Uballit háza - II.

SZERDA

Május 12.

13 45

Durham

Anglia

    Egy óvatlan veréb a motorháztetőre röppent. Rusty szeme tüstént felpattant. Nagyot vakkantott, mire a madárka elszállt. A németjuhász előrenyújtotta szép formájú fejét, körülhordozta tekintetét a gondjaira bízott udvaron, aztán jólesően visszafeküdt a küszöbre. Minden rendben. Messze elöl, a magas sövény mögött autók folyama cikázott ide-oda, de lármájuk még Rusty érzékeny fülében is csak halovány visszhangot keltett. A sövényen belül idegennek, betolakodónak nyoma sem volt. Rusty még fülelt néhány pillanatig. Hallotta, hogy fehér szőrű, kétlábú barátja odabent békésen szendereg. Fejét a két mellső lábára hajtotta.

        A nyitott ablak mögött finoman megzizzent a függöny. A két virágba borult gyümölcsfa illata fűszeresen tódult a falak mögé, talán némi port is terített a könyvespolcon álló, zömükben régi kiadású könyvek sorai közé. Teljes lett volna a csend, ha kint nem nyikordul meg a konyhaajtó.

…A vörös jobbszélsőre nagyon kellett figyelnie. A fickónak alacsonyan volt a súlypontja, nagy lendülettel indult, és ördöngösen cselezett. Már megint nála volt a labda.

    Azonnal megtámadta, és ahogy a jobbszélső az oldalvonal felé húzta a labdát, már mellette is volt. Hamar azzal a becsúszással, mert a fickó gyorsabb nála! Na, most!

    Jobb térdét a fűre helyezte, és a bal lábával nagy lendülettel kirúgta a labdát a szélső elől az alapvonalon túlra.

    Rendben van! Mitől véres a jobb lába? Az apja mindig mondta, ne csússzon be betonos pályán, mert lemegy a lábáról a bőr! De hát…

    Nyikorgás… Mi az? A konyhaajtó? Meg kellene már javíttatni!

    A pasas a csatorna felé menekül. John Dillingham üldözi, erősítést kért. Valahol már szirénázik egy rendőrautó, de nyilván legalább két utcával arrébb. Hol lehet elébe vágni a menekülőnek? Mindössze két háztömböt kell megkerülni.

    Két háztömb. A sziréna egyre hallatszik. Miért nem ért már ide az a kocsi? Most már szinte loholt a vöröstéglás ház mellett. Mekkora ez a tömb? Már régen véget kellett volna érnie! A sziréna furcsán, ütemesen szól… Vagy nem is sziréna?

    Nem sziréna volt. A mobiltelefon. A díványon fekvő férfi felkapta a fejét, néhány kába pillanatig mereven bámult az éjjeliszekrényen vidáman muzsikáló tárgyra. Nincs semmiféle sziréna. Menekülő tettes sincs. Itthon van, Durham-ben. Nyugdíjba ment, már évekkel ezelőtt. Persze, a telefon. Csak álom volt! Csak álom volt, és John Dillingham már régen halott. Legalább húsz éve.

    John már régen halott. Kate is halott! A férfi arca megrándult. Kate halott, kint van a temetőben, és soha többé nem jön haza. Virágot szokott vinni Hozzá, és a sír mellett hosszan társalog Vele.

    Az évek teltek, de Kate hiányát nem lehet megszokni. Minden ébredéskor, minden hazaérkezéskor külön rá kell ébredni: az asszony nincs többé. Negyvenegy évet éltek együtt. A gyerekek már időtlen idők óta kiröppentek, már nem is gyerekek többé. De Kate még itt is hiányzik. Itt Durham-ben, ahol sohasem éltek együtt. Kate emlékének fájdalma úgy merült el a férfi durhami életének általános komorságában, mint tenyérrel kimert és visszacsurgó víz a tengerben.

Mintha Rusty is folyton Kate-et hiányolná, pedig a kutya soha nem látta az asszonyt. A hű kutyaszemekben ott tükröződött Kate hiánya, és Rusty olyan részvétteljesen nézett a gazdájára az ilyen pillanatokban, mint hajdan volt királyok áldozatkész alattvalója, aki a felség szemének egyetlen rezdülésére összepofozkodna, és párbajra rohanna bárkivel. Drága Rusty!

    Mi ez a lárma? Persze, a telefon. Eszeveszetten csöng már hosszú percek óta. A férfi felült a díványon és a készülék után nyúlt.

• Halló!
• Patrice Matakumba! — hangzott egy dallamos hang a telefonban.
• Bíboros úr? — kiáltott fel a férfi, és tétova komorsága tüstént elillant. — Régen beszélgettünk már, Monsignore!
• Mr. Frazer? — a hang bársonyosan rezgett, még a telefonon keresztül is érződött, hogy templomi énekeken edződött, úgy zengnek rajta a liturgia évezredes dallamai, hogy a világ bármely vidékén élő hívő lelke menten felmelegszik tőle.
• Igen, bocsásson meg! Robert James Frazer!
• Hogy telnek a napjai, főfelügyelő úr?
• Már nem vagyok főfelügyelő. Unalmasan és nyugállományban pergetem napjaimat itt, Durham-ben.
• Megvan még a legendás szerencséje?
• A mi korunkban már nem szerencsés az ember, Monsignore.
• Ne árulja el, tudom, ki mondta! XIV. Lajos valami vesztes csata után az egyik marsalljának! Azt hiszem, Villeroi volt az illető, és Ramillies mellett vívták az ütközetet!
• Bizonyára igaza van, Monsignore, de én már nem emlékszem. Egyik csata olyan, mint a másik.
• Ne vicceljen, főfelügyelő úr! — nevetett a gyönyörű férfihang. — Ott önök győztek! John Churchill, Marlborough hercege!
• Honnan beszél, Monsignore?
• Rómából.
• Harminc éve múlt, hogy ott jártam. Szép volt a tavasz.
• Most is az, főfelügyelő úr.
• Meg nagy hőség volt.
• Istennek legyen hála, az most nincs. De nem ezért hívtam, Mr. Frazer.
• Parancsoljon velem, Monsignore!
• Szükségem van önre, Mr. Frazer!
• Miben állhatok a szolgálatára, Monsignore?
• Nem szeretném telefonon, főfelügyelő úr…. Én most aligha utazhatok el. Ide kéne jönnie.
• Oda? — Frazer megrökönyödött. — Rómába?
• Igen, főfelügyelő úr, a Vatikánba.

Robert James Frazer, a Scotland Yard egykori főfelügyelője elkomorodott.

• Miről lenne szó, Monsignore? Nyomozni kellene?
• Igen, Mr. Frazer, de telefonon ennél többet nem akarok elárulni.

Frazer mély levegőt vett.

• Hatvanhét éves vagyok, Monsignore. Évek óta nyugállományban.
• Nekem mégis önre van szükségem, Mr. Frazer. — hangzott a telefonból nagyon is eltökélten. — Bocsásson meg, el is feledkeztem róla: Sir Frazer! Sir Robert, ugye így szokták, maguk, britek?
• Öreg vagyok már, Monsignore.
• Annak idején tanúja voltam, amint egy bulldog szívósságú brit nyomozó fülön csípte Szudánban egy pap gyilkosát.
• Huszonöt éve történt, Monsignore, — felelte az egykori nyomozó, közben legyintett egyet, amit a bíboros természetesen nem láthatott. — de talán van harminc is. Azóta kimentem a divatból.
• Nem hinném, Sir Frazer.
• Ön nagyon megtisztelő velem, de tudom, amit tudok, Monsignore. Én még a régimódi, ujjlenyomatos-ballonkabátos-szimatolós típusú rendőr voltam, a mostaniak megmosolyognak. Számomra még a DNS-vizsgálat is új dolog. Sohasem tudtam megszokni. Vén temetési gebe vagyok én már, legfeljebb horkantok egyet-kettőt, ha egykori harci társaim hátán mellettem nyargalnak el a huszárok!
• Nekem pedig ön kell, Sir Robert!
• Azt ajánlanám, bármi is a probléma, forduljon a rendőrséghez, Monsignore. Az olaszok sokat fejlődtek, világszínvonalon állnak. Nagyon komolyan mondom.
• Én is komolyan beszélek, Sir Robert. — a hang hirtelen metszően éles lett, Frazer beleborzongott. — Úgy érzem, valaki nagyon nagy bajban van. Tudom, hogy hiába fordulnék a rendőrséghez. Nekem ön kell, Sir Robert. Az ön szívóssága. Meg a szerencséje.

Frazer hallgatott. Azon töprengett, miért nem mondott lelkesen igent. Túlságosan megszokta volna a nyugalmat? Néhány hónapja sírni tudott volna valami jó kis nyomozómunkáért. A tél nehéz volt, a gyerekek karácsonykor sem nyitották rá az ajtót, Kate szelleme ide-oda cikázott a falak között, és Frazer életében először érezte magát feleslegesnek. Most miért hallgat? A tiszteletre méltó, kedves Patrice bíboros nyilvánvalóan nem beszél a levegőbe. Miért nem válaszol neki, miért nem mond igent? Talán a várható utazás kedvetleníti el? Régebben bejárta a fél világot, öregkorára azonban nagyon is kényelmessé vált. A repülőút, az idegen szállás várható kellemetlenségei előre aggasztották. Csak emiatt halogatja a választ? Nem, itt valami másról van szó.

Az egykori főfelügyelő szinte megijedt, annyira határozottan érezte a vészjelzést, amely agya vagy tudata legmélyebb régióiból érkezett. „Ne mássz bele! Itt valami nagyon nagy baj van, maradj ki belőle!” Frazer tudta, hogy a megérzést komolyan kell venni, még sohasem tévedett. Ahol a vészjel nagy bajt jelzett, ott mindig meg is volt a nagy baj. Csakhogy: megteheti-e, hogy nem segít Patrice atyának? Szégyen volna. Öreg nyomozó fölött ugyan még Justitia is öreg serpenyővel mér, de a szégyent a korosodó istennő se nevezné másnak, mint szégyennek. Sohasem bocsátaná meg magának, ha Patrice bíboros valóban bajban lenne, ő pedig cserbenhagyná.

• Sir Robert, ott van még? — kérdezte a telefonban Matakumba bíboros.
• Igen, természetesen. — Frazernek teljesen kiszáradt a szája.
• Számíthatok önre?

Sir Robert csaknem elnevette magát kínjában. Már tudta: igent fog mondani. Igent mond, és valami jókora darázsfészekbe fog tenyerelni. Darázsfészkek mindig vannak, mert gazemberek is vannak; és talán lesznek is, amíg világ a világ. Bárcsak egyszer magukba szállnának az emberek, és eltüntetnék végre homlokukról az Ábel ellen támadó Káin bélyegét!

• Sir Robert, hall engem?
• Igen, Monsignore.
• Számíthatok önre?
• Monsignore, én…
• Számíthatok, vagy nem számíthatok? — a bíboros hangjában annyi szemrehányás volt, hogy Frazer nem habozott tovább.
• Igen, Monsignore! — vágta rá.
• Rendben van, Sir Robert! — hangzott a megkönnyebbült felelet. — A többit már itt beszéljük meg. Szobát foglalok önnek Rómában.
• Remélhetőleg nem a Vatikánban.
• Ne tréfáljon, ott nem is lehetne!
• Tudom. — vigyorodott el Frazer. — Eretnek protestáns vagyok.
• Örülök neki, hogy visszatért a humora, főfelügyelő úr!
• Néhány dolgot még el kell intéznem itt, Durham-ben, Monsignore. Három nap múlva azonban…
• Attól tartok, annyi időt nem várhatunk, Sir Robert. Helyet foglaltatok önnek a holnap 9 óra 40-kor a Heathrow-ról induló járaton. A titkárom, pater Camorelli várja önt a repülőtéren. Velem ebédel, és mindent elmondok. Viszonthallásra!
• Viszonthallásra, Monsignore.

Frazer csaknem egy percig tartotta még a kezében az elnémult telefont. Vajon mi történhetett, ami a világ egyik legkedvesebb emberét, Patrice Matakumba bíborost ennyire megijesztette? A Szudánból származó főpappal Frazer főfelügyelő korábban három alkalommal találkozott. Egyszer — évekkel az ominózus gyilkossági eset után — órák hosszat beszélgettek; főképpen történet-és erkölcsfilozófiai problémákról. Még később véletlenül futottak össze Londonban. Matakumba bíboros egyszerűen faképnél hagyta a kíséretét, amikor meglátta a lehorgasztott fejjel, magányosan ballagó főfelügyelőt. Frazer néhány hete veszítette el Kate-et. A bíboros első pillantásra észrevette, hogy nagy baj van. Nem kenetteljes és unalmas lelki segélyt adott — mint a papok jelentős része —, hanem kedvesen, türelmesen és szeretetteljesen elbeszélgetett a férfival. Robert James Frazernek abban a pillanatban éppen erre volt szüksége. Végtelenül hálás volt érte a bíborosnak, sohasem felejtette el.

Kedvetlenül összecsomagolt, és megtervezte a másnapi útját. Jegyet rendelt a Tees Valley-ról másnap hajnalban London Heathrow-ra induló DB-388-as számú járatra. Legalább két éve nem ült repülőgépen. Mit nem intézett még el? A kutya!

Gyorsan felhívta Mrs. Cunningham-et, és megkérte, hogy néhány napig viselje gondját Rusty-nak. A kutya jól ismerte az idős hölgyet, jóformán családtagnak tekintette. Frazer minden eshetőségre készen elegendő élelmet készített elő a kutya számára, aztán elköltötte korai vacsoráját. Közben azon töprengett, mennyire felbolydult az élete néhány óra alatt. Mennyi ideje beszélhetett a bíborossal? Három órája? Négy?

Mire végzett, nagyon kellemes tavaszi este volt. Sir Robert fogta a sétapálcáját, kilépett a házból, pórázt tett Rusty-ra, és kiadós sétára indult a kutyával. Lementek a Wear partjára, és Frazer szokása szerint hosszasan szemlélte a durhami székesegyház és a vár a folyó két partján egymással szemben álló roppant épülettömegeit, a világ egyik legpompásabb építészeti látképét. Sir Robert sohasem tudott betelni a látvánnyal, a szinte fölfoghatatlan szépség közelsége volt az egyik oka annak, hogy éppen ide, Durham-be költözött. Micsoda fenséges panoráma!

        Frazer elsétált Rusty-val egészen a Millburngate Bridge-ig. Kurta töprengés után átballagott a kutyával a hídon, rövid sétát tett a Wear túlsó partján, utána visszatért. Rusty mindvégig nyugodtan és méltóságteljesen viselkedett. Már nem akarta erőszakosan maga után vontatni a gazdáját, mint az első időkben. Amikor egy-egy rosszul nevelt eb megugatta, Rusty alig reagált rájuk. Sir Robert azonban minden alkalommal szeretettel simogatta meg a kutya fejét.

        Az első újságárusnál vásárolt valami esti lapot. Az újsággal a hóna alatt visszament a folyópartra. Keresett egy padot, és helyet foglalt. A gyönyörű németjuhász jól nevelten letelepedett a lába elé. Elnézte a hajdan Krisztusnak, Szűz Máriának és Szent Cuthbertnek szentelt katedrális hatalmas tömegét. Hogy is írta egykor Sir Walter Scott? Félig Isten háza, félig erőd a skótok ellen. Micsoda kor lehetett az, amikor a templomok félig erődök voltak! Lassan besötétedett, de a székesegyház roppant körvonalaiban — ha lehet — még impozánsabb látványt nyújtott.

        Néhány perc morfondírozás után Frazer a bal kezébe vette a pórázt, és az utcai lámpa fényénél olvasni kezdte az újságot. Az utolsó előtti oldalon vastag fekete keretben ez állt:

„LAPZÁRTA UTÁN ÉRKEZETT”

        Frazer tekintete a képre esett, és hirtelen levegő után kapott, mintha fuldokolna. Kiesett az újság a kezéből. A lap szétnyitva hevert a földön, a lámpa fénye éppen ráesett:

        „Ma délután váratlanul elhunyt Patrice Matakumba bíboros.”