Térdig hóban

A novemberrel érkeztem
furcsa csenddel, térdig hóban.

Anyám rőköl*, szívem retten...

Teremtőm szól: minden jól van.


Indultam parányin, pőrén,
homlokomon temérdek ránc...

Anyám fiatal lett, én vén.
Így kezdődik az Élet-tánc.

Nagyra szabtad a keresztet,
nyöszörögtem terhe alatt.
Ez a fátum földet renget,
gyenge hátam beleszakad.

Rajta csüngtem, hol meg húztam...
Milyen fából, hogy tákoltad?
Gyarapszik naponta súlyban,
holtában el sose korhad.

Hűtlen lettem, mint szeretőm,
odébb rúgtam: Én nem viszem!
Nélküle lesz több levegőm,
jobb, ha az út szélén pihen...

Keservek kútjába löktél,
nem hallották hegedűmet.
Bűnhődik, kit vezet öncél,
gyarló lelkem egyedül lett.

Visszafordultam sorsomért,
vettem újra a keresztet.
Enyém, bár nem testemre mért,
alatta még térdem reszket.

Uram, eléd most leteszem,
mezítelen vagyok újra.
Állok némán, egyenesen,
miként küldtél földi útra.

*rőköl: sír, zokog