Léna blogja

kitárt karokkal én repülni vágytam

de nem szelek jöttek csak kemény fagyok

egy léha fickó szeget ragadott

így maradtam pléh-krisztussá váltan

vállamon Poe örök hollója károg

lábamnál rég elhervadt virágok

állok esőben fagyban hófúvásban

megdermedt ujjam nem érint csillagot

és nem érzek kínt csalódást haragot

de nem is hiszek már a feltámadásban

mint ahogy te sem várod a csodákat

csak nézel csak bámulsz és tátod a szádat

míg állok élek örökös magányban

Már egyre több ködöt kavarnak
a bajt hozó, gúnyos szelek.
Fázik a fény is, megremeg.
Szúrósan száll a rőt avarnak
illata, ahogy lépkedek.

Sóhajos fák némán búsulják
elhullott álmaikat, és

Dérré dermedt a hajnali harmat.

Kóbor szellők avart kavarnak.

Kincsét az ősznek mind elorozzák:

Lopják a fák dús aranyát, bronzát.

Hallgat az erdő, talán örökre,

Rejtőzik némán nehéz ködökbe.

Zizzenő kórón halott virágok.

Károg a holló, nagy havat károg.