SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 13.

Tizenharmadik rész

 

A pesszimista etikusok általában azt hangoztatják, hogy a világban az örömnél és a boldogságnál sokkal több a bánat és a szenvedés. A tulajdonképpeni boldogság emiatt nem is lehetséges, pusztán fikciónak kell tekinteni. Ezért az ember erkölcsi értelemben súlyosan téved, mivel a boldogság "hajszolása" közben megfeledkezik "valódi" erkölcsi kötelességeiről. Az ember valódi kötelessége a "boldogsághajsza" helyett az emberiség vagy a kultúra érdekében végzett munka, amely önmagában hordja a jutalmát. Ez a nézet mind közül az egyik legcsalókább; mivel a "tiszteletreméltóság" álruháját és az "önzetlen erkölcsiség" hamis glóriáját ölti magára. Ráadásul mai társadalmunkban is igen buján tenyészik, a "köz érdekében végzett önfeláldozó munka" álcáját viseli, ami előtt általában mindenki le szokta tenni a fegyvert. Komoly hibát követ el az, aki a pesszimista etika rendszerét úgy akarja megdönteni, hogy elkezdi bizonygatni, hogy a világban mégis az öröm és a boldogság van többségben. Ilyen értelemben ez a kérdés nem releváns. Egyáltalán nem számít, hogy a világban az öröm-e a több vagy a szenvedés, hiszen a pesszimista etika semmivel sincs jobb helyzetben, ha esetleg bárminő statisztikai vagy médiahivatkozással a világbeli szenvedéstöbbletet akarná "bebizonyítani", hiszen neki nem célja a szenvedés csökkentése; és a pesszimista etika nem lesz "etikusabb" attól, hogy nélküle is van szenvedés. Viszont egy ilyen értelmű vitában mindig lehetősége lenne arra, hogy látszólagos "glóriás fennköltségét" megőrizze. Csakhogy: érezzük, hogy valami nincs rendben körülötte, hiszen "az önfeláldozó tudós", illetve az "önfeláldozó politikus" valahol ugyanabban a régióban tanyázik, mint "a hős, ki csak népének élt"; ezt a pózt pedig a világnak ezen sarkában jól ismerjük. Érezzük, hogy igazából a hétköznapi élet szférája az a vidék, ahol ez a látszólag "tiszteletreméltó", majdhogynem "szent" gondolkodásmód a glóriáját mindennapi ördögálarcára szokta cserélni. Hogyan érjük tetten? Legkönnyebben akkor ránthatjuk le róla a leplet, ha gondolatmenetének nyilvánvaló hiányait tartalommal töltjük meg.

 

Legalapvetőbb premisszája az, hogy boldogság nem létezik, ez az állítás ezen gondolatkörben sarkalatos axióma. Ezzel nyilvánvalóan nem értünk egyet, s mint fentebb mondtuk; az ilyen nézetek megdöntésére elegendőnek tekintjük azt is, ha a világban akár egyetlen boldog pár is létezik. A boldogság a szabad akarat erkölcsös célja, egyben a szabad választás legalapvetőbb és alapvetően erkölcsös megnyilvánulása. Egyáltalán nem releváns az, ha a "többség" "boldogtalanságban", vagy boldogtalanságnak vélt állapotban él. Semmiféle pesszimizmus számára sem elegendő semmiféle "statisztikai hivatkozás", a pesszimizmus csak akkor érhetne célt, ha azt sikerülne bebizonyítania, hogy a világban alapvetően sohasem volt, nincs, és nem is lehetséges semmiféle boldogság, nem volt, nincs és nem is lehetséges egyetlen boldog házasság sem. Ilyen bizonyítás hiányában a pesszimizmus soha nem tehet szert egyetemes érvényre, egyetlen ember szabad akarata bármikor leküzdhetetlen gátat emelhet elébe. Az egyetemes boldogtalanságban voltaképpen az etikai pesszimizmus nem is érdekelt; mivel az egyenlő volna az emberiség önfelszámolásával; akkor pedig az etikai pesszimizmus az emberiséggel együtt megsemmisülne, és nem bizonygathatná tovább, hogy a világban egyetemes boldogtalanság van. Éppen úgy, ahogy a világkatasztrófa Nostradamust meg a Jelenések Könyvét emlegető, félanalfabéta sarki jósa sem érdekelt abban, hogy az általa hangosan rikácsolva megjövendölt világpusztulás valóban bekövetkezzék; mert akkor az emberiséggel együtt ő is elpusztulna, és nem jövendölhetné tovább a hamarosan bekövetkező apokalipszist. Helyzetük voltaképpen teljesen azonos: az etikai pesszimizmus is, a sarkon handabandázó jós is csak abban érdekelt, hogy egy alapvetően fennmaradó világban érdekesek maradjanak, vagy azzá váljanak. Teljesen közös platformon vannak abban is, hogy az emberiség morális kötelezettségeinek erkölcsi súlyát másra hárítva élősködnek az emberi szellemen. Ők azok, akik metafizikai értelemben egyfajta "Fogjuk meg és vigyétek!" jelszóval kivonják magukat az emberi felelősség alól.

 

Voltaképpen ennyi is elegendő lehetne, de nézzük tovább az etikai pesszimizmus gondolatmenetét. Boldogság nem létezik, csak boldogsághajsza, amely erkölcsi értelemben tévedés - azaz a "boldogsághajsza" etikátlan. Itt is érezhetjük "az eszmék közt az űrt", de menjünk tovább. A valódi "erkölcsi kötelesség" az önzetlen szolgálat. Mondhatnánk azt is, hogy formailag ez csaknem egybeesik a sztoikus etikával, amely az emberi érzelmek kifejezésének jogosságát tagadja és "erkölcsi magányra" nevel. Ennek segítségével talán már fülön is csíphetnénk az etikai pesszimizmust, csakhogy a sztoikus etika világképe és érvényességi köre sokkal szűkebb, mint a pesszimista etikáé, így csak eltévesztenénk a nyomot. Ne arra koncentráljunk, amit állít, inkább arra, amit szemérmesen elhallgat. A pesszimista etika elveit magáévá tevő, a"boldogsághajszáról" lemondó emberünk hogy áll a párválasztással és a házassággal? Szíve választására hallgatva szerelmes lesz, és boldog házasságot köt? Nem, hiszen a boldogság elvi lehetetlenség. Ha meg mégis; a boldogság akkor is elvi lehetetlenség.

 

A pesszimista etika számára a párválasztás és a házasság területe ingoványos vidék: minél beljebb kerül, annál inkább elsötétül a hófehér köntös, és annál inkább halványul a glória. Végül marad a puszta csontjelmezes halálfej a fonnyadt petrezselyemkoszorúval: A pesszimista etika embertelen.

 

Nézzük sorjában. A pesszimista etika sajátos módon elhallgatva tagadja az emberi érzelmek jelentőségét; és abban reménykedik, hogy ezt nem bizonyítják rá. Ha a boldogság elvi lehetetlenség, akkor a párválasztásban a szerelem nem lehet szempont. Helyette nyilván valami egyéb szempont tolakodik automatikusan előre: vagyon, vagyonszerzés, vagyonegyesítés, esetleg bármely gazdasági, politikai, vallási vagy egyéb elveken alapuló "kötelesség". Ez teljesen egybeesik a feudális etikával. Ez semmivel sem különb, mint a Corneille hősei előtt tornyosuló "kötelesség", amelynek abszurd voltáról már beszéltünk. Hiába kérné ki magának a pesszimista etika, az általa mondottak így is értelmezhetők. Van azonban még más is.

 

Mivel a pesszimista etika elvben nem zárja ki a szerelem és a szerelmi házasság lehetőségét; tegyük fel, hogy emberünk szerelmi házasságot köt. Csakhogy a boldogság a pesszimista etika sarkalatos tétele szerint elvi lehetetlenség. Mi következik ebből? Mivel ez alapvető meggyőződése, emberünk egy önbeteljesítő jóslat - erről a fogalomról később szándékozunk beszélni - céltudatosságával munkálkodik házassága tönkretételén. Az etikai pesszimizmustól voltaképpen kötelező érvényű felszólítást kapott, hogy a munkája - a "kötelesség" - érdekében hanyagolja el a családját. Ennek szélsőséges példája - a voltaképpen más etikai alapon álló, de szituációjában ezzel erősen egybecsengő - romantikus drámai hős, aki eltökélten vonul seregével teljesíteni "kötelességét", a "császár szent parancsát", miközben hallja családtagjai segélykiáltásait, akiket az ellenség éppen ostromol, és akiket kegyetlen halállal le fog gyilkolni. A "hős" azonban nem segíthet rajtuk, mert "elszólítja a kötelesség". Azért választottuk ezt a példát, mert ebből az elv abszurd embertelensége világosan kitetszik. A pesszimista etikát követő ember az absztrakt elvek oltárán a kevésbé látványos hétköznapok során is feláldozza boldogságát, szeretteit és önmagát.

 

Bármi is történik az etikai pesszimizmus elveit elfogadó ember családi életében; az etikai pesszimizmus alapszólama, "a boldogság lehetetlenségének" elve mindenképpen a házasság feldúlásán, vagy érzelmi erejének kimerítésén munkálkodik. Ha aztán bekövetkezik a végső elhidegülés állapota vagy a válás, az etikai pesszimizmus "bölcsen" bólinthat: az újabb "statisztikai adat" megint az ő elveinek "igazságát" erősíti. A pesszimista etika tehát becsapja és lelkileg megnyomorítja azokat, akik hisznek benne. Madách Luciferjének szavaival mondhatná szerencsétlen híveinek: "Áldásom a bűn és nyomor legyen!"

 

Az etikai pesszimizmusnak azonban komoly "történelmi küldetése" is van. Ezt leginkább akkor érthetjük meg, ha kissé jobban szemügyre vesszük kötelesség és boldogság összefüggéseit az etikai pesszimizmus rendszerében. Az a gondolat nyilván abszurd, hogy kötelesség és boldogság abszolút értelemben egymást akadályozó fogalmak lennének. A boldog ember a munkáját is jobban végzi - gondolhatnánk - egyébként is: az örömteli magánélet és az örömmel végzett munka a boldogság harmóniájában találkoznak egymással. Munka és magánélet között erkölcsi értelemben vett ellentmondás nem létezhet. Ez így is van, de csak akkor, ha a munka céljaiban és körülményeiben egyaránt emberhez méltó tevékenység. Az etikai pesszimizmus által tételezett "kötelesség" pedig nem arról a munkáról szól, amely céljaiban és körülményeiben egyaránt emberhez méltó tevékenység, hanem arról, amely nem az.

 

A náci propagandaminiszter, Goebbels legkedveltebb mondása volt, hogyha egy hazugságot elég gyakran ismételnek, az emberek előbb-utóbb elhiszik. Ez azonban abszolút értelemben véve egyáltalán nincs így: a szabad akarat az egyén ítéletében ennek is gátat szabhat. A szabad akarattal rendelkező ember azonban ritkán magányos; mellette áll a család és a hasonló elveket valló emberek közössége, amely az egyén számára erkölcsi támaszt nyújt. A hazugságnak vele szemben nem sok esélye van. A hazugság "felvevőpiacát" azok az emberek alkotják, akik szabad akarattal nem rendelkeznek és magányosak, akár családban élnek, akár nem. A modern pesszimizmus, mint jelenség definíciójában nemcsak a "borúlátás" elemének kellene szerepelnie, hanem a magánynak és a kommunikáció hiányának is. A modern pesszimizmus emberfelfogását kendőzetlenül mutatja be az abszurd dráma:

 

"...az ember mindig a társadalmi helyzet vagy a történelmi környezet esetleges körülményeiből kiemelve szerepel, és csak az élet alapvető alternatíváival, alapvető szituációival néz szembe. Beckett vagy Gelber drámáiban az ember az idővel néz szembe és azért vár, várakozik születés és halál között, a halál elől menekülve kúszik egyre magasabbra, mint Vian drámájában vagy süllyed passzívan lefelé a halál felé, mint Buzzatinál, fellázad a halál ellen, szembenéz vele és elfogadja, mint Ionesco Bér nélküli gyilkosában, kibogozhatatlanul belebonyolódik az illúziókba, a tükröket tükröző tükrök délibábjába, és örökre elrejtőzik a végső valóság elől, mint Genet drámáiban, megpróbálja megszilárdítani helyzetét vagy kitörni a szabadságba, csak hogy végül újabb börtönben találja magát, mint Manuel de Pedrolo paraboláiban, szeretne valami szerény helyet kimérni magának a környező hideg sötétségben, mint Pinter alakjai, hasztalanul próbálja megragadni az értelmét örökre meghaladó erkölcsi törvényt, mint Arrabalnál, belebonyolódik az elkerülhetetlen dilemmába, hogy a legserényebb erőfeszítés ugyanahhoz az eredményhez vezet, mint passzív tunyaság - mint Adamov korábbi drámáiban, és mint a darabok nagy többségében örökre, megmásíthatatlanul magányos, befalazva él szubjektivitásának börtönében és képtelen kapcsolatot teremteni embertársaival."[1]

 

Az elidegenedett, "szubjektivitásának börtönében" élő magányos ember az etikai pesszimizmus terméke. Magányossága és perspektíva nélküli önszemlélete nagy részben megfosztja a kommunikáció, valamint az emberi közösségbe való tartozás lehetőségétől, de nagymértékben alkalmassá teszi arra, hogy tagja lehessen egy olyan emberi csoportosulásnak, amely nem közösség, hanem magányos és perspektíva nélküli individuumok halmaza; ez pedig a tömeg.

 

A tömeg, mint fogalom a kriminológia, a szociológia és a szociálpszichológia tudományának kutatási területéhez tartozik. A XIX. században úgy vélték, a tömegbe tartozó emberek elmebajosok, a társadalomból kisodródott, és ezért azzal ellentétes "emberi salak"[2] vagy egészen egyszerűen bűnözők. A fordulatot Gustave Le Bon A tömegek lélektana (Psychologie des Foules) című műve jelentette. A francia szerző úgy érvelt, hogy

 

"...a tömegek normális egyénekből állnak, akiket a tömegben való részvételük okán átalakít valamely különös, kollektív lélektani folyamat."[3]

 

A tömegben az egyén feladja önmagát, erkölcsi kontrollja megszűnik, és romboló ösztönei kerülnek előtérbe. A változás több lépésben megy végbe. Feltételei:

 

"...a tömeg anonimitása, az a hiedelem, hogy a tömegen belüli cselekvésért nem vonható felelősségre, s a legyőzhetetlenség fokozódó érzése a tömeg oldalán."[4]

 

A tömeg és a nyilvánosság elméleti megkülönböztetését először Gabriel Tarde francia szociológus, illetve az amerikai Robert Ezra Park végezte el. Utóbbi a következőképpen:

 

"A tömeg egy kollektív hajtóerő hatásának van alávetve, melynek minden kritika nélkül engedelmeskedik. A nyilvánosságot ezzel szemben — épp azért, mert különböző véleményű individuumokból áll — körültekintés és ésszerű gondolkodás vezérli."[5]

 

Park használta először a tömegviselkedésre a társas interakcióval szemben a"cirkuláris reakció" kifejezést.

 

A szociológiai gondolkodás fényt derített arra, hogy a "tömeg" nem az egyetlen lehetséges emberi csoportosulás, "sok ember halmaza" nem feltétlenül alkot tömeget; és a tömeg sem csak attól tömeg, hogy a tagjai együttesen tombolnak az utcán.

 

"A nyugati szociológiában központi helyet foglal el az emberi társadalom csoportjainak, szerveinek, intézményeinek strukturális és funkcionális elemzése. Különböző elméletek születtek, amelyek megpróbálják rendszerezni ezeket a társadalmi csoportokat. Durkheim Emil például négy ilyen csoportot különböztet meg. Az első három önálló életre képes kisebb részekből, szelvényekből, szegmentumokból áll, a negyedik azonban már olyan szervek egész rendszeréből, amelyek önmagukban életképtelenek. Ferdinand Tönnies két típusa a "közösség" (Gemeinschaft) és a "társadalom" (Gesellschaft); az első a naturális gazdálkodással és a közvetlen termékcserével, a második az árutermeléssel függ össze. Lényegében ennek felel meg az amerikai szociológiában közkedvelt beosztás, amely elsődleges és másodlagos csoportokat különböztet meg. Georges Gurvitch viszont háromféle csoportot nevez meg: a tömeget, a közösséget és a társulást; itt azonban a különbség elsősorban a kapcsolat intenzitásától függ. Megint másfajta Bronislaw Malinowskinak, a funkcionalista iskola megalapítójának rendszere. Malinowski az emberi tevékenységeket funkciójuk szerint osztályozza, és ennek alapján építi fel a különböző szervezetek rendszerét."[6]

 

Ezek a felosztások azonban még mindig félreérthetőek. Mi is hát a tömeg?

 

Az elemi tömegviselkedés elméletét 1939-ben dolgozta ki a chicagói Herbert Blumer. A tömeg szabálytalan, véletlenszerű és koordinálatlan viselkedésére Blumer a "nyugtalanság" (restlessness) kifejezést vezette be. Blumer szerint

 

"...a társadalmi nyugtalanság állapotában levő emberek keresnek valamit, de nem tudják, mi az valójában. Céltalanok, viselkedésük véletlenszerű és kiszámíthatatlan, félelemmel tekintenek a jövőre, izgatottak, és különösképpen sebezhetők."[7]

 

A tömeg átalakítja, voltaképpen "lefokozza" az individuumot. Eme úgynevezett transzformációs hipotézist számos bírálat érte. A szociológusok úgy gondolják, hogy csúsztatásokkal terhes, több állítása problematikus, és egyáltalán nem tudja hiteles magyarázatát a jelenségnek, amelynek a vizsgálatára vállalkozott. Ha azonban a "tömeg" fogalmát nem konkrét, 'sok emberből álló utcai csoportosulás' értelemben, hanem elvont értelmében használjuk, az elmélet több részének is hasznát vehetjük.

 

A "tömeg" a XIX. és a XX. századi gondolkodás kulcsfogalmai közé tartozott. A filozófia határozott különbséget tett a művelt emberek ízlése, illetve az "alacsonyrendűnek" tartott tömegízlés között. A modern értelemben vett olvasóközönség a romantika korszakában jött létre; "irodalmi ízlés" tekintetében tehát "tömegről" beszélni ennél hamarabb nem lehet. A romantika korának filozófiai gondolkodása rávetette magát a problémára.

 

"Egy dráma vagy egy regény gyakran lebilincsel minket érdekességével, pedig annyira hiányzik belőle minden szépség, hogy utólag szégyelljük magunkat, amiért ennyi időt fecséreltünk rá. Ez esik meg velünk egynémely olyan drámánál, amely az emberiség és az élet lényegéről nem ad tiszta képet, egészen lapos, sőt elrajzolt karaktereket ábrázol, a természet lényegével voltaképpen teljesen ellentétes szörnyszüleményeket. De az események menete, a cselekmény szövevényei olyan kuszák, a hős a helyzete miatt annyira belopja magát a szívünkbe, hogy addig nem nyugodhatunk, amíg a bonyodalom föl nem oldódik és a hőst biztonságban nem tudjuk. Amellett a cselekmény menetét a szerző olyan ügyesen tartja kézben, olyan ügyesen szövögeti, hogy mindvégig feszülten várjuk a további fejleményeket, és mégse tudjuk kitalálni őket, úgyhogy a feszültség és a meglepetés közepette együttérzésünk mindvégig eleven marad, és olyan jól szórakozunk, hogy nem is érezzük az idő folyását. Kotzebue legtöbb darabja ehhez a fajtához tartozik. És a nagy tömeg ezt tartja jónak, mert szórakozást, időtöltést keres, nem pedig felismerést, viszont a szép a felismerésből ered, ezért az iránta való fogékonyság éppoly sokféle, mint a szellemi képességek. Az ábrázoltak belső igazsága iránt, hogy összhangban van-e az ember lényével vagy azzal ellentétes, a nagy tömegnek nincs érzéke."[8]

 

A "tömeg" fogalmát tehát részben az ízlés oldaláról fogalmazták meg. Hogy ez helyes, vagy nem helyes, annak kifejtésére nincs terjedelmünk. Csupán annyit jegyzünk meg; ebben az elkülönítésben legalább annyi szerepet játszott az "elit" elkülönítésének igénye, mint a "tömeg" ízlésének - vagy a tömegízlés némely elemeinek - valóban elítélendő volta.

 

Egészen más oldalról fogalmazódik meg a tömeg a XX. századi közgondolkodásban. A tömeg itt elmagányosodott emberekből áll, ők a társadalom válságának igazi kárvallottjai.

 

"..az Isten mindenekelőtt a tömegek számára halott, azok számára, akik egyik napról a másikra élnek és elvesztettek minden kapcsolatot az emberi állapot alapvető tényeivel - és titkaival - amelyekkel hajdan vallásuk élő szertartásai összekötötték őket, e szertartások révén valaha valódi közösség részei voltak, nem pedig puszta atomok egy atomizálódott társadalomban."[9]

 

Erről a minősítésről azonban "az a fránya tömeg" nemigen óhajtott tudomást venni. A nagy tömegek viselkedésére, önszemléletére számos tényező hatott a XX. században, de úgy tűnik, a modern művészet róluk alkotott véleménye a legkevésbé. Pedig reagáltak a "magas művészet" formabontásaira, hagyományoktól eltérő ember-és világlátására: a legteljesebb ellenszenvvel és közönnyel. A mai napig.

 

Ennek nyomán alakult ki a modern gondolkodásban a ma is sokat hangoztatott "tömegkultúra-elitkultúra" antinómiája. Leegyszerűsítve ez voltaképpen arról szól, hogy a kultúrában szemben áll egymással a "tömegkultúra" képében a nagy, népszerű alacsony nívójú ördög, illetve az "elitkultúra" képében a kicsi, népszerűtlen, magas nívójú angyal. Ilyen egyoldalúan kellett utalnunk rá, mert mindenütt pontosan ilyen egyoldalúan, a jó-gonosz szembenállás analógiájára fogalmazzák meg. Ezzel a problémával a későbbiek során foglalkozunk; itt csak jeleznénk: nem igazán hiszünk ennek a szembeállításnak a realitásában; legalábbis abban az értelemben nem, ahogy az "elitkultúra" képviselői manapság oly gyakran hangoztatják. Arnold Hauser is érzi, hogy valami nincs rendben körülötte:

 

"Napjaink művészeti tömegtermelésének, mint minden művészetnek, ideológiai eredete és célja van; és a modern propaganda eszközök segítségével kétségtelenül sikeresebben szolgálja céljait, mint valaha. Mégis, a vulgármarxizmus legnaivabb megnyilvánulása lenne az az állítás, hogy a művészet termelői ördögi összeesküvést szőttek a szellem ellen."[10]

 

Mi sem hiszünk ebben, mert a valóság egészen más. Most azonban csupán a "tömeg" fogalmának értelmezése kapcsán kellett megemlítenünk, később térünk vissza rá.

 

Láthatjuk, hogy a modern szóhasználatban az átvitt értelmű "tömeg" kifejezés legalább kétféle jelentésben használatos:

 

1. 'magányos emberek halmaza';

2. 'akik nem tartoznak az elithez'.

 

Mi most kizárólag az 1. értelemben használjuk. A "tömeg" azon - metafizikai értelemben - magányos egyének halmaza, akik elméleti vagy gyakorlati életfelfogásukban alapvetően pesszimisták; voltaképpeni egyéni céljaik és törekvéseik nincsenek; hatalmi, politikai, gazdasági, vagy bármely más szempontból viszonylag könnyen manipulálhatók, mozgósíthatók - mégpedig nemcsak valamely hatalom érdekében, hanem annak ellenére is - olyan célok érdekében, amelyek számára az örök emberi-erkölcsi igazságok nem relevánsak.

 

Tömegiesedésük több dimenzióban is végbement: napjaink tömegszórakoztatása helyenként a tömegember egyfajta kiképzésévé változott az általa terjesztett mélységes lelki üresség révén.

 

"A szórakozási szenvedély aggasztó ellentéte a kreatív játék örömének."[11]

 

A kocsmák, diszkók, játéktermek, illetve a házibulik lelki sivárság tekintetében legfeljebb a régi korok gyilkoló-rabló zsoldos katonáinak féktelen tivornyázásaira emlékeztetnek. A racionális vagy irracionális bűntudat keltette önpusztító indulat teszi őket közössé. A résztvevők saját belsőjük hangjait olyan pokoli, az egészséget is károsító lármával nyomják el, amely önmagában is a határtalan kétségbeesés és az irracionális agresszivitás szimbólumává vált. Az öntudat kioltásának eszközei - az alkohol és a kábítószer - a szabad akarat agresszív és öngyilkos elvetésének jelképei. A tömeg szórakozva dehumanizálja és dehumanizálva szórakoztatja magát. Az ilyen "szórakozásban mindig ott bujkál valami önveszélyes démoniság.

 

"A démoni a jótól való szorongás. Az ártatlanságban a szabadság nem mint szabadság tételeződött, ennek lehetősége a szorongás volt az individualitásban. A démoniban fordított a viszony. A szabadság mint nem-szabadság tételeződött; mert a szabadság elveszett. A szabadság lehetősége itt ismét a szorongás. A különbség abszolút; mert a szabadság lehetősége itt a nem-szabadsággal való viszonyban nyilvánul meg, és ez a nem-szabadság éppen az ártatlanság ellentéte, mely a szabadság felé mutató határozmány. A démoni a nem-szabadság, amely önmagába szeretne zárkózni. Ez azonban lehetetlenség, és az is marad, mert a nem-szabadság mindig megőriz valamilyen viszonyt, és ha ez látszólag teljesen el is tűnik, mégis megvan, és a kommunikáció pillanatában a szorongás azonnal megjelenik."[12]

 

Mintha kifejezetten erre a "szórakozásra" vonatkoznának Kierkegaard szavai. Azonban önmagában véve még ez a "démonikus" sem lehet "végzetes". Tévednek azok az elméleti bölcsek, akik - egyedül a szórakozásnak az imént említett fajtáit látva szem előtt - azt állítják, hogy a szórakozás "önmagában véve" rossz, és "önmagában véve" dehumanizál. A végzetelvűség "elméleti" kiterjesztése semmivel sem jobb a végzetelvűség egyéb megnyilvánulásánál - mert mindkettő a szabad akarat hiányának valamilyen aspektusát képviseli.

 

"Vagy a szórakozás dehumanizálja az embert, vagy az ember humanizálja a szórakozást. A második alternatíva szubjektív feltétele az a boldog ember, aki kiegyensúlyozottan, békében él önmagával. Életének tartalma és küldetése, iránya és valódi történetisége van. Leköti a munka, a feladatok, az emberi kapcsolatok. A szórakozás az ő számára megérdemelt, de alkalmi és tudatos lazítás."[13]

 

Súlyos tévedés a "sznob entellektüellek" sokat hangoztatott dogmatikus tétele is a szórakozás önmagában vett "erkölcsi alantasságáról".

 

"...a művelés és szórakozás nem ellentétes egymással, hanem egymásból folyó, egymást befolyásoló, ezért a művelődés formái abból a szempontból is értékelendők, hogy milyen mértékű művelési lehetőségre, milyen szórakoztató mértékű tevékenységben nyújtanak lehetőséget."[14]

 

Nem az önmagában vett szórakozás dehumanizál, hanem a szabad akaratról való lemondás. Az viszont kétségtelen, hogy a szabad cselekvés tudatos vagy nem tudatos elnyomását elősegítő, dehumanizáló és önpusztító „szórakozás” minden emberhez méltó életcélt és emberi tartalmat háttérbe szorítva döbbenetesen vegetatív szintre tudja kényszeríteni az áldozatait; az értelmetlen "szórakozás" mindenkor teljesebbé teheti a szabad akarat feladását. A metafizikai önfeláldozás ellentétele a semmi. A belékerült emberek készen állnak a totális pesszimizmus befogadására. Nemcsak szabad akarattal nem rendelkeznek, hanem az ahhoz szükséges szabad elhatározásra is képtelenek, azaz alapvetően hűtlenek önmagukhoz.

 

"Az elhatározottság konstituálja az egzisztencia hűségét tulajdon Önmagához. Mint szorongásrakész elhatározottság, a hűség egyszersmind tisztelet is az egyedüli autoritás iránt, amely egy szabad egzisztálás számára létezhet, az egzisztencia megismételhető lehetőségei iránt."

 

A pesszimista megfosztja az egyéneket szabad akaratuktól és önmagukhoz való hűségüktől; majd az ilyen egyének eltömegesítésével a voltaképpeni szabad elhatározás lehetőségétől is.

 

Az ilyen, önmagukhoz hűtlen emberekből álló tömeg létrehozása és állandó újratermelése képezi az etikai pesszimizmus "történelmi küldetését".

 

Az élet "ingyen nem ad semmit"; "mindennek ára van"; valamiről mindig "le kell mondani". A teljes élet "objektíve" lehetetlen. Az élet "állandó kompromisszum", és az ember csupán az önfeladás különféle módozatai között tud "választani". Egyik oldalon a fokozódó kiégettség, a másikon pedig az emberi mivoltból alapvetően következő újra és újra megújuló remény: ez az ellentmondás a "nyugtalanság" forrása. Az állandó megalkuvások keltette csömör és öngyűlölet nemcsak a többi emberrel szembeni - egyáltalán nem "irracionális" - bizalmatlanságnak és agresszivitásnak oka, hanem a további, még erősebb pesszimizmusnak is eredője. Innen ered az esetleg kiszámíthatatlan viselkedés, a megmagyarázhatatlan agresszivitás, meg a "tömegszerűség" összes egyéb megnyilvánulása: forrása mindig az önszeretet és a szabad elhatározás képességének hiánya. A pesszimizmus mindig elindít egyféle öngerjesztő mechanizmust; úgy fogható fel, mint valami önmagával táplálkozó és folyton növekedő undorító mitológiai szörnyeteg. De hatalma csak addig terjed, amíg az első igazi elhatározás gátat nem vet neki - a következő már könnyebb. Végső trónfosztása azonban csak akkor képzelhető el, ha megpróbáljuk magunkat őszintén szeretni, és minden percben azonosak maradunk önmagunkkal. De még mindig nem mondtunk el mindent - még vázlatosan sem - a pesszimizmusról.

 

Az öncélú, romboló lázadás mögött szintén a pesszimizmus - és a szabad akarat feladása - áll. Az ember érzi, hogy valami nincs rendben, nincs rendben a világban, és nincs rendben önmagában - és görcsösen próbál cselekedni. De az ilyen lázadásnak nincs programja és nincs célja. Tartalma sem lehet egyéb, mint az öncélú és öntörvényű pusztítás. Hogy a modern drámairodalomban ez hogyan megy végbe, arról Robert Brustein rajzol kitűnő kórképet:

 

"Midőn Nietzsche kijelenti, hogy Isten meghalt, egyszersmind az összes hagyományos érték halálát is kimondja. Az ember csak úgy teremthet új értékeket, ha Istenné válik: a nihilizmussal szemben a lázadás jelenti az egyetlen alternatívát. Nietzsche gőgös akarom-ja egy abszurd univerzumra volt kétségbeesett válasz. És - miként Albert Camus írja nagy tanulmányában, A lázadó ember-ben (L'Homme Révolté) - minden modern lázadás "az irracionalitás látványából születik, egy igaztalan és megfoghatatlan állapottal való szembesülésből". Ugyanevvel a metafizikai abszurditással szembesül a modern drámaíró is, amikor elfogadja Nietzsche kihívását, vagyis az elutasítás pozícióját, ami aztán konfliktusba sodorja korunk szükségszerűségeinek törvényeivel. Elutasít magától Istent, egyházat, közösséget és családot — és síkraszáll az egyén jogaiért a kormányzatok, az erkölcs, a hagyományok és a szabályok nyomásával szemben — magára ölti a lázadó szerepét, aki nem tűr béklyót, és eltökélt szándéka, hogy minden korlátot széttörjön."[15]

 

Az ilyen lázadás merőben öncélú.

 

"...a társadalmi dráma kipellengérezni és ostorozni akar, amikor bemutatja a modern életet — utánzás, de lényegében szatirikus célokat szolgál. Csakhogy az ilyen lázadás negatív. A drámaíró továbbra is megpróbálhatja megölni Istent (persze csak isten földi intézményei és hatalmának kijelölt szolgái révén), de már nem azon fáradozik, hogy egyházat építsen: a társadalom ellen lázad, de ritkán mondja meg konkrétan, miféle alternatívát javasol azok helyett a dolgok helyett, amelyeket szeretne elpusztítani."[16]

 

Az ilyen lázadás a szabad akaratról való lemondást demonstrálja: dühödt vergődés egy metafizikai hálóban, általában olyan pesszimizmus gerjesztette nosztalgiával párosulva, amelynek tárgya valamely nem elérhető dimenzióban található. A valóban heroikus erőfeszítések rossz alapról és rossz irányba történnek, és csak arra jók, hogy "bizonyítsák" az emberi cselekvés és az emberhez méltó élet "lehetetlenségét". Kártékonyságuk többek között abban áll, hogy "lázadó" magatartásuk külsőségeit elterjesztve "példát mutatnak" a szabad akarat feladására nemcsak a szalonlázadás és a parttalan nonkonformizmus, hanem a valóságos bűnözés irányában is. Az ilyesféle "lázadás" mindig szereptévesztés és úttévesztés. Azt szolgálja, ami ellen minden erejével tiltakozott: a tömegesedést.

 

"...a modern világ jó dolgokat keresett rossz úton; ezzel megingatta a bizalmat az autentikus emberi értékkel szemben, melyeket most meg kell menteni, olymódon, hogy teljesen újjáöntjük a humanizmust." [17].

 

Az autentikus emberi értékek alapja kizárólag a szabad akarat és az arra épülő szabad cselekvés lehet.

 

A pesszimizmus önmagát nemcsak olcsó tömegáru, hanem exkluzív luxuscikk formájában is képes felkínálni. Van "előkelő" és "arisztokratikus" változata is.

 

Ez nemcsak a külsődleges sznobizmus formájában nyilvánul meg. Nem is csupán "csapda balfácánoknak" pozőr entellektüellek - azaz voltaképpen megint csak a sznobizmus - számára; hanem ez egy olyan meggyőződés, hogy a "talmi" és "ostoba" optimizmussal szemben a pesszimizmus valami "mélyebb", "komolyabb", "intellektuálisabb", "elvontabb szellemiségű", "mélyenszántóbb" gondolkodásmód, olyan, amely "a szellem embereihez" méltó.

 

A csapdájába esettek - világfájdalmas tekintetű ifjak, akik lehetőleg minél több ember szeme láttára igyekeznek az emberiség "sorskérdésein" töprengeni; jólöltözött-sorsüldözött entellektüellek, akik az értelmiségi léttel járó "mérhetetlen szenvedésről" értekeznek; szándékosan elhanyagolt külsejű "nagyemberek", akiket félig elpusztított a világ válsága feletti aggodalom; vagy a "megnemértettség", esetleg a "koránérkezettség" mára közhellyé silányodott pózában szalonsanyargó típuszsenik, akinek a "művészi mondanivalója" oly bonyolultan magasröptű, hogy azt "nyelv már nem is tudja kifejezni", ezért többnyire nincs is se füle se farka - voltaképpen egyfajta "etikai skizofrénia" helyzetébe hozták magukat: mert a mindennapi élet jelenségeivel, eljárásaival, kapcsolat-típusaival szemben örökké hangoztatott fenntartásaik ellenére kénytelenek hétköznapi létükben pontosan az egyébként fennen kárhoztatott módon létezni. Vásárolnak a boltban, építkeznek, laknak, étkeznek, pénzt adnak ki és fogadnak el, emberekkel lépnek "mindennapi", "profán" színezetű kapcsolatokba - néha még gyermeket is nevelnek. "Etikai skizofréniájuk" nemcsak abban nyilvánul meg, hogy "hétköznapi létmódjukban" pontosan azt teszik, amit "nem-hétköznapi létmódjukban" kárhoztatnak; hanem abban is, hogy kétféle "létmódjuk" hirdetett és gyakorolt emberi döntései között fényévnyi a különbség. "Arisztokratikus" pesszimizmusuk ezen ellentmondást néha akaratuktól függetlenül ki is élezi. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy hétköznapjaikban olyan tulajdonságokat is mutatnak - a személyeskedő kicsinyességtől a durva anyagiasságig -, amelyek megkérdőjelezik azon maguknak vindikált szerep érvényességét, miszerint jogukban állna minden, az övéktől különböző szubkultúra is viselkedésmód felett "felülről" ítélkezni. Így alapvetően a tulajdon világlátásuk miatt álszent és őszintétlen helyzetbe hozták magukat, amelyet vagy cinikusan elfogadnak, vagy egyik krízishelyzetből a másikba botorkálnak - amelyeket mindig "a világ", vagy "a szükségszerűség" számlájára írnak.

 

Lássuk most optimizmus és pesszimizmus ezen "arisztokratikus" felfogását egy olyan magyar költő megfogalmazásában, akinek pesszimizmusát az élete, ha jóvá nem is hagyja, utólag hitelesíti:

 

"...nézzünk körül az optimizmus csendesebb világában. Itt inkább a gyakorlati élethez kell magunkat tartanunk, mert a szellemi életben meglehetősen ritka, s ott is, ahol előfordul, nem jelenti annak magas fokát. Vannak ugyan vidám nevető szellemek, mint Arisztophanész, Rabelais, Cervantes, Moliere, Beaumarchais, csakhogy ezek sokkal közelebb állnak a pesszimizmushoz, mint az idealista Schillerek, Lamartine-ok, stb. De a mindennapi életben jókora adagban található az igazi, hamisítatlan optimizmus. Minden úgy van a legjobban, ahogy van. Teljesen ésszerű dolog, hogy vannak urak és szolgák, gazdagok és szegények, hatalmasok és elnyomottak, egészségesek és betegek; a tavaszra bölcsen nyár, a nyárra ősz és az őszre tél következik; rendjén van, hogy reggel felöltözködjünk, és este levetkőzzünk, hogy amit megtettünk, azt újra kiadjuk; a természet bölcs előrelátásáról tanúskodik, hogy mindenre akad ember: Don Juanra és trappistára, hóhérra és irgalmas nénére, diplomatára és cirkuszlovasra; borúra derű, nappalra éjjel, gyönyörre fájdalom, élvezetre nélkülözés következik, hogy az ember magát el ne unja, mert "delectat varietas"; a különböző koroknak különböző gyönyörei vannak, s ha az embernek van pénze, szép felesége, jó egészsége és kellő kényelme, boldog lehet a jég hátán is....S mégis valami kell a filiszterek e boldogságához: igen langyos, igen lassan csörgedező vér, jó gyomor és a Schillerénél és Byronénál valamivel kevésbé tömött agyvelő. Hasonlítsunk most össze egy átlagos optimistát egy átlagos pesszimistával. Az optimista. Egészséges ember, ösztöneiben higgadt, van, miből megéljen, alkalmazkodik a viszonyokhoz, egyik napja olyan, mint a másik, és a Szfinx sosem adott fel neki megfejtésre rejtvényt. A pesszimista. Krónikus gyomorhurutban szenved, ideges és túl érzékeny, vágyai elérésében lépten-nyomon akadályokra bukkan, okvetlenül van egy jó vagy rossz szenvedélye, amelyben mértéktelen és a Szfinx által feladott rejtvényt nem bírja megfejteni. Az eredmény, hogy az optimista azt mondja a világra: Eldorádó! — a pesszimista: Dante pokla!"[18]

 

Reviczky Gyula értelmezése nagyon jellemző az "arisztokratikus pesszimizmus" mai felfogására is. Tálalásában az optimista ember úgy véli, "minden úgy van a legjobban, ahogy van"; érdeklődése alapvetően anyagi-dologi: "ha az embernek van pénze, szép felesége, jó egészsége és kellő kényelme, boldog lehet a jég hátán is". Feltűnő a felsorolás steril érzelemmentessége: feleség, egészség, pénz egy kategóriába kerül - ez azonban nem a valódi optimizmus tényleges értékrendje, hanem eme értékrendnek a pesszimista tudaton átszűrt torz interpretációja. A másik, ami feltűnik, a megvetéssel vegyes fanyalgó irigység: az optimistának egyébre sincs szüksége, mint " igen langyos, igen lassan csörgedező vér, jó gyomor és a Schillerénél és Byronénál valamivel kevésbé tömött agyvelő"; tehát az optimista egészséges, gazdag és ostoba ember, aki minden vonatkozásban képtelen jelentős alkotásra, hiszen" a Szfinx sosem adott fel neki megfejtésre rejtvényt". A pesszimizmus önszemlélete szerint tehát az optimizmus elmebeteg vigyor a pesszimizmusnak "a világ sorsán töprengő komoly, tiszta arca" mellett. A torzkép önmagában hordja a cáfolatát, a valóság ennek éppen a fordítottja. Ami tanulságos belőle, a "morálisan fennkölt" eszmei zűrzavar, ami abból fakad, hogy az "arisztokratikus" pesszimista őszintén hiszi azt, ami már első hallásra is képtelenség: hogy a világot csak a pesszimizmus viheti előre. Ez azonban többféle ellentmondást is szül. A pesszimista nem hihet abban, hogy a világot bármi is előreviheti, ergo a világ nem is léphet előre; ha a világ mégis előrelép, az önmagában abszurd, hiszen a világ előrelépése lehetetlenség. A világ tehát abszurd. A pesszimista helyzete is abszurd, mert minden percben mégsem lehet tökéletes pesszimista - úgy nem lehet élni - viszont az "egyedül helyes" pesszimista világszemlélet állandó abszurd ellentmondásban van mindenféle konkrét egyéni élethelyzettel. A művelt és pesszimizmusában következetes pesszimista a világot - és benne önmagát - csakis abszurdnak láthatja. Ebből természetesen nem az következik, hogy a világ önmagában véve abszurd volna, csupán az, hogy a következetes pesszimizmus nem juthat máshova.

           

Ez az a pont, ahol a pesszimista számára a világ elveszíti minden értelmét.

 

"Az abszurd színház bátran szembenéz a ténnyel: akiknek számára a világ elveszítette központi magyarázatát és értelmét, azok már nem fogadhatják el az olyan művészeti formákat, amelyek még ma is érvényüket vesztett mércék és elképzelések továbbélésén alapulnak: más szóval a magatartások és végleges értékek törvényeinek megismerhetőségén, amely törvényeket korábban egy szilárd alapból vonták le: az ember földi rendeltetése felőli egyértelmű bizonyosságból."[19]

 

A világnak ezen a ponton már nincs sem értelme, sem bármilyen pozitív jelentősége. Az értékek megszűntek. Az ember maga is abszurd. Hazug minden érzelem, a világban nincsenek perspektívák, az embernek nincsenek valóságos céljai, az erkölcs pedig üres fikció.

 

"A hazug életmódok abszurditásának szatirikus leleplezése mögött az abszurd színház szembenéz az abszurditás egy mélyebb rétegével is — magának az emberi állapotnak abszurditásával egy olyan világban, amelyben a vallásos hit hanyatlása megfosztotta az embert a bizonyosságoktól."[20]

 

Ha megszűnik az erkölcs, az érzelem, elveszíti jelentőségét a nyelv is.

 

"Ami a nyelv devalválását illeti, az abszurd színház összhangban áll korunk uralkodó irányzatával. Ahogy George Steiner The Retreat from the Word (El a szavaktól) című két rádióelőadásában rámutatott: a nyelv devalválódása nemcsak a mai költészetre vagy filozófiai gondolkodásra jellemző, hanem még inkább a modern matematikára és természettudományra."[21]

 

A modern természettudományokról a pesszimizmus általában igen keveset tud, ugyanolyan keveset, mint az emberi kommunikációról. Viszont az abszurd fogalma bevonul a filozófiába.

 

"A XX. századi egzisztencializmusban az abszurd filozófiai kategóriává válik, és tragikus színezetet nyer."[22]

 

Hová vezethet mindez? A pesszimizmus mindig a világvégével, a világ felszámolásával van kapcsolatban. Hová vezet a pesszimista szemlélet a művészetben? Nemcsak az abszurdhoz. Spiró György a következőket írja - már a csehovi dramaturgiával kapcsolatban is:

 

"a csehovi dramaturgia ilyen értelemben az európai dráma utolsó megjelenési formája, a műfaj önfelszámolása. Ez az önfelszámolás azóta is tart. Csehov népszerűsége a huszadik század színpadán, követőinek nagy száma, a csehovi drámatípus továbbélése és az abszurd drámában való tetőzése (ami után már valóban nincs következő lépés) a gesztus érvényességét bizonyítja."[23]

 

A cél tehát a műfaj, a dráma, vagy talán az irodalom és a művészet önfelszámolása? Ez lenne a XXI. század fontos emberi céljainak egyike? Talán az emberiség önfelszámolása is? A dráma az a műfaj, ahol színpad és nézőtér közvetlen személyességében minden filozófia közvetlenül érvényesül(het), illetve ahol a közvetlenség, valamint a színházi élményközösség hatalmas emberi energiatöbblete folytán minden emberi gesztus filozófiai jelentőségre emelked(het) és minden emberi szó filozófiává nemesül(het). Valóban önfelszámolásról kell beszélnünk, de ennek az önfelszámolásnak a keretében egyáltalán nem a dráma, hanem a mögötte álló, önnön, emberi értelemben csökevényes és morális szempontból csökkent értékű mivoltában kendőzetlenül megmutatkozó "filozófia" számolja fel önmagát. Most jutottunk el a pesszimizmus ultima ratio-jához.

 

Tudjuk, hogy a pesszimizmus igazából nem érdekelt a világ megsemmisülésében, csupán abban, hogy egy alapvetően fennmaradó világban tovább hangoztathassa borúlátó jóslatait a világ megsemmisüléséről. Sem az abszurd, sem bármiféle másmilyen dráma sem érdekelt a dráma műfajának önfelszámolásában, csupán abban, hogy továbbra is olyan darabokat - esetleg előadásokat - hozzon létre, amelyek kapcsán a dráma önfelszámolásáról lehessen beszélni. Az abszurd dráma voltaképpen nem az állítólag abszurd világ, hanem csupán a valóban önmagában abszurd pesszimizmus drámája. Voltaképpen divatjelenségnek is lehetne tekinteni, de ebben az esetben elsiklanánk a lényege felett: az abszurd dráma a művészetben az egyetemes pesszimizmus legadekvátabb megnyilvánulása. A pesszimizmus művészi formába rendezett véleménye a világról és az emberiségről. Voltaképpen nagyon hálásak lehetünk a pesszimizmusnak, hogy ilyen könnyen felismerhető formát öltött, és az abszurd drámának is, amiért ilyen egyértelműen mutatta fel a színpadon a pesszimizmus világ- és emberképét. Erre emlékezve mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a pesszimizmus alapvetően romboló és negatív jelenség.

 

Szabad akarat és pesszimizmus kizárják egymást. A pesszimizmus a gondolkodás tehertétele, szükségtelen fenéksúly az emberi szellem hajójában. Pesszimizmus és optimizmus közötti választás voltaképpen nem egyéb, mint választás a szabad akarat, illetve az arról való lemondás között.

 

"Teljes optimizmus vagy pesszimizmus. E kettő között nincs középút, mivel a Haladás természeténél fogva minden vagy semmi. Két irány, csupán kettő, az egyik felfelé, a másik meg lefelé vezet, s nincs lehetőségünk félúton megállni...Miként fogunk szabad akarattal dönteni a válaszúton, ahol, mivel űz az Élet, s nem állhatunk meg várakozni - állást kell foglalnunk, hogy mit tegyünk ezentúl?"[24]

 

Optimizmus és pesszimizmus között alapvető minőségi különbség van.

 

Most, a XXI. század elején jött el az ideje annak, hogy a szabad akaratot visszahelyezzük a jogaiba. Alapvetően új korszak küszöbén állunk, az általunk ismert történelem során most először csillant meg némi halovány reménye annak, hogy az egész emberiség egyetlen közösséggé válhasson.

 

"Most először van úgy, hogy az emberiség egy szál magában néz farkasszemet önnön jövendőjével, első ízben van a jövő férfiak és nők kezében annyira, hogy meghatározhatják a Föld nevű űrhajó további utazásának irányát az eljövendő századokra."[25]

 

Érezzük azonban mindannyian, hogy a globalizáció politikusi, tábornoki és multinacionális menedzseri "olvasata" az emberiség számára "még nem a Kánaán". Mivel a globális kapcsolatrendszerek működése még igen sok kívánnivalót hagy maga után, és a világ évtizedek óta ökológiai, energetikai és népesedési válságban van, a krízis megoldására számos globális elképzelés született. Ezek közös alapja a "fenntartható fejlődés" elve.

 

"A fenntartható fejlődés röviden olyan fejlődés, amely biztosítja a jelen szükségleteinek a kielégítését anélkül, hogy lehetetlenné tenné a jövő generációk szükségleteinek a kielégítését. Egy kissé továbbfejlesztett definíció szerint a fenntartható fejlődés az emberi életminőség javulását jelenti úgy, hogy közben a támogató ökoszisztémák eltartó képességének határain belül maradunk. A fogalom tágabb értelmezés szerint jelenti a fenntartható gazdasági, ökológiai és társadalmi fejlődést is, de szokás használni szűkebb jelentésben is, a környezeti értelemben vett fenntartható fejlődésre korlátozva a fogalom tartalmát. Ez utóbbi, szűkebb értelmezés szerint a fenntartható fejlődés érdekében fenn kell tartani a természeti erőforrások által nyújtott szolgáltatásokat és meg kell őrizni a minőségüket."[26]

 

A "fenntartható fejlődés" területe manapság komoly szellemi aktivitást mutat. Fritjof Capra, valamint sokan mások is munkálkodnak azon, hogy a fenntartható fejlődésnek megfelelő filozófiai, gazdasági, szaktudományos és művészeti elvek megszülessenek. Ma már látható, hogy ehhez szükségünk van az élet, az emberiség, a felelősség elvének újradefiniálására; gazdaság és politika feladatainak, kötelességeinek újragondolására. Olyan új fogalmak jelentek meg, mint például az"ipari-ökológiai rendszer", a "körforgás elve", az "energiafogyasztáshoz való jog", az "emberi lakóhelyhez való jog", a "munkahelyhez való jog"; és új értelemben vetődnek fel olyan régi fogalmak is, mint például a "teljes foglalkoztatottság". Izgalmas új idők elébe nézünk, új feladatok megoldásában kell részt vennünk. Lehet, hogy nekünk magunknak is, gyermekeinknek és unokáinknak azonban egészen biztosan.

 

Bennünket, európai embereket az európai szellemi hagyományok is köteleznek.

 

"Európa szellemi alkata" nem mást jelent, mint az európai (a szellemi európai) történelem immanens filozófiai eszméinek felderítését, vagy ami ugyanez, annak az immanens teleológiának a felderítését, amelyik az egyetemes emberiség szempontjából tekintve új történelmi korszak beköszöntését jelenti… annak az emberiségnek a korszakát, amely attól fogva létét, történelmi életét az ész eszméiből, végtelen feladatokból szabadon alakítva akar élni és csupán így tud élni."[27]

 

Most pedig beszéljünk az örök igazságokról. Az erkölcsi igazság fogalmát akkor is feltételeznünk kell, ha sokan nem hisznek, mások pedig csalódtak benne.

 

"Gyakran csodálkoztam azon, hogy emberek, akik büszkén keresztényeknek vallják magukat, azaz a szeretet, az öröm, a béke, a mértékletesség és a mindenki iránt való hűség híveinek, mégis a legellenségesebb lelkülettel vetélkednek egymással s naponta a leghevesebb gyűlöletet tanúsítják egymással szemben, úgyhogy hitüket vetélkednek egymással s naponta a leghevesebb gyűlöletet tanúsítják egymással szemben, úgyhogy hitüket könnyebben lehet ebből, mintsem amaz erényekből megismerni."[28]

 

A szeretetnek azonban nem a külvilág, nem is a másik ember a mértéke, hanem saját magunk. Ha a szabad akarat elvén vagyunk, a humanizmus álláspontjára kell helyezkednünk.

 

"A teljes humanizmus teocentrikus ihletésű. Igazán tiszteli az emberi méltóságot, nem az elvont és nem létező egyénben, akinek sejtelme sincs a történelmi körülményekről és rétegeződésekről, hanem minden valóságos és létező személyben és életének történelmi összefüggésében. Az integrális humanizmus a személy szabadságát akarja kivívni, s tudja, hogy az egész emberi történelemre lesz szükség, hogy ezt a szabadságot teljesen meghódítsa. Tudja, hogy az értékek rangsorában a szellemi életet, a szemlélődést és a szeretetet illeti meg az első hely."[29]

 

A "teocentrikus világ" bármely világnézetet valló ember számára érthető és felfogható. Általános alapja a világ olyan magasabb rendje, amelyben az emberi erkölcsi értékek teljes hatályban vannak.

 

Nem a civilizáció alkonyán, hanem megújulásának korszakában élünk.

 

Folytatása következik.