Kankalin blogja

XXI. századi ballada

Egy gimnazista lány a parton ténfereg,
tizennégy alig múlt, csupán naiv gyerek.
Hunyorgó csillagok víztükörben látják,
amint a korláton kavicsot dobál át.

Kihívó öltözék, rikító, ócska smink,
a köldökét épphogy takarja lenge ing,
kacér pillantáshoz csábító ékszerek,
érett nőnek tűnik, pedig csupán gyerek.

Távolban tompa zaj, majd felbőg egy Porsche,
és nem riasztja az éltes férfikor se,
a kéjenc mellé ül egy mézes bók után,
csak szeresse bárki… pedig gyerek csupán.

Füves cigit kínál körmönfont szavakkal,

Infúzió sárgadinnyére és öröklétre

Valahonnan
ismerős a kép;
áporodott kórterem,
fullasztó hőség,
a levegőbe páracsíkot gőzöl a nyár,
klórszagú ágyban fekszik
a szerelem,
karjába elixír csordogál –
csipp-csepp, csipp-csepp,
hány csepp
kell az élethez?
Nem számolom,
csacsogok, hogy teljen az idő –
viccet mesélek,
önfeledt hahotád jön válaszul,
új történetek születnek bennem,
megírom majd mindet,
most szóban kapod,
szórakoztatlak –
vettem neked a piacon sárgadinnyét,
felkockázom, finom lesz,

Nyári lenge...

A balkonon, merengve rólad,

leszáll a lusta napra est;

a lenge nyári szél cirógat,

remeg belé a gyönge test.

Az álmaim nagy útra kelnek,

veled vagyok, mohón ölellek,

te tincseim simítod úgy,

hogy elfeledve kínt, borút,

öledbe bújok, az lesz tanyám...

de Álom, hiába várlak,

Álmodtam, nagyot...

Álmodom. Vonatra szállok holt magam,
nem érdekel a kor, csak futok feléd.
Éj uralkodik s a balga hold csorog,
erőm is elhagyott, de van még mesém.

Hajam kerge kóc, magába sír a szél,
verejték borzong bőrömön; hunyt remény?
Süket fülembe zajt zihál az élet,
s rémülten rontok a tűnt vonat felé.

Félelem gyötör, a sínek közt járok...
muszáj elérnem, még ma fel kell szállnom;
hímes szavak szólnak, új hit ad erőt,
nem állít meg egy elmosódott lábnyom.

Katedrács

Ne ünnepeljetek!
Szűk
a tanterem
két négyzetméteren,
keskeny mezsgye,
csak helyben topogok
börtönömbe zárva,
nincs gyerekzsivaj,
faltól falig tartott órák
katarzissal nem járnak,
a laptop piszkosul személytelen,
kopnak
a betűk a billentyűzeten,
a terhelés lassan amortizál
– bár alig szegi kedvem –,
elnyűhetetlen anyagból vagyok;
fiam épp füvet nyír,
én vacsorát főzök,
sütemény jár mellé,
bodzaszörp,
gondtalan csevej
és felhőtlen nevetés;

Hangtalan

Néma tótükör, csupán a láp dalol,
nem én; fogoly vagyok kopott ruhákban,
s legyűri gyönge testemet, ha lágyan
szél szalad felém a lomha fák alól.

Kint süket fülembe zajt süvölt a nyár,
sziklakönny patakja lusta lomb alatt
szirteket szakít, de hangtalan marad,
mert a "börtön őre" csöndlakatra zár.

Zenét nem ont az ég, nem adja dalba
játszi záporok neszét, de már ledér
madár se szól; sivár a táj nyugalma.

Tetszhalott a metronóm, a csontra mér
ütést; vajúdna még, hol elvetél ma,

Nem akarok mást

Nem akarok mást,
csak
friss levegőt,
ne feszítse mellkasom sóhaj,
könnyű szívvel indulni a hegyre,
felhőtlenül nézni messzeséget;
találgatni, mit susognak fenn a fák,
tündértáncot járni levélzizegésre,
beszívni az erdő avarillatát,
leheveredni tarka rét gyepére,
fűszállal csiklandozni ajkad,
míg vadvirágot tűzöl kócos hajamba,
nem akarok mást;
talán még hatalmas záport,
mely a világ szennyét patyolatra mossa,
és tisztítja lelkem,
hogy hozzád tisztuljak,
merészen

Nem akarok mást

Nem akarok mást,
csak
friss levegőt,
ne feszítse mellkasom sóhaj,
könnyű szívvel indulni a hegyre,
felhőtlenül nézni messzeséget;
találgatni, mit susognak fenn a fák,
tündértáncot járni levélzizegésre,
beszívni az erdő avarillatát,
leheveredni tarka rét gyepére,
fűszállal csiklandozni ajkad,
míg vadvirágot tűzöl kócos hajamba,
nem akarok mást;
talán még hatalmas záport,
mely a világ szennyét patyolatra mossa,
és tisztítja lelkem,
hogy hozzád tisztuljak,
merészen

Monogram

Monogram

Amikor nem tudok verset írni,
elég, ha rád gondolok,
kezembe fogom legszebb tollam,
s egy köteg papírlapot,
az elsőre kanyarítom
neved betűjelét,
máris dől belőlem a szó,
folyamként áradva mesélem,
ami vagy nekem;
álomból született
hús-vér valóság,
tapintható,
lekottázhatom
hangod bársonyát -
buja dallamokban csendülő
izgalmas hangsorok;
megtölthetem a lapot bőröd melegével,
érintésedtől
szemérmesen pirulnak a betűk;
lélekecsettel

Íriszedben

A kerti bútoron csalóka fények,
fejed fölött aranyba ring a messze,
egy új tavaszba hív pacsirtaének,
s a nap simítja színeit kezedre;

felém hajolsz, az életet meséled,
velem kacagsz, vidít pimaszkodásom,
s a sorsom útja íriszedbe téved,
puhán magába rejt a drága bársony;

csacsogni volna jó, örömre járva,
ölelni kell, ha szívbajunkra balzsam,
de csókpecséted ajkaim lezárja,
erembe reszket élet írta dalban;

tekinteted nyilával eltalál,
szemed tüzén elégni szép halál.

 

 

Tavaszt mesélj...

Mesélj nekem tavaszt, virágot ontson
őszi árnyad, add magadból azt, mi fáj,
söpörj avarba bánatot, mert silány
napok keserveket kuszálnak folyton;

és illatot mesélj nekem zenékben,
hol madárjajokra írsz egy ősi dalt,
s rügyek fakadnak ott, ahol rég kihalt
az élet, ám szavadra majd feléled.

Úgy mesélj nekem, hogy sírjon itt mező,
a rét virága főhajtással éljen,
hogy ne fájjon ősz, ne múljon létező,

ne súgja semmi azt nekem, hogy végem;
új tavaszt mesélj, de még a tél előtt,

Oldalak