Csontutazók

A dombtetőn állva eggyé váltam a széllel, ahogy a hajtincseimbe belekapott, és megcsiklandozta az orrom, ahogy beszökött a ruhám résein, és borzolta a bőröm, rendkívüli érzés töltött el, ha pedig kissé messzebb néztem, az elterülő hatalmas víztükörre, a tenger és a föld összeért, mintha a világ másból sem állna. A levegőben keveredett a buja fű, moha, és a tenger illata, az ember sehol nem érezhette magát annyira szabadnak, mint az én dombomon. Az energiák is szabadon áramoltak, mindig feltöltődve és életvidáman tértem onnan haza.
Szerencsés dolognak tartottam, hogy itt élhetek, New Tamponban – a magas dombok között -, ami öblöt alkot, a tenger, pedig szelíden mossa partjait. Mégis, a kedvenc helyemen történt velem valami szokatlan és csodálatos, ami egyeseknek talán rémmesének tűnhet.
November utolsó napja volt, Halloween, riasztóan hatott rám az utcán mind nagyobb tömegben feltűnő, maskarás csoportok zajos jókedve, kivágytam a dombomra. Nagyanyám a fejét csóválta, két tepsibe simította az édes tésztáját, ha jönnének éjszaka a rémek, legyen mit elvinniük a lelkünk helyett – a hagyományaink szerint, rengeteg más asszony is ezt tette a városban.
– Ne menj Haven, ma rossz ómen kietlen tájra látogatni egyedül! A sötét világ kapuja ilyenkor kinyílik, bármi megtörténhet. Emlékszem, történt egyszer, hogy…– Gyorsan öltözni kezdtem, a világért sem akartam végighallgatni az egész mesét.
– Hej, megmondta boldogult nagyapád is, amikor megszülettél: Meglásd Hilda, ezzel a fiúval még lesz gond, olyan angyali arca van, mint egy leánygyermeknek!
Tényleg lányos az arcom, a hajam félhosszú, de nagyon is férfi vagyok! Egész a dombra tartó úton arra gondoltam, nagyanyám ezt többször nem vágja a fejemhez, ha majd hazaviszem az első barátnőmet…
Odafent a magaslaton minden megszokottan fogadott, mégis egészen kicsit másként vibrált a levegő, lenézve pedig a víztükör kékje szürkébe fordult. A halászhajók piciny pontként pöttyözték az öblöt. Megborzongtam, baljós érzés kapott el, nagyanyám intése csengett a fülembe, de megráztam magam, és nevetni kezdtem hangosan, amiért egy pillanatra berezeltem.
A hahotám visszhangot vert.
Átöleltem magam nemsokára, a szél hirtelen feltámadt, pillanatok alatt sötét felhőket kergetve az égre. Gondoltam jobb, ha hazafordulok, amikor furcsa dolog történt velem.
Mintha az öböl az orrom elé tágult volna, vagy én lebegtem a víz fölött, nem tudtam eldönteni mi a valóság. Az agyam is leblokkolt, de valóságosnak tűnt a semmiből felbukkanó sokárbocos fregatt, amilyent csak a filmekben, történelmi könyvekben és festményeken láttam addig.
A vitorlák dagadtak, a kötelek feszesre húzva, a padló makulátlanul tisztára sikált, embereknek azonban semmi nyomát nem fedeztem fel, akár egy jól karbantartott szellemhajó.
A következő pillanatban már ott álltam a fedélzeten, pálmazsír szaga fogadott, ami nálunk íreknél elég szokatlan, úgy tűnt a legénység néhány pillanattal azelőtt hagyta magára a hajót, mert a jelenlétük még ott lebegett. Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak, gyorsan a zsebemben lapuló gombomat kezdtem szorítani, amitől sohasem válok meg, afféle talizmánom. Kiskoromban találtam a fövenyen egy sétám alkalmával. Nem is gomb, egy régi, rombusz alakú bross, azt szorítottam, hogy elhiggyem, nem álmodom. Hirtelen kirázott a hideg, élcesen nevetett valaki a hátam mögött.
– Hát elkaptunk végre Haven, tudtam, hogy így lesz, és szemtől-szemben nézhetünk egymás szemébe!
Szörnyen megijedtem, villámgyorsan akartam megfordulni, de csak lassan bírtam, tagjaim fagyossá váltak, mint a metsző szél, ami hirtelen söpört végig a fedélzeten.
Egy csontváz állt a tatrészen, fekete szmokingban, koponyáján cilinder, gomblyukában krizantém. A szívem annyira hevesen kezdett dobogni, azt hittem kiszakad a helyéről, és hogy a felöltőm alól is látszik. A csontváznak a szemei helyén üregek voltak, mégis éreztem parázsló tekintetét. Csontujjai zakója zsebébe nyúltak, egy elegáns, barna cigarettára gyújtott, majd füstölve közeledett felém. Akartam futni, de nem tettem, mert férfi vagyok, a veríték ellepte a homlokomat, ökölbe szorított kezem nyirkos lett.
Amire elém ért a csontváz, több tucatnyi társa népesítette be a hajót, az egyik kötélre mászott, a másik padlót sikált, a harmadik kötelet font, és így tovább. Mind különös, furcsa öltözékben, talán háromszáz évvel, vagy annál is korábbi divat szerint öltözve. Ordítani akartam, talán valami rémálom, elronthattam a gyomrom, de az előttem álló csontváz nagyon is valósan az arcomba fújta a füstöt, a szemem könnyezni kezdett.
– Haven, nálad van a gombunk, add ide, hadd lépjünk át a köztes világból a mennybélibe!
– A gombotok? – kérdeztem megrökönyödve.
– Pontosan – felelte a krizantémos.
– Addaid, hozd a ládát!
Nemsokára egy bőrnadrágos, a koponyájára vörös selymet tekert csontváz állt mellettünk, csontkezében súlyosnak tűnő, kicsiny fémláda. Harminc centinél nem nagyobb – a fedelén az én gombomhoz hasonló, három másik, és egy hely a negyediknek.
– Itt a helye, látod ugye? Ide kell illesztenünk, ami nálad van, és akkor felnyílik a láda, a lelkünk pedig megtér az örökkévalóba.
– De ez az én gombom – szorítottam jobban össze az öklömet.
– A miénk Haven, mindig is az volt! Add ide szépen, vagy nemsokára lemállik a testedről a húsod, és itt ragadsz örökre velünk!
Nem tudom, hogy tudott beszélni az alak, hiszen se szája, se hangszalagjai, és torka sem volt, mégis érthetően, férfiasan zengett a hangja.
– Ki vagy te? Kik vagytok? – kiáltottam elfeledkezve mindenről, arról is, hogy félnem, mit félni, rettegnem kellene.
– A pajtásaid vagyunk cimbora.
A csontváz megemelte a cilinderét, aminek karimáján egy lyuk éktelenkedett, kissé meghajolt, majd bemutatkozott.
– Lord Harwex de Lacrosa, Mainheid grófja. – A név ismerősen csengett, ugyanakkor idegenül, a gróf láthatta zavaromat, mert ujjai hozzám értek, megragadva a karomat húzott lefelé a kajütbe.
Sötétség és nyirkos hideg járt át, a félelem állandósult, úgy hogy azt meg sem említem, mennyire reszkettem addigra. Rendkívül szűk járatnak tűnt a durva ácsolású folyosó, aminek jobb oldaláról nyílottak a kabinok. Az egyik fémpántos faajtó nyikordulva kitárult, mi pedig beléptünk egy nagyobbacska helyiségbe. Elegáns bársonyok, perzsaszőnyeg, selyemkelmék, egy nagy utazóláda, és matrac alkotta a berendezést. Ahogy az egyik falat borító, tarka szőnyeghez értem, mállani kezdett az ujjaim alatt, bizonyságul, mennyire régi darab.
– Ne azzal foglalkozz, hanem ezt a festményt nézd!
Ekkor vetettem a tekintetem a vörös bársonyfüggöny mögé, amit elhúzott az állítólagos gróf. Ember nagyságú, festett vászon lapult a falon. Egy férfit ábrázolt, fehér ingben, cilinderben, fekete szmokingban. Az egész alakos portré haja fekete volt, mint az ében, pont olyan, mint az enyém, nos a képen lévő férfi arca is a megszólalásig az enyémre hasonlított. A látványtól hátra hőköltem, megérintett egy vad és borzongató érzés, ami minden porcikámat átjárta.
– Cimbi, ismerős?
– Ez nagyon hasonlít rám – nyögtem.
– Hasonlít balfasz? Ez te vagy, vagyis én. Mi vagyunk.
Egyre jobban sápadtam, az erőm egészen elhagyott, a jéghideg a mellkasom közepéig ért. A férfi a képen idősebb volt, mint én, olyan harminc körüli, a kék szemében csillogást, életkedvet, férfiasságot örökített meg a tehetséges festő.
– Érted már? – szólt szánakozón a hang. – Megszülettél újra, de egy részed én vagyok, kérlek, add át a gombot.
Majdnem elbőgtem magam, és semmit se értettem, de a gróf ujjai közé helyeztem a kincsemet.
– Végre! – sikoltotta – Végre, magasságos ég!
Ekkor a semmiből került elő a ládás fickó, a gróf, vagyis egykori önmagam, pedig beillesztette a helyére a rombusz alakú, lapos fémet. A láda teteje felcsapódott, a benne rejlő mérhetetlen energia örvénylett, terjedt a légben.
Aztán, mint a filmvágás, újra a dombon álltam, a hajót mégis közelről láttam. A csontvázaknak húsa lett, bőre és arca, mind rám néztek, és hálásan integettek nekem, a gróf is, aki kiköpött a másom volt.
– Köszönöm neked, tudtam, hogy magamnál jobban senkiben sem bízhatok! Még találkozunk Haven, ne feledd!
A hajó eltűnt a legénységgel együtt, egy fényrobbanás kíséretében, én pedig ott álltam a dombomon a sötétedésben reszketőn, és nem bírtam még percekig mozdulni. A könnyeim ömlöttek, és nem szégyelltem, valami belül megnyugodott bennem, amiről nem is tudtam, mennyire háborog.
Sokszor eszembe jut ez dolog, de a dombra soha többé nem mentem ki, hiszen amiért kijártam, végül bekövetkezett.
Egész végig a szellemhajót vártam az utasaival.

-Vége-
Sea Miller
2013. 10. 31.