lnpeters blogja

Göncölszekér felettem,

Alattam fűlepel,

A mélység és magasság

Itt bennem ünnepel.

————

Sötétlik a magasság,

És szunnyad lent a mély;

Csillám-sötét palástját

Teríti ránk az éj.

————–

Magas fák csúcs-magánya

Az ég felé tekint,

S a felhő-sziluettek

Rejtelme csendre int.

————-

Az embert tompa vágya

Az Űr felé veti,

S a végtelenbe nyúlnak

Magasház-ujjai.

———-

Egy bolygó néz az égre

Az Élettel, s velem,

Harmadik rész

A szerelemtagadásról, különösen az úgynevezett modern szerelemtagadásról feltétlenül szólnom kell.

Első körben persze magától adódik a kérdés: mitől lenne modern a szerelemtagadás? Merthogy ilyesmi minden korban előfordult. Tagadták bizony a szerelmet a pátosztól a trágárságig terjedő skálán minden időben. Legfőképpen persze olyan emberek, akik valami okból sohasem ismerték meg. Vagy akik nem tudták érdemén becsülni.

Egyre sötétebb estéket hoz a tél közeledte;

Nyúlik az alkonyat és kurtább lesz a napunk.

——–

Egyre kopárabb kertet láthat a tétova hajnal;

Zörgő, száraz avar reccsen a lábam alatt.

——–

Tél barlangja felé veszi lépteit újra az évünk;

Egykor onnan jött, s ott megy a semmibe majd.

——–

Tudjuk: tél jön, dermesztő hidegek közelednek;

Mégse reménytelenül nézünk szembe velük.

——–

Lángol a tűz, ami felmelegíti a szürke decembert;

Ám nem a kályhában; bennünk ég a parázs.

Régen puskatus zúzta,

Osztrák, meg török nyúzta,

Néha valóban

Puszta volt

A puszta.

Baljós évszázadok hosszúra nyúltak,

Emlékek hulltak,

S úgy tűnik,

Mára elmúltak

A múltak.

De lehetnek bármilyen gondok;

A föveny alatt,

A homok ágyában,

A humusz mélyén

Tovább élnek,

És éltetnek bennünket – a csontok!

S mert el nem hullt,

Még él a múlt.

Jöhetnek ide

Ukrán frontok,

Csillagtalan égi tájon

Csalfa homály tekereg,

Álmodozó szegény ember

Gazdag múlttal enyeleg.

——–

Csillagtalan égi tájon

Szürke Jelen mendegél,

Fehér folton sötét árnyék

Színes reggelről regél.

——-

Csillagtalan égi tájon

Ásít a vén Irgalom,

Vékony jövő-segélyt mérnek

Lapos égi asztalon.

———-

Csillagtalan égi tájon

Egyhangú zene pereg,

Fékevesztett jövő-suhanc

Égi pusztán hempereg.

——-

Csillagtalan égi tájon

Cucu, a zsemleszín tacskó

(Becsületes neve: Mackó),

Békén hagyta a sok macskát,

S letette a matrózvizsgát.

Hamarosan a tengeren

Egy kétárbocos szkúneren

Tapasztalatszerzés végett

Az eb szolgálatba lépett.

Az új matróz szorgos, akar,

Hajót sikál, vitorlát varr,

Görbe lábán futkározik,

Ha kell, az árbocra mászik.

Menyét, a fedélzetmester,

Aki bizony sose restell

A matróz körmére nézni,

Tőle kell Cucunak félni.

A kapzsiság politikát

Szövöget,

Szóra, dallamra, hazára

Nyelvet öltöget;

Gömbnyi létből formál

Sápadt

Köröket;

Vele szemben didereg a

Naiv

Becsület.

———

A becsület a lelkünkben

Vert tanyát;

Ha figyelünk, meghallhatjuk

Egyszerű

Szavát.

*******

Csiricsáré világunkban minden relatív,

Csak az marad szilárd,

Ami örök

És naiv.

——–

Fondorlatos rendszerekben

Terjed

A kacat;

Talán csak nyugat kóbor, rossz szele,

Talán a halál

Előérzete;

Mert tűz a nap, mint régi nyarakon,

Árnyék táncol a fehér falakon,

A piac zajlik, mint a zuhatag,

A nép zajong,

S a tenger

Hallgatag.

——

Talán az öröm lett megint kevés,

Talán csak pillanatnyi

Csüggedés,

Nyár közepe van, és pogány meleg,

A város turistákkal enyeleg,

A csapszékben a jókedv fokozódik,

Megállt a szél,

S a tenger

Fodrozódik.

——–

Éj-takaróját elővette újra,

És pihen a Nap alkony-ágyba bújva,

Tudja: a lét-öröm sosem hamis;

S pár boldog órát láthatott ma is.

A perc fogan,

A lét rohan,

Az élet egyre száll;

Száguld és meg nem áll,

Lélek partjáról

Más lélekhez

Mindig eltalál.

———

Tobzódás nélkül a lét: puszta semmi,

A halál tud csak gazdaságos lenni,

Az Élet él, és nyüzsög szüntelen,

A takarékos lét: csak félelem.

A hivatal

Csak port kavar,

A feledés örvényébe lehullt,

Vak ködével takarta be a Múlt,

Titkát tagadja néha még az ég is,

S emlékét őrzi minden ősi  mégis.

—-

Az ember fennen tagadja, de sejti,

Hírét-nevét a lelkek mélye rejti,

Ott rejtőzik, mint hitünk meghitt éke,

S mint a Jövő utolsó menedéke.

Új reménynek tűz az ára,

Tégy hasábot a kályhára.

——

A jövő: megfagyott tetem,

De nem szabad eltemetnem.

——-

Kint feküdt Semmibe vetve,

Hátha mégis feléledne.

—

Hazug mákony tépte, csalta,

Komprádor kapzsiság falta.

——-

Míg a jövő ki nem olvad,

Itt állnak köztünk a holtak.

—–

Szkepticizmus? Sötét verem.

Ellenszere: a Szerelem.

—

Ha nem is tud lábra állni,

Azért ne hagyd amputálni.

——–

Előttem egy még fiatal, elfogódott

Tél oson;

Ötvenedik esztendőmet

Taposom.

——-

Hozzám bújik sok év óta az éltető

Szerelem;

Ötvenedik esztendőmet

Szeretem.

——-

Ifjúkorom összes álmát véghez vinni

Remélem;

Ötvenedik esztendőmet

Most élem.

A lusta ember

Csak determinál;

A sorsa rácsain

Kikandikál.

A józan mindig

Tudja, hogy zseni,

Ám igyekszik is

Elfelejteni.

A bölcs bolond

Tudja, hogy élni kell;

Ám hogy mi módon;

Kópé idő - a garabonciás –
Minden óságnak egyszer vermet ás;
Mert a méltóság és a hatalom
Ha célja nincs, nem más, mint kósza lom.

Az óság: holt oroszlán üstöke,
Az élő jelen hulla elnöke.
A sírját meg nem ássa semmi véső,
Mert oly rothadt, hogy eltemetni késő.

Minden kifent bajuszú hivatal
Az óságnak szánt rejtett ravatal,
Vagyon, Nobel-díj, pástétom szakad,
A jó kedv és a jó vers megmarad.

Csak az a nap jöjjön egyszer el,

Amikor

Csupán dolgozni kell.

Legyen tavasz,

Vagy ködös, vén november,

Munka gyümölcsét élvezné az ember,

S ne volna rettegés,

Hogy a pénz kevés,

Se fenyegető áremelkedés.

———-

Csak az a nap jöjjön egyszer el,

Amikor

Csupán dolgozni kell.

Legyen zengő május,

Vagy február,

Az ember békés, szép munkába jár,

És akad,

Aki csókkal hazavár.

Amikor élni,

Létezni lehet,

A könyvtárban robotolt,

Füle belső hangra volt,

Megértette:

Bölcsességre

A belső idő tanít;

Megírta,

Örökül hagyta

Sziriat oszlopai-t.

———

Szekértáborba nem állt,

Inkább a Mecsekbe járt.

——

A végzetet sose hitte,

A Sorsunk-at szerkesztette.

———

Nevére dogma csikorog,

Átkozzák a szkeptikusok

Ócska dühvel, habzó szájjal,

Mert a műve ma is szárnyal.

—–