A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 48. rész

48. Rész

 

Olyan is akadt, hogy olvasatlanul vágta rá a „szaktekintély” a sertés-mítosz valamelyik ellenfelének írására azt, hogy „semmi újat sem tartalmaz az előzőekhez képest”, és „azokat már mind megcáfoltuk”.

 

„Száz szónak is egy a vége: harcoljunk történetszemléletünk torzulásai ellen, de a tényeket fogadjuk el tényeknek!”

 

Így is van. De hol vannak a sertés-mítoszban a tények?

 

„Ne akarjuk nemzeti önismeret helyett azt sugallni, hogy a magyar történelem minden baját a Habsburgok okozták, akik gyilokkal és méreggel ki oltották legjobbjaink életét.”

 

Benda cikkének méltó befejezése. Álpátosz és semmitmondás.

 

Ideje, hogy a sokkal komolyabb ellenvéleményekkel is foglalkozzak. A következőkben megvizsgálom a sertés-mítosz legigényesebb védelmezőinek könyvét.

 

 

Bene Sándor és Borián Gellért könyve

 

A két szerző Zrínyi és a vadkan című műve 1988-ban, a Helikon gondozásában jelent meg. Szándéka nyilvánvaló: lerohanni a sertés-mítosz ellenfeleit, „tisztázni” Zrínyi halálának körülményeit. Ezzel nem is volna semmi baj.

 

Csakhogy…

 

A két tudós szerző nyilvánvalóan azzal a szándékkal ült le könyvet írni, hogy „végérvényesen bebizonyítja” a vadkan meséjét. A prekoncepció az első oldaltól érzékelhető. Már a mű Bevezetésében is. Hamar Bethlen Miklósra terelik a szót:

 

„Az út folytatása a Csáktornyán töltött néhány nap, a szerencsétlen vadászat és Zrínyi rejtélyes halála főbb vonalaiban elég ismert ahhoz, hogy ne kelljen bevezetésként újra elbeszélnünk. Maga Bethlen Miklós, a tragikus események szemtanúja számol be róla, élete végén, a Habsburg császár börtönében papírra vetett Önéletírásában, s máig övé a leghitelesebb tudósítás 1664. november 18-ról.

Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Rejtélyes halál? Hogyan? Hiszen a történettudomány már jó ideje megbízhatóan megállapította, hogy Zrínyi Miklós halálát valóban vadkan okozta: hol itt a rejtély?”

 

Így kezdeni olyan könyvet, ami egy vitatott, a közvéleményben elég élénken élő haláleset tisztázásának feladatát tűzi maga elé, bőven kimeríti a prekoncepció fogalmát. A nyomozók úgy látnak a nyomozáshoz, hogy előre tudják, ki a gyilkos.

 

„Hiszen a történettudomány már jó ideje megbízhatóan megállapította, hogy Zrínyi Miklós halálát valóban vadkan okozta:”

 

Valóban?

 

Előttünk a forrás, és némi szemlét is tartottunk már róla, miféle módon „tisztázta” Zrínyi halálát a történettudomány.

 

„Vagy ha mégis felmerül némi kétely, érdemes-e a már eldőlt vitát újraéleszteni? Természetesen nem.”

 

Mintha Zrínyi halála valóban annyira tiszta és világos volna, hogy kár lenne róla többet beszélni. Pontosan ez jellemzi a történettudomány hozzáállását.

 

A szemlélet filozófiai értelemben sem fogadható el:

 

„Vagy ha mégis felmerül némi kétely, érdemes-e a már eldőlt vitát újraéleszteni? Természetesen nem.”

 

Éppen az ellenkezőjét mondhatjuk. Ha „mégis felmerül némi kétely” a történésznek nemcsak joga, kötelessége is tisztázni. Úgynevezett „eldőlt vita” ritkán létezik, szinte mindennel kapcsolatban felmerülhetnek új teóriák, új adatok, új szempontok. „Semmi sem változik gyorsabban, mint a változatlan múlt.” Az a szemlélet, amely nem hajlandó foglalkozni egy vitás kérdéssel, mert elődei már véleményt mondtak róla, dogmatikus.

 

„A Zrínyi vadkan vagy golyó általi haláláról szóló értekezéseket csak abban az esetben tartjuk megírásra, illetve cáfolatra méltóknak, ha az adott baleset- vagy gyilkosságteória bizonyítása szervesen kapcsolódik a magyar társadalom fejlődését magyarázó valamely koncepciózus történetszemlélethez, beilleszthető az e modell alapján értelmezett jelenségek rendszerébe.”

 

Elképesztő cinizmus a hagyományos magasröptű akadémiai semmitmondással vegyítve. Mi az, hogy csak akkor foglalkoznak egy elmélettel, ha az „szervesen kapcsolódik a magyar társadalom fejlődését magyarázó valamely koncepciózus történetszemlélethez, beilleszthető az e modell alapján értelmezett jelenségek rendszerébe.”?

 

Vajon mit ért a két szerző „koncepciózus történetszemlélet” alatt? Netán valamelyik kanonizált elméletet?

 

Zrínyi halála talán önmagában nem fontos annyira, hogy mindenképpen méltó a vizsgálatra? Talán nem a XVII. századi magyar történelem kulcsfontosságú eseménye?

 

Itt kell elmondanom, mit is gondolok a fentebbi idézetben megnyilvánuló szemléletről.

 

Ha Zrínyi halálát vadkan okozta, az vis maior, előre nem látott szerencsétlenség, amelyről senki sem tehet. Ha így lenne, az valóban felmenthetné a történészeket a vizsgálódás alól.

Valóban így van? Bethlen Önéletírása valóban bizonyítja, hogy Zrínyi halálát vadkan okozta?

 

Nemigen. A szerzők a könyv későbbi részében maguk kénytelenek elismerni, hogy a „mendemondák” voltaképpen Bethlen Miklóstól indultak ki. Akkor vajon mi az, ami „bizonyítja”, hogy Zrínyi vadkan áldozata lett? Mitől „eldőlt” ez a kérdés a történészi renyheségen kívül? Mi az a „koncepció”, ami akadályozza, hogy a kérdést komolyan vegyék?

 

Ha azonban Zrínyi Miklós halálát nem vadkan okozta, hanem merénylet, akkor nagyon is komoly feladatai lennének a történettudománynak. Tisztáznia kellene, ki volt, vagy kik voltak a megbízók, tudott-e róla a császár, és a gyilkosság hogyan illeszkedik az osztrák udvari körök Magyarországgal kapcsolatos politikájába.

 

Ettől ódzkodnak? Inkább a jó öreg vadkan?

 

A Habsburg korszakkal kapcsolatban a történettudományban szerecsenmosdatás folyik, ezt minden kívülálló könnyen észreveheti. Egyrészt mismásolják az osztrák bürokrácia tényleges magyarországi céljait, másrészt igyekeznek irántuk valami fura és érthetetlen „megértést” tanúsítani. Márpedig egyes udvari körök birodalmi törekvései nem érdemelnek megértést.

 

Miért udvari körökről beszélek, miért nem az uralkodókról? Mert a kirívóan és aljasul magyarellenes intézkedések sorozata mindig akkor kulminált, amikor különösen tehetségtelen, a gyengeelméjűség határán álló, vagy roppant nemtörődöm uralkodó került a bécsi trónra; mint az előző évszázadban Rudolf, vagy a tárgyalt korszakunkban Lipót. A könnyen befolyásolható császárokon keresztül nyilvánult meg előttünk a kapzsi osztrák bürokrácia igazi akarata. Olyan volt, mint egy suhogó hóhérpallos.

 

A magyar történettudomány a mai napig fedezi ezt. Az osztrák propaganda írja a történelmünket. Mindig elfogadjuk a hátrányos intézkedések osztrák indokait. Előfordul, hogy felcserélődnek az okok és az okozatok.

 

Csak egyetlen példát említenék:

 

Buda későbbi visszavétele után az osztrákok nem engedték meg, hogy magyarok költözzenek az egykori fővárosba. Magyarnak tilos volt Budán letelepednie, még azokat is elüldözték, akik a török alatti magyar lakosságból megmaradtak. Az intézkedést a „megbízhatatlan, rebellis” magyarok elleni megtorlással indokolták.

 

A történettudományunk ezt az indoklást általában vita nélkül fogadja el. A Habsburg-ellenes mozgalmak miatt a császári kormányzat nem bízott már a magyarokban.

 

Csakhogy ez nem igaz.

 

Amikor az előző évszázad hosszú háborújában egy időre visszafoglalták az oszmántól Székesfehérvárt, az osztrák vezetők már akkor arra törekedtek, hogy magyarokat letelepedni ne engedjenek a városban, helyettük németeket akartak költöztetni, és ezt nemcsak a magyarok megbízhatatlanságával, hanem leplezetlen birodalmi törekvésekkel indokolták.

 

Ok és okozat felcserélődött. Az osztrák bürokraták birodalmi elképzeléseit eleve zavarta a magyarság jelenléte, a Habsburg-ellenes mozgalmak a kirívóan hátrányos politika miatt robbantak ki, nem „indokolták”, hanem követték ezen intézkedéseket. A magyar föld kellett, a magyar – nem.

 

Folytatása következik.