SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 23.

23. Rész

"...csak akkor látom meg az életet a maga szépségében, ha etikailag szemlélem."[1]

Az élet tényleges értelme a tevékenység, a szolgálat. Ez azonban nem jelent tömegbe olvadást, mert a közösségben minden egyénre szükség van. senki sem pótolható, senkinek a munkáját sem tudja elvégezni, senkinek a küldetését sem tudja beteljesíteni más.

"A tehetség ugyanis csak akkor szép, ha mint elhivatottság jelenik meg, s az emberi ittlét csak akkor szép, ha van benne elhivatottság."[2]

A vallásos emberek ezt mindig is tudták. „Vallásos” alatt most sem a tételes vallások embereit értem, hanem – mint fentebb – az erkölcsi világrend híveit. Az erkölcsi világrend hívei ateisták is lehetnek, a világnézetük ezt nem zárja ki.

Tudja ezt az esztétika is.

„A költészet eszméinek tekintélyes része vallási jellegű.”[3]

Nem is lehet ez másképpen.

A szélsőségesen dogmatikus ateisták, az erkölcsi világrend tagadói számára ez természetesen nem felfogható és nem megérthető, hiszen az ő világnézetük szerint nemcsak a költészetnek nincs semmiféle küldetése, célja, vagy értelme, hanem magának az életnek sincs. Ez a voltaképpen szélsőséges gondolkodásmód voltaképpen az alapvető etikai értékeket is tagadja, számára „jó” és „rossz” nem abszolút értelemben létező kategóriák, hanem relatív fogalmak. Az emberiséget szélsőségesen individualizálják, egyének puszta halmazának tekintik, hiszen a szélsőséges relativizmus a közösség értékrendszerét sem képes felfogni, vagy magáévá tenni.

Az ember azonban elsődlegesen nem puszta individuum. Ilyen értelemben nem értelmezhető, ebből a szemszögből az „emberiség” fogalmának sincs semmi értelme. A két fogalom együtt létezik. Az ember egyszerre egyéniség és a közösség tagja. Elsődleges közössége azonban nem az emberiség, amely önmagában túlságosan nagy, ködös, parttalan és átláthatatlan fogalom. Az ember egyszerre egyén, közösségének, illetve közösségeinek tagja, illetve ezeken keresztül – és sohasem puszta individuumként – az emberiség képviselője.

Az erkölcsi világrend kizárólag az emberiség és az emberi közösségek közös tulajdonaként funkcionálhat. Ezt leszögezve tüstént álságossá és silány téveszmévé válik a szélsőséges individualizmus annak minden tartozékával együtt, egyebek között az erkölcsi relativizmus is.

Az erkölcsi világrend elképzelése mindig az emberi közösségekre támaszkodik.

„A lélek halhatatlansága szellemi és társadalmi természetű. Aki lelket teremt magának, aki művet hagy maga után, az benne él, s rajta keresztül a többi emberben, az emberiségben is mindaddig él, míg az él. Így lehet élni a történelemben."[4]

Itt látszik, hogy a költészet különféle felfogásai mögött voltaképpen világnézeti vita áll.

" Mindenekelőtt különbséget kellene tennünk a történelmi egyén realitása és perszonalitása között. A realitás a res ("dolog") szóból ered, a perszonalitás pedig a personából: Karl Marx, a szadduceus zsidó azt képzelte, hogy a dolgok teremtik és vezérlik az embereket — innen ered a materielista történelem felfogása, a történelmi materializmus, amit talán realizmusnak nevezhetnénk; de mi akik azt szeretnénk hinni, hogy az emberek, a személyek teremtik és vezérlik a dolgokat, mi — kétségek és gyötrelmek közt — a történelem történeti felfogása, a történelem perszonalista avagy szellemi felfogása iránti reményt valljuk.

Latinul a persona szó a tragédiában, illetve komédiában fellépő színészt jelölte, azt aki valamilyen szerepet eljátszott. A személyiség az a mű, amely megvalósul a történelemben."[5]

A líra mindig az élet oldalán áll. A líra az élet folytatásában érdekelt, akkor is, ha éppen a halálról beszél. A ritmus maga is a túlélésnek, az élet diadalmas folytatódásának jelképe.

A lírában tartalom és forma összetartozása, egymásra vonatkozása sokkal mélyebb, mint bármilyen más szövegben.

Líraiság kötetlen formában is létezhet, de a líra otthona, igazi terepe a ritmusos szöveg, a vers.

Folytatása következik.