Sárga őszi lombkoronák;
Folyton változik a világ.
Nagyapáink "modernsége"
Már füstöt sem ír az Égre.
Elfonnyadnak a jelszavak;
Csupán az Idő az
Alap.
Sárgult felszín hull a földre;
Marad a Fontos -
Örökre.
Talányos marad a világ;
Sárga őszi lombkoronák.
Jelen Anya és
Múlt Apa;
A Jövő -
Kettőjük sarja.
Múlt voltam,
Jelenem - vagyok;
Jövő -
Amivé válhatok.
Amíg él ez a kapcsolat,
Atlantisz víz felett marad.
Itt nem számít a túlerő;
Kamu múltból - kamu jövő.
Hosszabb távon nincsen érdek;
A jóslatok mit sem érnek.
Globális anomáliák
Nem öröklődhetnek tovább.
Globál világ-monarchia?
Béke haló poraira...
Hatókörén túl sodródva
Sok milliárd is csak - nulla.
Élő Jövőre - új ruha;
Múlt Apa és Jelen Anya.
Büdösbogár-migráció;
Sajnos - már nem szenzáció...
A penetráns poloskahad
Özönlik - kegyelmet nem ad.
Beröppen a nappaliba,
Mint rossz ideológia.
Posztmodern bűz-processzió;
Büdösbogár-migráció.
Ősszel az Olümposz hegyén
Nem lel istenre az egyén.
Titok-arcú lények vagyunk;
Nem tudjuk, honnan származunk.
Hogyha Lelkünk Titokra lel,
Doktrínákkal takarjuk el.
Félünk attól, ami Áldott,
S - díjazzuk a butaságot.
Tévtanokat terjesztgetünk,
Múltat hányunk,
Jövőt eszünk.
Titok-arcú lények vagyunk;
Nem mindig jókor hallgatunk.
Amit kimondani tilos,
Az sohasem hivatalos,
S - ha látszik is ősi lábnyom,
Jól eltakarja a kánon...
Kötelező amnézia
Száll a Régmúlt poraira.
Titok-arcú lények vagyunk;
Profán módra kárhozgatunk.
Mitől lesz jobb a világ?
Attól, hogyha minden ember
Rózsaszínbe
Öltözködve
Harsogja a doktrínát,
Közben pedig
Örökösen
Felvonulva
Riszálja a tomporát?
Nemigen!
Zagyválhat a propaganda,
A Valóság -
Másmilyen!
Mitől lesz jobb a világ?
Hogyha egy nemzet sem marad,
S lesz helyettük
Globalizált
Keverék?
Az igazi
Identitást
Nélkülöző
Globálisan
Romanizált
Csőcselék?
Nemigen!
Ha létezünk, merjünk ÉLNI;
Merjünk hinni és remélni.
Hová megyünk?
Isten elé,
Vagy világ-barbárság felé?
Csendes, meghitt harmónia,
Vagy lármás kakofónia...
Mindig lenne mitől félni,
Ha létezünk, merjünk ÉLNI.
Októberi lomha ködök;
A végzet örök túlerő;
Isten homlokán mély redő.
Profán kényszerzubbony-kabát,
Ránk kényszerítené magát.
Anti-teremtő hatalom;
Lelkeket csőcselékké nyom.
A végzet puszta túlerő;
Hangos jelen -
Néma jövő.
Mindig gyilkos, sötét szélben,
Mindig Isten ellenében.
Hatalom-éden, pénz-pokol
Fenyeget mindig valahol.
A végzet profán túlerő;
Örök lelki esküszegő.
Nincs célja, sem üdvössége,
Csupán kezdete és vége.
Idő-tépte arca csorba,
Mindig visszatér a porba.
Örömteli, fáradt őszi este;
Törődött a vén Október teste.
Tevékeny volt hajnaltól idáig,
Fától erdőig,
Erdőtől fáig.
Alkonyat hull már az őszi tájra,
Eltesszük magunkat éjszakára.
Törődött a vén Október teste;
Örömteli, fáradt őszi este.
Égből hulló híg Kegyelem;
Ázik a vén Történelem.
Nagy "progresszív" globál kretén
Művilág műanyag egén.
Lelket porlaszt,
Hitet rohaszt,
Embert globálissá bomlaszt.
Bombát robbant,
Aknákat ás,
Hogy ne legyen
Identitás,
Jöjjön el a tökéletes
Meghittséget nélkülöző
Minden sivársággal teljes
Promiszkuitás...
Idegen az idegennel...
Kapcsolatot nélkülöző
Kapcsolatok tömege,
Hadd csússzon az emberiség
Minden állat szintje alá
Ízibe...
Világpénz impériuma
Az Élet Októberében
Dolgos napjaimat élem.
Hatvan felé visz az Idő,
Nincs fogytán
Sem Hit,
Sem Erő.
Véd az
Isteni Kegyelem;
Van
Hit,
Munka és
Szerelem.
Van Célom, és van
Reményem
Az Élet Októberében.
Őszi esti csend-vizeken
Apró csónakban ül Isten.
Lehull az utolsó körte;
Isten sose ül a körbe.
A Teremtés hosszú lába
Nem tér vissza önmagába.
Az eleve elrendelés
Mindig téves alapvetés.
Jogok és Kötelességek
Együtt alkotnak egészet.
Ami idülten parttalan,
Az káros és haszontalan.
Lehull az utolsó körte;
Isten nem lép a gödörbe.
Arad felett szürke az Ég;
Emlékezik a Maradék...
A néhai Tizenhárom
Túl Időn,
Téren,
Határon...
Más országhoz került Arad;
De a gyász a mienk marad.
Magyar könnynek örök hona;
Isten sem felejti soha.
Lelkünkben fehér gyertya ég;
Arad felett szürke az Ég...
Sötét őszi éjszakában
Sétál Isten egymagában.
A Létnek Idő az ára;
Élet támad - önmagára.
Isten néz a messzeségbe,
Könnyek szöknek a szemébe.
Nő az árnyék a világban;
Sötét őszi éjszakában.
Októberi partokon
Fáradt Öröklét oson.
Lombjukat vesztik a fák,
Őszbe hajlott a világ.
Hullám törik monoton
Árván maradt strandokon.
Októberi partokon
Az Ősz - vérmes masztodon.
Gubbaszt vén felhősereg,
Zimankós Tél közeleg.
Vén borongós Átmenet
Hallgat a partok felett.
Októberi partokon
Múlt ül Jövő-romokon.
Szél lenget a vízen át
Végtelen nosztalgiát.
Törött időcserepek
Egyhangú zaja pereg.
Nyár és Tél szomorú szemű lánya a hervatag Őszünk;
Startol a víg Nyárból, s eljut a téli fagyig.
Még hiteget bennünket tétova napsugarakkal;
Ámde az út végén hó hull, tél vicsorog.
Lassan elfonnyadnak a lombok a téli hidegre;
Ünnepi nyár múltán színpompás temetés...
Jórészt szent emlékeken élnek a vének a télen;
Fűteni kell a szobát, mert didereg a remény.
Ami soha nem múlik el,
Arra még Isten is figyel...
Mi az, ami nem ér véget?
Mitől megy tovább az Élet?
Soha nem a matéria.
Anyag sorsa: entrópia.
Ami soha nem múlik el,
Ami Istennek megfelel...
Régen Ficino úgy vélte,
Az anyagnak is törvénye...
Tán a legnagyobb hatalom
A Szeretet, a Vonzalom.
Az örök
Emberi Lényeg,
Nem a test, hanem
A Lélek...
Ami soha nem múlik el,
Ami az Ég felé terel...
Talán mégiscsak a Tudat
Őrzi a Végső Titkokat.