Zrínyi Izsák sosem ült nyeregbe,
Vitézek kenyerét sose ette.
Elsőszülöttként, ahogyan illett,
Sosem állhatott az Apja mellett.
Távol maradt szablyától, pennától,
Nem írt eposzt az Édesapjáról.
Nem villogott kezében a szablya,
Nem sújtott le kétlábú vadkanra.
Zrínyi Izsák nem volt teljes élet,
Csak egy teljesületlen ígéret...
Sosem ütött számára az óra;
Zrínyi Izsák sohasem ült lóra.
Őszül az Isten világa,
Ösvényét Csendesség járja.
Kígyózik vékonyan tovább,
Őszi melankólián át.
Ezen juthatunk
Előre;
Nem volt, s nem lesz több belőle.
Van, aki más utat keres,
Pedig azt sosem érdemes.
Ösvényét Csendesség járja;
Őszül az Isten világa.
Szél-fütyülte októberben
Elszántak vagyunk,
Délre izzadunk, reggelre,
Majdnem megfagyunk.
Szél-fütyülte októberben
Kellék a kabát,
Lomb-kórus zúg füleinkbe
Szél-elégiát.
Szél-fütyülte októberben
Fáradt a világ,
Harcról, halálról dalolnak
Rossz melódiák.
Szél-fütyülte októberben
Mégis van derű,
De aki rosszra vár, annak
Minden keserű.
Szél-fütyülte októberben
Minden fejre áll,
Madárcsicsergés helyett a
Szúnyog szalutál.
Szél-fütyülte októberben
"Világba vetett" Heidegger
Túlvilágon -
Túlpartra lel.
Tudja már, mi volt hiába,
Hogy mi vitte zsákutcába.
Pedig érezte a hibát,
Végül mégsem gondolta át,
Hogy az anyagelv mit jelent;
Ha van lent,
De nincs odafent...
"Világba vetett" Heidegger
Talán önmagával perel.
A terhe rendkívül kemény:
Rektor volt Hitler idején,
Kompromisszumok tömege
Vájta fogait lelkébe,
S a szűkös profán távlatok
Éppen ott hagyhattak nyomot,
Ahol nem szabadott volna:
Mítosz bátyó októberben
Keresi, hol van az ember...
Az Ősz csendesen mendegél,
Hull az elsárgult falevél,
Világ-sebek felfakadnak,
Üres szavak elszáradnak,
Halott félkész-szerelmeket
Nevet ki az utcagyerek,
És protokoll-beszédeket
Les az éhes egér-sereg,
Avarba gyúlt hazug álmok
Birtokolnák a világot,
De szárnya nő a szép
Tettnek;
Valahol
Mindig
Szeretnek...
Mítosz bátyó októberben
Már tudja, merre az
Ember.
Hét törzs volt, vagy hét nemzetség?
Bár sokan készpénznek vették
Azt a bizonyos hét törzset,
Írtak róluk kéket-zöldet,
Történelmünk mélyére ült,
S mára szinte bele kövült
A történettudatunkba,
Bele száradt az agyunkba
A hét törzs, s a hét törzs neve.
Nem kérdőjeleztük sose,
Pedig tán mégse törzs volna.
Konstantin "genea" szava
Sohasem jelentett törzset,
Hanem csupán nemzetséget,
S a hét név nem a törzseké,
Hanem csupán személyeké.
Fagyos jövendő didereg;
Hitek nélküli emberek
Menetelnek csont-szegényen,
Fagyos kopár szürkeségben.
Kalandozó végzet-örvény
Kering a pokol peremén,
S taplószáraz eszme-sereg
Játszik profán ördögöket...
Hallgatnak az őszi egek;
Fagyos jövendő didereg.
Ha mindenki csak azt tenné,
Amit tenni kell,
Akkor minden úgy lehetne,
Ahogy lenni kell.
Ha mindenki szívvel tenné,
Csak azt, ami jó,
Jobb és békésebb lehetne
Ez a Földgolyó.
Ha mindenki azt gondolná
Mindig, ami szép,
Egyetértésben élhetne
Valamennyi nép.
A világ egy szebb Jövőre
Ébredhetne fel,
Ha egyszer mindenki csak azt
Tenné, ami kell...
Ez csak elfogult szemlélet,
Nem igazi őstörténet,
Prekoncepciózus mese,
Nem igaz egy mondata se.
A "fejlett indogermánok"
Hiedelme repedt bádog;
Nem élők, de nem is holtak;
Ma se élnek, sose voltak...
A "primitív finnugorok"
Helye üresen ácsorog,
Ők sem Isten végső érve,
Csupán a bot másik vége.
E kettő csak zsák, meg a folt;
A valóság?
Másmilyen volt.
Áldásosztó Pillanatok
Fénye mindörökre ragyog.
Ami önmagában
Nemes,
Amiért élni érdemes,
A Léleknek távlatot ad,
A Múltban is
Jelen marad.
Szent tüzük az
Égre lobog;
Áldásosztó
Pillanatok.
Atlantisz alkut nem ismer,
Csak vár csöndben, mint az Isten,
Ön-mítoszát vetve latba
A fényes, szent Pillanatra,
Hogy felragyog még a Felség,
Összedől a hitetlenség.
Vár a Lélek,
Vár az Isten;
Atlantisz alkut nem ismer.
Októberi fellegoszlop
Sötét égen
Feketében
Tömörül;
Anyag szülte profán végzet
A gyengéken
Soha meg nem könyörül.
Októberi fellegoszlop
Reményeken,
Kedélyeken,
Lelken ül;
Amíg él az ember, addig
A fátumnak
Mindig
Ellene szegül.
A Történelem nem végzetfolyam...
Nem rossz, kiagyalt szükségszerűségek
Nyílegyenes medrében fut előre,
Ahogy azt némely történész-zsenik
Elképzelik.
A Történelem
Az Idő Folyója,
Kiszámíthatatlan,
Akár az
Alkotója...
A fátum
Maga az antihumánum;
Nem víz, nem agyag,
A legrosszabb anyagtalan anyag,
Szellem-forgács,
Íróasztalok éjjeli agyréme,
Csak puszta látszat,
Ember alkotta
Vén darabont a vár fokán
Puskáját tölti szaporán,
Lenn támad a török.
"Rohanhatsz rám, hitvány pogány,
Lehet kezedben jatagán,
Úgyis beléd lövök!"
Jön már roham roham után,
Friss vérfoltok a vár fokán,
A muskéta dörög.
"Acsarkodhatsz, mint a fene,
Rohamozhatsz, de ide be
Sohasem jutsz, török!"
Falvak helyén lett pusztaság,
Szántóföld helyén puszta fák,
És ritkul a magyar,
Menekül, aki nem bolond,
S a falon néhány darabont
Mégis Hazát akar...
A Múlt helyén csak ravatal,
Vízöntő poétikája
Nem magányos, hanem árva.
A cikornyát nem kedveli,
Örömét csak abban leli,
Ami egyszerű, és igaz.
Ami tavasz, legyen
Tavasz,
Ne puszta allegória,
S a Létnek legyen
Dallama.
A profán világ vén katlan;
Csak a Remény halhatatlan.
Vízöntő poétikája
Nincs elefántcsontba zárva.
Nincs pléh csillag, kitüntetés,
Se idegen szavas fecsegés,
Nem szolgál rossz hatalmakat;
Elitekre semmit nem ad.
Nem akadémikus műnyelv,
Fáradt hét nyugalmas vége;
Péntek éjszaka van végre...
Nagy változás-tömkelegek
Kerestek maguknak helyet
A puszta hétköznapokban;
Október jött sebbel-lobbal.
Az Ősz az asztalon hever,
Múltat, Jelent, Jövőt kever.
Lélegzet jön hétvégére;
Fáradt hét nyugalmas vége.
Októberi csendes őszben
Csípni kezd a dér,
Hidegek a virradatok,
Hull a falevél.
Melankolikus napsütést
Szélkoncert kísér,
Valahol a láthatáron
Dörömböl a tél.
Októberben minden egyes
Remény hű barát,
Melegíti lelkünket a
Szeretetkabát.
Védem Tróját, amíg élek;
Csak az én dolgom, ha félek.
Trója városa
A Hazám,
Amíg élek, számíthat rám.
Míg lélegzem, le nem dőlhet,
Állni fog, míg meg nem ölnek.
Bár a túlerő brutális,
Amíg élek,
Lesz Hazám is.
Nem érdekel pénz, sem érdek;
Védem Tróját, amíg élek.
Sosem engedünk el
Lelket;
Bármilyen probléma kerget.
Amióta élünk, adott
Isten nehéz feladatot,
S adni fog majd ezután is...
Nem hátrálhatunk meg máris...
Az anyagelv tanácstalan:
Neki nem pótolhatatlan
A világon soha senki,
Nem is érti, mit kell tenni;
Akit akar, úgyis elvet.
Mi nem engedünk el
Lelket.
Urál vidéki szellem-őshazák
Ágrajzos honjukban gubbasztanak,
S mint a holt anyag,
Eloszlanak.
Holt létükre nagyon sokáig éltek,
Bár annyit sem értek,
Mint a tömérdek papírhulladék,
Mely utánuk selejtezésre vár...
Szaktudomány erőszakolta légvár.
Doktrínáktól terhes mellébeszéd
Hajigálta nevében szerteszét
A krónikáink őstörténetét,
Arany, Jókai hiába tiltakoztak,
Szavuk mit sem ért,