A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 22. rész
22. Rész
Miért nem adták ország-világ tudtára, hogy Zrínyi gyilkosság áldozata lett?
A nemzetközi diplomácia hivatalosan sohasem használta fel Zrínyi halálát a Habsburgok ellen. Lehetetlen, hogy ne tudták volna az igazságot.
Miért nem lett Zrínyi Miklós meggyilkolásából nemzetközi esemény?
A jelenkor hazai irodalomtörténete és történettudománya jobb ügyhöz méltó buzgalommal, ernyedetlen és kissé sablonos szorgalommal, lankadatlan kitartással, makacsul ragaszkodik a vadkan meséjéhez. Közben időnként skizofrén helyzetbe is kerül, hiszen gyakran ugyanazon oldalon kénytelen hangsúlyozni Bethlen Miklós megbízhatóságát, illetve megbízhatatlanságát.
Mivel Bethlen a mainstream szemlélet szerint is a leghitelesebb tanú, az események egyetlen szemtanúja; bár Zrínyi halálának közvetlenül nem szemtanúja – amiről szeretnek nagyvonalúan elfeledkezni. A célzásai, megjegyzései, gondolatébresztő félmondatai azonban még a legelvetemültebben egyenesnek látszani akaró kincstári agyvelőben is gyanút ébresztenek, kénytelenek elismerni, hogy Bethlen nemcsak szemtanú, de „a Zrínyi halálával kapcsolatos legendák” is tőle származnak – amivel a hivatalos vadkanpárt nehéz helyzetbe hozza magát.
Ennek ellenére azonban a hivatalosság köti az ebet a karóhoz, és gyakran nevetséges érvekkel minősít mindenkit fantasztának, aki az ellenkezőjét állítja. A vadkan meséjét ténynek tekintik, és igen gyarló érvrendszerrel védelmezik. Minden eltérő vélemény „összeesküvés-elmélet”, vagy ahhoz hasonló címkét kap. Ebben az a legkülönösebb, hogy Bethlenre hivatkoznak, ami nagyjából olyan, mintha szigorúan szó szerint értelmeznék a Bibliát.
Voltaképpen nem is Bethlen a forrásuk, hanem – Magliani.
A közvélemény igazából nem hisz a sertés-mítoszban.
Zrínyi alakja a hagyományban
Miért csontosodott meg a magyar hivatalosságban a disznó meséje?
Itt kell megjegyeznem, hogy a hivatásos történettudomány kapcsolata Zrínyi Miklóshoz helyenként nagyon is ellentmondásosnak tűnik. Néhány tudós valóban kiváló dolgozatokat szentel a költő és hadvezér pályájának, munkásságának, elemzik a tevékenységét különféle nézőpontokból. Új elméletek születnek, új összefüggésekre bukkannak, helyenként még új tények is napvilágot látnak. Ezek néha talán nem is annyira „újak”, csak olyan „régebbiek”, amelyeknek eddig nem tulajdonítottak jelentőséget. Vagy nem olyat, amilyet érdemelnek.
Nem lehet azt mondani, hogy Zrínyivel kapcsolatban ne mondott volna elég újdonságot a közelmúlt történettudománya.
Éppen Zrínyi utolsó „száz napját” tekintve bizonyította az egyik legavatottabb szerző (R: Várkonyi Ágnes) hogy a bán életének utolsó szakaszát korántsem az a tespedés, tétlen apátia jellemezte, mint vélték, sőt…
Már kérdés, hogy Zrínyi életművének és személyiségének ismeretében egyáltalán miféle alapja lehetett a korábbi történettudománynak arra, hogy tétlenséget tételezzen fel? Gyanítom, hogy Zrínyi tevékenységének jelentős részét még mindig homány fedi, hiszen rákényszerült a titoktartásra.
Vannak tehát Zrínyi életéről újabb adatok. Minden alap megvan arra, hogy az idejétmúlt dogmákat átértékeljük. Azt gondolná az ember, hogy a vadkan napjai meg vannak számlálva.
És mégis…
Ha csak az volna, hogy a történetírás makacsul ragaszkodik a vadkanhoz…
Makacsnak igen makacs a tudomány ebben a kérdésben. Ha szemlét tartunk a közelmúlt felett, szinte több publikáció foglalkozik a vadkannal, mint Zrínyi munkásságával. A felfogás nem változik, a gondolatmenetük mindig ugyanaz, fárasztóan ismétlődik. Nem riadnak vissza a demagógiától sem. Előfordult, hogy hivatásos tudós nagyjából imigyen „okította” a sertés-mítosz „dilettáns” ellenzőjét:
„Nem tudom, miért nem lehet hitelt adni a szemtanú, Bethlen Miklós véleményének?”
Mit akart vajon ezzel mondani? Ő maga ennyire ostoba, vagy másokat néz annak? Vajon miért nem tűnt fel neki, hogy a hivatalos sertés-mítosz ellenfelei mindig is Bethlen Önéletírására hivatkoztak? Olcsó fölényeskedéssel akarja elkerülni az érdemi vitát, vagy csak papagájként hajtogat valamit, aminek nincs tisztában a jelentésével? Mitől ingerült? Miért gondolja azt, hogy különösebb érvpazarlás nélkül bárkit lesöpörhet a színről pusztán az akadémiai pedigréjével?
A történettudomány nézetei nem mindig tükrözik a tudományos fejlődést. Sőt néha mintha visszafejlődne az általuk fémjelzett tudomány. Az ember ehhez gyakran úgy alkalmazkodik, hogy kénytelen némely állítást egy-egy hírneves régi történész – Marczali Henrik, Pauler Gyula, Márki Sándor stb. – véleményével ütköztetni, és elég gyakori, hogy az utóbbiaknak hiszünk. Nemcsak a magyar történettudományra jellemző ez, a külföldi sem különb. A modern egyiptológusok némely állításával szemben is gyakran inkább a régiek – Maspero, Petrie stb. – szavának adunk hitelt.
Mi gondja Zrínyivel a történettudománynak?
A történettudomány a múltat a jelenből visszafelé igyekszik értelmezni, ez pedig olyan alaphelyzet, amikor mindig nagyon nehéz ellenállni a felkínálkozó, „magától értetődő” klisék csábításainak. Ilyen áporodott sablonok például „a magyarok nem boldogulhatnak egyedül Európában”, a „mindent valaki mástól vettünk át”, vagy a történettudományos középszer első számú csodafegyvere, a „minden úgy volt szükségszerű, ahogy történt”.
Ezeket a sablonokat Zrínyi Miklós mind halomra dönti. Ha nem akarunk erről tudomást venni, ha nem akarjuk Zrínyi jelentőségét a maga teljességében felmérni és megérteni, körömszakadtáig ragaszkodnunk kell a sertés mítoszához. Eme disznó kapóra jön, röffent egy nagyot, összekacsint a rossz teóriák sáncai mögül pislogó történésszel, és már nem is kell aggódni a felelősség miatt. A vadkan a hunyó, széles a háta, elbírja.
A titok Zrínyi személyiségében és munkásságában rejlik.
Folytatása következik.