Agglegény ballada

Egyszem árva ül a bálba’,

érik az ő balladája,

hosszú terem széksorába’

ül a bálba’ szegény árva

legény, vad nők karéjába’;

óh, irgalom atyja, vége!

hej, nyugdíjas nők körébe

vetette nyugtalan vére…

Műfogsorát csattogtatva

indul rohamra a falka;

egyik borát kínálgatja,

más zakót igazgat rajta.

Szempilláját rezegtetve

süteményt négy hölgy töm bele,

s ahogy megszólal a zene,

parketten forognak vele!

Jaj, ez a vén gyerek mit tett!

Egyedül elmerészkedett

oroszlánok barlangjába!

Mint a medvét idomárja

táncoltatja; szegény árva,

csörög már, csörög a lánca;

lelki szemmel máris látja

magát szörnyű rabigába!

Vörös ajkak, festett hajzat –

késve jön rá, sárkányfajzat

a kis özvegy szomszédasszony

– eget rá isten rogyasszon - 

aki ide csábította,

józan észtől megfosztotta,

s várja most, mint vájárt főte,

agglegények temetője!

Búsan konyul keze-lába,

beletörődött sorsába,

elkábult már szegény pára,

bajszán sütemény morzsája,

vágyik egy kis pálinkára.

Azután csak egy van hátra,

lesz, ami lesz, meg kell tenni:

paphoz, vesztőhelyre menni!