Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár sotroma? - XLVIII.

NEGYVENNYOLCADIK RÉSZ

Itt egy pillanatra meg kell állnunk.

Nem árt, ha rögzítünk egy igen fontos tényt. Khadim Ali pasa most tárgyalt, 1556-os hadjárata pontosan modellezhetően megmutatja, mire képesek a magyarországi török haderők a szultáni hadak megjelenése nélkül.

A jelenlegi történetírásunk a kor harcait elemezve a szultán részvételével zajló, nagy török hadjáratokra összpontosít, ezt az esztendőt néhány szóval intézi el. Soha nem olvastam még náluk olyat, hogy Khadim Ali 1556-os hadjáratának sorsdöntő jelentősége lett volna.

Pedig az volt.

Itt talán még nagyobb dolgok forogtak kockán, mint Szulejmán hadjáratai idején.

A nagy szultáni hadjáratokat általában fél esztendeig tartó szervezőmunka előzte meg. Parancsok százait kellett elküldeni a birodalom minden tartományába, gondoskodni kellett csapatokról, fegyverzetről, lőszerről, élelemről. A hadjárat minden fázisában. Ez olyan mértékben hozta mozgásba az oszmán birodalom egész rendszerét, hogy óhatatlanul elterjedt a híre. Magyarországon az ilyenről akkor is időben értesültek, amikor nem volt megfelelően kiépített hírszerző rendszer. Kalmárok, foglyok, szökevények, menekülők beszéltek a hadjárat előkészületeiről.

Egyetlen olyan szultáni hadjárat sem volt, amelyről a magyarok időben ne értesültek volna. Az már más lapra tartozik, hogy fel tudták-e használni megfelelően az időelőnyt.

A szultán vezette hadjáratokra fel lehetett készülni. Tudni lehetett, hogy Magyarországot ezek legfeljebb július közepétől október közepéig érinthetik.

A szultáni hadjárat mindig nagy túlerőt hozott az országba, de ezzel elvileg nem a helyi magyar erőknek, hanem a királyi hadseregnek kellett (volna) megmérkőznie. Azaz a Habsburg-uralkodó főerőinek.

Tudjuk, hogy ezek minden esetben rendkívül passzívan viselkedtek. Összegyűltek Győr vagy Komárom térségében, és várakoztak. A létszámot tekintve ugyanabba a dimenzióba tartoztak, mint a török, de semmi aktivitást nem mutattak.

Ütközet a török főerők, illetve a Habsburg-főerők egyik kontingense között csak egyetlen esetben került sor, 1532-ben. Ez volt a már korábban említett leobersdorfi csata. Az ütközet, amely akár elméleti értékűvé is válhatott volna, de nem vált azzá, mert nem létezett olyan hadvezetés, amely le akarta volna vonni a belőle levonható tanulságokat, és az ott győzedelmeskedő kiváló német parancsnok eljárását általánosítva olyan harcászatot akart volna kialakítani, amely képes megragadni a német landsknechtekből álló gyalogság és a magyar könnyűlovasság együttműködésében rejlő lehetőségeket. Ennek továbbgondolása és következetes alkalmazása még a szultán személyes vezetése alatt érkező török főerő ellen is magában rejtette a siker lehetőségét.

Csakhogy…

A Habsburgok nem tekintették céljuknak a török legyőzését és az ország visszafoglalását. Amikor később a török rákényszerítette őket, abban sem volt sok köszönet.

Valaki azonban mégis levonta a leobersdorfi csata tanulságait.

Az ellenség.

Vajon miért nem tűnt fel történészeinknek, hogy 1532 után a török egyáltalán nem kereste a nyílt ütközet lehetőségét a császári főerőkkel,

Ez annál is különösebb, mert a török egyébként mindig és minden hadszíntéren kereste a nyílt döntő csata lehetőségét. Egész története során. Maga Szulejmán is. A hódító oszmánok mindenütt nagy csatákban semmisítették meg az elfoglalt államok hadait.

A Habsburg hadakkal szemben azonban nem. Hangzatos nyilatkozatai ellenére sem. Pedig nyilvánvalóan igen sokat nyerhetett volna azzal, ha Győr vagy Komárom térségében szétveri a Habsburgok fő erőit.

Szulejmán nem erőltette a csatát.

Mindez azt (is) jelenti, hogy a török főerők bizonyos értelemben respektálták az összevont Habsburg hadakat.

Ilyen forgatókönyv volt akkor, ha a szultáni főerők vonultak fel Magyarországon.

Még néhány gondolat a szultáni főerők hadjáratairól. Az oszmán uralkodóknak ilyenkor a következő problémákkal kellett szembenézniük.

v     A szultáni akció sohasem volt villámháború. A hadjáratról minden lehetséges ellenség idejében tudomást szerzett, és ezzel a töröknek is tisztában kellett lennie.

v     A hadjárat szervezése és lebonyolítása hatalmas energiákat igényelt és tetemes költséget emésztett fel.

v     Amikor a szultán serege elvonult valamelyik hadszíntérre, a többi hadszíntéren lévő ellenség tudta, hogy ebben az esztendőben ott nem fog megjelenni a szultán, ezért fokozhatta tevékenységét. Mi nem nagyon éltünk vele, ha a szultán éppen például a perzsa fronton volt lekötve, de a török többi ellensége igen. Ez sok problémát okozott Szulejmánnak.

v     Gyakran törtek ki lázadások olyan területeken, ahonnan a csapatok elvonultak. Legalább minden második-harmadik évre jutott ilyen esemény. A szultánnak erre is tekintettel kellett lennie.

Ilyen kockázatokat hordozott egy-egy szultáni hadjárat. A török birodalom voltaképpen rabló jellegű volt, ezért lényegében sohasem sikerült teljesen pacifikálnia a meghódított területek zömét. Még az iszlám lakosságú vidékeket sem.

Nem volt olcsó mulatság a török számára egy-egy ilyen hadjárat.

Mindig nehézségekkel járt, ha a szultán maga vezetett hadat.

1556-ban azonban nem így volt.

Most a helyi török erők kezdtek akcióba.

Ma már talán fel sem foghatjuk, miféle jelentősége volt ennek.

A török helyi erők utoljára a Buda eleste utáni zűrzavarban voltak képesek komoly hódításokat véghezvinni Magyarország rovására. Azóta minden jelentősebb területfoglalás a török főerők részvételével, vagy azok hathatós támogatásával történt.

Most először fordul Buda eleste óta elő, hogy a helyei oszmán erők a török fősereg támogatása nélkül, lényegében önállóan lépnek fel.

Ha sikerrel járnak – Magyarország végképp elveszett.

Minden elfoglalt területtel tovább csökken a védelem ereje. Ha a török helyi erők képesek felülkerekedni, az egész fronton állandósíthatják, és minden hódítással még tovább növelhetik a fölényüket.

Mivel a királyi hatalom fő erői passzívan viselkednek, a helyi erőkre várt a feladat, hogy ezt a támadást elhárítsák. Ha kudarcot vallanak, az országnak vége.

Ráadásul a török a legfontosabb várat szemelte ki, és Szigetvár csak a helyi magyar erők segítségére számíthat.

A Habsburg uralkodó birodalmi csapatai ide aligha fognak eljönni. Ők legfeljebb a Bécset közvetlenül fedező várak felmentését kísérelnék meg. a magyarok ezzel tisztában vannak. A hadjárat jelentőségével is.

Ennek tudatában figyeljük tovább az eseményeket.

Khadim Ali tisztában volt vele, hogy a vár elfoglalásához igen kiterjedt munkálatokra van szükség. Haladéktalanul meg is kezdte ezeket. Elhatározta, hogy fával és földdel tölteti fel a várost és a várat övező tavat.

A védők egy fogoly tiszt vallomásából értesültek erről:

: „Ha valaminő módon a kolubrinák (nagy ágyúk) a várnak nem árthatnak, azt (ti. a tavat) fával töltik fel.”

Erős katonai fedezettel indult meg a fahordás az egész környékről. Több ezer ember dolgozott az ostromlóknak, részben a török sereggel együtt érkezett mindenféle népség, részben munkára kényszerített magyar jobbágyok.

A város keleti fala előtt húzódó vizesárok feltöltését kezdték meg elsőnek.

A várbeliek ezt nem tűrhették. Ha a török feltölti az őket védő tavat és árkokat, közelebb jöhetnek az ostromágyúk, és a tömeges rohamok indítását sem akadályozza semmi.

Gyúlékony eszközöket hajigáltak, és kétszer is sikerült felégetniük a faanyagot.

Khadim Ali nem volt tehetségtelen ember. Sőt, azt kell mondanom, nagyon is helyén volt az esze az ostrom vezetésében. Tudta, hogy az ostromló a helyzet ura, övé a kezdeményezés. Arra törekedett, hogy minél jobban megossza a védelem erőit. Ezért úgy döntött, hogy egyszerre több ponton indít nagy erejű támadást. A keleti fal lövetése mellett a Bagothai-bástyát szemelte ki támadás céljára. Rézsútos ágyútüzet zúdított rá, tudván, hogy a gyönge palánk ezt nem bírja ki.

Az ágyúzás sikert hozott a töröknek.

„város harmadik bástyáját is, mely kelet felől vagyon (Bagothai-bástya), ostromolták és teljesen a kapuval együtt lerombolták.”

A védelem súlyos helyzetbe került.

Kő-vagy téglafalak esetén a védők az ókortól kezdve gyakran folyamodtak ahhoz, hogy ügyes kőműveseikkel a nappal lerombolt falszakaszokat éjszaka kijavították. Kőből vagy téglából épült falak esetén ez magától értetődik. De ha a palánkot lövik szét, nem lehet kijavítani. Különösen nem ágyútűzben.

Az ostrom tízedik napján, június tizenkilencedikén a helyzet válságossá vált.

Az ostromlók a következő eredményeket érték el eddig:

v     Lerombolták a város három bástyáját

v     Keleti kapuját

v     A keleti fal egy hosszú szakaszát felégették

A védők azonban továbbra is szívósan ellenálltak. Huszadikán felégették a romos Bagothai-bástyával szemben emelt töltést.

„a város szegletbástyája (északkeleten a Bagothai-bástya) eránt annyira teltették volna reánk– írta Horváth Márk –, hogy immáron szabadon jöhettek volna reánk, ezért Isten kegyelmes segítségétől tegnap esmég megégettük, kit ha nem égettük volna, minden kétség nélkül reánk jöttek volna.”

A török nem csüggedt. Újra kezdte a munkát. A várba beszökött magyar parasztok szerint Khadim Ali eddig 12 ezer kocsirakomány fát használt fel az ostromhoz.

Felmentő seregnek ekkor még híre-hamva sem volt.

Folytatása következik.