A tenger

Kisimította haját a szeméből újra és újra, nem engedte, hogy a szél pajkosan játsszon vele. Hátrahajtotta fejét, s mosolyogva behunyta szemét. A nap sugarai egyre erőteljesebben cirógatták. Hallgatta a víz hullámainak ritmikus loccsanását. 
„A tenger”- gondolta, s széttárta karjait. Percekig állt mozdulatlanul. „A tenger”- gondolta ismét, s nem engedte, hogy képzelete bármi mást is beengedjen. Csak erre az egyetlen szóra összpontosított. Mintha bezárt börtönből engedte volna ki a gondolatokat, melyek éltek is a lehetőséggel, és máris messzire szálltak tőle. Csak el! Minél messzebb! Most nincs semmi más, csak a tenger! 
Érezte a szabadság semmihez nem fogható varázsát, a boldogító mámort, ahogy lelkét meztelenre vetkőztette, és maradt csupán az az ősi, Isten adta valami, ami minden rárakott emberi gyarlóságtól megszabadult egyszerű tisztaság. Csupán egyetlen érzés fonta körbe, mint elhagyott mesebeli házat a vadrózsák: a szabadság érzése.
Tudta, hogy a pillanat múlékony. Szerette volna kihasználni minél tovább. Csak lelke nyugalmára figyelt, és a tenger habjainak lágy loccsanására. Minden egyes loccsanás messze vitt tőle valamit, minden egyes loccsanás megszabadította valamitől, s hozott helyette egy új, ritkán érzett önfeledt pillanatot. 
Levetette ruháit, pár lépést sétált előre. Hideg volt a víz, örült neki. Sirályok szálltak fölötte. Vijjogásuktól mintha még erősödött volna a csend.
Míg testén a víz szelíd simogatását érezte, arcán a nap sugarai öröm-táncot jártak. Jólesett ez a kettősség: a hideg és a meleg egyszerre érték a testét. 
Lassan kisétált a homokos partra, hagyta, hogy megszáradjon. Lábai előtt ott hömpölyögtek lágyan a hullámok. 
Vajon, hány cseppből állnak? Vajon, hány percből áll az élet? Milyen hasonló a végtelenségük. 
Nagyokat szippantott a levegőből, hogy minden porcikáját átjárja az öröm, a szabadság és nyugalom a maga egyszerű némaságával. „Szeretem az életet, mert az is szeret engem.” Érezte, hogy minden egyes vízcseppben, minden napsugárban, minden egyes kőben, apró homokszemben és minden ölelő csendben rejtőzik valami megfoghatatlan. 
Talán a béke és igazság, nyugalom és szeretet, melyeket mindig keresünk, pedig ott vannak körülöttünk. Ott vannak a tengerben, ami mindig előttünk hömpölyög. Hol halkan, hol kissé harciasan, de kitartóan és végtelenül.

Hozzászólások

Mysty Kata képe

Sok novelládat olvastam , mindegyikben tetten érhető a lírai alkatod, mert igazán csak a szívével lát és ír az ember.
Köszönöm ezt az érzést,. ... élményt!

    Kata                 

  "ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez....!"    

Juci képe

Köszönöm Katikám!

Blank Judit

Haász Irén képe

Szeretettel üdvözöllek körünkben!

Csendes nyugalmat árasztó írásodat szívvel olvastam.

Ha jegyzettömböt, vagy blokkot használsz, mielőtt bemásolnád, eltűnnek a zavaró csíkok.

Juci képe

Köszönöm szépen, Irénke! Jegyzettömböt fogok használni. Köszönöm a tanácsot is!

Blank Judit