lnpeters blogja

Három király csakazértis
Most is útra kell.
Csordában jár ma a "lehet",
Viszont Hinni -
Kell.

Három király csakazértis
Jézust keresi,
Mit sem számít, hogy a zöm a
Profitot lesi.

Három király csakazértis
Felszegi fejét,
A Megváltás a világban
Itt vár,
Szerteszét.

Három király csakazértis
Csillagot figyel;
Nem a fogyasztás az, ami
Üdvösségre lel.

Három király csakazértis,
Örökké keres;
Attól, ha sok görbe van,
Még lehet
Egyenes.

Karácsonyi készületek
Várják már az ünnepeket.

Fenyők,
Hitek,
Fények
Tárgyak;
A szent Karácsonyra várnak.

Lelkünk ünneplőben, szépen
Fürdik a tükörképében.

Tél-sóhaj, fehér és fakó;
Nagy pelyhekben szakad a hó.

Karácsonyhoz közeledünk;
Isten erősödik
Bennünk.

Fenyők,
Fények,
Feszületek;
Karácsonyi készületek.

 

Téli szelek fújnak,
Hajnalok fakulnak,
Fáradt téli napsugarak
Sűrű ködbe fúlnak.

Kurta napok múlnak,
Árnyékok megnyúlnak;
Jeges téli esőcseppek
Gránát módra hullnak.

Ádvent-fények gyúlnak,
Kételyek csitulnak,
Isten adta
Szeretetek
Soha el nem múlnak.

Hideg napok múlnak,
Remények újulnak,
Karácsonyhoz közeledve
Téli szelek fújnak.

 

Idő-parti fénytörések
Mentén újul meg a Lélek.

Új idővonalat nyitva
Marad az Akarat tiszta.

Idő-sík párhuzamosok
Ezer folyamága ragyog.

Hosszú ádventi estéken
Isten ül vén idő-széken.

Hol van többlet?
Hol lesz hiány?
Vajon melyik a jó irány?

Ezer élet - fel a hegynek...
Csak a profán hiszi egynek.

Halhatatlan minden Lélek;
Idő-parti fénytörések.

 

Ereszkedik lefelé a köd,
Kertet, kaput szürkeségbe föd.

Köröskörül baljóslatú máz,
Küzd vele a dac, s a kicsi ház.

Hatvan fölött is forró a vér,
Az Életünk egyre többet ér.

Egyre keményedik a hideg,
Megszenvedjük megint a telet.

Kétszer kettő jövőre se öt;
Ereszkedik lefelé a köd.

 

December, a mintapolgár.
Birtokában régi oltár.

Havat és ünnepet ígér,
Konkrétumok elől kitér,

Régi szép telekről beszél,
Leginkább a múltjából él.

Álmos jelen, ködös jövő;
Mindig a múlt kerül elő.

December, a mintapolgár,
Közel, s távol múltban vájkál.

Egykori polgári házak
Ma már viharverten állnak,

Régi kényelmük romjain
Foszlik a fakult krinolin.

Régi, fegyelmezett világ,
Kiszámított rátartiság.

Végérvényesen dőlt romba,
Belehullott Trianonba...

Téli, ádventi
Alázat;
Megfagy minden, ami látszat.

Feltárul, amit látni kell:
Isten felé
Béke visz el.

Szent téli csend,
Belső béke;
Megyünk karácsony elébe.

Fagy fedi a kicsi házat;
Téli, ádventi Alázat.


 

Ritmusba vagyunk bezárva,
Rezgünk,
Visszhangot adunk,
Amíg él bennünk a Ritmus,
Addig életben vagyunk.

Ritmusba vagyunk bezárva,
Bennünk is
Ritmus terem,
Az anyag függönye mögött
Csak rezgés a végtelen.

Ritmusba vagyunk bezárva,
Bennünk szól a dallama,
Amíg tiszta hangot adunk,
Bennünk él
Isten, maga.

 

Erkölcsi vakáció,
Tiszta koncentráció,
Rend alapja lent és odafent,
Isten is a szent csendben teremt,
A Csend,
A Szent, a
Szép
Tiszta
Csend,
A Csend,
Nagy pillanat előhírnöke,
Szent örömök építőköve,
A Csend,
A szent, a tiszta Csend.

Pihenő az utakon,
Barátság és nyugalom,
Ahová a zaj nem özönöl,
Minden buta lármát eltöröl,
A Csend,
A Szent, a
Szép
Tiszta
Csend,
A Csend,
A Lélek szent ünnepi ruhája,
Az Isten meghitt adománya...
A Csend,

Rosszullétek buta napján
Állok, mint vércsepp a szablyán.

Rossz, förtelmes záporokat
Fagyszürke közöny váltogat.

Tanácstalan köd és pára
Csalogat az éjszakába.

Ádvent összeszedi magát,
És ballag a sárban tovább.

Isten ad még Jelet?
Talán...
Rosszullétek buta napján.


 

Gonosz decemberi eső,
Apad a Hit és az Erő.

Eső, hideg és áldatlan,
Ömlik egyre szakadatlan.

Eső kívül,
Ádvent belül;
Isten néz a felhők mögül.

Jövőre addig van igény,
Amíg el nem fogy a remény...

Lélekmadár soká győzi,
Sár-csüggedés meg nem főzi...

Gonosz decemberi eső;
Világpénz a jövő-nyelő...

Ázik a madáretető;
Gonosz decemberi eső...

 

Téli túlélő remények
Lelkünk udvaráig érnek.

Az est már délutánig ér,
De az elszántság visszatér.

Ádventi Hit;
Puha bársony,
S a háttérben már:
Karácsony.

Sebességet vált az Élet;
Téli túlélő remények.


 

Bronzkori földvárak között
Lapul az elmúlt idő,
Csak a Jelen kérésére
Pattan majd egyszer elő.

Bronzkori földvárak között
Csalafinta lett a szél,
Érzésekről fuvolázik,
Ha a logika henyél.

Bronzkori földvárak között
Szűnni kezd az ingovány,
Csípőre tett kézzel bámul
Az arcunkba a talány.

Bronzkori földvárak között
Holt szavak örvénylenek
Milyen nyelven beszélt itt a
Hajdani védősereg?

Egy kard. Edénytöredékek,
Csontok. Itt-ott hajfonat,
Ki épített kinek pazar

Főnixmadár,
Főnixmadár
A Jelen vén fájára száll.

Nem károg, mint a hatalom,
Nem búg, mint a sokadalom,

Nem csicsereg, mint hivatal,
Mindig valami mást akar,

S nem is dürrög, mint a kánon;
Átnéz minden profánságon.

Főnixmadár,
Főnixmadár,
Nyöszörög a téli határ.

Szürke égen tél-lepedő,
Faggyal küszködik a Jövő.

Ballábas doktrínasereg
Világuralomról fecseg,

S a célját nem tudó világ
Szagol műanyag dáliát.

Főnixmadár,
Főnixmadár,

Egykori régi ádventek,
Honnan jöttök?
Hová mentek?

Méltósággal,
Nem sietve,
Havas úton lépegetve,

Ahogy jöttek akkor régen,
Fekete-fehér mesében...

Szürke égen ködtakaró,
Mindent vastagon lep a hó.

Köves úton pata dobban,
Kiscsizmák az ablakokban.

A járdán kiscipő kopog,
Az úton vén Trabant dohog.

Szakadozó, kopott járda,
Tanterem közepén kályha.

Veréb fut a keréknyomban,
Hittanóra a templomban.

Havat lapátol a férfi,
Fejkendős asszonya nézi,

Didergő December,
Nyirkos, rossz hideg;
Dühödt lármával kavarog
A varjúsereg.

Didergő December,
Szakad az eső,
Mindenféle csüggedésnek
Kopoltyúja nő.

Didergő December,
Ujjunk kireped,
Emlékeket őriz a Tér,
Az Idő feled.

Didergő December,
Szürke a világ,
Padlásokon reszketnek a
Vén hajasbabák.

Didergő December,
Súlyos sárlepel,
A Remény nem veszteséges
Módban üzemel.




 

Lelki Béke
Bársony Csöndje;
Nyugalom megszentelt gyöngye...

Belső Napkorongként lebeg
A tiszta
Lelkiismeret.

Üdvösség lármában nincsen;
Ahol
A Csönd,
Ott az Isten.

Nyugalom megszentelt
Gyöngye;
Lelki béke bársony
Csöndje.

 

Vers-álom a világ felett;
Ritmus a kép, rím a keret.

Fagyos ádventi égboltra
Fényét vidám strófa ontja.

Kívül hideg,
Belül Álom;
Univerzum - szalmaszálon.

Valóság adja a Létünk,
De az Álmainkban élünk.

Lesz Jövő, ha van
Szeretet;
Vers-álom a világ felett.

 

Atlantisz sosem adja fel,
Nem hal meg, és nem vezekel.

Hazug eszmébe nem réved,
Zsákutcába sose téved.

A Jövendőnket vigyázza,
Süllyedve mély mítosz-mázba.

Atlantisz sosem adja fel;
Pokol felé nem menetel.

Régmúlt talányos éneke,
Rossz utópiák végzete.

Tanúja, hogy
Történelem
Nem állhat modern képleten,

Csillag közelről nem ragyog;
A Régmúltban a távlatok.

Bár lármása nem felesel,
Atlantisz sosem adja fel.