Andriska, az Isten gyermeke

Andriska árva gyerek, de már nem is annyira gyerekkorú, inkább mostanra, meglett fiatalember.
Szinte látom, ahogy a környékbeli tanya farönkjén üldögél, körötte csend motoz, lágy, nyári szél csiklandja nyakszirtjét körülölelő göndörkéit, mattfényű hajfürtjeit.
Lehajtott fejjel nézi-nézi a tenyerében fájdalmasan megülő szálkát, tán a sorsát látja benne, - ki kéne szedni valahogyan, gondolta magában, de csapongó gondolatai azonnal másfelé terelték a figyelmét. 
A kútban lévő hűs víz pillanatnyi lehűlést ígért neki, hát fel is állt és lassú, megfontolt lépésekkel a húzóskút felé vette az irányt.
Nem sietett, mert nem volt hová és kihez, árva gyerekként, ezt már beleverték a gonosz gyerekek, jó korán a zavaros fejébe.
Szerinte, azóta lett ilyen nehézfejű, mióta megverték, rugdosták a nagyok a kisegítőiskola hátsóudvarán.
A koponyája több helyen betört, a zúzódások egymást érték a kicsi, törékeny testén.
Nehezen emlékszik vissza a kórházi történésekre, de egy dolgot sosem felejt tán el.
Gondozta ott egy kedves ápolónő, aki a szárnyai alá vette, védelmezte, amíg bent gyógyulgatott. 
Még mesélt is estelente neki, ami ismeretlen volt számára, az intézeti, "smasszer" kinézetű idősebb hölgy, meg a többi gondozó, nem mesélt neki sosem. Tenyere gyakran vörösre dagadt a matrónák pálcaveréseitől, ami ékesen bizonyította azt, hogy irgalmatlan rossz gyermek volt. Mondjuk, amikor a szép, vagy nem szép szavak már nem hatottak, ehhez a nevelősegédhez, a pálcához folyamodtak, sajna. 
Így hát nem csoda, ha mindig repesve várta a műszakváltást, tudta, Giza néni mindjárt jön.
Jólesően sütkérezett az ápolónő szeretetében, de annak is hamar végeszakadt, mert "hazaengedték", persze csak az árvaházba.
Van egy lánytestvére neki, de ritkán látta, néha meglátogatta, de furcsa módon mindig egyedül jött. 
Pedig ura is van neki, egy kopaszodó, görbeorrú, szigorú tekinetű ember.
Már zsenge korában érezte, ettől az embertől semmi jóra nem számíthat, gőgösen és felettébb lenézően viselkedett vele, később, úgy tizenkét éves kora körül, ő maga vitte, karikalábain egyensúlyozva, egyenesen az intézet kapujáig, hogy aztán lapátnyi tenyeréből kiálló kolbászujjaival belökdösse az igazgató irodájába, mert hát ösztönösen fékezett lábaival, a kaputól kezdve a rémült gyermek...

Folyt. köv.