SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 10.

Az emberi cselekvés

 

Minden emberi cselekvés alapvető problémája a szabad választás lehetősége. Ha az embernek lehetősége van különböző alternatívák közül szabadon választani, akkor létezik szabad emberi cselekvés; ha azonban nem, ha az ember minden cselekvését valamiféle szükségszerűség irányítja, nem beszélhetünk szabad emberi cselekvésről. Ennek filozófiai megnevezése a szabad akarat léte vagy hiánya. A szabad akarat fogalmáról természetesen nem hétköznapi, hanem filozófiai értelemben beszélünk; a szabad akarat azt jelenti, hogy az ember a létező világban a sorsát magasabb értelemben voltaképpen maga irányítja; ilyen felfogásban a szabad akaratról való lemondás is a szabad akarat tulajdonképpeni megnyilvánulása. A szabad akarat természetesen sohasem lehet abszolút; nem jelenti a többi szabad akarat sérelmére történő "szabad" döntés lehetőségét, és nem is nem egyenlő a szeszélyek szabad kinyilvánításával: sőt ez voltaképpen nem más, mint a szabad akarat elfecsérlése, vagyis a szabad akaratról való lemondás. A szabad akarat ellentéte a szituációktól vagy valamiféle emberen kívül létező konkrét vagy elvont objektumtól való függésbe történő belenyugvás.   

 

A hétköznapi életben az emberek - ha direktben nekik szegezzük a kérdést - általában tagadják a szabad akarat létezését, és az iskolában beléjük nevelt fogalmakkal - szükségszerűség, gazdasági kényszer stb. — mint a végzet különböző modern elnevezéseivel dobálóznak, mert így képzelik magukat "felvilágosultnak". Érdekes módon azonban, ha a kérdést közvetetten tesszük fel, a nagy többség mégis meg van győződve a szabad akarat létezéséről. Ha ugyanis arról van szó, hogy felelősségre kell-e vonni a bűnösöket, el kell-e számoltatni a gazdasági vezetőket, politikusokat tetteikről, vagyonuk eredetéről stb., a nagy többség kapásból és mély meggyőződéssel igennel válaszol. Nem veszik észre, hogy itt ugyanannak a kérdésnek két különböző oldaláról van szó: felelőssége filozófiai értelemben csak annak az embernek lehet, aki szabadon cselekszik. Senki sem tételezi fel, hogy a nagy vagyonok "isteni elrendelés" vagy "gazdasági kényszer" passzív következményei, azt sem hogy a bűncselekményt bárki is az "eleve elrendelés" vagy a gazdasági végzet kényszerítő erejénél fogva követte volna el; és nincs olyan bíróság, amely egy erre alapozott érvelést egy pillanatig is komolyan venne. Minden jog alapja a felelősség elve. A náci "Endlösung" (Endlösung der Judefrage, a zsidókérdés végleges megoldása = a zsidó lakosság legyilkolásának náci "terminus technikusa") hírhedt irányítója, Adolf Eichmann a jeruzsálemi bíróság előtt hiába hivatkozott szabad akaratának hiányára; arra, hogy minden tettét parancsra követte el, és a parancs teljesítése alól nem volt módja kibújni. A bíróság dokumentumok óriási tömegének felhasználásával bebizonyította: német katonák és tisztek tízezrei voltak képesek szabad akarattal bíró lények módjára cselekedni a háború legnehezebb körülményei között is, vállalva a parancs nem teljesítésének kockázatát, amikor a hasonló parancsok végrehajtása elől kitértek, azokat megtagadták, elszabotálták, vagy éppen nem vállalták a bennük foglaltak végrehajtását; és ez nem vezetett maguk és családjuk fizikai megsemmisítéséhez, hanem igen jelentős százalékban túlélték a háborút. A bíróságon megállapították Eichmann felelősségét, a tömeggyilkost minden vádpontban elmarasztalták, halálra ítélték, és az ítéletet végrehajtották.[1] Ez arra példa, hogy még a szabad akaratról való végletes lemondás sem mentesíti az egyént a szabad akarattal járó felelősség kényszerű vállalása alól.

 

Mert a szabad akaratról való lemondás, vagy annak elvi elutasítása mögött mindig az egyéni felelősség tagadása rejlik. Az egyéni felelősség mérhetetlenül nagy morális kötelezettségekkel jár, megszabadulni tőle csak úgy lehet, ha magunk helyett valamiféle személyes vagy személytelen emberfeletti erőre ruházzuk át. Ahogy Arnold Hauser művészettörténész fejtegeti:

 

"Wölfflin nemzedéke, ha Nietzsche megállapítása a filozófusok érzékiségellenes "ingerlékenységéről s rosszakaratáról" helytálló, "filozófus"-nemzedék. Individualizmusellenességük mindenesetre a legteljesebb összhangban van azokkal az "aszketikus eszményekkel", amelyek mellett Nietzsche filozófusai "oly nagy előszeretettel s szívbőljövően" tesznek hitet, és a történelem személytelen és személyekfeletti erőit oly figyelemre méltó elragadtatással kultiválják, hogy felmerül a nietzschei értelmű kérdés: tulajdonképpen mire valók az individualizmusellenes eszmények? Minek ez az egész hétszentséges objektivitás; ezek az abszolút értékek; ez a feltétlen érvény; e legenda az örök emberiről, örök-jóról, örök-szépről; e törvényhozó nélküli törvények; e művészek nélküli művészet; e nevek és személyes szabadság nélküli művészettörténet? Régóta megvan, régóta a legkülönbözőbb formákban adva van a válasz. Kellenek mindezek, mert az ember fél, fél önmagától, fél a szabadsággal és önrendelkezéssel járó felelősségtől. "Olyan kényelmes- mondja Kant -, ha kiskorúak vagyunk." És hogy "az objektivitás utáni vágy" olyan állapot, amelyben "az ember szolgává alacsonyul", ezt még a filozófustábor legközepe táján álló Hegel is megállapította. Lemondunk előjogunkról, hogy önmagunk törvényhozói lehessünk, és örök, emberentúli, égből pottyant törvényekben hiszünk, mert azt állítjuk, változtathatatlan formában leltük meg őket, és azt szeretnénk, ha részünk lenne az Üzenet érinthetetlenségében, amelynek meglelői és követői vagyunk. Az a megnyugvás, amelyet az általános érvény, időtlenség és szükségszerűség eszméi keltenek bennünk, a biztonság felfokozott érzéséből ered."[2]

 

A "szükségszerűség" elve hamis biztonságot teremt: nem vagyok felelős azért, ami a világban történik. A XX. század erre a példák végtelen bőségét nyújtotta.

 

Richard Leakey antropológus egy helyütt azt fejtegeti, hogy az emberré válásról keletkezett hipotézisek minden időben magukon viselték az őket kiagyaló korszakok legdivatosabb erkölcsfilozófiai elképzeléseit, a korszak közérzetét. Charles Darwin korában az emberré válás felfogása

 

"...azt a Darwin korában uralkodó nézetet visszhangozta, miszerint az élet küzdelem, a haladás letéteményesei pedig a kezdeményező készség és a buzgó fáradozás. Ez a viktoriánus erkölcsiség hatotta át a tudományt is, és megszabta az evolúció — többek között az emberi evolúció — szemléletének módját." [3]

 

A XX. század első évtizedében,

 

"...az Edward-kori derűlátás idején azt tartották, hogy az agy és a magasabb rendű gondolatok tesznek minket azzá, amik vagyunk...az ember evolúciójának mozgatórugója kezdetben nem a két lábon járás, hanem az agy megnagyobbodása volt."[4]

 

A két világháború között az emberiség a technika bűvöletében élt. Nem véletlenül ekkor alakult ki az "eszközkészítő ember" hipotézise:

 

"E feltevés szerint, amelyet Kenneth Oakley, a londoni Natural History Museum munkatársa fogalmazott meg, a kőeszközök...készítése jelentette evolúciónk fő hajtóerejét."[5]

 

A második világháború idején ember és emberszabású majom legfőbb megkülönböztető jegyének, az evolúció motorjának — a tudatos erőszakot tartották.

 

"Az "ember mint gyilkos emberszabású majom" gondolata, amely az ausztrál anatómus, Raymond Dart nevéhez fűződik, széles körű támogatásra talált, valószínűleg, mivel magyarázattal (vagy mentséggel) szolgált a háború iszonyatára." [6]

 

A hatvanas évek közepétől a vadászó-gyűjtögető emberben látták az ember származásának kulcsát. Kutatócsoportok tanulmányozták a továbbra is őskori körülmények között élő népcsoportokat.

 

"Kialakult a természettel összhangban élő ember képe, aki ha bonyolult módon kiaknázza is a természeti erőforrásokat, tiszteletben tartja a természet erőit. Az emberiségnek ez a látomása egybevágott az ekkor szárba szökkenő környezetvédelemmel, de az antropológusokra amúgy is mély benyomást gyakorolt a vadászatból és gyűjtögetésből álló kevert gazdaságnak az összetettsége és anyagi biztonsága. Mindenesetre a vadászatot hangsúlyozták inkább. 1966-ban jelentős antropológiai tanácskozásra került sor Chicagóban "A vadászó ember" címmel. A gyűlés alaphangja fölöttébb egyszerű volt: a vadászat tette az embert emberré, jelentették ki."[7]

 

Leakey végül a legújabb régészeti és molekuláris biológiai bizonyítékokra hivatkozva kijelenti:

 

"Bármilyen evolúciós hajtóerő hozta is létre a két lábon járó emberszabású majmot, ennek nincs köze az eszközhasználat és -készítés képességéhez."[8]

 

Richard Leakey áttekintése rendkívül tanulságos. Éspedig nemcsak azért, mert szemléletesen igazolja, hogy minden korszak "objektív" tudományos szemlélete végső soron a korszak közgondolkodásán, voltaképpen a korszak intellektuális társasági közhelyein alapul. Legfőképpen azért, mert kiváló példát szolgáltat rá, miképp lehet az "objektivitás" hajszolása közben az emberiség "legszemélyesebb ügyeivel", tulajdon genezisével foglalkozó tudományból módszeresen kifelejteni az "emberi tényező" belső szerkezetét - voltaképpen magát az embert. A "létért folytatott harc", "az agy növekedése", az "eszközkészítés", a "természet erőforrásainak kiaknázása" a "vadászat", a "gazdaság" mind-mind külsődleges dolgok, a folyamatnak nem a lényegi, hanem a tüneti oldalához tartoznak. A lényeg egészen másutt található.

 

Az emberen kívül nincs olyan lény, amely a születésétől kezdve olyan hosszas és alapos gondozást igényelne, mint az ember. Ha nem kapja meg, nem maradhat életben. Ha nem megfelelő módon kapja meg, önmagára és a társaira nézve is veszélyessé válhat. A gyermek legalább 8-10 évig állandó gondozást és odafigyelést igényel. Ha ez nem történik meg, nincs következő generáció, nem maradhat fenn az emberiség. Az őskori viszonyokra jellemző egymásra utaltságban minden generáció léte kulcskérdés; ha csak egy is kiesik, felborul a csoport életének ritmusa. Az emberi élet időtartama a mainál rövidebb lehetett, a fiatalok munkaerejére mindenkor szükség volt. Ráadásul a gyermeket gondozó személy - az anya - maga is gondozásra szorul. A legkritikusabb időszakban teljes értékű munkavégzésre, illetve a gyermek ellátására egyidejűleg képtelen. Valamiféle "infrastruktúrának" kell mögötte állnia - ami csak a család lehet. Emellett ilyen időszakok egy anya életében nemcsak egyszer fordultak elő; a csecsemő- és gyermekhalandóság miatt a gyerekeknek legfeljebb a fele érhette meg a felnőttkort: az anyának szülnie kellett annyiszor, ahányszor csak lehetett. A család többi tagjának pedig biztosítania kellett anya és gyermeke ellátását.

 

Az antropológusok sok értékes adatot meríthetnek a még ma is őskori körülmények között élő népek életének közvetlen tanulmányozásából, a legfontosabb kérdésben azonban az itt nyert tapasztalatok alighanem félrevezetik őket. Ma csupa olyan népcsoport tartozik ide, amelyek több ezer éve megszilárdult életmóddal rendelkezve élnek nagy vonalakban állandó földrajzi és éghajlati viszonyok között. Az őskori ember életét azonban olyan krízisek jellemezhették, amelyek a mai "természeti népek" számára ismeretlenek. A földtörténet utolsó néhány százezer éve - a mai ember, a Homo sapiens sapiens kialakulásának időszaka - tele van geológiai eseményekkel. A jégkorszakok gyökeresen átalakították földünk földrajzi és éghajlati viszonyait. A legutóbbi jégkorszak igen gyorsan fejeződött be, ami több ezer éven át tartó példátlan éghajlati anomáliákkal járhatott. Egyes területek kiszáradtak, a korábban virágzó Szahara elsivatagosodott, a világtengerek szintje legalább száz méterrel emelkedett, korábban lakható területeket elöntött a víz. Képzeljük el az ezzel járó hőmérsékleti ingadozásokat, hirtelen szárazságokat vagy véget nem érő esőzéseket és a katasztrofális áradásokat. Mindezt földrengések és vulkánkitörések kísérhették. Nem volt sem állandó, biztonságos földrajzi környezet, sem pedig megszokott időjárás. Az emberek életében néhány éves viszonylagos helyben maradást akár több ezer kilométeres kényszerű vándorlás követhetett.  Az emberiség mindezt túlélte. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nemcsak magányos túlélők vészelték át az eseményeket, hanem túlélték a szülők, túlélték a gyermekek, túlélte a család.

 

Az emberi világban apa, anya és gyermekek között olyan mély és tartós érzelmi kötelék létezik, amely az állatvilágban teljesen ismeretlen. Hiába vannak bárkinek a jelenben ezzel ellentétes tapasztalatai, hiába sorolná bárki az általa ismert, ezzel ellenkező statisztikai adatokat, mert itt ez nem releváns. Minden korban lehettek sikertelen, szétszóródó, továbbélésre alkalmatlan, deviáns családok, de az emberiség létét sohasem az ilyen családok viszik tovább. Hagyjuk a mai válási statisztikákat meg a csonka családokat is békén, mert most a csonka családok mögött is olyan óriási társadalmi infrastruktúra áll, - egészségügy, oktatásügy, szociálpolitika stb.; ha jól működnek, ha rosszul - amely az őskorban nem létezett. A mai ember alapvetően a médiából tájékozódik, amely - amellett, hogy roppant mennyiségű információval látja el - félre is vezeti. Egymillió család "eseménytelen" mindennapi életében semmiféle olyan "hírérték" nincs, amely felérne azzal, ha az egymillió-egyedik családban valami szörnyűség történik. A híradók napi rémségpanorámája azzal a veszéllyel jár, hogy az emberek úgy vélik, a világban állandóan csupa borzalom történik. A hírérték a mindennapitól eltérőt, az abnormálist, a látványost és a sokkolót preferálja. A média nagymértékben ludas abban, hogy a művészet a világról és az emberről olyan reménytelenül pesszimista képet alakított ki, amilyet kialakított. Pedig az emberiség léte az egyedi események egyedi "fontosságát" is beleszámítva sem a napi borzalmaktól függ, hanem azon családok millióitól, amelyek csendben és békésen élik mindennapi életüket. Ők azok, akik "művelik a csodát és nem magyarázzák", ahogy a közhely mondja. Ahogy az őskori családok is. Mert az emberiség az embernek a hozzá közelálló másik emberhez fűződő mély érzelmi közösségéből, a szeretetből sarjadt. A szeretet által vagyunk emberek, és a szereteten alapuló emberi cselekvés tart meg bennünket évtízezredek óta.

 

Nem a puszta intelligencia, hanem az érzelmeken alapuló intelligencia az, amely az embert emberré teszi. Az ember cselekedhet ugyan ezzel ellenkezően, de megmaradni csak ez által maradhat meg.

 

"...legmélyebb érzéseink...nélkülözhetetlen kalauzok, s fajtánk létezése múlhatott azon, hogy olyan sokat nyomnak a latban. Jelentőségük valóban rendkívüli. Csak a szeretet hatalma - a szeretett gyermek megmentésének sürgető kényszere - téríthette el a szülőket saját életük megmentésétől. Az ész vitathatja az ilyen önfeláldozás értelmét, a szív semmiképpen."[9]

 

 Úgy vélem, azok az evolúciós elméletek[10] állnak a valósághoz a legközelebb, amelyek az emberiség túlélésében a szeretet semmivel sem pótolható szerepét hangsúlyozzák. A szeretet az emberi létezés legfontosabb törvénye, a szabad akaratról is csak ennek függvényében beszélhetünk.

 

A modern világ hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy az emberi érzelmeket "valami fontosabbhoz" viszonyítva másodlagosnak tekintsük. "Hivatalos" körülmények között szinte szégyenkezve beszélünk róluk. Az irodalomtörténetnek kifejezetten olyan korszakai vannak, amikor a művek egy jelentős része arra tanítja az olvasót, hogy érzelmei helyett "valami fontosabb" elvet kövessen. Ide tartozik például számos francia klasszicista dráma. Corneille Cid című tragédiájának hőse arra kényszerül, hogy az apját ért pofon miatt ölje meg a szerelme édesapját. Xiména - bár elvben szereti őt - lehetetlen helyzetben van: Ha Rodrigo nem teljesíti a "kötelességét", - azaz nem öli meg az ő édesapját - nem méltó az ő - Xiména - szerelmére. Ha azonban "kötelességét" teljesítve meggyilkolja Xiména apját, a lánynak Rodrigo halálát kell akarnia. Közben állandó tirádákat zengedez, amelyeknek egyik fő szólama a "gyáva érzelem" megvetése. A Cid a franciák nemzeti drámája, ma is gyakran mondják valamire, ami különösen tetszik: "Szép, mint a Cid." Pedig a szituáció sokkal abszurdabb, mint Beckett vagy Ionesco bármelyik helyzete, mert nem őszinte. Ráadásul merőben absztrakt is, ilyen mivoltában pedig képtelen és embertelen. Corneille egy másik - Horatius című - tragédiájában az egyik Horatius attól "magasztosul hőssé", mert fivéreit elveszítve legyilkolja húgai férjeit és vőlegényeit "a haza üdvéért"; magyarán azért, hogy Róma uralkodhasson Alba Longa fölött. Az emberi érzelmekkel szembeállított "fennkölt kötelesség" ezekben a darabokban nem egyéb, mint a feudális szolgalelkűség által kialakított konvenciók erénnyé magyarázása, amely attól válik abszurddá, mert szembeállítják az emberi érzelmekkel. Az emberi érzelmekkel szembeállítva minden abszurddá válik.   

 

Egy időben hazánk közgazdász bölcsei gyakorta előszeretettel nyilatkozgattak arról, hogy a világot nem az érzelmek, hanem a "kemény gazdasági igazságok" irányítják. Az ilyesfajta bölcselkedést sohasem tekinthetjük teljes értékűnek, hanem heideggeri értelemben vett fecsegésnek kell tartanunk. "A fecsegés, a kíváncsiság és a kétértelműség jellemzi azt a módot, amelyben a jelenvalólét mindennaposan a maga "jelenvalósága", a világban-benne-lét feltárultsága. A jelenvalólétnek ezek a jellemzői mint egzisztenciális meghatározottságok nem kéznéllevők, hanem ezek alkotják együttesen a létét. Bennük és létszerű összefüggésükben lepleződik le a mindennapiság létének az az alapmódja, melyet a jelenvalóság hanyatlásának nevezünk."[11]

 

Bizony, az abban való hit, hogy a világot az úgynevezett "kemény gazdasági igazságok" irányítanák, nem egyéb, mint "a jelenvalólét hanyatlása". Meg kell kérdeznünk a közgazda-sovinizmus eme sarkalatos tételének hirdetőit, van-e gyermekük. Amennyiben nincsen, azt kell kérdeznünk tőlük, mi értelme az általuk esetlegesen produkált - vagy nem produkált, esetleg kizárólag periodikus leépítések örökös ismételgetése által produkált, és merőben pillanatnyi - anyagi haszonnak. Amennyiben van gyermekük, fel kell hívnunk a figyelmüket a következetlenségükre; hiszen a gyermekre fordított költségek az ő elméleti megfontolásaik szerint a "nehezen megtérülő", vagy még inkább a "kifejezetten improduktív" kategóriába tartoznak, és a "kemény gazdasági igazságok" szellemében számukra előnyösebb lenne, ha a gyermekkel való sok vesződség helyett eleve "készen" fogadnák örökbe az utódot, ahogy azt egy időben a római császárok tették. A "kemény gazdasági igazságokról" szóló fecsegés nemcsak életidegen, hanem zárt kör, circulus vitiosus, amelyből nem vezet út az emberség irányába. Akiket sújt, azok valahogy túlélik, hirdetője azonban egész életére az áldozatává válhat: vagy úgy, hogy eszerint élve elpazarolja az életét; vagy pedig úgy, hogy a munkájában és a magánéletében érvényesülő elvek kibékíthetetlen ellentmondása révén emberileg lehetetlen helyzetbe hozza önmagát.   

 

A "kemény gazdasági igazságok" életet irányító tétele - azaz a gazdasági végzet ideológiája - nemcsak azért veszedelmes, mert az "olcsó munkaerő" embertelen jelszavát alkalmazva családok tízezreit tartja mindennapos gazdasági ostromállapotban. Veszélyes azért is, mert beszivárgott a mindennapi életbe, és ott is kialakította a neki megfelelő életfilozófiákat.

 

Manapság a leggyakoribb ilyen a fiatal házasok "előbb az anyagiak, aztán a baba" elképzelése, amelyet a leggyakrabban a család középkorú "bölcsei" sugalmaznak a közös életet éppen elkezdő fiataloknak. Ez tipikus példája annak, miként hagyományozza valamely nemzedék a saját köreiben tömegesen megvalósított effektív boldogtalanság valamely változatát az őt követő generációknak. Ha a fiatalok megfogadják, mókuskerékbe kerülnek; "az anyagi javak biztosítása érdekében" filozófiai és érzelmi önkorlátozásra szánják el magukat. Ezzel óhatatlanul elismerték a gazdasági végzet uralmát az életük fölött. Ha már egyszer elfogadták az összemérhetetlen jelentőségű tényezők egymásnak való megfeleltetését, szó sem lehet szabad akaratról; hiszen a mindennapi érzelmi evidenciák is kérdésessé válhatnak. Ezután mindig lesz valami, ami "fontosabb" a gyereknél. Lassan azon kapják magukat, hogy a puszta együtt maradásukért is egyre inkább meg kell dolgozniuk. Az önmaguk érzelmi és lelki élete feletti ellenőrzés visszaszerzése napról napra nehezebbé válik. Az, hogy szert tesznek-e anyagi javakra, igazából nem számít. A dolgok alapvető tisztázatlansága miatt filozófiai értelemben ilyen körülmények között minden szerzemény kártékony.  Vagy az életre szóló rabszolgaságuk eszköze, a kifelé adott magyarázatok örökös hivatkozási alapja, az egyre kétségbeesettebb önigazolás végső érve lesz; vagy a családi összetartást megbontó erő, hiszen a gazdasági végzeten alapuló gondolkodás behatol az életük minden szférájába, minden személyes döntést meghatároz, és módszeresen kiszorítja őket a saját életükből. Az évek múlásával mind kevesebb esélyük marad arra, hogy visszatalálhassanak önmagukhoz. Az ilyen helyzetben sokszor valóban nincs egyéb orvosság, mint a válás.

 

A szabad akarat feladása életre is szólhat, de a visszatérés sohasem lehetetlen. A halál pillanatáig elpazarolt, elfecsérelt élet nem létezik; a végzet nem "végzetszerű", a drámaírók elképzelése - a hős, aki rádöbben egész élete alapvető értelmetlenségére és minden további cselekvésének lehetetlenségére; a modern dráma egyik agyonvariált típushelyzete - a szabad akarat feladásának szimbóluma, nem pedig az élet igazsága. Bárki, bármikor kezébe veheti sorsának irányítását, ha vállalni képes az ezzel járó cselekvést és a cselekvéssel járó kockázatot. 

 

Ami a gazdasági végzetet illeti, van az éremnek más oldala is: John Maynard Keynes, a kitűnő amerikai közgazdász, a "jóléti állam" gazdasági elveinek kidolgozója egy, 1953. május 31-én Az Observer című lapban megjelent cikkében (Sayings of Our Times) jelentette ki a következőt:

 

"Ahányszor csak megspórolsz öt shillinget, egy napra munkanélkülivé teszel valakit."

 

Nincsen olyan "státusz" és nincsen olyan foglalkozás, amely bárkit is arra "predesztinálna", vagy "determinálna", hogy önmagát feladva a végzetelv szerint "kelljen" gondolkodnia.

 

Az érzelmeknek a társadalmi életben kötelező elfojtásának az abszurditását kitűnően jellemzi Ancsel Éva egyik aforizmája:

 

"Hogy az ember mindig mértéktartó legyen - ez mértéktelen követelés. Rendezze arcvonásait, ha földúlja azokat a kín? Válogassa meg szavait, hozza rendbe az alanyt és az állítmányt, amikor összedőlt háza alól emeli ki gyermekét? S talán köszöntse több nyelven a halált is, mintha idegenforgalmi tisztviselő lenne, vagy zuhanás közben is mosolygó stewardess?"[12]

 

Az ókor egyik legnagyobb hatású filozófiai irányzata, a "hősi" sztoicizmus egyenesen megkövetelte az érzelmek elfojtását, öröm és szenvedés eltitkolását. Ez alapvetően ellentétes az ember természetével. A sztoikus ideál nemcsak értelmetlen, kártékony is. A sztoicizmussal ellentétes ókori filozófiai felfogást, az epikureizmust igen sok rágalom érte; élvezethajhászónak, kisigényűnek mondták. "Hősi" pózokra valóban alkalmatlan, de életfelfogása emberibb:

 

"Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvhajhászásban rejlő gyönyörűségekről beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk eltérőleg vagy pedig tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hogy testünk mentes legyen a fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól. Hisz nem az egymást érő tivornyák és vidám felvonulások s nem az élvezethajhászás, a gyermekek és asszonyok vagy halak és egyebek után, amiket a költséges asztal gyűjt, teszik az életet kellemessé, hanem a józan gondolkodás, amely minden választásnak és elkerülésnek az okát keresi, és száműzi a hiedelmeket, amelyek miatt a legtöbb zavar éri a lelkeket."[13]

 

 Tehát nemcsak "Az élvezetnek atyja, Epikur". Lehet élni így is, úgy is. Az emberi élet azonban több is ennél.

 

Miért születtünk, miért vagyunk? A XX. századi pesszimizmus szerint:

 

"Minden létező ok nélkül születik, gyöngeségből él tovább, és véletlenül hal meg."[14]

 

A kijelentés egyik része sem áll meg. A létnek van oka: a megtartás-megmaradás; a másik ember létének igénye, a szeretet. Ami a mondat második felét illeti, minden etika azzal kezdődik, hogy az első és legalapvetőbb erény: vállalni az életet. A halál sem véletlen, de számunkra filozófiai értelemben nem megragadható. A végletes pesszimizmus mindig tévedésben van, mert az alapja is tévedés. Sohasem tud választ adni egyetlen kérdésre sem. Miért élünk hát?

 

"...a törekvés, amely "élni" késztet minket, olyan ösztönzés, amely indítékát önmagából nyeri."[15]

 

Egy olyan filozófia, amely "objektív" és érzelemmentes alapon szeretné a világot megérteni, nem fogalmazhatja meg ezt ennél tisztességesebben. Viszont a legsivárabb világképet kialakító filozófiának is számolnia kell a szeretet létezésével. Ha a filozófia nem számol vele, megteszi a filozófus.

 

"Az a filozófiai magatartás, amelyről beszélünk, a kommunikáció hiányának nyomorúságába mélyeszti gyökerét. Arra kell tehát törekednünk, hogy igaz legyen, hogy vitánk szeretetteljes legyen, mert a szeretet az, ami alapvetően közel hozza az egyik embert a másikhoz."[16]

           

Abban a korban azonban, amikor már időnként a fizikusok is az atommagok szeretetéről beszélnek, elérkezett az idő, amikor tisztáznunk kell, mi is a szeretet.

 

"...a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását nem a szeretet egy bizonyos "tárgyához", hanem a világ egészéhez."[17]

 

A szeretet az ember alapvető lelki alkata, az emberi lényeg egyik legsajátabb megnyilvánulása.

 

"Minden szeretet fölkelés. Minden falak és minden határok és minden végességek ellen. Szelíd, de leverhetetlen fölkelés."[18]

 

A szeretet az, amelyből annál több marad nekünk, minél többet adunk másoknak. A szabad akaratot is csak a szeretettel kapcsolatban lehet és kell értelmeznünk.

 

A felebaráti szeretet, a barátság, a testvéri szeretet, a szülői szeretet és a szerelem mindenki számára érthető. Más a helyzet az önszeretettel. Ez a fogalom rejti a szeretet egész fogalomkörének a legsúlyosabb problémáját. Ezen a téren találhatjuk a nyugati gondolkodásban a legtöbb zavart.

 

"...széles körben elterjedt az a hit, hogy másokat szeretni erény, magunkat szeretni azonban bűn. Feltételezik, hogy amennyire magamat szeretem, annyira nem szeretek másokat, hogy az önszeretet egyenlő az önzéssel. Ez a nézet régi keletű a nyugati gondolkodásban. Kálvin az önszeretetet "pestisnek" nevezi. Freud pszichiátriai értelemben beszél az önszeretetről, az értékítélete mindamellett ugyanaz, mint Kálviné."[19]

 

Ez a nézet merő képmutatáson és abszurditáson alapul. Hogyan tudnék bárki mást szeretni, ha magamat nem szeretem? Pedig ezt várja el tőlünk a nyugati kultúra immáron több ezer éve. Hogy mennyi kárt okozhatott ez a felfogás a lelkekben, azt számba venni aligha lehet. Erich Fromm felfogásával kell egyetértenünk:

 

"A valódi szeretetben termékenység fejeződik ki, és törődést, tiszteletet, felelősségtudatot és ismeretet foglal magában. Nem "érzelem", amire valaki "indít" minket, hanem tevékeny törekvés a szeretett személy fejlődésére és boldogságára, és a saját szeretni tudásunkban gyökerezik. Valakit szeretni, az a szeretet képességének érvényesítése és összpontosítása. Az alapvető igenlés, amit a szeretet tartalmaz, úgy irányul a szeretett lényre, mint a lényegi emberi tulajdonságok megtestesülésére. Aki egy embert szeret, az egyszersmind szereti az embert mint olyat. Az a fajta "munkamegosztás", ahogy William James nevezi, hogy valaki szereti a családját, de nem szereti az "idegent", annak a jele, hogy alapvetően képtelen a szeretetre. Az emberszeretet nem absztrakció, mint gyakran gondolják, amely az egy meghatározott személy iránti szeretet után következik, hanem előfeltétele annak, noha genetikailag meghatározott egyedek szeretése közben teszünk rá szert. Ebből az következik, hogy a saját énem éppúgy tárgya kell hogy legyen a szeretetemnek, mint más. Az ember saját életének, boldogságának, fejlődésének, szabadságának az igenlése a szeretőképességében gyökerezik, vagyis a törődésben, tiszteletben, felelősségtudatban és ismeretben. Ha az individuum képes rá, hogy termékenyen szeressen, akkor önmagát is szereti; ha csak másokat tud szeretni, akkor nem tud szeretni egyáltalán."[20]

 

A Biblia is ugyanezt fogalmazza meg — zseniális tömörséggel:

 

"A "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" bibliai parancsában kifejezett eszme feltételezi, hogy az embernek a saját integritása és egyetlensége iránti tisztelete és megértése elválaszthatatlan a másik individuum iránti tisztelettől, szeretettől és megértéstől. A tulajdon lényem iránti szeretet elválaszthatatlanul összefügg a bármely más lény iránti szeretettel." [21]

 

Erich Fromm az önszeretettel kapcsolatban Meister Eckhart szép gondolatait idézi:

 

"Ha szereted önmagadat, mindenki mást is úgy szeretsz, mint önmagadat. Amíg mást kevésbé szeretsz, mint magadat, addig magadat sem sikerül igazán szeretned, de ha mindenkit egyformán szeretsz, magadat is beleértve, akkor egy személyként fogod szeretni őket, és ez a személy egyaránt Isten és ember. Így hát nagy és igazságos személy, aki önmagát szeretve mindenki mást is egyformán szeret."[22]

 

Az önszeretet iránti ellenérzéseket az váltja ki, hogy az emberek hajlamosak összetéveszteni az önzéssel. Csakhogy a kettő egyáltalán nem azonos.

 

"Önzés és önszeretet nemhogy nem azonosak, éppenséggel ellentétei egymásnak. Az önző emberrel nem az a baj, hogy túlságosan szereti magát, hanem az, hogy túl kevéssé; igazában gyűlöli magát. Az önmaga iránti gyengédség és törődés hiányában, ami csak termékenysége hiányának egyik kifejeződése, üresen és frusztráltan magára marad. Szükségképpen boldogtalan, és sóvárogva lesi, hogyan csikarhatná ki az élettől azt a kielégülést, amelyhez az utat ő maga torlaszolta el. Látszólag túl sokat törődik önmagával, de valójában csak sikertelenül igyekszik elpalástolni és ellensúlyozni a kudarcát, hogy nem tud törődni a valódi énjével." [23]

 

Az önzés az önszeretetnek éppen az ellentéte. Az pedig igen nagymértékben a nevelő felelőssége, hogy a rábízott tanítványt önzésre szoktatja-e, vagy önszeretetre. Nem is beszélve arról, ha arra neveli, hogy módszeresen és megrögzötten kételkedjék tulajdon értékeiben, hogy a gyermek kétségbe vonja saját lehetőségeit, erejét, tulajdon értékét. Ebben az esetben a pedagógia voltaképpen öngyűlöletre nevel. A mai iskola az esetek igen nagy, döntő hányadában tulajdonképpen ezt teszi.  

 

A szeretet nem tartozik az "egzakt" fogalmak közé, "tudományos" vagy "hivatalos" minőségben egyfajta szégyenérzéssel szoktak beszélni róla; ellentétben a "komoly" dolgokkal, mint politika, gazdaság, stb. Ennek az a burkolt szembenállás lehet az oka, amelyet a közéleti-hivatalos-közigazgatási, illetőleg a tudományos gondolkodás a szeretettel szemben tanúsít. Az egyik a "pártatlanság" a másik az "objektivitás" hajszolásának szellemében teszi ezt. Teszik ezt annak a helyes alapelvnek a szellemében, hogy minden embert pártatlanul, részrehajlás nélkül kell kezelni, a törvény mindenki számára ugyanaz, és minden ember egyformán fontos. A baj nem az alapelvben, hanem a hozzá kapcsolódó gyakorlatban rejlik. A "minden embert pártatlanul kezelni" a gyakorlatban így valósul meg: minden embert szeretetlenül kezelni. Bárki bármelyik hivatalban, bármikor meggyőződhet erről. Az "emberekkel részrehajlás nélkül bánni" a gyakorlatban azt jelenti: mindenkivel egyformán szeretetlenül bánni; ez rejlik társadalmunk intézményeinek az egyes személyekkel szembeni viszonyában. A "mindenki egyformán fontos" a gyakorlatban azt jelenti: senkit sem kell szeretni. Az egyes intézmények ügyrendje ezt a gyakorlatot a legteljesebb mértékben támogatja. A valóságban azonban nincsenek intézmények, csupán emberek vannak.

 

"A történelem egyetlen látható hordozója az egyén."[24]

 

Az "intézmény" elvont fogalom, egyetlen megnyilvánulási módja a hozzá kapcsolódó emberek tevékenysége. Ezeknek az embereknek az "intézmény" működési elvei következtében az emberekkel pártatlanul - azaz személytelenül és elvontan - kellene foglalkozniuk. A hivatalos előírások, jogszabályok, házirendek stb. elvont, emberi értelemben csökkent dimenzióértékű és csak papíron létező világában ez evidencia, a valóságban azonban lehetetlen. Olyan "plátói idea", amelyet csak követni lehet, utolérni nem; a valóságban csak a szeretetlenség valósítható meg.

 

Valójában az elv is rossz: Az embernek nem pártatlanságra, hanem empátiára van szüksége. Ezért megy abba a boltba, ahhoz a hivatalnokhoz, orvoshoz, aki és ahol hajlandó az irányába némi empátiát mutatni. Inkább többet várok, ha nem az a tisztviselő dolgozik éppen; nem érdekel a többletköltség, sem a kisebb kellemetlenségek, ha empátiával találkozom. Kicsi elsős nebulómat sem az "egyaránt kiváló" pedagógusok valamelyikének a gondjaiba adom, hanem az ismerős tanító nénihez viszem, akiben megbízom, mert ismer engem, és talán a gyermekemet is. Kettős értékrend létezik; egy hivatali személytelenségen alapuló és elvont; illetve egy empátián alapuló és személyes. Az elidegenítő személytelenné válástól az embert egyedül az empátia óvja meg, ezért jogosan törekszik rá. Az egész társadalmat át- meg átszövi az ilyen empátián alapuló személyes kiskapcsolatok mikrohálózata, amely "intézményes" vagy "tudományos" értelemben felfoghatatlan és megérthetetlen. Az ezt elutasító etikák zordon magányra kárhoztatják az embert; a modern "identitásproblémák" egyik gyökere a velük szemben történő "etikai alapú" szembeszegülés. Hagyományosan a kiskapcsolatokat csak akkor tekintjük erkölcstelennek, ha a társadalmi ranglétra csúcsain - ahol minden erkölcsfilozófia szerint kötelező a személytelenség - jelentkeznek nepotizmus (rokonpártolás) vagy egyéb formában - bár akkor is kiirthatatlanok; illetve akkor, ha az empátiát a pénz helyettesíti: ekkor beszélünk korrupcióról. Aki ilyen kapcsolatokkal nem rendelkezik, az csaknem jóvátehetetlenül magányos és gyökértelen. Az kiszolgáltatottan csetlik-botlik a világban. Ezt a kapcsolatrendszert nem pótolhatja sem a hatalom, sem a pénz, mert az empátia nem engedelmeskedik sem a hatalom, sem a pénz "törvényeinek". Ha az empátia mellett döntök, szabad akaratomat gyakorlom, ha a személytelenség mellett, lemondok róla.

 

A modern nagyvárosi ember személyes válságának egyik oka éppen az ilyen kiskapcsolatok akut hiánya.

 

Az "objektivitásra" törekvő tudományos terminológia nemcsak ezekkel a "kiskapcsolatokkal" nem tud mit kezdeni, az emberi érzelem világa a számára mindenestül "terra incognita". Olvassuk el, hogy különböző emberrel foglalkozó tudományok miként definiálják a "szerelem" fogalmát, és nem fogjuk tudni, sírjunk-e, vagy nevessünk. Egyetlen példa is elég lesz annak illusztrálására, miféle irdatlan baklövésekre képes ezzel kapcsolatban a tudományos elme. A szociológia igazán emberközeli tudomány(nak tűnik). Egyik vitathatatlanul legkiválóbb képviselője írja a következőket:

 

"A romantikus szerelem először az udvari körökben bukkant fel, mint az arisztokrácia házasságon kívüli kalandjainak jellegzetessége. Még mintegy két évszázaddal ezelőtt is teljes egészében ezekre a körökre korlátozódott, és a házasságon kívül létezett."[25]

 

Nehogy véletlenül nyomdahibának véljük, a szerző négy oldallal később - hogy megcáfolja azt a "téves közvélekedést", miszerint a szerelem természetes emberi érzés, és minden korban előfordul - még nagyobb nyomatékkal ismétli meg tételét, majd hozzáteszi:

 

"A társadalmak többségében a romantikus szerelem tulajdonképpen ismeretlen." [26]

 

A "romantikus" jelző ilyen használata ellen eme összefüggésben minden irodalomtörténész - jogosan - tiltakozna. A romantika fogalmának alapvető félreértése a modern médiából származik. Nem vetne túl jó fényt a szerzőre, ha azt tételeznénk fel róla, hogy a romantika fogalmából körülbelül ugyanannyit értett meg, mint némelyik széllelbélelt fejecskéjű gimnazista fruska; de nem erről van szó: az angol nem képes jelző nélkül kifejezni a "love" különböző jelentéseit (a "szerelem" kifejezés angolul ismeretlen). A "romantikus" jelző azonban mindenképpen szerencsétlen. A lényeg a kijelentés tartalma: a szerző szerint a szerelem a XVIII. századi arisztokrácia gáláns kalandjaiból ered (?!). A tétel könnyedén megdönthető: Mr. Giddensnek vannak-e értesülései a reneszánsz neoplatonizmus szerelemfilozófiájáról? Vagy még kínosabban: Mr. Giddens szerint miről szól William Shakespeare Rómeó és Júlia című műve?

 

Vajon mitől téved ekkorát a tudományos elme? A válasz a módszertanban keresendő. A múlttal foglalkozó tudomány a források hangyaszorgalmú gyűjtéséből és böngészéséből táplálkozik, "tény" csak az, ami forrásokból adatolható, vagy amiről perdöntő tárgyi emlék maradt. Igen jó ítélőképességű és független szellemű embernek kell annak lennie, akit ez a fajta tevékenység nem vezet félre; aki nem "forrásízű" - azaz papírízű - módon vélekedik a múltakról. A XVIII. századi francia arisztokrácia "szerelmi fészkei" - a maitresse-ek, szeretők és ágyasok számára épített paloták, palotácskák, nyárilakok és vidéki "kulipintyók" - tucatjával maradtak ránk, létezésük - és a hozzájuk kapcsolódó viselkedés létezése - "forrásokból adatolható", tételesen bizonyított. A korabeli arisztokratikus erkölcs és divat megnyilvánulásai voltak - a legtöbb esetben semmi közük ahhoz a két embert összefűző csodálatos szövetséghez, amit mi szerelemnek hívunk. A kettő összetévesztése mögött komoly fogalomzavar lappang. A szerelem azonban - amelyet a legtöbb kor közgondolkodása nem támogatott - nyilvánvalóan rejtőzködésre kényszerült, amivel nemcsak a korát, hanem a ma tudományát is becsapta. "Forrásokból nem adatolható" - ami nem jelenti azt, hogy nem is létezett. Nem igaz az sem, hogy: "A társadalmak többségében a romantikus szerelem tulajdonképpen ismeretlen.". Számos esetet ismerünk, amelyek többnyire tragédiával végződtek; elég ezzel kapcsolatban a néhány évtizeddel ezelőtt a kedvesével együtt lefejezett szerencsétlen szaúd-arábiai hercegnőre gondolnunk. Annak idején Nagy-Britanniában az esetről film készült, amely ellen Szaúd-Arábia diplomáciai úton tiltakozott. Utóbbi jelzi, milyen erős a patriarchális társadalmakban az ilyen esetek eltitkolásának igénye. A "forrásokból adatolható" dolgokra vadászó tudomány számára a szerelem megfoghatatlan, csupán némely esetekben a szexuális viszony vagy annak gyanúja érhető tetten; hiszen a szerelem esetében az "oknyomozó" tudomány éppúgy felesleges harmadik, mint a leselkedő Mari néni a negyedik emeletről. 

 

A szerelem fogalma azonban nemcsak a tudományos gondolkodás számára felfoghatatlan, értelmezhetetlen a "naiv realizmus" - az úgynevezett "józan paraszti ész" vagy "népi racionalizmus"- számára is, ha az nem párosul fantáziával és érzelmi intelligenciával. A gazdasági végzet ideológiája nálunk ebbe a szférába már nagyon régen behatolt, a kálvinizmus XVI. századi nagy erejű térhódításától kezdve egészen napjainkig igen nagymértékben meghatározza a közgondolkodást. A naiv realizmus azon alapul, hogy az érzékelt dolog, jelenség vagy esemény valóságos. Hiszem, amit látok. A modern természettudomány ezt ugyan már nem támasztja alá, de a mindennapi életben - egy bizonyos határig - boldogulni lehet vele. Fantáziával és érzelmi intelligenciával a naiv realizmus bizonyos határig korunk viszonylagosan teljes értékű világképe is lehet, amely tartalmas, sikeres és boldog életet tehet lehetővé. Más a helyzet akkor, ha a naiv realizmus - kapcsolatba kerül a gazdasági végzet ideológiájával. Ebben az esetben a házasságot az úgynevezett "komoly" dolgok közé sorolja, amelyek felett a gazdasági törekvések diszponálnak. A szerelem ebből a szemszögből nézve deviáns jelenség: betegség, engedetlenség, ostobaság, "megbűvölés", "megbabonázás" eredménye, vagy egyéb eltévelyedés. Nem lehet másként, ha a fókuszban az anyagi javak állnak. Az ilyesféle gondolkodás állandóan megerősítést nyer különféle intézmények - és az iskola - oldaláról is, önmaga előtt felvilágosultnak, racionálisnak tűnik fel. Nemcsak a szerelmet nem ismeri; a benne élőknek olyan rideg életformát ír elő, akár az egykori puritánok. Az öröm valamiféle "elvi okból" - mivel "objektíve lehetetlen", mert "úgy nem lehet megélni" - gyakorlatilag tilos. A művészet - ami az ilyen gondolkodás vadhajtásait ellensúlyozhatná - nemigen jut el az ezzel megfertőződött emberek körébe. Olvasni nem olvasnak, színházba, képtárba, koncertre nem járnak. "Fontosabb" dolgaik vannak; mindezekre "nem érnek rá" - élni se nagyon. 

 

Magyarországon a gazdasági végzetelvűséggel párosult naiv realizmusnak tragikus következményei vannak. A tömeges egészségromlás már közhelyes jelenség; az Egyesült Államokban élő emberek hatvan év felett testileg és szellemileg aktívak, gyakran új családot alapítanak; nálunk pedig egészségileg összeroppannak. Hetven éves korukra sokan testi-szellemi ronccsá lesznek, ha megérik egyáltalán. Az ok nem pusztán a temérdek munka - az amerikaiak sem dolgoznak kevesebbet - hanem az öröm hiánya. Az örömelv az élet fontos része, ezt Selye János, a stressz Nobel-díjas felfedezője mondta ki. Az embernek

 

"...meg kell találnia azt az életformát, amely biztosítja számára az egyensúlyt, ami nélkül nincs élvezet, majd meg kell tanulnia szétválasztani azt, ami örömöt ad, attól, ami csak az öröm megvásárlásának eszköze."[27]

 

Ezzel szemben az ember nem hivatkozhat arra, hogy ez lehetetlen, mert ez megint csak a végzetelvűség megnyilvánulása, nem pedig az élet valósága.

 

"Ha az emberi értelem akarja, hogy erősebb legyen a sorsszerűségnél, akkor már erősebb is!" [28]

 

A világelsők közé tartozunk az öngyilkosok számaránya tekintetében. Lengyel József jegyezte fel a következőket.

 

"Miért van Magyarországon a legtöbb öngyilkosság? Ezt kérdezték tőlem, és nem tudtam felelni. Most, hogy egy kis időm van nem magamra is gondolni, talán tudnék felelni: mert itt nagyon következetesen racionalisták lettek az emberek. Ok? Számos! 56 ezek közül csak az egyik. A gyökerek már régen és mélyen benne voltak az emberekben: a protestáns falvak egykézése is ennek a rideg magyar kálvinizmusnak a parasztságig lenyúló gyökere — racionalizmus. Magyarország a racionalizmus hazája. Sajnos, így igaz."[29]

 

Első pillantásra túlzásnak tűnik, de minél jobban belegondolunk, annál inkább elfogadjuk a néhai magyar író szavainak igazságát. A gazdasági végzetelvűség alapján álló népi racionalizmus nem ismert reményt, csak "illúziót", "ábrándozást"; olyan "világnézet" ez, ahol a reménytelenség teljes súlyával nehezedik az egyénre. 

 

Ha ennyi bajt okoz a gazdasági végzetelvűséggel beoltott naiv realizmus, vagy népi racionalizmus, miért nem jöttek még erre rá az emberek? Azért, mert a népi racionalizmus voltaképpen kifejtetlen, de széles körben elterjedt filozófia, amely teljes világképet ad. Szilárdnak, kikezdhetetlennek és örökérvényűnek tűnik. Alapja a másképpen cselekvés - voltaképpen a cselekvés - elvi lehetetlensége, a változatlanság. "Nincs új a Nap alatt!" Ez szentesíti a végletesen determinált világot, és benne a tökéletesen a körülményeitől függő embert.

 

"Nincsen új a nap alatt" - mondják a borúlátók. De hát akkor Ember, gondolkodó Ember, hogyan fogadod el, hacsak meg nem tagadod tulajdon gondolatodat, hogy valamikor az állatok fölé emelkedtél? - "Mindenesetre semmi sem változott, semmi a világon a történelem kezdete óta." Ám akkor, a XX. század embere, miként döbbensz olyan távlatokra, miként riasztanak olyan szorongások, amilyeneket apáid soha nem ismertek?”[30]

 

Teilhard de Chardin szép gondolatokkal dönti meg az álfilozófiát, de ezek belátása csak akkor lehetséges, ha az egyén önállóan gondolkodik. Az önálló gondolkodást azonban nemigen tűri el a népi racionalizmus: legfeljebb a hétköznapi praktikus gazdasági megfontolások mentén; hiszen minden egyéb "felesleges", ami az embert az ostobaság látszatába keveri, amit "megszólnak", amiért az egyént megdorgálják a helyi "bölcsek".

 

Nehogy azt higgyük azonban, hogy a népi racionalizmus valamely független népi gondolkodás "gyümölcse"! A "lesüllyedt kultúrjavak" közé tartozik pontosan abban az értelemben, ahogy ezekről a néprajz vagy az irodalomtudomány beszél.

 

"Az úgynevezett "lesüllyedt kultúrjavak" (gesunkenes Kulturgut) elméletének hívei számos olyan példát idéztek, amelyek azt bizonyítják, hogy egyes művészeti stílusok, műfajok előbb a hivatásos művészetben voltak meg, majd később népszerűvé váltak és a folklórban is jelentős szerepet játszottak."[31]

 

Pontosan ugyanez a helyzet a népi racionalizmussal is. Semmi sincs a népi gondolkodásban, amely előtte ne létezett volna a "magas kultúrában" is. Többek között ebben áll az "írástudók" felelőssége. A népi racionalizmus vadhajtásaiért a protestantizmus által ihletett XIX. századi polgári filozófia, illetve irodalom tehető felelőssé. Az újabb évtizedekben ezt némileg még a fogyasztói szemlélet egyes elemei is "színesítették". A népi gondolkodás átvette ezek közhelyeit és gyakorlati megfontolásait, de nemcsak a színét, a fonákját is; helyenként pedig még ad absurdum is vitte. A polgári anyagiasság például a népi racionalizmus gyakorlatában teljesen abszurddá vált; nyugat-európai mintaképével ellentétben nálunk az ezen elvek szerint élő ember az általa megszerzett javakat képtelen élvezni. Erre csak egy következő generáció képes, amely azonban sajátos helyzeténél és önálló cselekvésének hiányánál fogva eleve élősdivé degenerálódik. A csiricsáré új ház és a vadonatúj nyugati kocsi felépítésének és megszerzésének hajszájában az apa roppant testileg és lelkileg egyaránt össze, de az autót suhanc fia fogja részegen összetörni.    

 

A népi racionalizmus alapja a népi élettapasztalat, erre ül vékony hártyaként mindaz, ami a "magas kultúra" felől érkezik. A folyamat ma is tart; leginkább a gazdasági végzetelvűség "filozófiája" az, amely a naiv realizmusnak mindig új és újabb megerősítéseket ad. Ebben a közegben nemcsak a szabad akarat lehetetlen, voltaképpen a szeretetelvűség is az. A népi racionalizmus mérlege: örömtelen, rideg életmód; a külsődleges javak kíméletlen köz- de leginkább önveszélyes hajszája; elfecsérelt életek; gyakori öngyilkosság; eltékozolt egészség; korai halál. Felelősöket, bűnbakot keresni mindezért nemcsak nem érdemes, de nem is szabad; mert hiszen az is csak a végzetelvűség megnyilvánulása: saját szerencsétlen helyzetemért valaki más, illetve valamely rajtam kívül álló mechanizmus a felelős. Az is végzetes tévedés, ha az egyén önmagát hibáztatja - hiszen ezzel magától vonja meg az élethez való jogot. A szabad akarattal járó öntudat, erkölcsi közérzet, önmagam és mások szeretete sokkal értékesebb annál, hogy bűnbakkereséssel kerüljük ki. Ezt választani sohasem késő, az "utolsó percben" sem.

 

 

Folytatása következik.