Vágyódva

Fehér akác levelét tépve
vágyódunk társra, ölelésre.

S aztán, ha jön princessz, királyfi,
vakon hisszük, már nem kell várni.

A drága kéjek fáklyalángja
a pillét vonzza így magába.
 

 
És újak jönnek (vagy nem jönnek),
s az évek lassan elpörögnek,

termés termésre, mag virágból,
létek sarjadnak életfáról,

s az idők közén itt is, ott is
kopunk, veszítünk ezt is, azt is,

magunk vagyunk fehér akácunk,
homokba kötve lép a lábunk,

de ketten leszünk már, csak ketten,
hulló termések, szárnyszegetten.