Vezet lelkünk szomja

Vágyunk nyarat kereső,
kergetve tonizálja óhaj.
A mégis jobbat fellelőt
húzza vissza torzító sóhaj.
 
Agyunkban kecsegtető,
burjángzó teher villan,
járulékos baj, a nyomelőd,
tömény méreg, haragiga.
 
Vezet minket lelkünk szomja,
társulva a gerjedő akarat.
A gyengélkedő hit motorja
nyerőnek mindig megmarad.
 
Sóvár, erőtelen testünk fukar,
mégis bőségért hajló...
mert eleget, leget akar.
Az ismételt baj megriasztó.

                     *

Gond árad, más gondba sodor.
Ha gúzsba köt, térdre rogyaszt,
mert így csíráz - életmagvakat.
Felülvizsgálja isten-magad!
 
Mint a termőre vált gabona,
emeli fejét, sárgul, érik.
Mint napraforgó napot les,
Soha sem ereszt, oly cseles.

Szerz. Mysty Kata