Önmagam bírája

A kezeimben van sorsom könyve,
életemre a bűn hálót rajzol,
talán megszűnik a bánat könnye,
ha bekopogok a lélekajtón.

Sokáig mozdulatlanul várok,
hallom, hogy felsír bent a végzetem,
hervadtak az érzelemvirágok,
látom sebekkel teli életem.

Remegve állok meg magam előtt.
(Nem lehetek önmagam bírája,
míg nem tudom szánni a szenvedőt!)
Kegyelmet vártam, de mindhiába.

Már látom, ez életem hibája;
Az nem lehet, hogy többé nincs remény,
nem halt ki bennem a jó csírája,
szívem nem lehet ennyire kemény.

Megbocsájtást könnyebb mástól kérni,
így nem kell, hogy féljek önmagamtól,
a bűntudattal együtt kell élni,
gyermek énem bent felnőttként harcol.

Feláldoztam a munka oltárán,
nem érdekelt, mit ígértem neki,
tönkre tettem gondtalan világát,
ezt mind jogosan szememre veti.

Szabad szellemem börtönbe zártam,
szenvedésre ítéltem jómagam,
megváltásomat én mástól vártam,
pedig cellámon nem is volt lakat.

Nem becsültem ajándék életem,
szerethettem volna a sorsomat,
nem értem, ezt hogyan is tehettem,
megvolt mindenem, mégis eldobtam.