A folyó felől fújt a szél

Borzongás ölel, esteledik, 
a folyó felől fúj, 
s apró szúrásokkal csíp a szél.

Jól hangozna, ha azt mondanám, mesél.
De nem! Csak fúj közömbösen. 
S még úgy se! Csak fúj a folyó felől.

A vízre árny vetül. 
Törzsek fehérlenek, kopár óriások, 
nem kísértenek, csak őrzik 
a dermedt délutánt.

A mese, ha van, 
belőlünk nőtt egy véletlen napon.
tTalán április volt a naptároldalon. 
de lehetett bármikor, egyre megy, 
nem érinti a lényeget a mikor.

Amúgy meg nem is mese, 
és csapda se. 
Tény, valódi, sőt igaz. 
Te vagy és én vagyok. 
Tegyünk úgy, mint a nagyok! 
Kéz a kézben, kart karba öltve, 
a korlátról könyökölve, 
nézzük a vizet, a folyót, a fákat, 
a tengert, a kék eget, 
vagy azt se, csak legyünk, 
vegyünk egymás mellett 
lélegzetet. 
Lehunyjam a szemem, 
hogy lássalak?

Belső mozi, szélesvásznú pillanat vetül.
Vetíteni tán kevés a kép. 
Őrizni elég.

Ha fázol, neked adom 
rénszarvasos sálam melegét, 
az első beszélgetés forró ütemét, 
az álom verítékét egy nélküled hajnalon, 
a csokoládéízt az ajkamon, 
a csendeket, amikor beszélni 
nem kell és nem lehet.

Fázhatnék, a feltétel adva van. 
A folyó felől még mindig fúj a szél.

De a remegés forró, hasztalan
gyöngyözi homlokom a láz: 
rózsája a legszebb ismert virág.