A Nagy Kerék

Rohamra fúj a kerge szél
a hűvös őszi reggelen,
vad ostromát a sok levél
fohászt zizegve, kénytelen,
kiállja még a végeken.

Zilálva kincse szerteszét,
de harcba száll a fénysugár;
bevetve lázasan hevét
- reménye éledő határ -
erőt merítne még a nyár.

Szobára jár, kacér didőz
a Nagy Kerék, sosem henyél:
tavaszra nyár jön, arra ősz,
de nemsokára itt a tél -
s a régi álom elvetél.

A béke csendje nem halál,
a pillanat csak állomás,
a fény az útra rátalál,
mely újra járva újra más,
ha lángra gyúl az új varázs.