SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 22.

22. Rész

 

Mi kell ahhoz, hogy líra létezzen? Vers, szerző, közönség. Ez lehet nagyon kicsi közösség is, baráti kör, iskolai osztály, vállalati csoport. Falu. Kisváros.

 

Mi a líra?

 

A külvilág lélektani fikció. Igazából annyi emberi világ létezik, ahányan élünk benne. Minden ember olyan világban él, amelynek saját maga a középpontja. Ezek a kis, én-központú világok csak nehezen és meghatározott módon képesek egy közös világban egyesülni. Ennek egyik eszköze a líra.

 

A továbbiakban ez a kiindulópont.

 

A líra a művészetben a belső emberi tartalmak, az emberi lényeg kifejezésének egyik legszemélyesebb tartománya. Nem pusztán az emberi érzelmek kifejezésére szolgál, az leginkább a zene feladata. Az ember szavakba nehezen önthető belső lényegének,

identitásának eszköze a líra. Eme belső lényegnek természetesen egyik legfontosabb része az érzelmek világa – talán ezért is tud olyan hallatlanul erős lenni egy-egy megzenésített vers, hiszen a líra és a zene együtt az ember érzelmeinek, belső világának a leghatékonyabb tolmácsolója.

 

Az ember belső lényegének tárgyi valósága nincs. Közönséges anyagias szemlélettel megfoghatatlan és értelmezhetetlen. Belső lényegünk nem azonos puszta biológiai felépítésünkkel. Annak idején a pozitivizmus tudománya makacsul igyekezett csontok, szövetek és idegpályák halmazának tekinteni az emberi lényt, amivel éppen önmagát fosztotta meg önmaga megértésének lehetőségétől.

 

Képesek vagyunk elődeink tapasztalatait elraktározni, azokból tanulni. Nem kell minden generációnknak újra és újra felfedeznie a világot, a tudást elődeinktől kapjuk, nekünk azt kell tovább fejlesztenünk, rendszereznünk, pontosítanunk.

 

Képesek vagyunk régen történt dolgokra emlékezni, tudásunkat agyunkban elraktározni, szükség esetén onnan előkeresni. Képesek vagyunk bonyolult gondolati műveletekre.

 

A felvilágosodás nagyjából idáig jutott, fennkölt szólamokban kezdte ünnepelni – az emberi észt.

 

Erre jött Kant figyelmeztetése; ragyogó esszékben mutatta ki az önmagában vett emberi ész (a tiszta ész) gyarlóságát, és finoman éreztette: talán nem az ész alkotja emberi mivoltunk legszemélyesebb és legmélyebb rétegét.

 

Az ember érzelmeiben és a többi emberrel való kapcsolataiban létezik. Akkor lehet ember, ha nemcsak önmagát, hanem a többi emberi lényt is emberként kezeli. Ez a szemlélet az erkölcs alapja. Ne tedd másnak, amit magadnak nem kívánsz. Ilyen tömören fogalmazható meg az etika lényege, ebben a gondolatban fogalmazható meg az emberiség morális egysége.

 

A líra az emberiség morális egysége mentén létezik. Tárgya az ember belső univerzumának és érzelemvilágának minden nyilvános eleme.  Nem lehet a líra tárgya az ember intim személyessége; a líra tárgya csak az lehet, ami a lírai énen kívül másokat is megérint, ami másokra is tartozik. A befogadás fontos feltétele az aktualitás és az illetékesség.

 

A szerelmem érzelmi oldala a lírára tartozik, mert a szerelem a lét egyetemes ajándéka, az élet célja és értelme. Az emberiség közös adománya. Nem tartozik azonban a lírára a szerelmi kapcsolat intim személyessége; ez mindig is a szerelmesek magán titka, belügye marad, nyilvánosságra hozatala gusztustalan. A líra az emberi erkölcs mentén létezik, és sohasem mehet az alá, hiszen akkor azonnal el is veszíti líra jellegét; többé-kevésbé verses szöveg marad, de semmiképpen sem líra, hanem esztétikán kívüli jelenség.

 

A líra a személyes nyilvánosság művészete, tárgya pedig a nyilvános személyesség. A mű és hallgatói, olvasói között érzelemközösség alakul ki, ami egy közös világhoz való tartozás élményét tolmácsolja. Bár a szakirodalom ezt még nem vetette fel, ez az érzelemközösség nyilvánvalóan nagyon hasonlít a színházi élményközösséghez. A különbség annyi, hogy a színházival szemben a lírai érzelemközösség egyedül is átélhető, élvezhető, mert erőteljesebben hangolódik a személy egyéni érzelmeire, és ezen keresztül tolmácsolja a közösségi összetartozás élményét.

 

A lírai élményközösség a katarzishoz hasonlatos, de több is annál.

 

"A katarzis így az egész hatásfolyamat betetőzése, a befogadott mű élménnyé érlelt intellektuális konzekvenciája."[1]

 

Forgács Lászlónak csak részben van igaza, a katarzis voltaképpen több ennél – ahogy a lírai élményközösség is. nemcsak intellektuális, hanem intellektuális és érzelmei, az egész személyiséget mélységében érintő élmény a lírai élményközösség, ahogy a színházi katarzis is, amely egyben a színházi élményközösség betetőzője.

 

A líra az egyén emberi és egyéni túlélését szolgálja a közösségen belül.

 

Az epika a múlt, a dráma az örök jelen, a líra pedig az időtlenség kifejeződése. A negyedik műnemben, az esszében az emberiség érzelmi és gondolati tapasztalatai foglaltatnak írásba. Mindegyik másképpen fejezi ki az ember lényegét, másra összpontosít. Nagyon mélyen gyökereznek a múltunkban. Az epika őse a mese(mítosz), a drámáé a szertartás, az esszéé a vallomás, a líráé a dal és az ima.

 

Az örök időtlenséget kifejező líra az ember túlélését, az élet folyamatosságát szolgálja. Felmutathatja az élet tragikus oldalait, a nyomort, a szenvedést, de nem tagadhatja meg együttérzését a benne élőktől, hiszen akkor önmagát árulná el, lényegi értelemben megszűnne líra lenni. A legnehezebb emberi helyzetekben is születhet felemelő, érzelemközösséget nyújtó lírai mű, hiszen a líra állandó feladata a távlatok keresése, felmutatása.

 

A líra nem válhat emberellenes erők szolgájává, mert akkor szintén elárulja önmagát, és megszűnik líra lenni.

 

A lírának nem lehet más nézőpontja, mint emberi. Nem létezik számára semmiféle isteni vagy egyéb gólyaperspektíva, ahonnan az emberre tekinthet, semmi ilyesmire hivatkozva sem tagadhatja meg közösségét az emberiséggel, mert akkor is megszűnne líra lenni.

 

A maga alá képzelt magaslatot vizualizáló gólyaperspektíva a líra számára kimondottan tilos. Sem hatalmi önkényből, sem egyéni szeszélyből nem vehet semmibe valódi emberi értékeket, jogos emberi vágyakat. „A történelem egyetlen látható hordozója az egyén; ennél fogva a líra – mint az örök időtlenség művészete – az örök egyéni álláspontjára helyezkedve, nyilvános személyességével képezi hatalom és gazdaság ellensúlyát. Ilyen értelemben valóban „a költők a világ el nem ismert törvényhozói”. A líra a világ lelkiismerete. A hatalom birtokosai ma sem különbek a világháborúk idióta tábornokainál; ma is képesek egyéneket, közösségeket, kisebb-nagyobb embercsoportokat, vagy akár korosztályokat, országokat és népeket is feláldozni alantas céljaik érdekében. A líra minden ilyet, és mindig elfogadhatatlannak tekint. Sohasem alkuszik. Ha mentséget talál a hatalomnak, megszűnik líra lenni.

 

A líra közösséget vállal minden emberivel, és megtagadja a közösségvállalást minden embertelenséggel.

 

Mivel a líra az emberi lényeg kifejezését szolgálja, alapvető nézőpontja az emberi élet, sőt az általában vett élet tisztelete. Ezért a líra szükségszerűen az emberi túlélés szolgálatában áll. Eljön majd az idő, amikor a tudomány is ki fogja mutatni a lírai érzelemközösség gyógyító, vagy életet fenntartó jellegét.

 

Fentiekből következik, hogy a líra nem helyezkedhet szembe az emberi élet céljával, értelmével, nem tagadhatja annak értékét. Ebben az esetben is árulást követ el, és megszűnik líra lenni – formai értelemben legyen bármilyen kiválóan felépített műalkotás. Ahogy semmiféle más művészet sem, a líra sem létezhet erkölcsi alapok nélkül.

 

Minden lírai műalkotás autonómiával rendelkezik, önmagában, akár a Költő életrajzának, életkörülményeinek, vagy többi versének ismerete nélkül is üzenetet hordoz – úgymond „összefüggéseiből kiragadva” is értelmezhető. Személyes érzelmeket tolmácsol személyek felé, külön magyarázatra nem szorul, akadémikus értekezések nélkül is élvezhető.

 

Mindezekből következik, hogy a líra semmiképpen sem lehet parttalanul személyes.

 

A parttalan személyesség, más szavakkal: az erkölcsi relativizmus az emberi gondolkodás történetének egyik legnagyobb tévútja. Előfordult már a történelem során. Egykor nem kisebb személyiség, mint Szókratész kellett, hogy kirántsa az erkölcsi relativizmus meddő és ragacsos sártengeréből az emberi gondolkodás szekerét.

 

Az erkölcsi relativizmus olyankor jelentkezik, amikor az ’anyagi lehetőségek fölötti rendelkezés korlátlansága’ jelentésben értelmezett szabadság konfliktusba kerül a ’szabadság’ erkölcsi és filozófiai értelmével. A közönséges fizetőeszközből teljesen öncélú hatalommá avanzsálódott pénz (azaz a birtokosai) hatalmának konzerválása érdekében megpróbálják „privatizálni” és „piacosítani” az emberi lényeg legbelsőbb értékrendszerét. Ezt kizárólag az erkölcsi relativizmus irányába tehetik. Ez természetesen értelmetlen, hiszen az erkölcsi relativizmus kizárólagossá válása az emberi lényeg feladását jelentené, ez pedig a civilizáció azonnali összeomlását vonná maga után, hiába képzelik a (háttér)hatalom birtokosai, hogy az emberiség zömének bioautomatává züllesztése számukra bármilyen „jövőt” jelenthet. Ez a scifi kategóriájába tartozik, és ott is marad.

 

Az erkölcsi relativizmus minden hatalom számára kényelmes ideológiákat biztosít, amelyekkel a hatalom mohón élni szokott. Általában adott hatalom bukása is benne rejlik, hiszen az alattvaló erkölcsi relativizmusa nem kizárólag a tőle „fentről” elvárt irányban nyilvánulhat meg.

 

De a hatalom vagy a gazdaság vonatkozásában az erkölcsi relativizmus többé-kevésbé megszokott, hiszen minden hatalmi formáció csúcsán megtalálható. A politikai vagy gazdasági hatalom birtokosai nem szeretnek az általuk hozott törvények alapján cselekedni, számukra a ’szabadság’ voltaképpen a jogtól való függetlenséget jelent.

 

A művészetben az erkölcsi relativizmusnak nincs keresnivalója, az ilyen művészet erkölcsi alap nélküli, a levegőben lóg.

 

Ezek alapján ki kell jelentenem, hogy az úgynevezett „alanyi költészet” fából vaskarika, hiszen a líra lényege nem a személyiség önkényes önvizsgálata, hanem a nyilvános személyesség. A lírai nyilvánosság. A líra célja a lírai érzelemközösség, ami nem fér össze a gyakorlatban létező „alanyi költészet” sivár erkölcsi relativizmusával.

 

Azért kellett a fentiekben összefoglalnom a lírai minőség ismérveit, hogy világosan látható legyen, ezek nagyon fontos, tartalmi vonatkozások, a líra lényegét alkotják. Semmiféle pusztán formai elem nem pótolja, és nem helyettesítheti őket. Önmagában a versbe tagolt, vers-elemekkel ellátott – vagy annak minősített szegmentumok, vagy pusztán a sortörés vagy a rímelés verset létrehozhat, de valódi lírai művet nem.

 

Ugyanilyen formai elemnek kell tekinteni azt is, ha valamely szöveg a lírai művek számára elfogadott módon kerül nyilvánosságra. Ha versként, a lelőhelyét képező könyvet verseskötetként aposztrofálják, műalkotásnak tekintik és így is viszonyulnak hozzá. Az ilyen módon nyilvánosságra került szöveget magától értetődően irodalmi műalkotásnak tekintjük, hiszen az csupán a forma függvénye. Azt viszont egyedül a vers tartalma dönti el, hogy valódi lírai minőséget hordozó műnek tartsuk-e, esetleg rossz műalkotásnak, vagy éppenséggel esztétikán kívüli jelenségnek.

 

Ugyanilyen elvek alapján szociális szempontok sem pótolhatják a lírai minőséget. Ilyen összefüggésben szociális szempontnak tekintem a megjelenés költségeinek előteremtését, a szponzorálást, a szerző pártállását, csoport-hovatartozását, személyes kapcsolatrendszerét, az utóbbiakon belüli hozsannázó kritikákat, a médiában való szereplést, a díjakat és a külföldi megjelenéseket. Manapság utóbbiak is kizárólag szociális hovatartozási szempontok függvényei.

 

Az irodalomtudomány méltató vagy elmarasztaló állásfoglalása a jelenben írott művek esetében nem szakmai, hanem szociális szempont. Az irodalmi minőséget nem garantálja.

Oldalak százain lehetne idézni elmúlt korszakok nagyképű, akadémikus fontoskodásait olyan versekről, amelyeket ma már a legmakacsabb és legdogmatikusabb akadémikus sem minősítene lírai értéknek.

 

Költő és közönség kölcsönhatásban alakul és formálódik. Természetesen ebben a kölcsönhatásban a kezdeményező szerepét a költő játssza, de állandóan szüksége van a folyamatos visszacsatolásra, tudnia kell, hogy az általa kultivált forma lehetővé teszi-e a közönség számára a befogadást, vagy sem.

 

A magyar lírai tradíciók általában a magyarul beszélők lehetséges legnagyobb hányadára számítanak, mint befogadókra. Ez a teljes magyar közönség, illetve a magyar közönség teljessége. Ez a teljesség, ami a magyar kultúra egysége és megmaradása szempontjából most összehasonlíthatatlanabbul fontosabb (lenne), mint a Trianont megelőző időkben.

 

A teljesség hiánya miatt – tudniillik azért, mert a költő a verse írásakor eleve nem a teljességre számít, csak egy annál végtelenül szűkebb közeget céloz meg, talán csak az olvasók egy miniatűr halmazát – természetesen lehet a felelősséget a közönségre hárítani, csak nem nagyon ildomos. És nem is etikus. Lehet azt mondani, hogy a közönség nem olvas, nem érdekli a vers, sőt egyáltalában semmiféle irodalom nem érdekli. Az is elképzelhető, hogy ez a megállapítás a közönség jelentős részére igaz. Azt is lehet mondani, hogy a közönség csak a gyöngéhez, a primitívhez, az értéktelenhez vonzódik. Elképzelhető, hogy a közönség jelentős hányadára nézve ez a minősítés is igaz. Az viszont tökéletesen abszurd szituáció, hogy a költő már műve születésének, megírásának pillanataiban pontosan tudja, hogy a közönség zöme az ő költeményének befogadására alkalmatlan, ezért eleve számításba sem, veszi a publikum ezen részét. Ez nyilvánvalóan nonszensz, a rossz költő nyegle önigazolása.

 

A líra a legszemélyesebb irodalmi forma. Személyessége azonban közügy; az emberi lényeg azon részét fejezi ki, ahol egyén és közösség találkozik. Az Ég a Földdel összeér, ahol az emberiség személyes énje és közösségi énje egymással találkozik.

 

A költészet az emberiség kincse. Maga is egy világ. Voltaképpen minden nyelven más és más világ. A soknyelvűség az ember önvédelmének egyik legfontosabb eszköze, és minden nyelvnek szüksége van költészetre.

 

A költészet örök feladata, hogy szavakba öntse azokat a mély emberi tartalmakat, amelyek minden lélekben megfogannak, de amelyeket a legtöbb ember nem tud megragadni. A líra a nyelv segítségével ezeket önti formába, hogy az emberek újra és újra átélhessék az egy közös világhoz való tartozás felemelő élményét, illetve ennek ezer és ezer különféle aspektusát. A lírát semmi sem pótolhatja. Forrása részben az erkölcs és az érzelmek vidéke, részben a személyes alkotói tehetség. A költészet egyszerre közösségi és személyes; mint minden igazán fontos dolog az emberiség életében.

 

A líra mindig épít. Mindig ad, soha semmit nem vesz vissza. Általa válik a személyes élmény, tapasztalat közösségivé, a közösségi személyessé. Ezer formában transzformálódik, átlényegül, régi érzelmeket épít újjá, mutatja meg aktuális formájukat.

 

Puszta materiális fogalomrendszerben a líra nem értelmezhető. Maga a lírai mű is ezer formában születhet újjá, korokon keresztül is képes lehet az emberi lényeg kifejezésére, évszázadok múlva is tud olyan tükröt mutatni, amelyben a személyiség magára ismer.

 

A líra időn, nyelven, életen, személyiségen túl is képes csatlakozni az emberiség kollektív tudatához. Minden korban újjászületik.

 

Az emberi lényeget fejezi ki, de nem definiál, nem állít dogmákat, nem végleges. Együtt változik, fejlődik az emberiséggel.

 

Az emberi erkölcs mentén mozog, de nem hoz szabályokat. Nem teremt dogmatikus etikai kódexet, mégis mélyen magába építi az erkölcsiséget. A költői erő részben mindig morális erő. Nem ismer szankciókat, de mindig magasabb rendű erkölcsöt képvisel az adott társadalomban létező gyakorlati erkölcsnél.

 

A líra küldetése erkölcsi alapjában eleve benne rejlik.

 

„…aki etikailag él, az mindenütt csak feladatokat lát." [2]

 

Igen, mert az élet szolgálat. Az ember előtt élete minden szakaszában feladatok állnak, és az etikai alapállás feladatokat szab, küldetést állít a líra elé is. A küldetés nélküli, profán költészet nem tekinthető művészetnek.

 

Az élet lényege etikai vonatkozásaiban van.

 

Folytatása következik.