Davis újabb levelének részlete - XXVII.

Az természetes volt, hogy az elkészült aknafolyosók esetében a gyújtózsinórok sem maradhatnak szabadon. De hogyan léptetjük őket ki onnan?
Egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy a zsinórok szabadon maradjanak. Tömérdek ló és szekér érkezik, véletlenül is elszaggathatják őket, ha pedig csak egyet is felfedeznek, nagy baj van.
Nem volt más választásunk, ásni kellett, újra ásni, és megint ásni. Magam is beálltam nem egyszer, folyt a víz a hátamon a fagyos időben. Azt hiszem, Zsófia asszony gondoskodása sok ember életét mentette meg. Zrínyi gróf csöndes felesége ugyanis naponta fél szekérrakományra való frissen mosott pamutinget és meleg felsőruhát küldözgetett Zrínyi-Újvárhoz, az aknászok is sűrűn csereberélték, én is. Még Péter gróf is gyakran ehhez folyamodott.
Nehezítette a dolgot, hogy friss ásásra sem bukkanhatott tatár sehol. A föld felső része fagyott volt, időnként ónos eső szitált, egyszer még hó is esett. Hálásak voltunk érte, mert segített eltüntetni a nyomokat.
A gyújtózsinórok kedvéért tovább kellett ásni az aknafolyosókat, egészen a várárokig. Utóbbi igen komoly problémákat vetett fel, mivel a várárok megint kritikus pont volt, a tatár, vagy a török pontonos tiszt belenézhet – ott sem lehettek gyújtózsinórok. Kénytelenek voltunk tovább ásni, és bevinni a folyosót – a várárok alá. Az emberek most már zúgolódtak, amit Péter gróf csendesített le, aki a saját pénzéből alaposan megtetézte a napszámot.
Végül sikerült elkészülnünk az összes járattal, és a gyújtózsinórokat bevezettük Zrínyi-Újvár nagy sarokbástyájába, ahol már ott volt addigra minden egyéb kellék és fegyver, és ahol az én feladatom lesz, hogy egyszerre meggyújtsam az összeset.
A két hídfőnél csak egy-egy nagyobb töltetet helyeztünk el, de a gyújtózsinór ott még nagyobb problémát okozott. A bal parton különösen. Mindenképpen fel kellett vinni a várhoz, ami a legnehezebb munka volt, ráadásul sietnünk is kellett, mert az a hír jött, hogy a tatár már Pécs körül jár.
A másik hídfőnél szerencsére elég volt egyetlen hosszú és mély folyosót ásni, és utána a zsinór csak egy láb mélyen, jól rejtve haladt egészen a Murának a halastó zsilipjével szembeni partszakaszáig, ahol már ott volt a hajómalom is. Utóbbit amúgy is innen terveztük indítani.
A legnagyobb területtel volt a legkevesebb gond. A tatárok várható jobb parti gyülekezőhelyének talaja felül fagyott volt, de a mélyben nagyon jól lehetett haladni, és a gyújtózsinórok álcázásával sem volt különösebb probléma. Körkörösen aknáztuk alá a gyülekezőhelyet, a gyújtózsinórok meggyújtásának dolgát és felelősségét Péter gróf vállalta magára. Neki viszonylag biztonságos helye lesz egy erdőcsoport mögött, ahol a bevetendő csapatok egy része fog várakozni.
- Sok ezer tatárt röpítek majd az égbe! – dörmögte többször is naponta.
Gondolkodtam rajta, hogy a kocsik várható várakozóhelyét is alá kellene aknázni, de letettem róla, nem volt már elég idő.
Emellett száz egyéb dolgom is akadt még. Vagy több. Szerteágazó tervet dolgoztam ki, és szinte senki sem tudott nélkülözni, néha csaknem hajba is kaptak rajtam az emberek.
Szerencsére a töltetek elhelyezését a gróf tisztjei vállalták, meggyőződtem róla, hogy értenek hozzá, és hagytam őket nyugodtan dolgozni. Nem is csalódtam bennük.
Amikor a végső tervemet ismertettem Zrínyi gróffal, ő csak ennyit mondott:
-    Kissé bizarr.
Igaza volt, bár ez a terv nem kissé volt bizarr. Nagyon bizarr volt. Rettenetesen bizarr.
Rossz puska- és ágyúcsöveket kértem a munka kezdetén Guzics kapitánytól – aztán magam is meglepődtem, amikor amikor nem kevesebb, mint hétszáz puskacsövet kaptunk. Némelyik igen koros lehetett, a legtöbbje rozsdás. Ezután még tizenhét ágyúcső is került, egyik-másik már a Nagy Szulejmán korában is igen vén lehetett. Alig győztük kihordani Zrínyi-Újvárhoz a rengeteg csövet.
Álltam és néztem a halmot. Ennyit? Mind használjam fel?
-    Hát persze, hogy mindet, alezredes úr – mondta Guzics kapitány, akit közben szintén elkapott a munka láza. – Itt vagyunk sokan. Segítünk, csak mondja meg, mit kell tennünk!
Vakargattam a tarkómat. Néhányat valóban akartam, de nem ennyit. Hová helyezem el ezt a temérdek fegyvert?
Mindet elhelyeztük.
Először azonban lóháton többször is körbejártam a vár romjait, hogy szemrevételezzem, mi látszik odafentről. Kiderült: ha a csöveket a földhalmok tetején, illetve – ahol ilyenről egyáltalán beszélni lehetett – az egykori sáncok és teraszok tetején egyszerűen végigfektetjük, lentről egyáltalán nem láthatók. Csak nem szabad kilógniuk.
Péter grófnak nem tetszett.
-    Ha fellovagol ide egy, azonnal kiszúrja.
Fellovagolni? A várárkon keresztül? Ebben meg én nem hittem.
-    Jó, lovagolni nem fog, – visszakozott Péter gróf. – de felkapaszkodhat.
Igen, felkapaszkodhat. Azt valóban megteheti. Bár a sötétedés után azt is hiába.
Néhányan különféle kivihetetlen javaslatokkal álltak elő, hogy takarjuk be a csöveket földdel, földdel fedett gyékénnyel, vagy éppenséggel eleve dugjuk őket a földhalomba.
Egyszerűbb megoldás kellett.
-    A rozsda miatt úgyis be kell festeni őket – mondtam Guzicsnak. – legyenek eleve földszínűek.
Így cselekedtünk. A puskacsöveket ügyesen a terasz, a földhalmok és a még álló sáncrészletek tetejére fektettük, a csövek végét mindenütt a peremnél néhány ujjnyival beljebb.
A tizennyolc legépebb puskacsövet azonban a hajómalom számára tettem félre. Arra még öt vén szakállas puskát is szereltettem. Jó sűrűn helyeztük el őket, erős volt a gerenda, elbírta.
Az ágyúcsövekkel persze minden nehezebb volt, de azt is megoldottuk, szinte mindegyiket másképpen. Akadt, amelyiket éppen úgy lefektettük a sánc tetejére, mint a puskákat, de némelyiknek Guzics kapitány legényei valóságos bundát készítettek – sárból.
Amikor az összes puska- és ágyúcső a helyén volt, Guzics kapitány riadt arccal hívott félre.
-    Baj van, alezredes úr!
Annyiszor volt már különféle „baj”, hogy teljesen fásultan reagáltam:
-    Mi nem tetszik?
Akármi is a probléma, valahogy megoldjuk, csak jöjjön végre az a nyavalyás tatár, juttassuk a pokolra, és hatalmasat fogok aludni.
Várakozásteljesen néztem a kapitányra.
-    Itt a rengeteg cső, alezredes úr, – hadarta egyszuszra. – hogyan kerítünk ennyi závárzatot? Vagy ennyi egyszerű elsütő szerkezetet? Legfeljebb négy-öt napunk lehet!
Ennyi a baj? Úgy megkönnyebbültem, hogy hangosan felnevettem, amitől szegény Guzics arca megnyúlt, és némileg rosszallóan mért végig. Bátor és szorgalmas férfi volt, remek katona, de nem volt szegénynek egy csöpp humorérzéke sem.
-    Závárzatot? Elsütő szerkezetet? – még mindig küszködtem a nevetéssel. – Nem kerítünk sehonnan!
-    Sehonnan?
-    Egyetlenegyet sem!
-    Egyet sem? – tört ki a kapitány. – Akkor hogyan sütjük el őket?
-    Ősi módon.
-    Miféle ősi módon, alezredes úr?
-    Évszázadokkal ezelőtt a legelső puskákat gyújtózsinórral sütötték el. Abból meg van elég.

Láttam, hogy a kapitány elszégyelli magát.
-    Bocsásson meg, alezredes úr!
Kedélyesen intettem: dehogy haragszom.
Becsületére legyen mondva, derekasan részt vett a további munkában. Rigolyásan ragaszkodtam ahhoz az alapelvhez, hogy két egymás melletti fegyver gyújtózsinórja nagyon különböző hosszúságú legyen. A kurta zsinórok mellett olyan is akadt, amely több száz lépésnyi hosszan feltekerve indult, és csak aztán vezetett az illető puskacsőhöz. Azt akartam, hogy hosszabb ideig folyamatosan tüzeljenek az avitt fegyverek.
Minden fegyver olyan területre célzott, ahol a várakozás szerint tatár lovasság fog állni vagy mozogni, feltehetőleg rendezetlenül – az aknák robbanása után.
Naponta sok mérföldet tettem meg – lovon és hajón. A saját lovam helyett gyakran Miklós gróf istállójából kaptam egy-egy remek erőállapotban lévő hátast, a sajátomat ilyenkor pihentettem.
Többször is megfordultam Kottoriban, itt élt Sinkovics mester, az egyik legkitűnőbb ács és asztalos. Egy alkalommal ide is elkísért Guzics kapitány. A műhelybe lépve a készülő munkadarabra meredt:
-    Hát ez meg mi a manó?
Azt hittem, nagyon bonyolult lesz neki elmagyarázni, de azonnal megértette.

Mindig is szerettem a régiek munkáját tanulmányozni, és elraktározni a fejemben a különböző eljárásaikat. Amit már valaki valahol elkészített, az már lehetséges, és ha a képét – vagy legalább a pontos és lelkiismeretes leírását – örökül hagyta, bárki bármikor újra elkészítheti.
Amikor megértettem, hogy Zrínyi-Újvárba nem vihetek valódi ágyúkat, keresni kezdtem a helyettesítő megoldást. Amiről eddig beszéltem, Jane, – a puska-és ágyúcsövek – másra valók, azok csak akkor sülhetnek el, amikor már nem vagyunk ott. De mivel tüzelünk, amikor még ott tartózkodunk?
Valami egyszerűre volt szükségem. Kapásból elvetettem hát a kódexek lapjairól gyermekkoromban páváskodó hatalmas, otromba trebuchet tervét. Esetleg ballista? Abból láttam már egyszerűt is, bonyolultat is, de nem egészen erre volt szükségem. Rövid ideig elgondolkodtam az onager alkalmazásán, mivel az nagyon is megfelelőnek tűnt. Ez a hajítógép kegyetlen erővel röpíti lövedékét, és igen nagy távolságra. De lemondtam róla, mert találtam nála megfelelőbbet.
A mangonel.
Ez kellett nekem.
Ez is antik görög eredetű hadigép, némileg még hasonlít is az onagerhez. Ennek az alapját is egy szilárd, négyszög alaprajzú gerendaszerkezet alkotja. A szerkezethez középen kötelekkel egy újabb gerendát erősítünk. Ez a sudár. Lényegében ez a kilövőszerkezet. A végébe egy csészét kell elhelyezni a lövedék számára. Ebbe helyezzük a görögtüzet tartalmazó kerámiát –  mi ilyen lövedéket használtunk. A szerkezet elejére igen erős gerendahidat ácsolunk, amit elölről is megtámasztunk. Ennek elején kemény kiöblösödést hagyunk, ami félúton akasztja majd meg a kilendülő „kilövőszerkezetet”. A gerendát csigasorral keményen hátrafelé meg kell feszíteni, közel vízszintes helyzetbe. Voltaképpen ez a feszültség adja a lökőerőt. A sudárt feszítő kötelék elvágásával az nagy erővel előrevágódik, de a kiöblösödés félúton megállítja. A lövedéket azonban a hatalmas lendület továbbviszi, és messze száll. Akár hat-hétszáz lépésre is.
Ennek a prototípusát látta Sinkovics mester műhelyében Guzics kapitány. Ezt az egyet csak szétszedett állapotban tudtuk eljuttatni Zrínyi-Újvárba, és az is csaknem egy teljes napot vett igénybe. Márpedig egynek nem sok hasznát vesszük – nekem egy teljes ütegre volt szükségem. Már éppen kezdtem kétségbeesni, amikor Sinkovics mester remek ötlettel állt elő:
-    A többit itt készíteném el. Zrínyi-Újvár romjai között bőven akad gerenda.
A legszívesebben megcsókoltam volna az öreget.
Zrínyi-Újvár udvarán remekelte össze Sinkovics bácsi az újabb, az előzőnél sokkal hatalmasabb hadigépet. Mindössze egyetlen, hatalmas gerendaszerkezetet készített, és arra az egyre erősítette fel a sudarakat – nem kevesebb, mint tizenkettőt. Megfeszíteni természetesen nem volt szabad, majd csak az ütközet előtti órákban. A szerkezet az egykori várudvaron volt, legfeljebb a madarak vehették észre. A csapadék ellen megfeszített vászonnal takartuk le. Tóni, Sinkovics bácsi egyik segédje tizedmagával vállalta a hadigépek kezelését.
Volt tehát egy tizenhárom mangonelből álló ütegem. Muszáj volt belőnünk őket, köveket lőttünk velük. Először – meglepetésemre – messze túllőttünk a várható célon, később azonban – amikor már nagyon ügyeltünk rá, hogy a leendő lövedékekkel nagyjából azonos súlyú kövekkel gyakoroljunk – sikerült a célon belül maradnunk. A tizenhárom közül öt várhatóan a tartaléklovak tömegébe fog lőni, a többi pedig oda, ahol majd a tatár sereg közepe és vége várakozik az átkelésre.
A görögtüzet nyolc ember készítette. Közülük három pálos szerzetes, négy novícius, az egyetlen laikus pedig a Zrínyi grófok egyik puskapormalmának a vezetője volt. Joggal remélhettem, hogy Isten áldása lesz majd az elkészült elegyen.
Két pálos szerzetes a hajómalom átalakításában is részt vett. Ez a rend magyar alapítású, valamikor a székhelye is ebben az országban volt – amikor a török még nem hatolt az egykori fővárosig. A Zrínyi család hagyományosan a rend legnagyobb támogatói közé tartozik.
A hajómalom szerkezetének csak a legfontosabb elemeit hagytuk meg, hiszen nem őrölni akartunk vele.

Tudod, Jane, milyen szívesen kölcsönzök ötleteket a régiektől. Ez is tőlük származik, méghozzá a régi idők egyik legzseniálisabb hadmérnökétől: Héróntól.
Hérón egyik leghíresebb alkotása egy épület volt; benne egy zárt ajtajú szentély, az előtt pedig egy különálló oltár. Nem tudom, melyik isten tiszteletére tartották benne a szertartásokat, de talán nem is lényeges.
A legfontosabb berendezések nem az építmény látható részén, hanem a padló alatt voltak elhelyezve. Csövek, vizes edények, csigák, áttételek, hajtókarok.
Amikor a papok meggyújtották az oltáron az áldozati tüzet, a felmelegített levegő egy csövön át felmelegítette az alatta lévő edényben lévő vizet, az a hőtől kiterjedt, az egyetlen lehetséges kijáraton – egy kémcsövön – keresztül eljutott egy másik edénybe, amely mozgásba lendült, meghajtotta az áttételeket, a csigát – és fent magától kinyílt a szentély ajtaja. A hívők felfoghatatlannak, csodának tartották.
Hérónnak nem ez volt az egyetlen ilyesféle remeklése. Egy másik műve talán még híresebb. Egy asztal mellett két szobor áll. Az asztalon botra tekeredő kígyó, ősrégi szimbólum. Mögötte vastál az áldozati tűznek. Amikor a papok meggyújtották a tüzet, a kígyó sziszegni kezdett, a két szobor pedig megmozdult, és – tömjént szórtak a tűzbe. Ezt is csodának tartotta a korabeli tömeg¸ írtak is róla éppen eleget. Természetesen ez is az előzőhöz teljesen hasonló módon működött; az edények, csövek és áttételek segítségével a meleg levegő, és a víz kiterjesztése hajtotta a szerkezetet – ezt is az áldozati tűz meggyújtásával lehetett működésbe hozni.
Ügyes hidraulikai trükk volt mindkettő, de lényegében ártalmatlan. Az enyém azonban korántsem volt az.
A források, feljegyzések és a számunkra elérhető hagyomány alapján elkészítettük az egykori görögtűzvető hadigép, a szifón mai megfelelőjét. Egyes pletykák szerint valami hasonlót már Sir Morland is létrehozott Angliában, vagy Hollandiában, de ezt nem erősíthetem meg; a tiszteletre méltó természettudós vízemelő szerkezetet és sok egyebet valóban feltalált. A Magyarországon járt francia tisztek szerint még maga a híres filozófus, René Descartes, amikor hadmérnökként szolgált, szintén készített görögtüzet, de állítólag őt erre senki sem tanította, kizárólag a régiek írásainak tanításaiból jött rá az előállításának módjára. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem.
Engem tanítottak annak idején a görögtűz előállítására, bár azóta sehol nem készítettem effélét. Aki oktatott, nem más volt, mint George Joseph Mill, Őfelsége – később a Lordprotector – hadmérnöke; száraz, savanyú, de végtelenül nagy tudású ember. Azt mondta, valószínűleg ez az elegy volt az egykori híres görögtűz. Hogy a keverési arány a régi bizánciakéval megegyezett-e, nem lehet biztosan tudni, de annak is valami ilyennek kellett lennie; folyékony gyújtófegyvernek, amit a víz nem olt el.
Bőségesen készült a görögtűzből; egy részével a hadigépek lövedékeit töltöttük meg, egy részük ugyanilyen cserépedénybe öntve a gyalogsághoz került, ezek lényegében görögtüzes kézigránátok voltak. A zöme azonban a hajómalomhoz kellett.

A hajómalomból félelmetes fegyvert kovácsoltunk. A halastó zsilipjével szembeni partszakaszon, félig a partra húzva készült fel utolsó útjára.
Ez az utolsó út csak néhány percig tarthatott. Mindössze kéttagú személyzettel kellett nekivágnia, a két hajós pedig a csáktornyai várőrség két erőteljes fiatal katonája, Radovan és Ábris volt. Ők is csak addig utaztak a hajón, amíg az csendben meg nem közelítette körülbelül százötven lépésnyire a pontonhidat.
Ezt is kipróbáltuk; lefelé a hajómalom könnyedén siklott a vízen, visszahozni annál nagyobb fáradságba telt.
A hajómalomnak leeresztett vízfogókkal kellett a sötétben elindulnia a tatárok pontonhídja felé. Mivel a kerék nem forgott, ez teljes csendben történhetett.
A két katonára voltaképpen csak azért volt szükség, hogy a pontonhídhoz közeledve felhúzzák a vízfogókat. Ez volt az egyetlen, amit nem tudtunk önműködővé tenni. A vízfogókat akkor kellett felhúzniuk, amikor úgy ítélték meg, hogy nincsenek messzebb, mint százötven lépés. Aztán igyekezzenek szempillantás alatt beugrani a molnárcsónakba, és teljes erőből ár ellen evezni, különben bajba kerülnek.
Mondanom sem kell, hogy gyakoroltattam az evezést, meglehetősen sokszor. A két tapasztalt katona eleinte megjegyzéseket tett, de csakhamar rájöttek, hogy erre éppen az ő életük miatt van szükség, és egyre jobban eveztek az árral szemben. Egyre jobban és gyorsabban.
Amint a vízfogókat felhúzzák, a kerék forogni kezd – és hőt fejleszt. Ettől pedig feléled a hajómalomba épített egész pokoli harci gépezet.
A két hajótest belsejét vizeshordók, csövek, fogaskerekes áttételek, görögtüzes edények, rudak tették ki. A hő felmelegíti a levegőt, az mozgásba lendíti a vizet. Az előremeredő rézcsövek pedig görögtüzet zúdítanak százlépésnyire előre. Újra és újra tüzelnek a szifónok, hiszen a kerék továbbra is mozog.
Ez még nem volt minden.
Az edényekből folyamatosan görögtűz freccsen a gyújtózsinórok boglyaira, amitől azok meggyulladnak, elsütik a puskákat és az ágyúkat – a hajómalom tüzet nyit a pontonhídra.
A hajómalmot a folyó sodra mindenképpen a hídhoz fogja csapni. Emberi számítás szerint addigra már lobogó lánggal fog égni a hajómalmon felhalmozott rengeteg gyúlékony anyag. Minden hőelvezető nyílást gondosan kiküszöböltünk. A naftával átitatott száraz fahulladéknak, szalmának és a sok egyéb anyagnak ehhez nem sok kell, hiszen a kerék pillanatok alatt pokoli hőséget teremt.
A két hajóorrban egy-egy hordó puskaport helyeztünk el. Fontos volt, hogy ne robbanjanak fel az ütközésnél hamarabb, hiszen akkor esetleg a hajómalom még az előtt elsüllyedne, hogy a hídnak ütközik. Ezért válaszfalat húztunk, és a hordók számára száraz fészket építettünk, amely mind a folyó hullámaitól, mind az esetleges esőtől megvédelmezte őket.
Hogyan robbanjanak fel a hordók? Itt nem tartottam kielégítő megoldásnak a gyújtózsinórt. Valami mást kellett kitalálnunk.
Az a legjobb, ha a puskaport ütésre robban, és mi lehet meghatározóbb ütés, mint amikor a hajó a hídhoz csapódik?
Afelől nem volt kétségünk, hogy a találkozás erőteljes ütéssel fog járni, próbáink többször is megmutatták, és a Mura sodra ezt szavatolta a számunkra. Amikor lehorgonyoztunk egy nagyobb csónakot az útjába, a folyó sodrával érkező hajómalom azt valósággal legázolta; összetörte és elsüllyesztette. A híd ennél nagyobb ütést kap majd, hiszen a hajómalomra épített berendezések súlya jócskán megnöveli a lökőerőt.
A két hajóorrot alaposan megerősítettük, vasaltuk, kihegyeztük, valóságos döfősarkantyúvá formáltuk át. Volt egy olyan érzésem, hogy talán minden görögtűz és robbanóanyag nélkül is szétrombolná a hidat, de akkor a török a pusztítást fertályóra alatt helyrehozná.
A hajóorrokba másfél lábbal a vízvonal felett egy-egy pisztolyt építettünk be. Vénséges keréklakatos ócskaságok voltak, fegyverként már nem nagyon jöttek számításba. A fegyverműves egy kissé átalakította őket a kérésemre.
Kifelé állt az ütőszeg. A hajók lényegében ezzel ütköznek majd a pontonhídhoz. A pisztolyok csöve egy résen keresztül a puskaporos hordókba volt bevezetve, és meglehetősen gyengén voltak megtöltve, nehogy egyszerűen átlőjék a hordókat, és elmaradjon a robbanás.
A hajómalom csendesen megközelíti az ellenséges hajóhidat, aztán közelről tüzet nyit rá, görögtüzet köp, néhány pillanattal később összeütközik vele, és felrobban. Ha mindez nem pusztítja el jóvátehetetlenül a hidat, akkor ezer ördög lakozik abban a tákolmányban, és én beállok Zrínyi gróf valamelyik várába konyhai kuktának. Ezt mondtam Zrínyi grófnak, ő pedig nagyot nevetett. Utána alaposan szemügyre vette az elkészült hajómalmot. A végén megdicsérte a munkánkat.
- Itt mi Magyarországon a török túlereje ellen mindig is találékonysággal harcoltunk, és azzal is maradtunk meg. Kegyelmed ezt azonnal megértette, és én örülök, hogy velünk harcol.
Kihúztam magam a dicsérettől. Ilyet ritkán mondanak a parancsnokok és a hadvezérek, a hadmérnök jól teszi, ha mindet megtartja jó emlékezetében, mert gyakran lehet rá szüksége.

Folytatása következik.