SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 25.
A vers személyes, a propaganda pedig mindig személytelen. Utóbbi az esetek többségében kiindulópontjául olyan gólyaperspektívát választ, ahonnan látszólagos igazságait kinyilatkoztathatja. Az igazán erős propaganda ebből a nézőpontból szemlélve általában igazsághalmaznak tűnik. Hazug mivolta csak akkor lepleződik le, amikor a hétköznapi élet konkrét és valóságos tényeivel, történéseivel egybevetjük. Ilyenkor kiderül, hogy az általa harsogva elkerülhetetlennek, fontosnak, nélkülözhetetlennek, jótéteménynek hirdetett tézisek, eljárások, jelszavak vagy cselekvések a konkrét valóságban értelmetlenek, gonoszak vagy kártékonyak, gyakran az általuk deklarált célok ellenkezőjét érik el.
A propaganda mindig valamilyen hatalmi vagy gazdasági (lényegében ez is hatalmi) ideológia kifejeződése. Sikerét az erkölcsi alátámasztás nélküli személytelenségnek, illetve az általa sugallt látszólagos távlatnak köszönheti. Kiagyalói, terjesztői és haszonélvezői akár ki is hátrálhatnak mögüle, amint a politikai széljárás megváltozik. Ilyenkor szemrebbenés nélkül váltanak köpönyeget, tüstént „kiderül róluk”, hogy sohasem értettek egyet a bukott kurzussal, sőt mindig is ellenzékiek voltak, és mindenkit túlharsogva szidhatják saját levitézlett ideológiájukat. Ezért időnként „nagy a tolongás a damaszkuszi úton”.[1] Az egyik zsarnokságnak vége, jön a másik. Minden zsarnokság szereti magát szabadságnak nevezni, ez a vén zsarnokságok ősi szeszélye. A propaganda csúfosan elhal, az ideológia megbukik; hogy aztán egyes szegmentumai egy következő zsarnokság ideológiájának részévé válhassanak egy későbbi időben. Kevés új van a Nap alatt.
A jó vers létének modellje a propagandáéval éppen ellentétes. A jó vers személyes hitele akkor sem vitatható, ha nem ismerjük a költőjét. A személyes érzelmi talapzatról ível felfelé. Látásmódja is a személyes felől indul, hitelességét a konkrét személyességből meríti. Perspektívája is személyes, az egyén erkölcsi létét tükrözi akkor is, ha egyben valamely közösség élményét jeleníti meg.
A jó vers a személyes sorsok, örömök és szenvedések talajából nő fel, idegen tőle minden statisztikai szemlélet. Nem alkuszik, mindenféle áldozatot elutasít. Sohasem tagadja az egyedi emberi szenvedést, nem hazudik, és nem hízeleg.
A jó vers sohasem állhat a túlerő oldalán.
A költői attitűd alapja a személyes felelősség. Ez voltaképpen három, egymástól elszakíthatatlan dimenzióban érvényesül egyszerre. Ebből fakad tartalomnak formának és erkölcsi igazságnak a lírában megvalósuló szétválaszthatatlansága, amely itt minden más műnemnél szigorúbban érvényesülő alapkövetelmény. Ha a három közül bármelyik hiányzik, lírai értékről nem beszélhetünk.
A személyes érzelmi hitel dimenziója.
A vers alapja személyes érzés, személyes érzelem. Csak akkor lehet a lírai alkotás hiteles, ha alkotójának valódi érzelme, valódi élménye, illetve valódi érzelmi élménye áll mögötte. Ez nem feltétlenül jelenti a téma vagy szituáció pontos, személyes átélését, nem feltétlenül jelent „önéletrajzi” jellegű mozzanatot, de valódi érzelmi élményt mindenképpen. Ez a forrása az ihletnek, az alkotásra sarkalló késztetésnek.
A személyes érzelmi élmény, illetve annak mély átélése nélkül nem létezik személyes hitelesség, éppen ezért ilyen esetben lírai hitelesség sem létezhet. A valódi személyes érzelmi élmény nélküli vers divatfrázisokat ismételget, a konkrét mindennapi helyzetekben teljesen érvénytelen és semmitmondó napi politikai szlogeneket szajkózik, ál-érzelmeket verejtékez, esetleg más, sikeres műveket szeretne utánozni. Személyes érzelmi alapja nincs, lírai értéke sem lehet.
Az erkölcsi igazság dimenziója
A költő küldetése verseinek erkölcsi alapvetéséből származik. Egyedül ez alkothat oly „magaslatot, amely elbír egy valódi költői személyiséget. A költői személyiség nem azonos a verset alkotó ember hétköznapi megnyilvánulási formájával, a magánemberrel.
A líra ebben is hasonlít a szerelemhez: jobb emberré tesz. Megírása a lírai élményközösség átélését jelenti az alkotó számára is. Az sem ritkaság, hogy saját versének újraolvasása számára is mind újabb, sőt mind mélyebb lírai élményközösség forrása lesz. A műben foglalt üzenet mindig meghaladja a befogadó kapacitását.
A vers megírásakor a költő erkölcsi magaslaton áll, mivel valódi lírai értéket képviselő mű csak valódi erkölcsi alapon keletkezhet; és a vers még akkor is a közösség erkölcsi képviseletében szólal meg, ha a témája látszólag nagyon személyes. Ezért is nem lehet a jó vers témája az intim személyesség.
A vers témája a nyilvános személyesség, azaz a személyességnek a közösséget érintő minden aspektusa. A vers érzelmi mondanivalója mentén mindig egyesíti a közösséget, ez az egyes versek egyedi küldetése, egyben a költői küldetés konkrét megvalósulása. A közösség egyesítése a vers által azonban akkor és csakis akkor lehetséges, ha a vers az alapvető erkölcsi értékeket képviseli, ezek alapján áll.
Ezek (legalább) a következők:
- Az emberi élet tisztelete.
- Az emberiség morális egysége.
- A hiteles emberi érzelmek és hagyományok tisztelete és elfogadása.
- A hiteles emberi szenvedés és öröm tisztelete.
- A mindenkori szenvedő emberrel való hiteles együttérzés
Ez az alap. A minimális alap. Ezek összefüggenek egymással, ezek nélkül a vers nem rendelkezik erkölcsi alátámasztással, nem is tekinthetjük lírai értéknek.
A lírai érték nem függ attól, hogy „a költészet világa”, azaz a mindenkori kanonizált hivatalos költészet értéknek tekinti-e, vagy sem. Sőt, ez voltaképpen jelentéktelen szempont.
A lírai érték mindig egyedi, és mindig megismételhetetlen. A maga módján mindig közösséget teremt, közösséget egyesít, mélyen bennünk élő tartalmakat önt szavakba, visszhangot kelt bennünk, és mindig felvillantja előttünk egy pillanatra a bennünk rejtőző végtelent, az isteni szikrát. A lírai érték talapzata az erkölcs, kisugárzása a szépség, de nem valamely elvont filozófiai, hanem a konkrétságában is megfoghatatlan, de mindannyiunk számára érzelmileg átélhető szépség. A líra a szépséget nem alkalmazza, vagy utánozza, hanem teremti.
A líra befogadásának alapja mindig az erős érzelmi élmény, a szépség és erkölcsi igazság valamely aspektusának közvetlen átélése. A líra olyan tükröt tart elénk, amelyben tulajdon legjobb énünkkel találkozhatunk, a megtisztulás, öntudatra ébredés, érzelmi felismerés, a másokkal közös világhoz tartozás szédítő lehetőségeit kívánja. Hogy ebből mennyit tudunk befogadni, pillanatnyi érettségünktől, érzelmi állapotunktól függ. Tetszik, nagyon tetszik, de nem tudjuk megfogalmazni, hogy miért, mert nem is lényeges. Máskor maga a tetszés is csak lassan alakul ki, és csak hosszabb idő elteltével kezd elmélyülni. Egy-egy lírai alkotás befogadásának folyamata élethossziglan is tarthat.
A líra voltaképpen élni segít, élni tanít, az élethez teremt közösségi és egyéni távlatokat. Ez csak erkölcsi alapról, az élet feltétel nélküli tiszteletének alapjáról lehetséges. A líra egyén és közösség számára életforrás, önvédelem, a gonosz – az emberben és az emberen kívül rejlő vak és pusztító dimenziók, puszta tagadások – meghaladásának legfontosabb lehetősége. A líra a mindenkori túlerő legyőzésének legfontosabb fegyvere.
A lírai műalkotásban hagyományos értelemben véve semmi sem tárgyiasul, legfőképpen a nyelv nem. A nyelv a líra számára nem valami ködös, mágikus dimenzió, hanem ugyanúgy a kommunikáció eszköze, ahogy a hétköznapi élet közegeiben is. Itt azonban a kommunikáció az érzelmi szintek között zajlik, gyakran olyan belső tartalmakat tesz tudatosan átélhetővé és befogadhatóvá, amelyek korábban sohasem tudatosodtak, vagy egészen más formában. Az emberi lényeg mind újabb és újabb dimenziói válnak szavakba önthetővé, érzelmi élménnyé, revelációvá, közösséget építő erővé.
A nyelv a líra anyaga, egyben a lírai művek képezik a nyelv legértékesebb dimenzióját. Ezen a folyamaton keresztül fejleszti a költészet a nyelvet, sokkal nagyobb mértékben, mint bármi más, hiszen az érzelmi és erkölcsi tartalmak mind mélyebb kifejezésével előbb a nyelv gazdagodik, utóbb pedig – a gondolkodás.
A puszta nyelvi játék önmagában semleges, az érzelmi alapok nélküli játszadozás pedig nagyon távol áll a lírától. Azzal éppen ellentétes forrásból származik: a líra kiindulópontja a belső emberi tartalom, ezt igyekszik a nyelv segítségével kifejezni, a nyelvi játszadozás pedig a nyelvből kiindulva próbál a nyelvi jelek egy-egy csoportjára olyan jelentést erőszakolni, amelyet azok nem hordoznak.
Szépség és erkölcsi igazság lírai vonatkozásai nem definiálhatók, mert nem tartoznak a kézzelfogható anyagi valóság dimenziójába. A líra alapja a nyilvános személyesség; nyilvános személyesség pedig akkor és csakis akkor keletkezhet, ha a közlésnek erkölcsi alapja van, hiszen csakis ebben az esetben válhat a vers által közvetített élmény átélhetővé a közösség más tagjai számára, azaz a közösség számára. Valóban „semmi sem lehet idegen tőlünk, ami emberi” bármilyen emberi élmény lírát teremthet, ami „valóban emberi”. Az erkölcsi alap jelenti a korlátot, megakadályozza, hogy a vers a mélybe zuhanjon.
Ebben rejlik a legfontosabb személyes költői felelősség.
A költőnek önmagával szembeni felelőssége voltaképpen mindig egybeesik az emberiséggel szembeni felelősséggel, révén a mindenkori Lírai én – a versben beszélő költői egyes szám első személy – a magánéleti önmagánál sokkal hangsúlyosabban az emberiség képviselője. Ezért sem azonos a költői én a költő magánéleti énjével.
Az emberiséggel való azonosulás korántsem jelentheti a mindenkor divatos kozmopolita jelszavak puszta ismételgetését, mert azok a konkrétság teljes hiánya miatt mindig nélkülözik a valódi mélységet, és a gyakorlatban általában valamilyen ideológia közvetlen vagy közvetett szolgálatában állnak.
Az emberiséghez való tartozás a konkrét közösségekkel való azonosuláson keresztül valósulhat meg hitelesen, az egyetemes emberi erkölcs alapjaiban való gondolkodással és az emberiség morális egységének tiszteletben tartásával.
A személyes felelősség mértéke egyben a költői tehetség megvalósulásának egyik alapvető mércéje is. A költői alkotóerő nem valami elvont, misztikus adomány, az ihlet sem a túlvilági szellemek, és nem is a kábítószer hozadéka. A felelősség két igen fontos alappillére a költői bátorság és a költői őszinteség.
Bátorság és őszinteség a költészetben voltaképpen ugyanazon dimenzióhoz tartozik. Nemcsak arról van szó, hogy az egyetemes emberi erkölcs alapjain állva merni kell vállalni a lírában olyan hiteles tartalmakat, amelyeket a mindenkori hatalom üldöz, vagy a mindenhatónak tűnő média apokrifnak nyilvánít. Ez a bátorságnak és őszinteségnek voltaképpen csak külső oldala. Megkerülni azonban ezt sem lehet. Mindenki, aki a leghétköznapibb csasztuskagyártáson vagy rigmusfaragáson túljutott, előbb vagy utóbb kénytelen szembesülni azzal a felismeréssel, hogy a közélet leghangosabban szóló dalai hamisak, hogy az igazság valami egészen más. Ez első pillanatban „csupán” bátorság és őszinteség próbájának tűnik, lassan kiderül azonban, hogy a költői nagyság egyik legfontosabb próbaköve. Nem válhat abból jelentős költő, aki az igazságot nem vállalja.
Aki anyagi érdekből vagy egyszerű gyávaságból úgy dönt, hogy csendre inti a saját lelkében megszólaló kategoricus imperativuszt, és vállalja a hamis nóták zengedezését, voltaképpen elárulja a költészet küldetését. Ebből a típusból minden korban akad, a zömük megreked a középszerben, vagy alább, de ezek közül kerül ki a mindenkori hatalom sok kedvence is a kitüntetett, díjazott, koszorúzott, ajnározott poéták jelentős része is. A magyar líra utolsó másfél századából is sorolhatnánk ilyen, a saját korukban hivatalosan egekig magasztalt költőket, akikre ma már az irodalomtörténészek is alig emlékeznek.
Ennél sokkal gyakoribb eset a semmitmondás valamelyik változata, a feladatok megkerülése. Voltaképpen ehhez sorolható a költői küldetés létezésének a kétségbe vonása is. Minden korszak jelentéktelen költőinek zöme ebbe a csoportba tartozik.
Az anyagi, hatalmi vagy egyéb érdekből, esetleg puszta gyávaságból fakadó küldetés-megtagadás a költői tehetség feláldozása valamiféle lírán, irodalmon és művészeten kívüli szempont oltárán.
Következetesség nélkül nincs igazi költő. A költői személyiség akkor következetes, ha ragaszkodik a tehetségének kibontakoztatásához, amely a bátorság és őszinteség tudatos vállalása nélkül nem lehetséges. A következetesség akkor is hiányzik, ha az egyén „esztétikai” vagy annak tűnő indoklást kohol a lírai küldetés mellőzésének vagy megkerülésének indoklására.
A költői tehetség nem misztikus adomány, nem valami alaktalan lírai daimón, és nem is a puszta genetika teremti. A költői tehetség személyes adottságok és hajlamok kereszteződésében keletkezik a szívós, kitartó munka eredményeképpen. Nem születéstől adott, nem végzetszerű, és nincs „génje”. A költői tehetség az érdeklődés a személyes hajlamok, célok és a kristálytiszta emberi erkölcsi alapállás minőséggé fejlődése az alázat, a szorgalom, a személyes fegyelem és a tömérdek munka segítségével.
A magánember lelkileg és fizikailag sérülékeny, esendő, tévedésre, hibára, bűnre hajlamos. Lehetnek rossz napjai, rossz pillanatai. A viselkedésén azonban – ha semmi jóvátehetetlen nem történt – utólag módosíthat, tévedéseit, hibáit jóváteheti, korábbi elhatározásait megváltoztathatja, véleményét korrigálhatja.
A lírai mű azonban teljesen más dimenzióba tartozik, a maga létmódjában állandó. Akkor is, ha a költője esetleg egy egész életen keresztül folyamatosan változtatja, javítgatja. Olvasóival akkor is minden esetben a maga teljességében, állandóságában találkozik. A lírai mű sohasem lehet „tartalékos,” mint valami futballcsapat.
A lírai mű alkotója nem azonos a költő hétköznapi, magánemberi énjével, hanem – abban az ihletett pillanatban, amikor a mű az olvasójával, előadójával, hallgatójával találkozik - annak jobb, erkölcsösebb, érzelemgazdagabb, bátrabb, igazabb változata.
A lírai mű jobb emberré tesz, akár a szerelem.