lnpeters blogja

Úttörők voltunk hajdanán;
Piros nyakkendő...
A szél se fújja már, tova
Vitte az idő.

Mindegyikosztály egy raj volt,
Több őrsre szakad,
S egy iskola dikáksága -
Úttörőcsapat.

Más világ volt, más ifjúság,
Más lelkesedés,
Kevesebb volt a tananyag,
Több a nevelés.

Üttörők voltunk hajdanán,
Semmi fényűzés;
Délután három után volt
Minden őrsgyűlés.

Nem politika-mese volt,
Nem fejtágítás,
Hanem foci, vetélkedő
Vagy kirándulás.

Bár az ideológia

A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Hogy bőven van nekünk,
Az nem titok.
Több évezredre volna elegendő,
Ha óvnánk,
Vigyáznánk,
Ha féltenénk;
Ha megbecsülnénk,
Ami a miénk.

Hogy másoknak is van,
Természetes,
Mert mindenütt kell, hogy legyen
A nemzettudat számára
Alap,
Ahonnan mindig új erőre kap,
Ha a történelmi hullámverés
Eláraszt, dönt, tornyokat borít,
S elmosná partjait.

Mítosz az emberiség anyanyelve,
Nem szoríthatja ki az anyag elve,
Se gyalog eszű szkeptikusok klubja,

Negyvennyolc áldott emléke
Felröpít minket az égre.

Felröpít minket az égre,
Nemzedékről nemzedékre.

A csillagokat lehozná;
Segít, legyünk méltók hozzá.

Negyvennyolc áldott emléke
Máig ragyog ránk a fénye.

Minket most is égig emel,
Sohasem feledhetjük el.

Szent forradalom,
Vér nélkül,
Lelkünkben soha nem évül.

Jelet ír nekünk az égre
Negyvennyolc áldott emléke.
 

Kora tavaszi éjszakán
Holdfény csillan a pocsolyán.

Apró sáros víztükörben
Szemléli magát a jelen.

A boldog hatvanas évek
Önbizalma semmivé lett.

Hetvenes évek scifije
Nem avatott be semmibe

Kilencvenes fordulatok
Fényéből már sár se ragyog,

S a huszonegyedik század
Az értelem ellen lázad.

Bő reményből mind szűkebbre;
Pocsolya a jelen tükre.

Hitványabb jön hitvány után
Kora tavaszi éjszakán.



 

Régi világok lábnyoma,
Rajta évszázadok pora.

Fantom-civilizációk
Tesztelgetik a rációt,

De a legbutább logika
Szemét és fülét becsukva

Doktrínáit fel nem adva
A biztosat is tagadja.

Régi világok lábnyoma
Magányosan, kitagadva,

De soha el nem csüggedve,
Aggódva, figyelmeztetve,

Minket féltve felénk kiált
Hosszú évszázadokon át...

Régi világok lábnyoma,
Alig hallható a szava,

De mégis ő mond igazat,
Többet, mind ezer dolgozat.

Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Gyertyánk talán kissé lassabban ég.
Szent Kikelet!
Telet
Feled
Az Ember;
Létet, jövőt,
Reményt és célokat
Kitűz,
Vagy újra szentel.

Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Egyszer az összes gyertya csonkig ég.
Szent Kikelet!
Virág nyílik,
A derű újra éled;
Ilyenkor érezzük,
Hogy élünk,
Változunk,
Hogy belénk olvadnak a megélt évek,
Hogy csupa újjászületés
Az Élet.

Száz pillanat
Bennünk marad,
A Tavasz meg nem áll.
Mire megszokjuk,

Isten dolgozószobája
Sohasem volt kulcsra zárva.

Időn túli pusztaságban,
Hegyek alatt, kicsi házban

Munkálkodik a Teremtő,
Mellette figyel az Idő.

Ötezer évnyi múlt kopog,
De a hibák - ugyanazok...

Nagyon makacs lény az ember,
Fog-e majd fejlődni egyszer?

Új kor, új máz, régi lényeg;
Ugyanazok a kérdések.

Miért szálldos légy a kútra?
Hol és mi futott tévútra?

Isten mindet sorra veszi,
A válaszokat keresi.

Sohasem lesz kulcsra zárva
Isten dolgozószobája.

Hatvankettedik tavaszom

Hol vágtat velem, hol oson.



A papír-bölcsesség vacog;

Doktrínákra rég nem adok.



Szánalmasodik a világ;

Érték lett az ostobaság.



Elfeledett múltak alatt

Egyre több lesz az indulat.



Gyorsan szaporodó évek

Lassan öregséggé érnek.



Anikóm itt van mellettem;

Hiszek

Jövőben,

Istenben.



Élve,

Boldogan,

Szabadon...

Réges-régi szép tavaszok
Emléke a múltban ragyog.

Ami mára közhellyé lett,
Azt akkor még merni kellett...

A kor most bármilyen átkos;
Volt a kopottsághoz
Pátosz.

Szocializmus a falig;
Trianonról alig-alig,

Arról csupán suttogás van
Otthon a kopott szobában.

Vörös zászló fennen szálldos,
Magán pátosz röppen házhoz.

Brezsnyev-kép, csillag, hivatal...
Vidám voltam és fiatal

Azokon a tavaszokon;
Iskolában, alapfokon.

Mobilról sose hallottunk,

Világvégi csúf eső,
Tocsog a határ,
Szaporodnak a pocsolyák,
Égig ér a sár.

Világvégi csúf eső,
Csatakos a kő,
Talán az egész világnak
Kopoltyúja nő.

Világvégi csúf eső,
Latyakos a kert,
Azt hihetnénk, hogy a tavasz
Végleg elszelelt.

Világvégi csúf eső,
Egy csillag se ég,
Azt hihetnénk, előbb-utóbb
Elázik az ég.

Világvégi csúf eső,
Sose szünetel,
Talán minden cseppjével az
Ördög vezekel.

Világvégi csúf eső,
Semmire se jó,
A végén már a szánkban is

Izmosodik már Kikelet.

Feledtet fagyot és telet.



Szekrényben a télikabát,

Virágba borultak a fák.



Melegebb a déli óra,

Hazatért az első gólya.



Galamb röppen, szellő lebben,

Ibolya nyílik a kertben.



Megifjul minden

Szeretet;

Izmosodik már

Kikelet.

Tavasz-templom kapujában
Kacag az Idő;
Aki most reménykedni rest,
Tél-pocakja nő.

Pesszimista szózatoknak
Most bealkonyul;
Vén globális végzetkészlet
A sutba szorul.

Tavasz-ünnepre készül már
A fáradt világ;
Előbb-utóbb mind virágba
Borulnak a fák.

Újra friss és ifjú arcot
Mutat a jövő;
Tavasz-templom kapujában
Kacag az Idő.

 

Bálványok nagy temetője;
Művirág néz mű-esőbe.

Minden sír egy papírhalom;
Régen elszállt a hatalom.

Minden bálvány csendben pihen,
Nem látogatja senki sem.

Bálványok nagy temetője,
Vén cenk az egyetlen őre,

A mostanra kopott ruhás,
Elaggott, sötét árulás.

A nemhit-kerítés törött,
Varjú károg a lomb fölött.

Bálványok nagy temetője;
Nemlét nagy sötét mezője,

Szomorú, mint az emléke,
Nincsen se hossza, se vége.

Bálványsírok hosszú sora,

Atlantisz a lelkünkben él,
Velünk együtt hisz és remél.

Bár idő és víz lepi el,
Időn túlról minket figyel,

Lelkünk mélyéből énekel,
Tudja, hogy nem feledjük el.

Változik állam, hivatal;
A Lélek mindig Jót akar.

Hogyha a Múltunk nem marad
Örök időkre víz alatt,

Hanem jókor kerül elő,
Jöhetne igazi
Jövő.

Korokon át végig kísér;
Atlantisz a lelkünkben él.


 

Nem törzsfejlődik fenn a Hold;
Csak anyag, sose volt kobold,
Fényét néhány perc késéssel észlelem,
Miből jön a félelem?

Az anyagfejlődött világ
Sohasem zeng litániát;
Csupán halál van, nincs újjászületés,
Miért a kételkedés?

A tudat az anyag része,
Mint étteremnek a csésze,
Isten nem létezik, csak köd gomolyog..
Akkor miért mosolyog?

 

Dicsőítő költemények
Ezerszer körülrajongott,
Győzhetetlen hérosza,
A hős,
A hatalmas császár,
Az ellenség ostora...
Akit egész életében
Farkcsóválás vett körül,
Mit hagyott birodalmának,
Hazájának
Örökül?

Összeomlás,
Katasztrófa,
Az impérium falában
Alig maradt kő kövön;
Dicsőséges nagy Mánuel,
S utána a vízözön.

Szobor,
Amit a személyes ambíció kőbe vés...
Bálvány volt.
Megtartani
Egy birodalom is kevés...

Szegény néhai Mánuel
A szentséges császár;

Kezdet és Vég - örök titok;
Tudatok és galaxisok

Kezdete talán ugyanaz -
Valahol egy régi
Tavasz...

Nagy big bang volt?
Ősrobbanás?
Vagy esetleg valami más?

Csak a semmi ősrobbant-e,
Vagy valami volt előtte?

Ilyen kérdéseket éltet
Az összes profán elmélet.

Isten hallgat és
Mosolyog;
Kezdet és Vég;
Örök titok.

 

Középkori romaioszok,
Hol van a birodalmatok?

Pöffeszkedő ál-dicsőség
Túléléshez nem volt elég.

Magányosan semmivé lett;
Többé soha fel nem éled.

Középkori romaioszok,
Hol vannak császáraitok?

Bíbor és arany korona
Eltűnt a semmibe, tova.

Császárok fény-aurája;
Árnyék se maradt utána.

Középkori romaioszok,
Hol van a fővárosotok?

Hiába volt sokszor áldott,
A névvel lelket is váltott,

Alapítóját nem nézve
Másik világnak lett része.

Univerzum, tér és idő;
Szorongat az eszme-cipő.

Önmagáért való létben
A cselekvő sose tétlen,

De a létezés titkait
Doktrínák meg nem fejthetik.

A modern filozófia
Csupán kívülről karcolja

Mint ketrecét a vak menyét;
Isten anyagi tenyerét.

A lét feje hiába fő;
Univerzum, tér és idő...

 

Meghitt égi csillagfátyol;
Milyen közel...
Milyen távol...

Roppant terek égi útján
Talán csak a képzelet jár.

Honnan jöttünk?
Hová tartunk?
Elég-e a Jót akarnunk?

Éjeinken átvilágol
A szép égi csillagfátyol.