Jövőt teremtő
Fényes
Tisztaság...
Asszonyiság...
Az igazi Asszony
Él,
Éltet,
Szeret;
Szülőanyja,
Dajkája a világnak;
Fényes, szent keret,
Benne él az
Igazi Jövő,
A fényes,
Tiszta Lelkiismeret...
Isten Békéje,
Lelki tartaléka;
A Teremtés szent
Pihenőhelye...
Jövőt teremtő
Fényes
Tisztaság...
Asszonyiság...
Nem lányság, nem szüzesség,
Nem üres edény,
Nem kiherélt
Szikambria, mondák hona,
Vajon létezett valaha?
Mint fürge hal a habokban,
Bujdosik évszázadokban,
Itt feljön, ott bukik alá,
S eltűnik - ki tudja, hová...
A legendás Szikambria
Merre lehetett valaha?
Kik voltak a szikamberek?
Miféle rejtélyes sereg?
Gallia?
Vagy Pannónia?
Merre volt e nép otthona?
Szikambria,
Szikambria...
Hol magasodott valaha?
Trójából Pannóniába,
Innen pedig Galliába
Atlantisz legbelső titka
Nem egy számadat,
Nem is a mindent elsöprő
Vízi áradat.
Nem is az, hogy egyszer eltűnt
A tenger alatt,
S hogy mindennek ellenére
Híre fennmaradt.
Bár műhold sem talál semmit
A sírja felett,
Atlantisz mégsem a végzet
Szimbóluma lett.
Atlantisz legbelső titka
Nem a technika,
Nem is a mindent megőrző
Mitológia.
Nem is az, hogy fenyeget az
Újabb vízözön,
S eltűnt múltjának az ember
Csodát tett csodátlan korban;
Egyén volt - a sablon-sorban.
Őstörténetünk...
Valami
Nem passzol...
Jól érezte
László Gyula
Professzor...
Tízéves se voltam, amikor
Az első könyve kezembe került...
Vékony volt,
De hetekig le se tettem;
"Hunor és Magyar nyomába" eredtem...
Nem képzelte, hogy az olvasó mafla,
Nem volt benne akadémikus blabla,
Csak tiszta,
De nem akármilyen,
Ami leköt,
Felcsigáz,
Érdekel.
Újra csak Covid-fellegek
Lebegnek a Tavasz felett.
Már a második Kikelet,
Ami a süllyesztőbe megy.
A csüggedt, halovány Tavasz
Komor kétséget kanalaz.
Újra csak Covid-fellegek
Sötétítik el az Eget.
Szívós vírus, eget facsar;
Soha eltűnni nem akar.
Türelmünket üti csapra;
Mutálódik napról napra...
Újra csak Covid-fellegek
Csáprengetege fenyeget.
Globál világ csorba orma
Kínából ide elhozta.
A mai tragikum-madár
Vén szürke fellegekben jár.
Horgas csőrrel onnan kémlel,
Hátha bajt, vért, szennyet észlel.
Midőn nyomor szagát érzi,
Indul a sebeket tépni.
A mai tragikum-madár
A végzet vállaira száll.
Ahol jobban fáj, oda mar,
Segíteni nem is akar.
Érzelgőssége csak jelmez,
Nem szán, de nem is kegyelmez.
A mai tragikum-madár
Katasztrófa-réten kaszál.
Ami rossz, látsszon rosszabbnak,
Ami rosszabb, még rosszabbnak.
Hunor és Magyar egykoron;
Távoli mítosz-partokon
Szert tevének férfi-övre,
Pattannak felnőtt-nyeregbe.
Szarvas jön Jövő képben,
Űzik Idő erdejében.
Hunor és Magyar egykoron
Idő-rengetegben oson.
Gonosz, tüskés szkepszis-ágak;
Hunor és Magyar szétválnak.
A csalóka Történelem
Mélyebb, mint minden sírverem.
Hunor és Magyar egykoron
Tudták, honnan ered a Nyom,
De azt nem, hogy hová vezet
A hiányos Emlékezet.
Ellopott Tavasz helyébe
Jön-e végre másik?
Vagy a világ továbbra is
Vírus-szélben fázik?
Rendkívüli állapotnak
Közel-e a vége,
Vagy új problémák jönnek a
Bajokért cserébe?
Lesz globális vírus helyett
Helyi Tavasz-ünnep?
Visszakapjuk valaha a
Régi Életünket?
Kotkotkotkotkotkodács,
Történelmi záptojás!
Urál mentén,
Jégkorszakban,
Örökös dermesztő fagyban,
Csikorgató jeges télben
Ott születtünk meg -
A jégen...
Hej, uráli nyelvcsalád,
Jég volt a keresztapád!
(Tisztelt Akadémia,
Nincs itt valami hiba?)
Kotkotkotkotkotkodács,
Történelmi záptojás!
A magyar nyelv messziről jött,
Vándorutakon törődött,
Mindössze hét törzs cipelte
Be a Kárpát-medencébe..
Csillagok égi ösvényén
Csatangol a Hajdan,
Messze jár, bár megígérte:
Segít majd a bajban.
Némelyik vén stációnál
Szellemvarjú károg,
Időközben kihunytak a
Régi állomások.
Csillagok vén országútja
Apró pontba férne,
Még sokáig világít a
Kihűlt Napok fénye.
Csillagok égi ösvényén
Vén bolyongó Lelkek;
Nyugtalanok, a Kérdésre
Sohasem feleltek.
Doktrínákat tákolgattak
Létmegértés végett,
De sohasem ismerték a
Mindig savanyú a képe,
Más nem hibás, csak a népe.
Tapsikol a gonosz szóra,
Száját húzza minden jóra...
Szitokszóra hallgat,
Valós vagy nem valós sebet
Borotvával
Véresre vakargat...
A lelkivilága - takarékos...
Szegény,
Szegény
Magyar-fogyatékos...
A nemzeti nihil őre,
Schlözer szava szól belőle...
Savanyú képpel fanyalog,
Fel sem fogja, hogy mit makog.
Lebensraum...
Szláv őshaza...
A szabványosított történelem
Mindig csak múltba vetített jelen.
"Logikus" összefüggés-halmazok
Mögött jelen doktrína acsarog.
Múlt-olvasatunk jelen dühét szítja,
S a Múltat egyre mélyebb köd borítja.
Dogma-tömkeleg mind jobban szorongat,
Egyre kevésbé értjük önmagunkat.
Jövő útjába ásott mély verem
A szabványosított történelem.
Emlékeink Múzeuma
Felfér egy nagy pótkocsira.
Létünk lényegét mutatja,
Maga az Élet vontatja.
Tünékeny, sose anyagi,
Nem lehet felrobbantani.
Emlékeink Múzeuma
Csupán Pillanatok sodra.
Apró tűnő öröklétek
Színezik a véges létet...
Amíg vagyunk, élni éget
A sok kicsi konzerv-élet...
Nem hagy el bennünket soha
Emlékeink Múzeuma.
Galaktikus éjszakában
Ezer csillag - egymagában.
Sok kis fénylő anyag-magány;
Apró fény mögött - nagy talány...
De a végtelen űr csendje
Mégsem a világ Nagy Rendje.
Vén szomorkás entrópia
Borul a Lét titkaira.
A Válasz tán sose jön el;
Isten szkafandert nem visel.
Apró Fény örökbe fogad
Hatalmas távolságokat.
Entrópia - tagadásban;
Galaktikus éjszakában.
Isten díszletraktárában
Sok leszerepelt világ van.
A hajdani teremtések
Zöme sötét régmúlt-fészek.
A végzet patkány képében
Tanyázik egy odvas résben.
Isten díszletraktárában
Fekszik a halál - nyugágyban.
Hamvába holt kísértések
Polcai plafonig érnek.
Tökkelütött világvégék
Várják az enyészet végét.
Ateizmus áll magában
Isten díszletraktárában...
Mítosz bátyó Februárban,
Fényes Vízöntő-ruhában
Egy kávéra betér hozzánk,
Reményt, bizakodást hoz ránk.
Tán jobb idők is akadtak,
De voltak sokkal rosszabbak.
Mítosz bátyó Februárban;
Egyszerre számos világban...
Meg se kottyan neki a Tél;
Mindig anyanyelven beszél.
Bár mindig ott van az Égen;
De legtöbb dolga van - Télen.
Mítosz bátyó Februárban
Térdig jár a kétely-árban.
Legyint profán indulatra,
Idióta izmusokra,
Terepasztal-hadvezérek;
Csupa játék,
Semmi érdek.
Nincs katasztrófa,
Nincs ború,
Játék csupán a háború.
Itt az elesett katona
Csakhamar feltámad újra.
Terepasztal-hadvezérek;
Nem a vérfürdő a lényeg.
Mind a kezük ügyében van,
Ami szép a háborúban.
Gonosz lövészárok-tájék
Az asztalon csupán játék.
Terepasztal-hadvezérek;
Mind hősi, gyermeteg lélek.
Ragyogó uniformisok
Színes kavalkádja ragyog,
Borongós szürke napokon
Megpihen a szél,
Távozását fontolgatja
Lassacskán
A Tél.
Borongós szürke napokon
Álmodni lehet,
Életkedvet csiripelnek
Kint
A verebek.
Borongós szürke napokon
Simul a redő,
Csak a Jóra való hajlam
Igazi
Erő.
Borongós szürke napokon
Tétova az ég,
Napfény helyett csak a Lélek
Belső
Tüze
Ég.
Borongós szürke napokon
Híg a levegő,
Büszkén fúrja égbe fejét
Fáradt téli impressziók,
Szürkék, nedvesek és fakók.
Vén emlékezet válogat
Sodródó pillanatokat.
Sírhalom a Jövő partján;
Egyre hízik a toportyán.
Telni kezd az idő-fiók;
Fáradt téli impressziók.
Hideg szelek Februárja
Fagyos téli táncát járja.
Doktrínák hideg vidéke
Ködében reszket - a Béke.
Rossz, lappangó pénz-bozontok
Rengetik a horizontot.
Hideg szelek Februárja
Az ember csontját átjárja.
Akuttá vált pandémia,
Meg vakcina-mizéria
A tetőpontjára hágott,
Keserítvén a világot.
Hideg szelek Februárja
Mindig saját útját járja.
Vízöntő mást mutat nekünk,
De nem cselekszik helyettünk.