Zajácz Edina blogja

Tenyered gödrébe vágyom, mélyére
kucorodnék. Nem zavarnálak nagyon,
lepedődre gurulnék, ha szomjazom,
és te is látni óhajtanád pőre,
 
telt húsom. Éppen csak magamra húznám

Amikor magányom túlnőtte Istent,
nem ültél mellém. Bámultam a vállad,
végtagjaim nyújtózkodtak utánad,
de nem értem fel hozzád, én, a jött-ment.
 
Végleg elengedtelek. Körmeim már

Ha szeretnél, ólomkatonám lennél.
Rendíthetetlen, akit csatornavíz
tőlem el nem mos, szám íve volna híd
minden telt meder fölött, míg nem lesz tél.

Ha szeretnél, ezüstöddel hullanál

Nekem a boldogság ringatás a te meg énben,
mikor bámulástól halhatatlan két kávészem.

Nekem a boldogság ujjak közt csorgó dinnyelé,
ahogy repülőt nézve mutatunk az ég felé.

Nem csábít porcelán-ringatásod.
Összetört, suta árnyékod vagyok.
Végtelen sírás, s te pontban állsz ott,
ahol sóhajod még bennem vacog.

Még mindig nézlek. Te rám mosolyogsz és én
vissza. Rohasztom lelkedet a halálnak.
Elillant már belőled a friss kalászszag,
mikor anyaságom tiszteletlenségén

szabadon engedted délibáb-hatalmad.
Azóta virrasztok. Egyszer irgalmat nyersz

Egyszer sem hívtál, eléd kínált a lét.
Sírásaink hallották meg egymást, mikor
védtelen bordáid alatt a férfikor
múlása nyitogatta sorsreteszét.
 
A tizenháromezredik katarzis

Engedelmesen ránk csordogál az éjjel.
Mézet teremnek a csillagok, amikor
térdemet csókolod. Lassan tucatnyiszor
kérdezed, hogy bennünk még hány tavaszt érlel
 
a régen elmúlt csitriség. Én nem tudom,

Átléptem önmagamon, hogy jóllakassam
vágymadarainkat. Szárnyaik már régen
elakadtak. Csak egy széncinke szemében
látom, ahogy az óramutató lassan
 
elindul a falon. A percet egyedül

Tegnap szembe jöttél a kórházfolyosón
velem. Tenyereden hordozod a méhem.
Sírsz. Én sikoltok. Menekülnék egy résen,
hogy ne szakadjak a föld alá. Apollón

merre bujkálsz, négykézláb állatod ha hív?

Hagyod, hogy melletted feküdjek. Hajadról
múló évek havát törlöm. Még nem félek,
olyan fehér lettél, mint a nyírfakéreg.
Téged féltelek. Hallod? Most is harang szól.
 
Zárd be az ablakot, magunkra a csendet

Magány-polcról asztalodra teszel,
alattam sápadt csipkerózsák nyílnak,
hűség-öblöm mélye lett neked írmag.
Rám hajolsz, jól nevelt árnyék fed el,
kolduséhséged még reszketve nyel.

Ajtód előtt állok, talán ma beengedsz
szeretni, és állig gombolt nagykabátom
leveted. Ágyadon felzokog a vászon,
szivárványbordám torkodon keresztülmetsz
 
egy mondatot, és felsóhajtok helyetted.

Már megint a háború, a láger, a Don,
ahogy ráncokat gyűr tükörhomlokodon.
Hallgatom, hány hétig volt ebédre lófej,
miért nem maradtál ember, csak egy tróger,
mert szeretett Istent játszani a náci,

József előtt hatosfogat,

Míg hangodra simul sóhajom, 

Álmaimat tekered mindennap gondolatomban

Hétköznapi ruhában álltam az útját,
elé térdelve néztem milyen a horizont
ott, ahol lelke az üveghegyen túllát,
és hajlékában minden holt virágot kibont.

Figyeltem csendben homlokának ráncait,

Foghíjassá vált a parancsolat,
falloszból áll Bábel tornya mára,
az angyal csak hibás génmásolat,
más ágyában mind gyönyörét várja.

Olyan a világ, mint egy ementáli,