nap, és másnap is. Miért?
• Maga szerint miért, Robert?
• Mert valami dolguk támadt. Tudni akarom, mi volt az!
• A szállodában elárulják?
• Nem, mert nem tudnak róla ők sem. Mellesleg, teljesen berendezkedtek. Gabrielle Dumont kedves leveléből tudjuk, visszavárják őket. Ez azt jelenti, hogy a holmijuk egy jelentős részét szándékosan ott hagyták. Miért? Többé nem jönnek vissza!
• Miért ne jönnének?
• Mert a menekülés logikájának ellentmondana. Miért hagyták ott a holmijukat?
• Ennek biztos van valami oka! Magától ilyet az ember nem tesz. Talán meglepték őket?
• Nem hiszem. Ha ezek meglepik őket, akkor aligha tudtak volna elmenekülni. Más oka lehet. Valami fontos döntésre juthattak. Valamit változtattak addigi taktikájukon.
• Hogyan tudunk erre rájönni?
• Ön fogja kideríteni, Suzanne. — nevetett a szemébe Robert.
• Én?
• Ön hát!
• De hogyan?
• A szálloda alkalmazottai alighanem tudnak valamit, amiről nem is sejtik, hogy nagyon fontos. Ez törvényszerű, mert sokan vannak, figyelnek, és sokat fecsegnek. A szálloda olyan helyszín, ahol lehetetlen, hogy minden titokban maradjon, és minden úgy történjen, ahogy a tettesek akarják.
• A tettesek?
• Dumont asszony írta, hogy keresték őket. Azok csak a tettesek lehettek. A levél nekem azt sugallja, hogy a tettesek azóta is beszédtémát képeznek a szállodában.
• Mit kell tennem?
• Fecsegnie kell, kedvesem! Közben figyelni minden apró elszólásra!

 

Félóra múlva a Hotel Chantepie presszójában ültek. Kedves vidéki házaspár módjára viselkedtek, lassan barátságba keveredtek az ott lebzselő vendégekkel és alkalmazottakkal. Robert közben módot talált arra, hogy finoman elsétáljon Theodora és Rusztem szobája előtt. Semmi érdemlegeset nem tudott felfedezni. Viszont tüstént felkapta a fejét, amikor egy londiner fiú esett be a presszóba, és kólázni kezdett.

• Azon a szinten dolgozik. — súgta Suzanne fülébe. — A munkarendjük alapján látnia kellett vagy a menekülőket, vagy a tetteseket!

Suzanne finoman bólintott, majd a pulthoz ment, és valami elképesztő mennyiségű süteményt rendelt. Robert értetlenül nézett rá, de amikor a nő jó vidékies habzsolásba fogott, ő is nekiállt. Egy perc múlva Suzanne leintette.

• Jaj nekem! — mondta jó hangosan a nő. — Nem tudom megenni! Ugye te se! — jól hátba vágta Robertet.

A férfi már csaknem rávágta, dehogynem, elbír ő ennél nagyobb adaggal is, de még idejében észbekapott.

— Nem, drágám! — sajnálkozott inkább. — Rossz a gyomrom!

Suzanne fürgén odaintette a londinert:

• Nem kéred ezt a sütit, kedveském? Nem bírunk vele! — a londinernek nagyot csillant a szeme. — Gyere, ülj ide hozzánk! — kapacitálta kedvesen a nő. — a fiúnak nem kellett többször mondani, szinte átröppent az asztalukhoz.
• Valóban megehetem?
• Pusztítsd el, kisfiam, mi nem bírunk vele! — mire a londiner úgy vetette magát a süteményre, mint valami kiéhezett ragadozó. — Suzanne nagymamás szeretetteljességgel nézegette. — Azt beszélik, hogy itt nálatok furcsa figurák jönnek-mennek!
• Máskor nem, csak mostanában! — mondta két fél krémes közt a fiú. — Arra tetszik gondolni, amelyik kivett a kukából egy igazolványt?
• Kukában turkáltak? — szörnyülködött a nő. — Szegény emberek lehettek talán? Menekültek?
• Dehogy voltak azok menekültek! Inkább gengszterek! Még fegyverük is volt. — közben jóízűen falt. — Egyébként nagyon furák voltak, mintha robotok lettek volna! Olyan kifejezéstelen tekintetük volt, mint egy döglött rotweilernek!
• Mit mondott? — kérdezte néhány perc múlva Robert. A süteménnyel súlyosbított, rosszul artikulált franciaságot végképp nem értette.
• Azt hiszem, megtudtuk, amit akartunk. — felelte a nő. A többit már az autóban mesélte el.
• Ha a tettesek a kukában találtak igazolványt, az csak egyet jelenthet: Theodora és Rusztem itt, Tours-ban személyiséget váltottak.
• Azaz?
• Hamis iratokat szereztek be. A hamisítónak itt kell lennie a városban!

Suzanne megtette a magáét, most Robert következett. Előbb felhívta Marshallt:

• Kérlek, tegyetek hozzá a költségszámlámhoz még ötezer eurót!
• Az rengeteg pénz, Robert!
• Becslésem szerint ennyibe kerülhet Tours-ban egy hamis igazolvány. Persze lehet, hogy több.
• Hamis igazolvány?
• Theodora és Rusztem itt készíttettek maguknak új igazolványt!
• Az más! Találd meg őket! A pénzre ne legyen gondod!

 

Suzanne egy presszóban várakozott. Következett Robert magánszáma. Hosszú rendőri pályafutása során nagyon sokszor hallotta, hogy is megy ez. Eljátszotta az együgyű angol könyvelőt, akinek hamis papírokra lenne szüksége, mert keresi a rendőrség.

• Mennyit sikkasztott, bátyám?

Már a harmadik ilyen kérdés után útba igazították. Egy órájába se telt, máris ott ült a hamisító műhelyében. Óvatosan körülnézett. Mintha nagy hirtelen takarítottak volna ki valami hatalmas felfordulás után. Lyuk a falban. Golyó ütötte volna? A mester izzadságban fürdött, koszos fehér atlétatrikót és kopott szürke sortot viselt. Előtte a rozoga asztalon egy pohár pastis. Meg egy pohár vörösbor. Hol ebből kortyolt, hol abból. Frazert is kínálta, de ő elhárította. Furcsa kuporgó ülésmódja gyanút keltett Frazerben. Lehajolt a cipőfűzőjéhez, közben kiszúrta a pedált az asztal aljának belsején, a fickó bal lába közelében. Az biztos nem kuplung. Jó lesz vigyázni.

• Háromezer euró! — jelentette ki a férfi.

Nem néz ki többet belőlem, gondolta Frazer.

• Nézze, nem kell igazolvány. Megkapja a pénzt, de nekem tudnom kell, milyen névre csinált igazolványokat pár napja egy fiatal férfinak és egy nőnek.

A fickó szemében eszelős rémület villant.

— Maga rendőr? — Frazernek úgy tűnt, inkább reménykedés, mint félelem süt a kérdésből. Elővette a brit rendőrigazolványát. Az idejét se tudta, mikor kellett utoljára.

• Frazer főfelügyelő, brit bűnügyi rendőrség! — mivel látta a férfi habozását, kivágta az orra elé a nyúzásos gyilkosságról szóló cikket.
• Nézze, őket üldözik! Egy rakás gonosztevő van a nyakukban! Ez vár rájuk, ha elkapják őket! — furcsán villant a férfi tekintete. Frazer figyelmét nem kerülte el.
• Mary és Thomas Pollacek! — nyögte a fickó. — Kanadaiak.
• Rendben van! — tolta elé a pénz, és felállt, mint aki távozni akar. A szeme sarkából látta, hogy a fickó megkönnyebbülten mozdul, és ellép a pedál közelből.

Hirtelen visszafordult, elrántotta a hamisítót, lenyomta a kanapéra, és elkapta a nyakát.

• Mi az, amit nem mondott el nekem?
• Itt voltak! — makogta halálra váltan a fickó. — Itt voltak a csirkefogók!
• És maga elmondta nekik?
• El. — lehelte alig hallhatóan a férfi. — Borzasztóan brutálisak voltak.
• Hogy’ úszta meg élve?
• Éppen megjött a bátyám öt haverjával. A bátyám ökölvívó. A haverjai is azok.

Nem véletlenül jöttek, és nem a bátyád, gondolta Frazer, te hívtad ide őket a pedállal. Megmentették az életedet. Csakhogy nekik két-három perc a reakcióidejük, és te addig elköpted a neveket. Éppen a végszóra érkezhettek.

Most már valóban menni készült.

• Főfelügyelő úr! — szólt utána a fickó.
• Igen?
• Főfelügyelő úr, az egy nagyon rendes srác volt! Ugye, nem esett baja?
• Magától eshetett volna!
• Nem főfelügyelő úr! Ez az e-mail címe! Azonnal értesítettem őket. Tudják, hogy el kellett mondanom az új nevüket azoknak a gazembereknek!

 

— Kanadai papírjaik vannak, de nem mentek Kanadába. — mondta Suzanne-nak. —Lehet, hogy továbbra is Franciaországban vannak.

        Felhívta Marshallt és Ligit. Tudni akarta, hogy „Mary és Thomas Pollacek” elhagyta-e Franciaországot.

 

HÉTFŐ

Május 16.

11 25

(helyi idő szerint 05 25)

New York

 

        Rex E. Hieronymus Goodking a karosszékében elterülve telefonált.

• Félmillió dollár? Megadjuk neki! Nem, azt mondtam, megadjuk neki! Intézze el! De előbb hívja fel a Tűlovagot, és mondja neki a következőt: Figyeljen! Kövessék a fickót, és költöztessék át! Igen, azt mondtam, költöztessék át! Legjobb volna repülőgépen, étteremben, nyílt utcán. Ha sokan látják összeesni, éppenséggel nincs titok, és nincs mendemonda! Voltaképpen mindegy, hogy hol! Nem, azt akarom, hogy maga intézze el! Utána jelentsen! Fizesse ki a megbízottakat! Igen, igen, maga! Futja abból, amivel tartozik nekem! A Tűlovag és a csapata utána térjen vissza Németországba! Nem! Ha nem teszi meg, nincs üzlet, maga seggfej! Tegye meg és kész!

Dühösen lecsapta a kagylót. Némelyeknek igen nehéz a felfogásuk. Milyen maffiózó az, aki ennyire ódzkodik egy közönséges gyilkosságtól? Ráadásul olyantól, amelyért biztosan nem fog ülni, hiszen sohasem jönnek rá, hogy gyilkosság.

Dühös volt, mérhetetlenül dühös. Egyre jobban zavarta Arshak létezése. A fickó ugyan génkezelt, mégsem hűséges. Illetve, nem hozzá hűséges. Ami majdnem ugyanaz. Arshak gyűlöli. Ugyanazért gyűlöli őt, mint Sharrukin. Mert szerintük meggyilkoltatta a bátyját és a sógornőjét. Valóban megölette őket, de mit számít az ma már? Reálpolitikusnak kell lenni, nem szabad a múlt sebein rágódni.

Sharrukin gyűlölete voltaképpen nem veszélyes, mert mindig mondhatja, hogy az unokaöccse a trónöröklési sorrendet akarja felforgatni, ezért talál ki nevetséges vádakat. Ezzel Sharrukin bármikor leszerelhető, de Arshak nem. Éppen ezért Arshak gyűlölete veszedelmesebb. Hamarosan meg kell tőle szabadulnia.

Dühös volt az apjára is. Őfelsége, LIX. Assur-Uballit hivatalosan értesítette, hogy a Globális Királyi Véderő számára egyetlenegy Stryker gyalogsági harcjárművet sem fog tőle vásárolni. A nyomorult! Egyetlenegyet sem! Példátlan! Sámuel tábornokra, a katonai szakértőre, aki valószínűleg részben a dolog mögött állhatott, nem tudott komolyabban haragudni. A fickó nyilván a munkáját végezte, méghozzá lelkiismeretesen és jól. Emellett igaza is van, mert a Strykerek rettenetesen drágák és nem túlságosan jók.

Goodking voltaképpen nem százötven, csak tizenöt Strykert akart rásózni a Globális Királyi Véderő szárazföldi alakulataira, de attól a tizenöttől minél sürgősebben meg kellett volna szabadulnia. Azért mondott százötvenet, mert eleve tudta, hogy elutasítják. Azt remélte, az eredeti felvetés tíz százalékában biztos meg tud egyezni az apjával. De őfelsége, LIX. Assur-Uballit királyi szavával utasította el. Ezek után többé fel sem vetheti!

A tizenöt Strykert eléggé sötét úton-módon, potom pénzért szerezte, és búsás felárral akarta értékesíteni egy afrikai regionális konfliktusban. A hülye hadúr gyerekes örömmel várta a harcjárműveket. A Strykerekről nem tudott egyebet, csak annyit, hogy a tévében meg az interneten gyakran látta, hogy az amerikaiak Irakban éppen ilyeneket használnak. „Nekem is lesz olyan, mint az amerikaiaknak!” Goodking jót vigyorgott a hibbant négeren. A fickó többet is rendelt volna tizenötnél, de itt Goodking makacsolta meg magát, mert hírforrásai alapján pontosan tudta, hogy többet a fickó nem tudna kifizetni. Remek üzlet lett volna ez a Strykerekkel, ha a hadurat el nem találja egy ostoba lövedék. Az utódja hallani sem akar a Strykerek vásárlásáról, mert van már ott éppen elegendő orosz BTR meg BMP. Annyi, hogy el lehetne velük rekeszteni a Zambézit. Talán még a Nílust is. Szóval az új hadúrnak nem kellenek a Strykerek, de az árukat gyorsan a zsebébe süllyesztette.

Pedig Goodking most már akár féláron is odaadná a tizenöt gumikerekes monstrumot. Vagy még olcsóbban is. A Pentagon nyomozást indított, és az — bármilyen lassan, körülményesen halad is —, néhány hónap alatt eljuthat hozzá. Az ügyvédei kiválóak, szóban ki tudja magyarázni magát, de ha a Strykereket véletlenül megtalálják… Abból nagy baj lenne. Valahol tárolni kell a nyavalyásokat, nem dobathatja őket a Hudsonbe. Bár beledobathatná!

Erre az apja elutasítja! Pedig Malemmuban igazán elférne ez a tizenöt Stryker! Most mit tegyen velük?

 

HÉTFŐ

Május 16.

13 50

Hamburg

Németország

 

Patrice Matakumba bíboros egyik gyilkosának képe elindult az internet virtuális csatornáiban, kalandozott Európa különböző országai között, és hétfő délelőtt eljutott Werner Heym főfelügyelő asztalára. Sor Robert Frazer jelentése mellé. A főfelügyelő reggel óta kint volt a „terepen”, csak kora délután érkezett meg a hivatalába. Két percen belül elolvasta Frazer feljegyzését, és kezébe vette a képet.

Heym figyelmesen vizsgálgatta a gyilkos ábrázatát. Rossz arcú, ritkás, ápolatlan szakállú, loboncos hajú fickó. Idétlen vigyor. A feljegyzés mellette: „A gyanúsított haja valószínűleg nem eredeti.”. Heym elgondolkodott. Hol látta már ezt az arcot? Közben többször is átolvasta Frazer jelentését. Elraktározta agyába a „két külön dolgozó banda”, és a „bolgár esernyő” kifejezéseket. Mostantól ezeken fog dolgozni a tudata, Heym pedig hagyja, hadd vessen a felszínre valamit, akár a méltóságteljes, de roppant erőket mozgató hullámverés. Újra megnézte az arcot. Hol látta már? Lassan derengeni kezdett.

• Hoffmann!
• Főfelügyelő úr!
• Hol vannak azok a képek, amelyeket Feltner úr adott a háza korábbi vendégeiről?
• Egy fekete dossziéba tettem őket, rögtön előveszem!
• Hozza be az irodámba!

Pár perc múlva együtt hajoltak a dosszié fölé. Heym sorra nézegette a különféle vendégekről készült képeket. Mosolygó, gondtalan arcok, vidám tekintetek. A háttérben mindenütt a Rügen szigeti nyár színei.

• Azt keresse meg, amelyikről azt mondtuk, valami tivornyát ábrázol!
• Az album vége felé lesz! Máris főfelügyelő úr!

A kép máris előkerült. Összefogódzkodó csoport, néhányan külön. Némelyik ácsorog, a másik a hintának támaszkodik, a többi a homokban hever. Heym sorra tanulmányozza az arcokat. Egyet hosszabban. Hegyes bajszú, izmos, negyven év körüli fickó. Heym egyre nézi. Nem, nem ide tartozik, de fontos. Ő is fontos. Talán egy másik ügy? Mindegy, most nem ő kell. Vagy mégsem ez az a kép? Egy másik alak is érdekes. Megtermett, hallatlanul izmos és robusztus férfi. Jól láthatóan elkülönül a többitől. Mintha nem is akarna kapcsolatot tartani velük. Még ülve is látszik rajta, hogy rendkívül magas. Mint valami elitkatona. Az arckifejezése is olyan. Mindegy, most ő sem érdekes, most nem őt keresi. Mégsem ez az a kép?

Jó három perc elteltével találta meg az emberét. Mégiscsak jól emlékezett a képre! Hanyag testtartással, a sortja zsebébe dugott kézzel állt a kopasz, rosszarcú fickó. Sokkal öregebbnek tűnt, mint a másik képen. Valami hitvány, feliratos pólót viselt, és cigaretta lógott ki a szája sarkából.

• Nézze csak meg, Hoffmann! — mutatta a fickót, egyben a kolléga kezébe nyomta az interneten keresztül érkezett képet.
• Teljesen más személy, főfelügyelő úr! Azazhogy nem! Ejnye? Ez a kettő azonos lenne?
• Nagyítsa ki, Hoffmann!

Öt perc múlva egymás mellé került a két kép az asztalon. Ekkorra behívták Hansot, a rendőrségi rajzolót is.

• Mi a véleménye, Hans?
• Főnök, vakuljak meg, és többé ne tudjak ceruzát venni a kezemben, ha ez a két kép nem ugyanazt a palit ábrázolja! — mondta ki a verdiktet a rajzoló. — Itt, — mutatott a Rómából érkezett képre. — keményen strapálta magát, hogy másképpen nézzen ki. De látja ezeket a vonásokat? — egy kéznél lévő papírlapra gyorsan fel is skiccelte. — Biztos, hogy ugyanaz a személy. Száz százalék.
• Weifert!
• Főfelügyelő úr!
• Azonnal menjen el Feltner úrhoz, és kérdezze meg tőle, ki ez a személy! — mutatott a bíboros gyilkosának képére.

 

Heym főfelügyelő kinyitotta az ablakot, és nagyot lélegzett a friss levegőből. Szerencsére a rendőrség épülete előtt erdősáv húzódott. Nem ért ide a szmog. Hamarosan kiderül az egyik gyilkos személyazonossága. Mi van még? A másik kép. A bajuszos. Heym nem tudta kiverni a fejéből a hegyes bajszú férfit, valakire emlékeztette. De kire?

Perceken belül tárcsázott.

• Franz?
• Parancsolj, Werner!
• Egyszer említettél egy esetet. Ahol nem tudtad bebizonyítani, hogy valóban gyilkosság történt.
• Igen. Szívrohamot állapítottak meg. Pedig gyilkosság volt, és a tettesek a képembe röhögtek. Mindegy, úgysem tehetünk semmit!
• Erre ne végy mérget. Mi is volt ott a szituáció?
• Meghalt Hitzfelder úr, egy itteni vállalkozó. A fia három évvel korábban hasonlóképpen halt meg. Az ösztönöm mindkét esetben gyilkosságot sugallt, de nem jutottam el a bizonyításig. A menye viszonyt folytatott egy osztrákkal, aki valószínűleg maffiózó. Amúgy mindketten vegyészek. Előbb a fia halt meg szívrohamban, majd — miután éppen az unokáját akarta elperelni a menyétől és az osztráktól, aki időközben feleségül vette a nőt — maga is. Beszéltem a bíróval, Hitzfelder úr megkapta volna a gyereket. De meghalt, így az ő vagyonát is csaknem elbirtokolhatta a nő.
• Megkapta?
• Nem, a bíróság zár alá helyezte a gyerek nagykorúságáig.
• Szerinted gyilkosság történt?
• Igen, Werner, egészen biztos, hogy gyilkosság történt. Mindkét esetben. De sohasem tudom bebizonyítani.
• Valami hasonlóra bukkantam. Kérlek, küldj nekem anyagot az ügyről! Különösen képeket! Az osztrák vegyész nagyon érdekelne!
• Egy órán belül nálad lesz!
• Köszönöm, Franz!

 

Heym főfelügyelő újra kinézett az ablakon. Egy napja köröztetett a rendszám alapján egy terepjárót, ami talán a tettesek autója volt, de egyelőre semmi eredmény. Még mi van? Igen, a bolgár esernyő. Újra felhívott valakit.

• Werner Heym!
• Kicsoda? Heym? Öreg cimbora, te még élsz? Mindig azt hiszem, áthelyeznek hozzánk, de te továbbra is makacsul kergeted odaát a gyilkosokat! Végre átjönnél? Neked mindig tudnék státuszt teremteni!
• Nem erről van szó, Heinrich! A munkámhoz kérnék tőled bizalmas segítséget!
• Én most éppen kávét iszogatok azon a helyen, amit valamikor hatszázhármasnak hívtunk! Ha sietsz, megvárlak!
• Máris indulok!

 

Negyedóra múlva együtt ültek a lombok árnyékolta kis teraszon.

• Szóval nem akarsz átjönni hozzánk, Werner? — kérdezte Dietrich, aki keménykötésű, megtermett, hatvan felé közeledő férfi volt akkora kezekkel, mint a péklapát. — A hozzád hasonló kvalitású kollégákat nagyon meg tudnám becsülni. Egyre silányabb emberanyagot kapok. A fiatalok legtöbbjében semmi fegyelem, semmi alázat és tudásvágy, semmi empátia. Csak indokolatlan gőg, meg gigantikus pénzimádat.
• A bolgár esernyő ügye érdekelne, Dietrich

Dietrich tekintete elkomorodott.

• Megkérdezünk róla valakit, Werner. — elővette a telefonját, komótosan tárcsázott.
• Herr Panzerfaust! Elmennék önhöz egy kollégával! — hallgatott egy sort. — Most azonnal! Igen, most azonnal! Nem, snapszot nem iszunk!

Letette a telefont, és magához intette a pincérnőt. Ahogy fizetett, felállt.

• Páncélököl úr?
• Hülye fedőnév, de ő ragaszkodott hozzá.
• Ki ez, Dietrich?
• A Stasi embere volt. Sokat dolgozott a KGB-nek, mindenkit ismer a régi orosz gárdából. Szinte mindent tud, és senki sem tudja, hogy ő tudja. Ebből él. Mivel nem volt sok a füle mögött, kiemelt nyugdíjat folyósítunk neki. Cserébe beszélnie kell. Mint most is. Ha valaki tud arról az ügyről belső információt adni, és még életben van, az csak ő lehet.
• Hány éves?
• Még nem olyan öreg. Alig múlt hetven.

 

Tíz perc múlva helyet foglaltak egy meglepően ízlésesen és fényűzően berendezett lakásban. Jó kedélyű öregúr volt a házigazda.

• Kérem, meséljen nekünk a bolgár esernyőről, Herr Panzerfaust!

 

 

 

 

HÉTFŐ

Május 16

15 25

Panzoult

Franciaország

 

Visszakocsikáztak Panzoult-ba. Suzanne gyorsan kávét főzött, Robert pedig bekapcsolta mindkét számítógépet. Frazert Kenny üzenete várta. A jóbarát — ígéretéhez híven — átküldte a bolgár esernyős gyilkosságról szóló anyagot. Együtt olvasták el.

 

„1934 és 1936 között Sztálin utasítására a szovjet titkosszolgálat, a későbbi KGB (akkori nevén NKVD) egyik vezetője, Genrikh Jagoda vegyész, egy szigorúan titkos szereket és mérgeket kutató laboratóriumot hozott létre, mely Kamera névre hallgatott. 1938-as hűtlenségi perében Jagodát azzal vádolták meg, hogy megmérgezte elődjét, Menzsinszkijt, Maxim Gorkij írót és V.V. Kujbisevet, az állami tervtanács elnökét. Kivételesen a vád igaz volt, csak ez nem Jagoda magánakciója, hanem a Kamera feladata volt. A szovjet titkosszolgálat mérgezési eseteiről szóló hírek ezzel kezdődnek.

A sztálini terror időszaka alatt látszólag természetes halállal elhunytak egy része is a Kamera tevékenységének lett áldozata: a hidrociános sav miatti bőrszín-elváltozás minden esetben árulkodó jelként szerepelt a halotti jelentésben.

A hidegháború időszakában a Kamera a KGB segédcsapataként számos, "a nyugati reakció" ellen használható eszközt kísérletezett ki: ilyen volt például a cigarettás dobozba rejtett ciántöltényeket kilövő elektromos fegyver. Amikor 1957-ben a KGB egyik merénylője Nyikolaj Khokhlov nyugatra disszidált, sajtótájékoztatón mutatta be a csodafegyvert. A KGB bosszúból radioaktív talliummal akarta megmérgezni Khokhlovot, ám a merénylet meghiúsult.

A szovjet méregkeverők legismertebb áldozata a hidegháborús időkben Georgi Markov bolgár disszidens volt: 1978. szeptember 8-án a londoni Waterloo hídon sétált, amikor egy esernyőnek álcázott hangtompítós fegyverből apró lövedékek halálos mérget juttattak a combjába.

1978. szeptember 8-án Georgi Markov, a bolgár kommunista rendszer ellen küzdő emigráns, mint minden nap, a BBC stúdiójában felolvasta a Todor Zsivkov rezsimét élesen elítélő jegyzetét, majd hazatérőben a londoni Waterloo hídnál akart felszállni a buszra. Már alkonyodott, s a megállónál, mint minden este, nagy tömeg várt. Georgi Markov hirtelen úgy érezte, hogy valami fájdalmasan megcsípi a combját. Gyorsan megfordult és egy esernyős férfit látott, aki elnézést kért és tovább sietett a tömegben. Néhány órával azután, hogy hazaérkezett, Markov köhögni és hányni kezdett, erős lázrohamai voltak. Hamarosan vért köpött, a mentők kórházba szállították, ahol a kiszáradás és heveny gyomorrontás tünetei mutatkoztak rajta. Három nappal később, 1978. szeptember 11-én Markov meghalt, de előzőleg még volt ideje elmesélni a rendőröknek esetét az esernyős emberrel a buszmegállóban.

1979-ben a Kamera részt vett az Afganisztán elleni szovjet invázióban is. 1979 decemberében a kabuli külvárosban található elnöki palota lerohanásakor a KGB különleges alakulatai lőtték le Hafizullah Amin elnököt és családját. Az eredeti terv azonban az volt, hogy Amint még a hadműveletek megkezdése előtt megmérgezik. A KGB beépített embere az elnöki konyhában farszi nyelvű afgán séfnek adta ki magát, és így sikerült megmérgeznie Amin unokaöccsét, illetve nagybátyját. Az eset iróniája, hogy Asadullah Amin, az elnök nagybátyja hamarosan Moszkvába repült, hogy az ételmérgezés ellen azonnali kezelést kaphasson.

A Gorbacsov érában a KGB merényletei befejeződtek, a Kamera méregkeverő tevékenysége viszont folytatódott: elsősorban a kihallgatásoknál használtak fel titkos szereket. 1985-ben Oleg Gordijevszkijt, a londoni KGB kirendeltség vezetőjét gyanúba keverték (mellesleg nem alaptalanul), hogy a brit MI6 ügynöke. Azonnal visszarendelték Moszkvába és a KGB egyik dácsájába szállították egy kis elbeszélgetésre. Itt egy pohár amerikai brandyt kapott, melybe belekeverték az úgynevezett igazságszert. Gordijevszkij a szer hatása alatt furcsán kezdte tekergetni a fejét és hirtelen szószátyárra változott. Két KGB tiszt folyamatosan kérdésekkel bombázta, hogy beismerő vallomást kényszerítsen ki a kettős ügynöki munkájáról. A KGB embereként Gordijevszkij maga is kellő kiképzést kapott a hasonló helyzetek kezelésére s így sikeresen átvészelte az igazságszer hatását s nem tett beismerő vallomást.

A Szovjetunió biológiai és kémiai hadviselés érdekében folytatott hatalmas készülődése 1989–ban került napvilágra, mikor Vlagyimir Paszecsnik, a biológiai hadviselés szakértője Angliába szökött. Paszecsnik tudományos vezetője volt a Biopreparat nevű szovjet kutatóintézetnek, mely látszólag orvosi és mezőgazdasági biotechnológiai fejlesztéseket végzett. Mikor pár évvel a disszidálás után Paszecsnik interjút adott Christopher Andrew-nak, a Times riporterének, fény derült a Biopreparatban folyó munkálatok valós céljára. Noha Gorbacsov soha nem volt hajlandó beismerni, a Biopreparat a világ legnagyobb és legfejlettebb biológiai fegyverkezési programját irányította. Fejlesztéseik között megtalálható például a VX ideggáz, mely rendkívül kis mennyiségben, ruhán és cipőn keresztül hatolva is képes azonnali halált okozni.

A szovjet rendszer bukása után a Biopreparat bezárt. A Kamera talán szintén megszüntette eredeti tevékenységét. Működésük öröksége azonban nem múlt el nyomtalanul: az orosz hatóságok makacs ellenállása, hogy a moszkvai túszszabadítási akcióban használt mérges gázt megnevezzék, éppen arra utalhat, hogy a bevetett gáz valójában a Biopreparat laboratóriumaiból származik.

Mindezt ezért hoztam fel, Robert, hogy lásd, mi lehet a forrása annak a szernek, amely végzett Matakumba bíborossal és másokkal. Talán nem oroszok készítették és alkalmazták, de meggyőződésünk, hogy voltaképpeni forrása: a Biopreparat.

Georgi Markov esetére visszatérve még a következőket találtam:

A bolgár ellenzéki combjában az orvosok másfél milliméter átmérőjű üreges golyócskát találtak, amely a jelek szerint 450 mikrogramm ricint tartalmazott. Ez hatszorosa annak a halálos adagnak, amely egy közepes termetű személy megöléséhez szükséges. Noha hivatalosan sohasem azonosították a mérget, Georgi Markov tünetei megegyeznek a ricin által kiváltott szimptómákkal. Azóta a "bolgár esernyő" fogalommá vált, általános vélemény szerint az ismert emigránst a bolgár titkosszolgálat gyilkolta meg ezzel a módszerrel.

A ricin rendkívül veszélyes — mondta dr. Rufus Crompton, aki annak idején hiába próbálta megmenteni a bolgár férfit. Alig félmilligrammnyi belőle megölte Markovot. Igen alkalmas gyilkosság elkövetésére, mert a ricin okozta mérgezés tünetei teljesen megfelelnek valamely betegség, például a szívroham jellemzőinek. A beteg kisebb szívvérzések sokasága miatt hal meg.

Georgi Markov gyilkosát hivatalosan soha nem nevezték meg, azonban néhány éve Szófiában bíróság elé állították és elítélték Atanasz Szemerdzsiev volt belügyminisztert és Nanka Szerkedzsievát, a bolgár titkosszolgálat volt vezetőjét. Az volt a vád ellenük, hogy 1990-ben 140 ezer titkos dokumentumot semmisítettek meg - ezek közül egyesek a Markov ügyre vonatkoztak.

Egy másik bolgár disszidens, Vladimir Kosztov hasonló, de sikertelen gyilkossági kísérlet célpontja volt.

A bolgár igazságügyi szervek azóta végleg lezárták a Georgi Markov 1978-as rejtélyes halála ügyében folytatott nyomozást azzal az indokkal, hogy az elévült. A bolgárok azonban készek információval segíteni bennünket, ha tovább nyomoznánk. A KGB volt főnöke szerint személyesen Todor Zsivkov, Bulgária egykori párt- és állami vezetője adott utasítást Markov meggyilkolására.

Egy állítólagos orosz-brit kettős ügynök, Oleg Gorgyiejevszkij 1990-ben Londonban publikált könyvében azt írta, hogy a volt szovjet titkosszolgálat, a KGB látta el a mérgezett tűvel a bolgárokat. Ezt a feltevést 1992-ben alátámasztotta Oleg Kalugin volt KGB-főnök, aki emellett azt is tudni vélte, hogy személyesen Todor Zsivkov, Bulgária egykori párt- és állami vezetője adott utasítást Markov meggyilkolására. Zsivkov azonban tagadta, hogy bármi köze lett volna a merénylethez, és azt hangoztatta: Markov Nyugatra szökött bolgár titkos ügynök volt.

Nagyjából ennyit tudok a bolgár esernyőről és a vele kapcsolatos dolgokról, Robert.”

 

• Édeskevés! — dühöngött Frazer. — Ennyit nagyjából én is tudtam. Valószínűleg itt is ricin vagy valami hasonló lehetett a szer, de itt azonnal, még abban a másodpercben hatott. Georgi Markov csak három nappal később halt meg!
• A módszer korszerűsített változata.
• Igen, az alapelv ugyanaz, csak felturbózták. Nem vagyok vegyész.

 

HÉTFŐ

Május 16.

17 55

Hamburg

Németország

 

• Megvan a keresett személy, főfelügyelő úr!
• Hallgatom, Weifert!
• A neve Udo Wuttke. Stuttgartban lakik.
• Utánanézett egy kicsit?
• Igen, főfelügyelő úr! A foglalkozása vegyészlaboráns. Hatalmas háza van Stuttgart kertvárosában. A garázsban egy 500-as Mercedes, egy BMW E-5 és egy Mitsubishi terepjáró. Tavaly megvásárolt egy előkelő drogériát, azóta illatszerek forgalmazásával is foglalkozik. Érdekes volna tudni, miből futotta neki minderre.
• Van feltevése?
• Egyelőre nincs, főfelügyelő úr. A fickó három évig az Egyesült Államokban dolgozott egy ottani vegyipari fejlesztő cégnél. Magáncég, egy nagyobb cégcsoport tagja. A cégcsoport tulajdonosa az amerikai kollégák szerint egy bizonyos Rex E. Hieronymus Goodking.

Heym főfelügyelő magában elismételte. Rex E. Hieronymus Goodking. Mintha már ezt a nevet is hallotta volna valahol.

• Bent marad még, főfelügyelő úr? — kérdezte Weifert, aki már távozni készülődött.
• Még várok valamit.

Közben megérkezett Herzog, főzött egy kávét, és kényelembe helyezkedett. Weifert távozása után Heym sokadszorra nézte meg a számítógépet. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Franz végre írt.

„Sajnos az ügy zárolva van, Werner, csak a fickó fényképét tudom elküldeni. Csatolva küldöm. Ő az osztrák vegyész, a nő új férje. A neve: Dragan Tajmanov. Üdvözlettel: Franz”

Heym meglepődött. Miféle osztrák név az a Dragan Tajmanov? Kattintott, és behozta a fényképet. Ahogy rápillantott, elöntötte a forróság hulláma.

• Karl! — intett Herzognak. — Gyere ide, és nézd meg ezt!

Herzog az asztalhoz lépett. Együtt hasonlították össze a hegyes bajszú férfi képét a Franz által küldött fotón látható üres, hűvös tekintetű vegyész arcképével.

• Hát, főnök, — csóválta a fejét Karl. — Ha a bajuszt letakarjuk, a fickó ugyanaz!
• Én is így gondolom! Máris nézz utána ennek a Dragan Tajmanovnak!

Herzog munkához látott, Heym pedig máris tárcsázott.

• Ráérsz most, Dietrich?
• Nem igazán, Werner, mi a probléma?
• Azt hiszem, belevág a te munkádba is!
• Várj, tüstént visszahívlak!

Amíg arra várt, hogy Dietrich a lehallgatás-biztos mobiljáról felhívja, Heym főfelügyelő megint a csoportképet szemlélte. Ott van még az a nagyon megtermett férfi. Valamiképpen ő is érdekes. Vajon ki lehet? Érdekes bosszúja a sorsnak, hogy egy Rügen szigeti vidám hétvégi tivornya hűvösre juttat néhány cégéres gazembert.

Megcsörrent a telefon.

• Halljuk, Werner! Kémelhárítási ügy?
• Valószínűleg. De vegyi fegyverrel egészen biztosan kapcsolatban áll!
• Micsoda? Akkor most én megyek hozzád! A hivatalodban vagy?
• Igen! Gyere! Itt várunk egy kollégával!

 

A hivatalban virradt rájuk. Reggelre azonban már többet tudtak. Heym főfelügyelő reggel hétkor hosszú levelet írt Sir Robert Frazernek.

Addigra már tudták a következőket:

 Dragan Tajmanov valaha a KGB mérgezési szakértője volt. Ukrán származású, eredeti neve Oleg Szergejevics Govorunyenko. Eredeti foglalkozása vegyészmérnök. Őt tartották a KGB legtehetségesebb és legveszélyesebb tagjának a mérgek terén.

A Gorbacsov-éra idejétől kezdte használni a Dragan Tajmanov nevet, 1989-től tisztázatlan okból bolgár állampolgárként élt. 1991-ben Németországba emigrált. 1997-től az Egyesült Államokban élt, mint egy nagy konszern vegyipari ágazatához tartozó egyik üzemegység fejlesztési igazgatóhelyettese. A cégcsoport tulajdonosa egy bizonyos Rex E. Hieronymus Goodking.

Állítólag Oleg Szergejevics Govorunyenko — a jelenlegi Dragan Tajmanov — nevéhez fűződik a Lanio-B15 nevű rendkívül veszélyes, világszerte betiltott, különleges hatásmechanizmusú idegméreg megalkotásának kétes dicsősége. A Lanio-B15 nagyságrendekkel veszélyesebb, mint a ricin. Ez az anyag a másodperc tört része alatt, mindössze a bőr felületes érintésével képes tökéletes szív-és idegbénulást, ezáltal pedig azonnali halált előidézni. Célba juttatható fecskendővel, vagy speciális, erre tervezett lövedék formájában, amelyet egy, a vízipisztoly elvén működő, miniatűr, műanyagból készült eszközből lőnek ki.

A tenyérben kényelmesen elférő, közönséges zsebben hordozható eszközből a CIA is rendelkezik egy mintapéldánnyal, amelyet a KGB egykori ezredese, Az Egyesült Államokban letelepedett Pjotr Iljics Volhovityinov — az illető a tanúvédelmi programhoz hasonló szigorúan titkos amerikai kormányzati projekt tagja, jelenlegi neve, tartózkodási neve, foglalkozása és beosztása bizalmas államtitok — adott át a CIA illetékeseinek 1993-ban.

A nemzetközi közösség bűnügyi, kémelhárító és egyéb hatóságainak nincs tudomásuk arról, hogy a Lanio-B15 elnevezésű, különlegesen veszélyes vegyi fegyvert bárki, bármikor, bárki ellen valaha is alkalmazta volna.

 

HÉTFŐ

22 00

New York

Egyesült Államok

 

• Maga szerencsétlen, tehetségtelen balfék! — üvöltötte a telefonba vad indulattal Goodking. Verejtékben fürdött. Az ingét mindenképpen ki kell majd cserélnie, ha mégis el akar menni arra az átkozott fogadásra, de talán a szmokingot is. Miért van ostobákkal körülvéve? Egyszer legyen csak korlátlan hatalmú uralkodó! Az eljövendő abszolút világmonarchiában keményen móresra tanítja majd az ilyen alakokat! — Miért nem közölte velem ezt tegnap, maga Isten barma? Miért nem? Miért nem közölte velem, hogy nem utaztak be se Kanadába, se az Egyesült Államokba! Maga istenverte hatökör! — kinyomta a telefont, és tüstént újra tárcsázott: — Ninurta!
• Felséges uram!
• Theodora és Rusztem nem keltek át az óceánon. Szerintem továbbra is Európában vannak.
• Értem felséges uram!
• Azonnal induljatok vissza Európába!
• Parancsodra, felséges uram!

 

KEDD

Május 17.

06 55

Düsseldorf

Németország

 

        Arshak hajnal óta úton volt. A többieknek csak annyit mondott dolga van, másnap délelőtt visszajön. Nem tartozott rájuk. Parancsnokot jelölt ki maga helyett, és elvitte az egyik terepjárót. Már német területen egy útlezárásnál lassítania kellett, és egy közelben ácsorgó német rendőrnő alaposan megnézte magának a kocsit. Máskor az ilyesmi mindig aggodalmat keltett Arshakban, de most elhessegette magától a veszélyérzetet. Zelmirához megy! Éppen ideje. Hosszú hónapok óta nem látta a nőt.

        Zelmira iráni emigráns volt, a szülei Khomeini ajatollah uralma elől menekültek Németországba 1980-ban. Édesapja korábban neves ellenzéki volt — már a sah idején is. Itt Németországban a lány 1996-ban férjhez ment egy ugyancsak iráni emigráns orvoshoz, akit iszlám fanatikusok gyilkoltak meg két évvel később. 1999-ben Zelmira szülei is ugyanígy végezték, és a német rendőrség egyik esetben sem jutott a tettesek nyomára. A nő azóta állandó rettegésben élt.

        Zelmira hite mélységes tiszteletet ébresztett Arshakban. Magától értetődő természetességgel társalgott istenével az iráni nő, nem volt a vallásosságban sem undorító fanatizmus, sem az élet gőgös megtagadása. Tanítónő volt, a szülők és gyerekek becsülték és szerették. Viszont nem tagadta meg férje és szülei gondolkodásmódját, továbbra is a különböző vallású emberek között lehetséges szeretetet, tiszteletet, a vallási toleranciát hirdette és élte.

        Arshak 2000-ben ismerkedett meg vele. Sokáig környékezte, míg egy viharos nyári éjszakán végre egymásra találtak. Gyakori hosszú eltűnéseit azzal magyarázta, hogy egy brit különleges katonai alakulatban szolgál, századosi rangban. Zelmira elhitte — semmi oka sem volt, hogy ne higgyen neki. A férfi oldalán Zelmira már-már elfeledkezett a félelméről. Arshak is biztatta: hátha elfeledkeztek róla, hátha már nem célpontja többé a fanatikus fundamentalista gazembereknek. De azért ellátta a lányt Malemmuból hozott különleges helyzetjelző eszközökkel. Olyan apró és tökéletes dolgokkal, amelyeket ő maga Sharrukin hercegtől kapott. Fegyvereket is adott volna a lánynak szívesen, de azoktól Zelmira félt.

        Ködös őszi éjszakán történt. Zelmira hisztérikus telefonhívása ébresztette fel a férfit. Szerencsére Sharrukin herceggel volt, aki szerette és megértette.

• Bajban vagyok! Már itt vannak a ház körül!

Arshak Olaszországban tartózkodott ekkor. Nem is száguldott; alacsonyan repült. Ezer szerencse, hogy mindenütt kihaltak voltak az utak. Az iszlám banditáknak azonban nem volt szerencséjük. Hiába voltak sokkal többen — nyolcan — a Pohárnok Gárda remekül kiképzett, sokat tapasztalt legjobb harcosa ellen semmi esélyük sem volt. Arshak könyörtelenül lemészárolta mind a nyolcat. Zelmira halálosan megdöbbent.

• Ki vagy te? — kérdezte ijedten, és el is húzódott tőle.
• A te védelmeződ, kedvesem, — felelte egyszerűen Arshak, és a lány ellenkezésével mit sem törődve szenvedélyesen magához húzta. — nem engedem meg ezeknek a bitangoknak, hogy téged bántsanak!

Megölte mind a nyolcat. Másnap még hármat, de erről Zelmira már nem tudott. Harmadnap újabb hatot. Mindegyiket, amelyikről csak tudomást szerzett. Egy alamuszi szőnyegkereskedőt — akiről tudta, hogy a terroristák ügynöke — brutálisan kivallatott. A következő hetekben kíméletlenül megölte az összes terroristát, akiről csak hallott. Negyvennél többet a beosztottjai öltek meg a parancsára.

Az esetnek híre ment, a Trónörökös is tudomást szerzett róla.

• Nem helyes, hogy a Pohárnok Gárda néhány tagja Sharrukin herceggel kijárogat a nagyvilágba. Miért üldözi a Pohárnok Gárda az iszlám terroristákat? Miért teszünk szívességet a CIA-nak? Támogat az minket bármivel is?

Arshak nem törődött vele, és Sharrukin herceg megvédte. Az interneten kőkemény hangvételű üzenetet küldött a terroristáknak:

„Mától kezdve el a kezekkel Zelmirától! Zelmira az enyém! Aki bántani akarja, halál fia! A világ bármely részén megtalálom! Előlem nincs menekvés! Megölök minden parancsteljesítőt! Aki pedig parancsot mer adni, azt megkeresem, híveinek kontinens méretű patkányfészkéből is előhúzom, és kitaposom a belét!”

A támadások abbamaradtak.

 

Megállt a parkolóban, és lezárta a kocsit. Idős úr lépett mellé, barátságosan kérdezett valamit. Hogy merre van valamelyik utca. Arshak kinyújtotta a kezét, hogy megmutassa. Akkor kattant a csuklóján a bilincs. Mindössze hárman voltak. Elsöpörhette volna őket, de úgy meglepték, hogy szinte fel sem fogta, mi történik vele.

 

Másfél óra múlva Werner Heym főfelügyelő előtt állt. Heym szokatlanul szelídnek tűnt, de váratlanul, és nagyon keményeket kérdezett. Fényképeket tett elé. Megemlítette Rex E. Hieronymus Goodking nevét, mire Arshak hatalmasat káromkodott.

Mire dél lett, Arshak mindent bevallott. Nem is nagyon akart dacolni a rendőrséggel. Utálta a Trónörököst, és már régen nem hitt Uballit házának eszméjében. Annyit beszélt, alig győzték jegyzetelni. Nem, ő már nem támogatja az abszolút világmonarchia elvét. Főleg akkor nem, ha várhatóan a Trónörökös kerül Uballit házának trónjára. Róla aztán kitálalt Arshak, mindent elmondott, amit csak tudott. És sokat tudott.

 

     A rendőrségi fogdában aludt. Elvették a derékszíját, a cipőfűzőjét, a fegyvereit és a mobilját. De nem vették el a nyakláncát. Ez az „ékszer” valójában a „kínai részleg” mestermunkája volt, a modern nanotechnológia remeke. Általa Arshak kapcsolatban maradt az egyetlen személlyel, akihez hűséges volt. Még be is számolt neki a fogságáról — csendesebben, mint a légy zümmögése.

Mert Arshak nem esett kétségbe. Aminek pusztulnia kell, az pusztuljon el — így működik a világ. Malemmu és Uballit házának ama törekvése, hogy valami borzalmas világkatasztrófa után globális monarchiát alakítanak ki — haszontalan. Talán akkor is az volna, ha nem a Trónörökös következne a vén LIX. Assur-Uballit után, de így különösen az.

Zelmirára gondolt, amikor elaludt. Feleségül veszi a lányt, elviszi a világ valamelyik távoli, nyugodt és békés pontjára, gyerekeket nevelnek majd, és hétköznapi életet fognak élni.

 

Hajnalban Arshakot egy katonai fogdába szállították. Heym főfelügyelő bosszankodott emiatt, a fogoly azonban egykedvű nyugalommal tűrte. Egyelőre.

 

 

KEDD

Május 17

09 35

Panzoult

Franciaország

 

Szinte sorjáztak a jó hírek Németországból. Kora reggel elfogták Arshakot, később lakat alá került Udo Wuttke, majd a Tajmanov házaspár. Nem sokkal ezután további öt személyt tartóztattak le, akiknek közük volt a Lanio-B15 felhasználásával elkövetett gyilkosságokhoz.

Arshak elmondása alapján a francia rendőrség Párizsban őrizetbe vette Arshak mind a hat társát. A Pohárnok Gárda további tagjai Ninurta vezetésével azonban még mindig szabadlábon voltak. Reggel kilenc óra után fokozott biztonsági intézkedéseket léptettek életbe az európai repülőtereken, de ezek már nem hozták meg a kívánt eredményt. Ninurta és kilenc társa valószínűleg még az éjszaka folyamán visszatértek Európába.

Heym főfelügyelő e-mailje kora délelőtt arról számolt be Frazernek, hogy a német rendőrség birtokába került a gyilkos eszköz két példánya. Fotót is mellékelt róluk az interneten keresztül.

• Hihetetlen! — nézegette Sir Robert. — Olyan, mint egy játékszer! Ezt a legszigorúbb biztonsági ellenőrzés is felengedte volna bármelyik repülőgépre, a legtapasztaltabb biztonsági emberek is megmosolyogták volna.

Ligi is küldött egy e-mailt. A Tajmanov házaspárt sikerült a gyilkosság időpontjában készült digitális fényképek segítségével azonosítani. Úgy volt, ahogy Frazer mondta: szerelmespárként ültek a lépcsőn, és vadul csókolóztak. A nő úgy volt öltözve, mint egy csitri, a férfi meg hosszú fekete parókát viselt — de azért mindkettő jól azonosítható volt. A bizonyítékot Ligi nyomban elküldte Németországba is.

Frazer melegen gratulált Werner Heym főfelügyelőnek. Igazán kiválóan dolgozik az a német! A Matakumba bíboros és a többi illusztris kívülálló meggyilkolását gyakorlatilag felgöngyölítette. De még mindig szabadon mászkált Ninurta és kilenc vérszomjas harcosa. Mindannyian génmanipulált emberek — legalábbis a már elfogott Arshak elmondása szerint. Arshak állítólag maga is ebbe a kategóriába tartozott. Heym főfelügyelő az ő vallomásának hosszú-hosszú részleteit is megosztotta Sir Roberttel. Kommentárként csupán annyit fűzött hozzá, hogy a fogoly igen közlékeny, mindenféle kényszer nélkül maximálisan jó szándékot mutat, viszont van valami — vagy valaki — amiről, vagy akiről nem beszél. A főfelügyelőnek egyelőre sejtelme sem volt, mi lehet Arshak vallomásában eme terra incognita, csak a több évtizedes szakmai megérzés mondatta ezt vele.

De hol lehet Theodora és Rusztem? Ideje volna mihamarabb rájuk találni, mert Ninurta és vérszomjas pribékjei nagy valószínűséggel már visszatértek Kanadából, és nyilván még dühödtebben, a korábbi kudarc miatt kettőzött energiával kutatnak utánuk.

Fél tíz után Luke Marshall telefonált.

• Meggyilkolták az ismerősödet, Camorelli atyát!

Sir Robert Frazer nagyot nézett. A sunyi, és valamit nyilvánvalóan titkoló Camorelli atya! Mennyivel jobban járt volna, ha elmondja a teljes igazságot! Vajon mit titkolhatott el?

• A bíboros titkárát?
• Őt!
• Kérlek, mondd el részletesen!
• A British Airways Montevideóba induló járatán történt. Ugyanazzal a módszerrel ölték meg, ahogy Patrice Matakumba bíborost.
• Ezt már tudni lehet?
• Igen. És megvan a gyilkos!
• A gyilkos?
• Német. A neve Johann Röder. Német állampolgár, de vegyészként dolgozik egy nagy amerikai cégcsoportnál Nem messze New Yorktól.
• A cégcsoport tulajdonosa Rex E. Hieronymus Goodking! — vágta rá Frazer.
• Úgy van!
• Van a gyilkosnak társa?
• Mellette ült két másik férfi, mindkettő amerikai, de ugyanott dolgoznak. Mindkettő őrizetben van.
• Hogy’ sikerült elfogni őket?
• A felszállás után szinte azonnal meggyilkolták a jezsuitát. A stewardess természetesen észrevette, és a pilóta jelezte Londonnak, halott van a gépén. A járat megszakította útját, és leszállt Spanyolországban. Azaz itt. Spanyolországból beszélek!
• Gratulálok, Luke! Ezek szerint te magad fogtad el?
• Így nem egészen pontos, de én vezettem az akciót. Ha nincsenek a jelentéseid, nem fogunk gyanút! Egy katonai gépen Spanyolországba repültünk, és megvártuk a járatot. A tettes teljesen nyugodtan viselkedett, a fegyver a zsebében lapult.
• Hogyan szúrtátok ki?
• Az utaslista alapján. Megnéztük, van-e valaki a fedélzeten, akinek Mr. Rex E. Hieronymus Goodking a kenyéradó gazdája.
• Gratulálok, Luke!
• A járat leszállt a repülőtéren, és mivel a brit légitársaság gépének fedélzete brit felségterület, behatoltunk, és fülön csíptük a gazembert meg a feltételezhető társait.
• Még egyszer gratulálok!
• Köszönöm, Robert! Viszont ez a te papod valami nagyon furcsa egy fickó lehetett!
• Miért?
• Félmillió dollár volt nála egy diplomatatáskában. Készpénzben. Gondolom, ezt nem a papi illetményből takarította meg, és nem is a Péter-fillérekből spórolta össze Rómában.
• Atyaúristen! — Frazer felnyögött. Forgott vele a világ.

Valamire most azonnal rá kellene jönnie. De mire?

 

KEDD

08 15

Sacramento

Kalifornia Állam

Amerikai Egyesült Államok

 

Thomas Aprim-Williams elkeseredetten ült a számítógép előtt. Most kapta kézhez Mr. Rex E. Hieronymus Goodking rideg hangú elutasítását. Nem látja okát annak, hogy bármiben is támogassa Mr. Thomas Aprim-Williams „fantáziátlan, nem kellőképpen megalapozott és nagymértékben gazdaságtalan” elképzelését. Seggfej! Ördög vigye a pokolba a nagyképű keleti parti kékvérű himpellért! Még egy jóízű kaliforniai káromkodást sem ér! Mi az, hogy „fantáziátlan, nem kellőképpen megalapozott és nagymértékben gazdaságtalan”? Mivel indokolja? Ilyen nagyképűen semmivé lehet tenni hosszú esztendők kemény és szorgos munkáját? Csak ennyivel? Mitől lenne az ő elképzelése „fantáziátlan, nem kellőképpen megalapozott és nagymértékben gazdaságtalan”?

            Aprim-Williams nagyot fújtatott. Már volt annyira tapasztalt, és értett annyira az üzlethez, hogy tudja, a közbeszerzési elgondolása teljesen korrekt, és kimondottan jól jövedelmezőnek ígérkezik. Ezt annak a Mr. Rex E. Hieronymus Goodkingnek is tudnia kell — ha nem teljesen hülye az üzleti dolgokhoz. Másnap még külön fel is hívta. Eléggé félreérthetetlenül közölte vele, abszolút csendes társnak is szívesen fogadná. Sápot ajánlott fel neki, az ördögbe is! Mitől nem kell ennyire? Miféle bűnt követett el?

    Talán az adóhivatal? Nem. Pontosan a közbeszerzési projektre való tekintettel nagy gonddal és alapossággal rendbe tették az adóügyeit. Évekre visszamenőleg rendeztek minden problémás ügyet. Az adóhivatal szemében most olyan tiszta, mint babapopsi az anyja méhében. Akkor meg mi lehet a baj? Most mihez kezdjen? Nagyon sok függött ettől a projekttől, ha teljes kudarcot vall, megrendül az üzleti hitele, és elkezdődnek a bajok. Ha bekerül egy lefelé irányuló spirálba, akkor mindennek vége. Itt leírta magát. Akkor a legjobb, amit tehet, ha mindenét potom áron eladja, és elmegy gátőrnek jó messzire, mondjuk a Colorado egy olyan szakaszára, ami se nem hajózható, se nem használható semmire. Ahol százmérföldes körzetben nincs emberi település. Sőt, a folyómederben sem folyik víz. Vagy elmegy cápaügyelőnek valamelyik alaszkai patak partjára.

    Ha jól meggondoljuk, Mr. Rex E. Hieronymus Goodkinget mindössze egyetlen téma érdekelte komolyan: a püspök halála. Meg a püspök levele. Vajon miért? Talán volt valami abban a hülyeségtömkelegben, ami komolyan foglalkoztathatja? Ugyan, mi? Talán érintett benne, valamilyen módon? Dehogy érintett, ostobaság az egész!

    Szerette volna elvetni az egész témakört, de nem volt rá képes, továbbra is ez foglalkoztatta. Mi lehetett abban a levélben, ami ennyire mélyen érdekli Mr. Rex E. Hieronymus Goodkinget? Szemmel láthatólag teljesen megnyugodott, amikor azt mondta neki, hogy egyetlen kattintással letörölte a gépéről a püspök levelét. Egyetlen kattintással! Egyetlen kattintással!

    Szórakozottan nézegette a számítógépet. Egyetlen kattintással! Szeme az asztalon lévő egyik feliratra tévedt: Lomtár. Egyetlen kattintással. Voltaképpen semmit sem lehet a számítógépről letörölni egyetlen kattintással. Gyakran ürítette a Lomtárat, de nem emlékezett rá, hogy ezt akkor is, sőt hogy azóta egyáltalán megtette volna. Rákattintott a Lomtár feliratra.

    Másodperceken belül újra előtte volt a néhai püspök levele. Előbb gondosan lementette, utána mohón olvasni kezdte. Maga a levél első olvasatra most is eszelős ostobaságnak, beugratásnak tűnt, de ahogy újra és újra elolvasta, egyre inkább úgy érezte, hogy nem provokáció, hanem valami más. Talán az igazság.

    Ezután sorra megnyitotta a levélhez csatolt dokumentumokat. Elhűlt tőlük. Melege lett. Előbb egy kiadós és cifra kaliforniai káromkodást eresztett meg, aztán, körülbelül a negyedik csatolt állományban — rábukkant egy ismerős névre. Uballit házának Trónörököse: Mr. Rex E. Hieronymus Goodking! Olyat káromkodott, amitől a tengerészgyalogság legmocskosabb szájú kiképző őrmesterei is elszégyellték volna magukat.

    Sorra keresgélte az e-mail címeket. CIA! FBI! NSA! Elnöki testőrség! Nemzetbiztonsági Hivatal! Mindegyiknek elküldte a püspök levelét a hozzá tartozó csatolt állományokkal együtt. Valahol fel kell, hogy figyeljenek rá!

    A végén azon gondolkodott, kinek küldje még el. Ekkor jutott eszébe James L. Thompson. Bár az egykori barát, James csupán a külügyminisztérium egyik félreeső íróasztalánál ülve edzi a könyökén a bőrkeményedéseket, hátha érdekelné ez az iratköteg. Nosza, elküldte hát James L. Thompsonnak is. Nagyon szívélyes, baráti hangú kísérőlevelet írt hozzá.

 

KEDD

Május 17.

12 40

Panzoult

Franciaország

 

Sir Robert Frazer irtózatosan dühös volt. Úgy érezte, pater Camorelli halála valamilyen fontos információt rejt, amit észre kellene vennie. Amire fel kellene figyelnie! De mi az? Suzanne buzgón kényeztette. Kávéztatta, etette, itatta, mindenféle válogatott csemegékkel kedveskedett neki, de az angol továbbra is mogorva és harapós maradt, mint egy neveletlen bulldog. Mit kellene észrevennie?

Közben Werner Heym főfelügyelő jóvoltából újabb és újabb részleteket tudott meg Arshak vallomásából. Lassan kezdett összeállni előtte, mekkora is a darázsfészek, amelybe beletenyerelt. Kapkodta a fejét, ahogy Malemmuról, Uballit házáról, LIX. Assur-Uballit királyról és az egyetemes, korlátlan világmonarchia politikai koncepciójáról olvasott. Ezen lesz mit emésztenie a világnak, ha majd hamarosan teljes egészében nyilvánosságra kerül.

Mert egyelőre nem került nyilvánosságra. Ligi teljes hírzárlatot javasolt, amellyel mindannyian egyetértettek. Amíg a gyilkosok továbbra is Theodora és Rusztem életét fenyegetik, nem szabad tájékoztatni a médiát. Frazer egyetértett a hírzárlattal. Bár most is akadtak olyan kollégák — különösen Londonban és Párizsban — akik a sajtó tájékoztatását és a közvélemény azonnali bevonását követelték, Sir Robert hosszú nyomozói pályafutásán azt tapasztalta, hogy hasonló esetekben a nyilvánosság akaratlanul ugyan, de éppen a profi bűnözőket segíti a pánikban menekülő áldozatokkal szemben.

Arshak vallomásából az derült ki, hogy Tours-ból Theodora és Rusztem azért tudtak elmenekülni, mert a várost feltehetően Amboise irányában hagyták el. Arshak szerint Ninurta emberei minden más utat figyeltek. Frazer jól az agyába véste ezt az információt. Egyelőre még nem tudta, mikor válik fontossá, de érezte, hogy eljön a pillanat.

Nem ment ki a fejéből Camorelli páter halála. Mit titkolhatott el a jezsuita? Frazer már annyiszor tette fel hangosan a kérdést, hogy végre Suzanne leült vele szembe.

• Mit titkolhatott el?
• Vagy hazudott, vagy valamit elhallgatott előlem. Esetleg mindkettő.
• Van valami sejtésed?
• Egyelőre az égvilágon semmi.
• Akkor arra kérlek, próbáld töviről hegyire elmesélni nekem, mit beszélgettél azzal a pappal!
• Már elmeséltem!
• Tedd meg még egyszer!

Frazer maga is tudta, hogy ez rejtheti a megoldást. Nagyot kortyolt a kávéból, és belefogott. Lassan és körülményesen beszélt, Suzanne pedig állandóan kérdéseket tett fel. Ezek most nem bosszantották az angolt, mert tudta, alaposan ki kell utólag vesézni a Camorelli által mondottakat. Ha van olyan pillanat vagy munkafázis, amikor a szőrszálhasogatás és a dolgok körülményes elemzése hasznos lehetett, ez volt az. Jó tíz percig nem akadtak semmilyen nyomra. Ekkor került sor a számítógép kérdésére.

• Állj! — komorodott el Suzanne arca. — Nem hiszem el!
• Mit?
• Hogy Matakumba bíboros maga sohasem használta a számítógépet. Hogy mindent Camorelli végzett el helyette.
• Nekem is túlzásnak tűnt.
• Mert az is. Valahol itt lappang a titok. Apropó, emlékszel a hamisítóra?
• Hogyne emlékeznék!
• Hogyan értesítette Theodorát és Rusztemet arról, hogy Ninurta bandája tudja a kanadai nevüket?
• E-mailen.
• Pontosan!
• Ez azt jelenti, — magyarázta nekihevülve a nő. — hogy a menekülők időnként megnézik a levelezésüket. Ha nem tették volna, valószínűleg Kanadába mennek.
• És ott Ninurta áldozatául esnek!
• Úgy van! Ráadásul az e-mail címüket is tudjuk.
• Azzal vigyáznék! — mondta Suzanne. — Talán Ninurta is tudja. Viszont azon nem lepődnék meg, ha Matakumba bíboros kapcsolatba lépett volna Theodoráékkal.
• Matakumba bíboros?
• Megtehette még azután is, hogy veled beszélt. Mielőtt meglátogatta volna azt a templomot, ami előtt meggyilkolták. Valahogy segíthetett rajtuk.

Egymásra nézte. Robert mondta ki:

• Esetleg még rejtekhelyet is ígérhetett nekik valahol!

Robert fürgén előkapta a telefonját és Ligit tárcsázta.

• Halló, Robert!
• Enzo! Azonnal meg kell szerezned Matakumba bíboros számítógépét!
• Lehetetlen. Ha vatikáni tulajdon…
• Hátha személyes tulajdon!
• Lehet, hogy már formatálták, legyalultak róla mindent.
• Hátha még nem. Hivatkozz a nyomozás érdekére!
• Akkor se fogják ideadni!
• Próbálkozz! Nagyon fontos! Lehet, hogy Patrice Matakumba bíboros e-mailt küldött Theodorának és Rusztemnek!
• Micsoda?
• Gondolkozz! Honnan kaphatott Camorelli atya félmillió dollárt? Mit árulhatott el? Mi lehetett az egyetlen csatorna, ahol a bíboros és a menekülők érintkezésbe léphettek egymással? Ki tudhatott erről?
• Az ördögbe is! Mondasz valamit! Meglátom, mit tehetek!

 

 

KEDD

Május 17.

22 30

Katonai fogda Hamburg közelében

Németország

 

        Arshak éberen hevert a priccsén. Gondolatai Zelmirán jártak. A lány nem is tudja, hogy fogságba esett. Voltaképpen most örökre le kellene mondania Zelmiráról, mert a dolgok jelenlegi alakulása szerint soha többé nem fog kiszabadulni. Tudta, hogy Németországban ugyan nincs halálbüntetés, de bármilyen bíróság elé is kerül, életfogytiglanra számíthat. Az gyakorlatilag azt jelentené, hogy mostantól legalább húsz-huszonöt évre — lényegében egy egész életre — hűvösre kerülne. Zelmira addig nyilván kénytelen volna újra férjhez menni, ő pedig — ha valaha is kiszabadulna, ha meg is élné azt a napot — örökre elveszítené Zelmirát.

        Volt azonban még egy reménye. Egyetlen ütőkártyája. Volt Valaki — Zelmirán kívül az egyetlen a világon — akihez hűséges volt, és aki ugyancsak hűséges volt hozzá. Tudta, hogy beleavatkoztak a génjeibe, tökéletes harcost akartak belőle előállítani. Tudta, hogy az is. Nem ismeri a gyávaságot. Sohasem futamodott meg a harc elől. Ha nem is legyőzhetetlen, de szemtől szemben vívott harcban sohasem talált legyőzőre. Sohasem lenne áruló. Nem, Uballit házát nem árulta el — nem volt mit elárulni rajta — Uballit háza és a világmonarchia egy képtelen eszme volt, ami kizárólag az emberiség tökéletes infantilizmusa, ön-és közveszélyes ostobasága esetén jelenthetne alternatívát. Nem, LIX. Assur-Uballitot sem árulta el — nem volt mit elárulni rajta — a király saját maga hozta lehetetlen helyzetbe önmagát azzal, hogy a szökevényeket üldözni és legyilkolni engedte. Ezután már semmiképpen sem mehetnek a dolgok ugyanúgy, mint előtte. Uballit háza magára vonta a világ figyelmét; ezzel kiszolgáltatta magát a világnak. Ráadásul a létező legbrutálisabb arcát mutatta meg, a világ ez után önmaga biztonsága érdekében nem engedheti meg, hogy Malemmu, Assur-Uballit király és teljes infrastruktúrája feledésbe merülhessen, hogy újra visszabújhasson inkognitójának csigaházába. Nem, még a Trónörököst sem árulta el — nem volt mit elárulni rajta — a Trónörökös maga árulta el Uballit házát és mindent, ami ahhoz kötődött, amikor cégéres gazemberré, közönséges bűnözővé vált.

        És volt még Valaki, akit Arshak sohasem árult el, Valaki, akitől sokat várt, Valaki, akinek a közbelépésére számított. Talán már ma jönni fog. Ha ma nem jönne, sebaj, legfeljebb eljön holnap. Ha holnap sem jönne, sebaj, legfeljebb eljön holnapután. Valamikor egészen biztosan. Arshak egyszerű lélek volt, egyáltalán nem ismerte a kudarcot és a csalódást.

Ha Valaki jön, mostanában kell eljönnie. Arshak megfigyelte, hogy az őrség elég könnyelmű, általános a lazaság. Amúgy nincsenek sokan, lényegesen kevesebben vannak annál, amekkora létszámot a katonai szakszerűség igényelne. Nyilvánvalóan itt is hatott a világ egyik ostoba trendje, a takarékoskodás azon értelmetlen változata, amely csupán egy dimenzióval tud takarékoskodni: az emberrel. Arshak megvetéssel gondolt erre. A világban jelenleg ember a legolcsóbb. Minden más drága, és egyre drágul. Arshak tudta: a jelenlegi világ hibái közül az ilyenek, és ehhez hasonlók miatt képezhetné komoly megfontolás tárgyát LIX Assur-Uballit király globális korlátlan világmonarchiája. Ha azonban az emberiség képes felgyógyulni gyermekbetegségeiből, a demokrácia messze jobb és emberségesebb, mint az egész bolygóra kiterjedő abszolút monarchia. Valaki sokat beszélgetett erről Arshakkal.

Az őrség tehát eléggé laza volt, Arshak pedig igyekezett minél kezesebbnek és jámborabbnak mutatkozni, nehogy éberségre ösztönözze őket. Különösen estefelé viselkedett botrányosan az őrség. Ilyenkor este tévét, videót néztek, zenét hallgattak, nőket csempésztek a körletbe, és önfeledten szórakoztak. Napközben — amikor ellenőrzésre számítottak — moderálták magukat, éjszaka pedig — amikor a bulinak vége szakadt — az ébren maradók már figyelmesebbek lettek, mint az esti órákban. Már állt a buli, Arshak néha tisztán hallotta a zaját. Nő is volt a körletben — Arshak Malemmu sziklalabirintusában kifejlődött kiváló hallásával ezt is kiszűrte. Nem csak azt tudta volna megmondani, milyen irányban van, de azt is, hogy körülbelül mekkora távolságban.

Ha Valaki jön, mostanában kell eljönnie. Ha nagyjából éjfélig nem érkezik meg, Arshak nyugodtan alhat, mert másnap esténél hamarabb egészen biztosan nem jön el.

 

Valaki megszólalt a nyakláncon keresztül. Másfél méternél távolabb senki sem hallhatta, de Arshak pontosan megértette.

• Itt vagyok, Arshak! Várlak!
• A kapu. Két őr!
• A kapu szabad. Belül hány őr van?
• Elvileg három egy gépfegyverrel!

 

Valaki néhány percre elhallgatott. Arshak tudta róla, hogy Uballit házának ő az egyetlen olyan tagja, aki igen komoly harci kiképzést kapott. Odakint azok az őrök nem is sejtik, mennyire komolyat.

 

Nagyjából három perc telt el, mire Valaki újra megszólalt.

• Gyere, Arshak!

Arshak komótosan felkelt, és szemrevételezte a cella ajtaját. A kiképzés során nagyon komolyan vették a fogságból való szabadulás oktatását. A Pohárnok Gárda tagjai fogságba eshettek a világ bármely pontján, kötelességük volt a lehető leghamarabb megszökni, és haladéktalanul újra csatlakozni az egységükhöz. Egy ehhez hasonló cellából való kijutásnak harmincöt másodperc volt a normaideje. Igaz, akkor még meg is láncolták őket…

Arshaknak csaknem tizenöt másodpercébe telt, mire kijutott a folyosóra. Elszokott a hasonló feladatoktól, annak idején hamarabb teljesítette volna. A lánc miatt volt szüksége összesen bő tizenöt másodpercre a kiképzés idején.

Összesen két őrrel találkozott, azoknál sem volt fegyver. Nem tudtak kiáltani. Remélte, hogy Assur megbocsátja majd, amiért ilyen durván leütött és farkasgúzsba kötött két teljesen ártatlan embert.

Az összes kapuőr összekötözve hevert — kívül és belül egyaránt. Az ajtó előtt várta Valaki. Valaki, akiben sohasem csalódott. Remélhetőleg ezután sem fog.

• Gyerünk a kocsihoz! — intett Sharrukin herceg. — Pucoljunk innét minél hamarabb!

Egyszerű, átlagos külsejű személyautó volt. Valaki ült a volán mögött. Arshak megtorpant. Kiben bízik még a herceg? Ki lehet az, amikor…

Ekkor a volán mögött ülő valaki intett neki. Arshaknak kevés híján megállt a szívverése. Zelmira mosolygott rá a kormánykerék mögül. Baseballsapkában és terepszínű zubbonyban.

• Gyerünk! — tuszkolta be a kocsiba ellentmondást nem tűrően a herceg. — Majd utána enyelegtek! El kell tűnnünk, és meg kell keresnünk Theodorát.

A kocsi elindult.

 

 

 

KEDD

Május 17.

19 30

Fehér Ház

Washington D.C.

Amerikai Egyesült Államok

 

Thomas Aprim-Williams e-mailje egy atombomba robbanásával ért fel. Ebben persze az Európából érkező híreknek is fontos szerepük volt. A hírszerző ügynökségek is azonnal továbbították a hióbhíreket az elnök rezidenciájába, de a legfontosabb értesülések ezúttal a külügyi csatornákon érkeztek.

Felbolydult a Fehér Ház. Az elnök Omahában volt egy fontos rendezvényen, a külügyminiszter pedig hivatalos úton, külföldön. Amikor a Nemzetbiztonsági Főtanácsadó rendkívüli nemzetbiztonsági értekezletet hívott össze, a külügyminisztérium ügyeletese kérdést intézett külföldön tartózkodó főnökéhez: Ki képviselje ezen a külügyminisztériumot? A távollévő miniszter lakonikusan azt felelte, menjen az épületben tartózkodó legmagasabb rangú hivatalnok. Ez pedig nem más volt, mint az egykori nagykövet, James L. Thompson.

A rendkívüli nemzetbiztonsági értekezlet egy bő negyedóráig tartott. Mindenki egyetértett abban, hogy Rex E. Hieronymus Goodking tevékenysége voltaképpen kimeríti az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés kritériumait. Egyetértettek abban is, hogy Rex E. Hieronymus Goodkinget minél hamarabb el kell fogni. James L. Thompson itt szólt hozzá a vitához:

— Szerintem Mr. Rex E. Hieronymus Goodking nem egyszerű bűnöző, és nem is maffiafőnök; több annál. Mr. Rex E. Hieronymus Goodking azt képzeli magáról, hogy egy, az Amerikai Egyesült Államoktól teljesen független, szuverén állam államfői tisztségének egyedüli várományosa. Bár Asszíria jogi értelemben véve nem létezik, az Amerikai Egyesült Államok ilyen nevű államot hivatalosan soha el nem ismert, Mr. Rex E. Hieronymus Goodking mégis teljes mértékben meg van arról győződve, hogy egy tőlünk független szuverén államban olyan örökletes tisztséget tölt be, amely nálunk, az Amerikai Egyesült Államokban — köztársasági államrendünk folytán — egészen egyszerűen nem is létezik.

• Igen, — bólogatott a Nemzetbiztonsági Főtanácsadó. — Az Egyesült Királyság kormánya valószínűleg másképpen fogná fel a kérdést. Javaslom, tegyük magunkévá a helyzetnek azt az értelmezését, amelyet hasonló esetben a britek követnének.
• Vagyis? — kérdezte a belügyminiszter.
• Tekintsük Mr. Rex E. Hieronymus Goodkinget ebben a pillanatban háborús ellenségnek. — vette vissza a szót Thompson. — Pontosan úgy kell eljárnunk vele szemben, mintha ő és az irányítása alatt lévő személyek egy idegen, az Amerikai Egyesült Államokkal szemben ellenséges hatalom katonái volnának, és éppen hadműveletet folytatnának az Amerikai Egyesült Államok ellen.
• Nem jó! — aggályoskodott az FBI igazgatója. — Mr. Rex E. Hieronymus Goodking az Amerikai Egyesült Államok állampolgára. Ha azon vélelem alapján, hogy ő az Amerikai Egyesült Államok nyílt, fegyveres ellensége, katonai jellegű hadjáratot intézünk ellene, alkotmányba ütköző cselekményt valósítunk meg. Véleményem szerint az FBI egy kellően nagy létszámú, jól kiképzett különleges ügynökökből álló csoportja messzemenően alkalmas a probléma megoldására, Mr. Rex E. Hieronymus Goodking őrizetbe vételére.
• Van ezzel ellentétes precedens. — válaszolta angyali szelídséggel James L. Thompson. — Amikor az afganisztáni háború idején egyes amerikai állampolgárok az afganisztáni tálib milíciák, vagy éppenséggel az Al-Qaida tagjaiként, annak soraiban egy hadüzenettel kezdődő, hivatalos háborús cselekményben az Amerikai Egyesült Államok fegyveres erőivel ellentétes oldalon tevőleges harccselekményben vettek részt, az Amerikai Egyesült Államok katonai szervei kénytelenek voltak őket háborús ellenségnek tekinteni. — közben a hadügyminiszter buzgón bólogatott. — Amikor azonban fogságba kerültek, az Amerikai Egyesült Államok hatóságai attól kezdve állampolgárságuk miatt az ilyen személyeket nem kezelhették hadifogolyként, hanem csupán gyanúsítottként, akik megvalósították a büntetőtörvénykönyvben kellőképpen részletezett, ott hazaárulás néven szereplő bűncselekményt.
• Így van! — helyeselt a CIA igazgatója. — Értesüléseim szerint Mr. Rex E. Hieronymus Goodking birtokán legalább száz felfegyverzett személy tartózkodik. A gyakorlati oldaláról nézve az elfogása semmiképpen sem tekinthető rendőri akciónak, hanem éppenséggel sokkal inkább hadműveletnek.
• Egyetértek! — helyeselt a hadügyminiszter.
• Javaslom a tengerészgyalogság néhány alegységének bevetését. — mondta ki többek gondolatát James L. Thompson.

A hadügyminiszter és a CIA igazgatója élénken helyeselt, az FBI igazgatója fenntartásait hangoztatta.

— Beszéljünk világosabban! — felelte erre Thompson. — Mr. Rex E. Hieronymus Goodking valószínűleg nehézfegyverekkel rendelkezik, és feltehetően komoly katonai ellenállást fog megkísérelni. Ha sikerrel jár, valamilyen módon elhagyja majd az Amerikai Egyesült Államok területét, és attól kezdve bottal üthetjük a nyomát.

• Mindenképpen be kell vetnünk a tengerészgyalogságot! — ütötte a vasat a hadügyminiszter, és hálás mosolyt küldött Thompson felé.
• Ezt megfontolom. — visszakozott az FBI igazgatója. — Viszont mindenképpen azt javaslom, első körben kizárólag az FBI zárja körül a birtokot, és szólítsa fel Mr. Rex E. Hieronymus Goodkinget a megadásra! Tegyük lehetővé a gyanúsított számára az önkéntes jogkövetést, hölgyeim és uraim! Mr. Rex E. Hieronymus Goodking is tudja, az esküdtszék előtt egyáltalán nem lesz mindegy, ellenállt, vagy nem állt ellen a letartóztatásnak. Ha komoly ellenállást fejt ki, akkor, nem bánom, jöhet a tengerészgyalogság!

Ebben maradtak. Az akcióra azonban másnapig várni kellett. Előbb meg kellett szerezniük hozzá az Amerikai Egyesült Államok elnökének hivatalos jóváhagyását.

 

Pedig Mr. Rex E. Hieronymus Goodkinget aznap este még könnyűszerrel le lehetett volna tartóztatni. Mr. Rex E. Hieronymus Goodking ugyanis aznap este némi félig-meddig-inkognitóban egy félig-meddig titkos washingtoni kártyabarlangban tartózkodott, és csaknem hajnalig pókerezett. Tizenhét millió dollárt nyert. Még mindig voltak Washingtonban olyan könnyelmű és pénzes játékosok, akik nem tudták róla, hogy veszedelmes hamiskártyás.

Már hazafelé autózott fáradtan és elégedetten, amikor felhívta valaki.

• A Nemzetbiztonsági Főtanácsadó elrendelte a letartóztatásodat!

Mr. Rex E. Hieronymus Goodking erre nagyot nézett. Hogy mi van? Percek teltek el, mire megértette, hogy minden elveszett. Azaz dehogyis értette meg. Egyedül azt fogta fel, hogy itt, az Amerikai Egyesült Államokban végleg kitelt a becsülete. Sebaj, Amerika nem azonos a világgal — bár azt képzeli! Nagy a világ! A házától két és fél mérföldre van egy mesterséges nivellálással kiegyenlített területe — voltaképpen repülőtere. Azonnal odarendeli az egyik magángépét! Azt, amelyik levegő-levegő rakéták kilövésére is alkalmas. Gyorsan összeszed mindent, ami kell, és illa berek, nádak erek!

Theodorát már nem nyúzathatja meg Amerikában. Amúgy sem jött át ide.

A gázpedálra taposott.

 

SZERDA

Május 18

07 00

Panzoult

Franciaország

 

Ligi kora reggel telefonált.

• Rossz hírem van. — kezdte minden beköszöntő nélkül. Patrice Matakumba bíboros úrnak volt egy hivatali asztali számítógépe és volt egy laptopja.
• Utóbbiról Camorelli nem tett említést.
• Nyilván nem véletlenül. Az is az egyház tulajdona volt, de a személyzet egybehangzó állításai szerint kizárólag a bíboros úr használta.
• Ez nem rossz hír!
• De igen, Robert! Tökéletesen formatálták mindkettőt. Ahogy mondtad: simára gyalulták. Nagyon erőszakos fellépéssel, a kormány segítségével kézbe kaptuk őket, de a szakértőink semmit sem tudnak velük kezdeni.

Robert lehajtotta a fejét. Megint dugába dőlt egy elképzelése. Pedig közel a megoldás. Hirtelen eszébe jutott valami.

• Mondd csak Enzo! Volt a bíboros úr nevén valamiféle ingatlan?
• Igen, már utánanéztünk. Összesen tizennyolc kisebb-nagyobb birtok.
• Tizennyolc? — Frazer megrökönyödött.
• A többségük Róma környékén, de akad másutt is. A legtöbbet jótékony célokra használta. Tüstént átküldöm a listájukat!

 

Frazer kezdett kétségbe esni. Tizennyolc ingatlant, amelyek egy ország különböző részein terülnek el, egyesével végigjárni hosszadalmas dolog. Könnyen lépéshátrányba lehet kerülni.

Suzanne jelent meg a kávéval és a reggelivel. Evés közben Robert megosztotta vele a problémát. Suzanne nagyon sajnálta, próbálta kedveskedéssel felvidítani, közben lázasan járt az ő agya is; ötletek után kutatott.

• Pedig kell lennie valaminek, ami kimozdít a holtpontról. — mondta, de csak azért, hogy mondjon valamit.
• Biztos van is, — felelte szórakozottan a férfi, aztán hirtelen a homlokára csapott. — hát persze, hogy van! Persze, hogy van! Induljunk azonnal!

Suzanne derekas gyorsasággal elkészült a mosogatással, és öt perc elteltével a volán elé perdült. Robert már türelmetlenül várta az anyósülésen.

• Hová megyünk?
• Tours-ba!
• Megint Tours-ba? Valamiről elfeledkeztünk? — közben a Citroen kigördült az útra.
• Előbb Tours-ba, onnan pedig egyenesen Amboise felé tovább.
• Miért?
• Arshak azt vallotta, azért nem fogta el Tours-ban Ninurta Theodorát és Rusztemet, mert abban az irányban hagyták el a várost. Valamikor utána meg kellett nézniük az internetet. Biztosan nem előbb, mert csak ekkor értesülhettek róla, hogy a hamisító elmondta, milyen névre szólnak az új papírjaik. Ha Patrice Matakumba bíboros úr segített valamit nekik, egyet tehetett: felajánlott egy rejtekhelyet. Pénz vagy egyéb segítséget biztosan nem tudott adni, de ezt igen. Ma reggel kiderült: rendelkezett is megfelelő ingatlanokkal.
• Honnan tudod, hogy megfelelők?
• Tizennyolc közül biztosan akad egy. Különben azt sem tudjuk, olyan helyet ajánlott-e, ahol a menekülők magányosan találnak búvóhelyet, vagy olyant, ahol van valamiféle személyzet. Például szerzetesek vagy apácák. Utóbbi esetben nyilván őket is értesítette, álljanak készenlétben a jövevények fogadására, és ne beszéljenek róluk senkinek.
• Ha mi nem találjuk meg őket, Ninurtának még kevesebb erre az esélye.
• Nem, Suzanne!
• Miért nem?
• Mert a derék jó Camorelli atya nyilván elárulta a rejtekhelyet.
• Elárulta?
• Mi másért fizettek volna neki félmillió dollárt?
• Igazad lehet! — ijedt meg a nő. — Mondd tovább!
• Úgy gondolom, az Amboise felé vezető úton Theodora és Rusztem megnézték az internetet. Ennél előbb nemigen értesülhettek Matakumba bíboros úr ötletéről, különben már Tours helyett is a rejtekhelyre mentek volna.
• Viszont értesülhettek a bíboros haláláról.
• Ez igaz, de attól a rejtekhely nem kevésbé értékes. Főleg abban az esetben, ha a bíboros úr félreeső, üresen álló búvóhelyet ajánlott fel.
• Camorelli atya ezt tudta?
• Tudnia kellett! Nyilván jogosultsága volt a bíboros úr levelezéséhez.
• Hol keressük a helyet?
• Ahogy Tours-ból kiérünk, a lehető legközelebb. Olyan helyet keressünk, amely éjjel-nappal nyitva van.
• Miért?
• Éjszaka jöttek ki. Olyan helyet kereshettek, amely nem nagyon forgalmas, és ahol keveset kérdezősködnek.
• És mihez kezdünk, ha megtaláltuk a helyet?
• Azt még nem tudom!

 

Tours után több számba jöhető hely mellett is elhajtottak. Suzanne lassított, Robert alaposan megnézte magának, aztán a fejét rázta.

• Ez se?
• Tele van részegekkel!

A következő nyilvánvalóan drogosok fészke volt. Továbbhajtottak. Viszont a következő faluban Frazer felfigyelt valamire.

— Kérlek, lassíts!

• Ez nem internetes hely!
• De igen! — csapott le a férfi. — Nézd, ott van egy apró helyiség! Ott oldalt! Különteremnek apró, konyhának rossz helyen van! Fogadjunk, számítógépek vannak benne!

Azok voltak. Jobban mondva: egyetlenegy számítógép. Több aligha fért volna be a zsebkendőnyi helyre. Kibérelték a gépet egy órára, mire a pultos hölgy azonnal magukra hagyta őket. Frazer bólintott. Ideális hely Theodora és Rusztem számára. Itt nemigen zavarják az internetezőket.

De most hogyan tovább? Tanácstalanul nézték a gépet, végül Suzanne letelepedett mellé. De mit tegyen. Nem sokat gondolkodott rajta, máris az internetre kattintott.

• Van valami terved? — nézett rá a férfi.
• Van.
• Hallhatnám?
• Természetesen. Először megnézem az előzményeket. Úgy gondolom, levelezni az emberek többsége otthonról szokott. Látod, mindössze két levelező szolgáltatás jelenik meg. Ezek közül vajon melyiket használhatta Theodora és Rusztem?
• Nem tudom.
• Nyilván azt, amelyik nem speciálisan francia. — már rá is kattintott. Bejelentkezett a szolgáltatás.
• És most? — kérdezte a férfi.
• Én mindig elfelejtem a jelszavaimat, ezért megjegyeztetem őket a géppel.
• Butaság! — legyintett Frazer. — Biztosan nem tették!
• Menekültek, és nagyon siettek. Olyankor valószínűleg sokkal több dolgot művelünk reflexből, mint máskor. Hátha szerencsénk lesz!

Frazer szkeptikusan elhúzta a száját, Suzanne pedig próbálgatni kezdte az egyes betűket, hátha kiírja a gép a címet. A „t” semmit sem adott, és az „r” sem. Az „u” sem. Viszont a „p” után azonnal kiírt a gép egy címet. Suzanne egyszerűen ráklikkelt a „jelszó” kifejezésre. Robert már éppen mondani akart valami lekicsinylőt, amikor a képernyőn megjelent: „Beérkező levelek”.

Megölelték, és megcsókolták egymást.

• Várjunk még! — intett most Suzanne. — Nem biztos, hogy ez az ő címük.

Az övék volt. Suzanne elsírta magát, Robert nagyot rikkantott. Ideje volt, hogy végre szerencséjük legyen. A „Beérkező levelek” rovatban az utolsó Patrice Matakumba bíboros üzenete volt — olaszul, angolul és franciául. Atyai barátsággal ajánlott fel a menekülőknek egy magányosan álló, átmeneti szállásnak berendezett egykori présházat — Nápoly környékén, a Vezúv oldalában.

Robert már tárcsázta is Vincenzo Ligit.

— Azonnal indulunk Olaszországba!

 

 

 

 

SZERDA

Május 18.

04 35

Birtok New York környékén

Amerikai Egyesült Államok

 

        A birtok teljesen felbolydult. Mr. Rex E. Hieronymus Goodking azt mondta az embereinek, legfeljebb egy órájuk maradt a csomagolásra. Egész légiflottáját a közeli repülőtérre rendelte.

— Hová megyünk, főnök? — állt elé egy hatalmas termetű, százhúsz kilós ember.

        Diego Ordonez volt, a háznagy. Kolumbiából származott, gerilla is volt, kormánykatona is, maga se tudta már, mikor melyik. Egy kolumbiai drogbáró testőrségéből lépett át Rex E. Hieronymus Goodking szolgálatába, és nem bánta meg. Eddig nem.

• Előbb Kanadába! — felelte Goodking. — Onnan a tengerre! Ne félj, találunk helyet magunknak!

A százöt alkalmazott közül negyvenheten Malemmuból jöttek. Mindannyian a Pohárnok Gárda tagjai. Őket Goodking külön összehívta.

— Győzelmesen térünk majd vissza! — mondta nekik.

Csaknem befejezték a készülődést, amikor Ordonez a termetét meghazudtoló fürgeséggel berohant a főépületbe.

• Főnök! — kiáltotta lélekszakadva. — Az FBI!   

Goodking kinézett az ablakon, és meghűlt benne a vér. Végig a kerítés mellett, amerre a szem ellátott, fegyveres-golyóálló mellényes FBI ügynökök százai lepték el a vidéket.

• Assur, segíts! — kiáltotta Assur-Dan, a Trónörökös testőrparancsnoka.
• Úristen! — csatlakoztak mások.

Goodking összerezzent. Mit tegyen?

• Felséges uram! — mondta Assur-Dan. — Állítsuk fel a géppuskáinkat, és védekezzünk. Drágán adjuk a bőrünket!

Rex E. Hieronymus Goodking határozatlanul tipródott. Tudta, csak egy parancs kéne, a testőrök máris vérfürdőt rendeznének az FBI-ügynökök között. Mindegyik a végsőkig harcolna. Az utolsó töltényig, sőt tovább: amíg a karját fel tudja emelni. Ezzel végződne talán? A hősi halállal? Itt van az út vége? Valahol, az agya távoli sarkában egy hang makacsul azt ismételte: Nem! Még van egy eszköze! Tompán bámult a testőrparancsnokra. Még van egy eszköze! Valahol van még egy eszköze!

• Mit tegyünk, főnök? — kérdezte Ordonez.

És ekkor eszébe jutott.

• A Strykerek! — kiáltott fel. — A Strykerek! Van tizenöt darab Strykerünk tele üzemanyagtartállyal, lőszerrel feltöltve!
• Igen, igen!
• Igen, főnök! — helyeselt a háznagy is.
• A repülőgépeink?
• Még kéne nekik egy félóra, főnök!
• Rendben van, megkapják! Ha megérkeznek a repülőtérre, járó motorral várakozzanak! Assur-Dan!
• Felséges uram!
• Készítsd elő a Strykereket! Ossz el bennünket! Ha a gépek megérkeztek a repülőtérre, azonnal indulunk! Kitörünk! Eltapossuk ezeket a nyavalyás FBI-osokat!
• Addig mi lesz, főnök?
• Tárgyalj velük! Húzd az időt! Mondj nekik akármit! Mondd azt, hogy túszaink vannak! Vagy – tudod mit? Mondd azt, hogy ti ejtettetek túszul engem, és szabad elvonulást követeltek! Húzd az időt!
• Meglesz, főnök! — a kolumbiai vigyorogva eldöcögött.
• Főnök! — szólította meg Castro, egy másik kolumbiai.
• Mi van?
• Ha átvágnánk a mezőn és az erdőn, csak két mérföldre lenne a repülőtér! Ha a földúton megyünk, négy és fél mérföldre van!
• Az úton kell mennünk, mert elakadnánk! A Strykerek nem lánctalpasok!

 

- Hé odabent— kiáltott egy öltönyt és golyóálló mellényt viselő kövérkés ember. — Edward L. Ferryman vagyok, az FBI-erők parancsnoka! Tíz percet adunk rá, hogy feltartott kézzel, egyenként előjöjjenek! Tíz perc múlva bemegyünk!

        Tíz perc múlva nem jöttek be. Ordonezzel és fehér zászlót lobogtató kísérőjével tárgyaltak csaknem egy félóráig. Akkor megcsörrent Ordonez telefonja.

• Gyertek, indulunk! — mondta Goodking.
• Három perc múlva megadjuk magunkat! — vetette oda az FBI-tisztnek a háznagy, és peckes léptekkel elvonult a központi épület felé. Kísérője félig szaladva követte.
• Jól van, emberek! — intett Ferryman. — Azonnal vége!

Ennél nagyobbat valószínűleg sohasem tévedett. Látta, hogy a belső udvar teljesen elnéptelenedett, de nem fogott gyanút. Azt hitte, a megadásra készülnek odabent. Egy perc múlva azonban motorzajt hallott. Jó mély, öblös motorzajt.

• Hát ez meg micsoda? Talán darus kocsin jönnek?

Nem darus kocsin jöttek. Edward L. Ferryman fél perce gyújtott rá egy szivarra, de most kiejtette a szájából döbbenetében. A hátul álló épület bal sarkánál hirtelen megpillantott — egy Strykert. Egy éppen ugyanolyan gumikerekes gyalogsági harcjárművet, amilyennel az Irakban állomásozó amerikai erők rendelkeznek. Az épület másik oldalán egy újabb Stryker dübörgött elő, mögötte egy másik. Aztán még egy. Csőstül jöttek a harcjárművek, most már mindenhonnan. Ferryman tátott szájjal nézte őket.

Ezek a Strykerek nem viseltek amerikai jelzést. Semmiféle jelzést nem viseltek, viszont vadul rohantak — egyenesen az elképedt FBI-osok felé. A következő pillanatban tüzet nyitottak.

A Strykerek vad géppuska-és gépágyútűzzel árasztották el a bejárat környékét és a kerítéseket. Halomra hullottak az emberek. Most már Ferryman is észbe kapott.

— Vissza! Fedezékbe! — kiáltotta torka szakadtából. Nem sok foganatja volt. A golyóálló mellényt, és FBI feliratú dzsekit viselő férfiak és nők tömege kétségbeesve menekült a hatalmas acélszörnyetegek útjából, többnyire be az erdő fái közé. Tucatjával hevertek a halottak a kerítés mentén mindenütt. A Strykerek tüze ellen mit sem ért a golyóálló mellény. Ferryman még félreugrott az egyik vadul rohanó Stryker útjából, de a másik gépfegyversorozata lekaszálta. A harmadik átdübörgött a holttestén.

Az FBI-osok szörnyű pánikban menekültek. A géppuskák rendet vágtak közöttük, a maradék kétségbeesve igyekezett az erdőbe. Néhányan sebesült bajtársaikat próbálták menteni, a többiek fedezéket keresve buktak le a fák mögé, a bokrok aljába.

Az első Stryker kivágódott a hatalmas bejárati kapun, élesen jobbra fordult, és dübörögve indult a földúton előre. Az oda szorult FBI-ügynökök sikoltva menekültek. A többi harcjármű egyenként besorolt az első mögé, és zúgva távolodtak a földúton.

• Gyorsabban! — kiabálta a mikrofonba a harmadik kocsi parancsnoki üléséről Mr. Rex E. Hieronymus Goodking. — Nagyon sietnünk kell! Nehogy bevessék a légierőt, mert akkor semmi esélyünk!

A járművek hangos motorzúgással robogtak előre. Nyomukban szinte átláthatatlan porfelhő támadt.

 

SZERDA

Május 18

07 50

Nápoly környéke

Olaszország

 

• Miért nem várjuk meg Vincenzót és az olasz rendőrséget?
• Azért, Suzanne, mert órák múlva érnek ide. Ha Ninurtáék már itt vannak, addig megölhetik és megnyúzhatják a két nyomorultat. Ha a gazemberek még nem értek ide, minden teketória nélkül magunkkal visszük Theodorát és Rusztemet. Ha nem jönnék, vagy bármi gyanúsat látsz, hívd fel Vincenzót!

A présház körülbelül háromszáz lépésnyire lehetett tőlük, a szőlő közepén. Robert Frazer óvatosan elindult a szőlősorok között az épület irányába. Enyhe szél sem volt, és őrülten tombolt a napsütés. Pedig ilyenkor, reggel még visszafoghatnák magukat odafent a fűtők, gondolta Frazer.

Százlépésnyire a háztól megállt, és szétnézett, majd végtelenül türelmesen tovább lopakodott. Két-háromlépésenként megállt, fülelt, és körbekémlelt. A ház mellett valami autó sötétlett. Régebbi évjáratú bordó Opel Vectra. Frazer megnyugodott, Theodora és társa nyilván ezzel a kocsival érkeztek. Tovább araszolt előre.

Semmi zaj sem volt, és ez Frazernek egyre kevésbé tetszett. A házat minden irányból több száz méter széles szőlőskert határolta el a környéktől. A menekülők — egy fiatal férfi és egy nő — aligha lennének ilyen csendességgel, ha maguk volnának! Vagy — éppen ilyen csendességgel lennének, mert egy fiatal pár bizony tud mit kezdeni a zavartalan szabadidővel. Frazer elvigyorodott, és csaknem feladta az óvatosságot.

Ekkor hallotta meg a hangokat. Kopácsolás. Ki az, és mit művel? Rögtön utána beszédfoszlányt hallott. Fülelt. Nem egy férfi és egy nő, hanem legalább három férfi beszélt valamilyen Frazer számára ismeretlen nyelven. Nem társalogtak, hanem fennhangon ordítoztak egymásnak, mint a szántóföldön a parasztok.

Frazer megmerevedett, és lassan elővette a fegyverét. Ninurta emberei lennének? Mit művelnek ezek? Közelebb lopakodott, és kilesett a szőlőlevelek közül. Három férfit látott tetőtől talpig fekete öltözékben. Még a csuklya is a fejükön volt. Nincs melegük? Mit barkácsolnak akkora gonddal?

Kellett egy perc, mire rájött, mivel foglalatoskodik a három férfi. Szabályos nyúzó-állványt rögtönöztek az udvar közepén lécekből és deszkákból. Serényen dolgoztak, hogy minél hamarabb elkezdhessék a kivégzési szertartást.

Sir Robert Frazer agyát elborította a düh. Nem mérlegelt, és nem gondolkodott. Kibiztosította a fegyverét, és előlépett.

Híresen pontos és megbízható fegyver volt a kezében, maga Frazer pedig — még aktív rendőr főfelügyelő korában is — egykor pompás céllövőnek számított.

Ahogy kilépett, lőtt. Az egyik bandita hangtalanul eldőlt, homloka közepén véres lyuk tátongott. A másik kettő a jól kiképzett katona reflexeivel oldalt vetette magát. Frazer újra lőtt. A második gazember is elcsendesedett. A házból most lépett elő egy újabb. Frazer négyszer is belelőtt. A férfi sikoltozva csuklott össze, és borzalmasan vonaglott a földön.

Újabb banditák tódultak az ajtón kifelé. Frazer megint lőtt. Azaz: lőtt volna, csak nem volt több lőszere. A legnagyobb higgadtsággal akart az udvar közepén újra tölteni, de villámgyorsan leteperték. Megkötözve hurcolták be a házba. Még csodálkozva látta, hogy az egyik férfi — aki egyedül nem viselt csuklyát — egyszerűen agyonlövi a földön vonagló, sebesült bajtársát.

A szoba közepére lökték. A konyhaajtónak támasztva két gúzsba kötött embert látott. Oly szorosan össze voltak kötözve, hogy moccanni sem tudtak. A szájuk bekötve, csak a két rémült szempár látszott ki. Frazert elöntötte a szánalom. Szerencsétlenek! Bárcsak egyszer sietne Ligi!

A csuklya nélküli, igen zord arcú férfi Frazert méregette. Ez a ronda pofa lehet Ninurta, gondolta Sir Robert.

— Minek jöttél ide, vénember? — üvöltött Frazerre.

• Hogy szétrúgjam a seggeteket, Ninurta!
• Kik jönnek még?

Frazer gyorsan kapcsolt. Ha egyetlen gesztussal elárulja, hogy segítséget vár, csak azt éri el, hogy ezek a jómadarak azonnal megölik őket, és továbbállnak. Húzni kell az időt, és életben maradni!

— Remélem, sokan! — felelte fontoskodónak szánt oxfordi angolsággal.
        Ninurta arcán valami átvillant. Jól látta? Megkönnyebbülés?

— Remélem mindenki, aki hallotta a lövéseket! — most már határozottan megkönnyebbült képet vágott a gazember. El is vigyorodott. Frazer nem teljesen alaptalanul mondta, nagyon is remélte, hogy Suzanne hallotta a lövéseket, biztonságba vonul, és megsürgeti Ligit.

• Hol tanultál meg lőni, öreg?

- Rókavadászaton, te seggfej! Jobb emberek még ismerik azt a szép sportot, csak a hozzád hasonló csatornatöltelékek nem hallottak róla még soha. — Ninurta már csaknem röhögött. Jó jel, gondolta Frazer, nagyon jó jel. Buta és hóbortos angol arisztokratának tart! Talán ez az egyetlen esélyem!

• Ki hallhatta volna a lövéseket, te kékvérű vén hülye?
• Remélem, sokan! — Frazer csak a „kékvérű” kifejezésre koncentrált. Ninurta éppen annak gondolja, aminek ő akarta. Húzni az időt, és életben maradni!

A következő pillanatban minden vér kifutott az arcából. Két pribék berángatta, és a szoba közepére lökte Suzanne-t. Megkötözve.

 

SZERDA

08 45

Malemmu

 

• Biztos, hogy ezt akarod, felség? — Joshua könnyezett.

Nyolc markos gárdista erőlködött, hogy a hatalmas trónszéket felhurcolhassák a roppant máglya tetejére. Malemmu legnagyobb királyi csarnokában voltak. Irdatlan halomban állt a tíz méter magas farakás tetején a királyi drágaságok minden elképzelhető neme: bútorok, ékszerek drága öltözékek, arany- és ezüsttárgyak felfoghatatlan mennyisége. Körben gyászruhában zokogott az udvar népe és Malemmu apraja-nagyja.

LIX. Assur-Uballit, Asszíria és a világ királya segítség nélkül lépdelt fel a máglyán a palota belsejéből kiszakított és enyhe szögben felmagasított márvány lépcsőkön, és méltóságteljesen helyet foglalt a trónján. A fáklyát tartó gárdisták körülvették a máglyát, de egyelőre várakoztak.

• Halljátok utolsó királyi szózatunkat, Malemmu népe! Mi, LIX. Assur-Uballit, az Uballit ház tagja, a Világ Királya ezennel megköszönjük a hűségeteket, és visszaadjuk a teljes szabadságotokat! Azt kívánjuk, hogy éljetek a világban sikeresen és boldogan mindaddig, amíg Assur a túlvilágra nem szólít benneteket! Áldásunk rátok, Malemmu népe!
• Felség! — kiabálták sírva innen is, onnan is.
• Mi, LIX. Assur-Uballit, az Uballit ház tagja, a Világ Királya, királyi szavunkkal ezennel elrendeljük, hogy fiunk, a Trónörökös ezennel, minthogy bűnözővé, gazemberré és becstelenné vált, címétől megfosztassék, az örökségből mindörökre kizárassék, a neve Uballit házának lajstromából töröltessék! Uballit házának többé nem tagja, a birodalomnak többé nem trónörököse, nekünk többé nem fiunk! Kergesse és pusztítsa el őt istenek és emberek méltó átka és jogos haragja!
• Felség! Éljen! Éljen a király! — zúgta a tömeg.
• Mi, LIX. Assur-Uballit, az Uballit ház tagja, a Világ Királya, királyi szavunkkal ezennel elrendeljük, hogy Uballit háza fejének, a korona egyetlen jogos örökösének e perctől fogva egyetlen életben lévő férfi unokánk, Sharrukin herceg tekintessék!
• Éljen! — akkora ováció támadt, hogy a falak is csaknem megrepedtek.
• Mi, LIX. Assur-Uballit, az Uballit ház tagja, a Világ Királya, királyi szavunkkal ezennel elrendeljük, hogy a világ ide érkező katonáival szemben harc ne törjön ki, ellenállás ne tanúsíttassék! Ki-ki őrizze meg életét, törekedjen a boldogulásra, és éljen békében!
• Éljen! — minden eddiginél nagyobb síró-éljenző hangzavar tört ki.
• Kövessétek ezután Sharrukin királyt, Uballit házának fejét, nézzetek fel rá, tiszteljétek, szeressétek, tegyetek rendelése szerint! — hirtelen rárivallt a gárdistákra. — Meggyújtani!

A lángok vadul fellobbantak. A tömeg ordítva tágult a perzselő hőség elől, de az emberek vissza-visszanéztek, hogy még utoljára láthassák a lángoktól ölelt roppant máglyát, és a tetején méltóságteljes tartásban a trónján ülő királyt.

— Assur legyen veled, LIX. Assur-Uballit! — mondta Joshua, és utoljára hagyta el a máglya közelségét.

        Assur-Uballit mereven előre nézett, pedig már a szeme előtt is lángok táncoltak. Vörös villódzásuk bezárta őt egy másik világba, elszigetelte, eltakarta; és eme másik világ olyan messze volt a jó százméternyire őrjöngve síró tömegtől, mint a földtől az ég.

        Dicső őse, Sin-sar-Iskhun is ugyanilyen méltósággal ült a máglyára, amikor az ellenség Ninua városát ostromolta.

        Ő is ugyanilyen méltósággal ül itt, amikor az ellenség hamarosan Malemmuba érkezik.

        Lassan és nyugodtan átharapta a ciánkapszulát. Méltóságteljesen, ahogy egy királyhoz illik.

 

SZERDA

Május 18

05 15

New York környékén

Amerikai Egyesült Államok

 

Már látták a vadul rohanó Strykereket. Harding őrnagy, a tengerészgyalogok parancsnoka tüzelőállásba rendelte embereit.

A Strykerek hosszan elnyúló libasorban robogtak a földúton. A bennük ülők nem tudták, hogy kár a gőzért, mert a repülőteret egy tengerészgyalogos zászlóalj szállta meg, a pilótákat letartóztatták, a gépeket lefoglalták.

— Nem tüzelünk rájuk felszólítás nélkül. — mondta Harding őrnagy az egyik századosnak. — Nem vagyunk barbárok!

• Értettem, uram!

Egy perccel később fehér zászlós, hangszórós katonák csoportja kapaszkodott fel egy bucka tetejére. A hangszórót maximális teljesítményre kapcsolták.

„Tengerészgyalogság! Tengerészgyalogság! Adják meg magukat! Tengerészgyalogság! Állítsák meg a motorokat, és feltartott kézzel szálljanak ki a járművekből! Aki megadja magát, annak nem esik bántódása!” — recsegték a hangszórók.

Válaszul az élen haladó Stryker Goodking parancsára géppuskatüzet nyitott a buckára. A katonák látták feléjük fordulni a fegyvert, leugrottak a dombocskáról, és sértetlenül elmenekültek.

Az élen haladó Stryker vadul tüzelve törte át a rögtönzött útakadályt. Nyomában tüzet nyitott a második is, a harmadik is.

• Százados! — mondta Harding őrnagy.
• Uram!
• Nincs más hátra! Tűz!
• Igen, uram!

Felemelkedtek a vállról indítható páncéltörő rakéták indítócsövei.

 

Uballit házának trónján sohasem ült Nergál-Uballit nevű király. Az egyetlen személy, aki ilyen néven akart uralkodni, egy Stryker típusú gumikerekes gyalogsági harcjármű küzdőterében pusztult el egy kézi páncéltörő rakéta találata következtében. Néhány hónappal korábban nem rendelt a birtokában lévő Strykerek számára kiegészítő páncélzatot, ennek árát megtakarította. Gazdaságtalannak tartotta.

Az első három Stryker pusztulása után az összes többi megadta magát.

 

SZERDA

Május 18.

08 00

Nápoly környéke

Olaszország

 

Elsőnek Rusztemet rángatták oda az elkészült oszlophoz. A többi foglyot a ház mellett körbefutó tornác alá hurcolták, és megkötözve a falhoz támasztották. Mindkét kezét az oszlop egy-egy toldalékul odaácsolt ágához kötötték, lábát lebéklyózták. Szájáról nem vették le a kötést, a fiatalember halálra rémült szemekkel tekingetett kifelé, szemével Theodora tekintetét kereste. Ezen a világon immár utoljára.

A pribékek feszes vigyázzban megálltak mellette jobbról és balról. Frazer a falhoz támasztva mindent látott. Úgy gondolta, percek vannak hátra a fiú életéből, utána hamarosan a lány következik. Hol marad Ligi? Miért kell az olasznak mindig mindenhonnan elkésnie? Valahogyan késleltetni kellene az undorító szertartást, de jelen kiszolgáltatott állapotában semmit sem tudott tenni.

Kivonult a házból az egész banda — ünnepinek tűnő vörös-fekete köntösben. Ripacsok, gondolta Frazer, inkvizíciós ripacsok.

Egyikük óriási kétélű kardra támaszkodva lecövekelt éppen Suzanne elé. Frazer ennek még örült is, legalább a nő nem láthatja a legborzalmasabb eseményeket. Egy másik pribék hatalmas számszeríjhoz hasonló eszközzel jelent meg, felhúzta, és egy tömör acélvesszőt is előkészített. A harmadik méretes papírtekerccsel állt meg éppen a fogollyal szemben. Egy negyedik üstdobot kötött a nyakába, és két jókora dobverőt vett a kezébe. Ninurtának kihozták a házban található egyetlen épségben maradt széket, azon terpeszkedett el, mint király a trónján.

• Rusztem! — üvöltötte a középen álló tekercset szorongató pribék. — A királyi bíróság ítélete alapján elárultad a hazádat, elárultad a királyodat, elárultad Uballit házát, elárultad az emberiséget. Ezért halld a királyi bíróság ítéletét! Hazaáruló! Felségáruló! Assur és a mindenség elárulója! A királyi bíróság a következőképpen ítélt felőled!
• Szíved nyíllal általlövetik! — fülsiketítő dobpergés!
• Fejed a nyakadról leválasztatik! — dobpergés.
• Bőröd a testedről lenyúzattatik! — dobpergés.
• Tested és lenyúzott bőröd farkasok és ragadozó madarak étkére itt heverni hagyatik! — a süket csendbe újabb dobpergés zúdult.
• Fejed innen elvitetik, és Malemmu királyi palotájának Szégyenudvarában egy kihegyezett karó tetejébe húzatik! — ismét dobpergés.
• Ezen ítélet e percben azonnal végrehajtatik! — minden eddiginél erősebb dobpergés.
• Kegyelmet kérek az elítéltnek! — vonította most Ninurta, de olyan álszent hangon, hogy Frazer mély megvetéssel fordította arra a szemét.
• Assurnál a kegyelem! — süvöltötte a tekercses, mire a két eddig vigyázzban álló pribék peckesen elvonult a fogoly két oldala mellől.

Be van ez már gyakorolva, ti nyavalyás, aljas csirkefogók, gondolta Frazer. A Sig-Sauer mindössze néhány lépésnyire hevert tőle. Bárcsak felemelhetné, és megtölthetné!

• Kegyelmet kérek az elítéltnek! — visította újra természetellenes hangon Ninurta.
• Assur nem ad kegyelmet! — üvöltötte a másik, mire egy pribék Rusztemhez lépett, és néhány durva mozdulattal letépte róla a felsőruhát. A fiatalember meztelen mellén látszott, hogy félelmében és izgalmában milyen vadul ver a szíve.
• Kegyelmet az elítéltnek! — kántálta Ninurta harmadszor is.
• Úgy látom, Assur nem bocsát meg! — lépett előre a másik. — Egy percig türelemmel leszünk! Megkérdezzük Assurt, ad-e kegyelmet! Ha nem válaszol, elutasította a kérést! — és egészen komoly képpel az órájára nézett.

Frazert szinte rázta az indulat. Micsoda teátrálisan ostoba és gonosz színjáték! Ezek a pribékek talán zseniális alkotásnak élik meg, valójában tartalmatlan dilettáns játszadozás. Verje meg őket az Isten!

• Úgy látom, Assur nem ad kegyelmet! — ordította tettetett sajnálkozással a tekercses, miközben félrelépett, hogy átadja helyét hatalmas számszeríját emelő társának.
• De igen! — bődült el a közelben egy sztentori hang. Az ítéletvégrehajtó lassan leeresztette, majd elejtette a fegyverét. Vér spriccelt a torkából szerteszét.

Frazer figyelt, de az első pillanatban nem fogta fel, mi történik. Látta elesni a fegyverest, majd a tekercsest is. Látta, amint Ninurta felpattan a székből, üvölt, miközben színes kavicsok pattannak a mellén. Mire Frazer felfogta, hogy azok becsapódó lövedékek, addigra Ninurta már arcra borulva, holtan hevert a porban. Ligi jött volna meg?

Nem. Nem Ligi jött meg. Két férfi robbant elő a szőlősorokból fegyverropogással, két remek testalkatú, fürge mozgású férfi, és néhány másodperc alatt legázolta, földbe taposta, kiirtotta az összes banditát. Mindkettő igen szép férfipéldány volt, a férfiasság díszei. Hatalmas termetűek, különösen az egyik, de láthatóan a másik volt a parancsnok. Szempillantás alatt kioldozták a foglyok kötelékeit.

• Önök kicsodák? — kérdezte Frazer. — Az olasz rendőrség?
• Nem egészen, barátom! — mondta barátságosan az alacsonyabbik, miközben az ölébe kapta Theodorát. — Theodora húgom! — ölelte-csókolta, ahol érte.
• Kik maguk! — kérdezte Frazer most a másik férfit, aki nagyobb volt, mint egy grizzly medve.
• Psszt! — mondta válaszképpen az óriás, mutatóujját a szája elé tette, és az ölelkező párra mutatott.

Ebben a pillanatban még egy ölelkező pár támadt, mert Suzanne csaknem elvágódott, Robert két karjával kapta el. Úgy tűnt, a nő egyensúlya még mindig nem stabil, mert ki se akart bontakozni a férfi karjából.

Az alacsonyabbik megmentő viszont kibontakozott, amikor a tétován és határozatlanul ácsorgó Rusztemet észrevette.

• Rusztem! — nyújtotta ki fel a kezét. — Rusztem, mostantól a testvérem vagy! — azzal megfogta, és egymásba illesztette Theodora és Rusztem kezét. — Áldásom rátok! — mondta nekik nagyon komolyan. — Vigyázzatok magatokra és egymásra! Ha kellek, megtaláltok! Most Suzanne-ra és Frazerre nézett. — Rátok is áldásom!
• Ki maga?
• Mi nem létezünk! — azzal intett a másiknak, és szempillantás alatt eltűntek, mint a kámfor.

A négy ember csak állt, ki-ki a párjába kapaszkodva, és merően nézte egymást. Legalább tíz percig. Akkor nagy dérrel-dúrral megérkezett Ligi és az olasz rendőrség.

        — Mi tartott ilyen sokáig? — nevetett olasz kollégája szemébe Frazer. — Majd elmesélem, miről maradtatok le!

 

CSÜTÖRTÖK

Május 19

ENSZ-székház

New York

Amerikai Egyesült Államok

 

        Máris főtt a feje az összes ENSZ-diplomatának, pedig a Malemmu ügyében összehívott rendkívüli ülésszak csak ősszel veszi majd kezdetét. Addig is legalább ideiglenes megoldást kellet találni a sürgető kérdésekre. Mi legyen Malemmuval? Emlékhely legyen-e, esetleg katonai támaszpont? És főleg: mi legyen az ott élő több tízezer emberrel? Ismeretes, hogy nem tanúsítanak fegyveres ellenállást, parlamentereik máris felvették a kapcsolatot az összes környező állam képviselőivel; de még az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetével is. Sorsukat illetően egymásnak ellentmondó javaslatok merültek fel. Líbia például a lehető legkomolyabban felvetette, hogy legegyszerűbb az volna, ha önálló államnak ismernék el Asszíriát. A nemzetközi közösség támogatása esetén a líbiai kormány készen áll elsőnek megtenni ezt a diplomáciai lépést.

        Az Amerikai Egyesült Államok új rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, James L. Thompson egész sor javaslattal fog előállni, de csak az új ülésszakon. Megfigyelők váltig állítják, hogy az amerikai diplomata jól átgondolt, minden részletre kiterjedő, minden érdekelt számára megnyugtató megoldási tervezettel fog előállni.

 

        Malemmu története a világsajtó első számú témájává vált. Sokan sokfélét írtak össze, míg egy belga származású amerikai újságíró komoly munkával végre összeállította a mozaikokat. Tényfeltáró rekonstrukciója szerint 1916-ban, amikor az orosz cári hadseregbe már emberhiány miatt a szibériai száműzötteket is kezdték besorozni, a Bruszilov-offenzíva kifulladása után egy korábbi száműzött, egy Novikov nevű katona önkényesen altiszti rangjelzést varrt az uniformisára, majd hasonszőrűek több száz főnyi bandájával dezertált az orosz hadseregből. Bevették magukat a Kaukázus hegyei közé. Később valami felületes hasonlóságon felbuzdulva Novikov ellopta az elesett Dolgorukij herceg ezredes személyiségét. A hamarosan következő forradalmi zűrzavart kihasználva rablások százait vitték végbe, és az egész Kaukázus vidékének rettegett haramiáivá váltak. Milliárdos kincseket raboltak össze, több arisztokrata családot kifosztottak, sőt rejtélyes körülmények között II. Miklós cár személyes kincseinek egy részére is rátették a kezüket. Állítólag emberkereskedelemmel is foglalkoztak; jó pénzért számos emigránst menekítettek iráni vagy török területre. Amikor aztán a polgárháború végén a bolsevik kormány csapatai lassan tért nyertek, egészen egyszerűen nyomuk veszett. A cikk szerzője szerint ez a Novikov vette fel aztán később Asszíria királyának címét, és a XXXVII. Assur-Uballit nevet. Az újságíró őszintén remélte, hogy felelősségteljes, tényfeltáró munkájával elnyeri majd a Pulitzer-díjat.

 

Theodora és Rusztem felvették a katolikus hitet, és törvényes házasságra léptek. Maga a pápa volt a keresztapjuk. Hamarosan kiderült, hogy Patrice Matakumba bíboros egy titkos záradékot csatolt a végrendeletéhez, amelyben a rejtélyes menekülőkre hagyta több ingatlanát. Theodora és Rusztem az olasz államtól a „Santarcangeli” vezetéknevet kapták. Rusztem az építőiparban helyezkedett el, mit mérnök, Theodora pedig éppen az emlékiratait írja, amelyre már számos, egymásra licitáló kiadói ajánlatot kapott.

 

Viszont Sharrukin hercegről és Arshakról senki sem hallott többé.

 

SZOMBAT

Május 21.

14 55

Durham

Anglia

 

Rusty meglepően kedvesen és barátságosan fogadta Suzanne-t. A nő pillanatok alatt megbarátkozott a németjuhásszal. Sejtette, hogy nem akárki érkezett meg a gazdival, hanem a ház új úrnője.

Párizsban házasodtak össze voltaképpen idejövet, a tanúk Vincenzo Ligi és Werner Heym főfelügyelő voltak. Az ifjú pár a házasságkötő teremből tüstént a repülőtérre ment. A lakodalmi vígasságra csak nyáron kerítenek sort, de nem Angliában, hanem Panzoult-ban, mert a házaspár amúgy is kétlaki. Addig az Európai Uniótól kapott tetemes jutalomból rendbe hozatják az ottani házat, hogy nyáron vendégül láthassák a nyomozás összes résztvevőit.

• Ma este felveszem a legcsábosabb hálóingemet!
• Alig várom!

Bizony, alig várta. Ez a bögyös Suzanne még csak nem is sejti, mi vár rá ma este!

                                       VÉGE