Hontalanul

Egyik kezemmel szüntelen adok,
a másikat kitépték tőből,
nesze, jut neked is egy fél marok,
ebből a béna szeretetből.

Lehetnék tán igazabb, fehérebb,
hogy nyüszítve iszkoljon a tél,
de én loholok, mint elvetélt eb,
ki otthonából űzötten él.

Arra megyek, amerről fúj a szél,
szemgödröm holt fényeknek tanya,
szívem üllő lett, rajta csend alél...
már az ökörnyál is fojtana.