A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Ma feketébe öltöznek a könnyek

 
Alcím: Apámhoz szólnék
 
Hol vagy most, Apám? Hol keresselek,
merre hordoz az örök messzeség?
Égben kutatlak, csillagok felett,
mert ajándékul pár sort küldenék.
 
Feketét öltnek ma a könnyeink,
a régi emlék fájdalmat okoz,
bánattal telve múlnak perceink,
a távol újra minket ostoroz.
 
Szemeddel nézzük magunkat félve,
a tíz év eltelt, mint egy pillanat,
mosolyt színlelünk gyászunk helyére,
a bánat így is szívünkre tapad.

A nyírfa halála

 
Fűrész bődül a síri csendben
s megremegnek az almafák,
e sorscsapástól, mit rettegtem,
némán feljajdul most az ág.
  
Megrázkódik, kérgébe marnak
orvul kegyetlen vasfogak,
végakkordján egy múzsadalnak
vezeklek, vesztett harcokat
 
siratok én, akár a nyírfa,
s megborzongok itt legbelül,
beszédes ez a néma kín ma,
ahogy a lélek megfeszül.
 
Hányszor figyeltem, amint árad,
zenél a napfény fürtjein,

Nyugati anziksz

 
Az egész vidék mind ilyen,
eső-kimosta színtelen,
viharok-verte, ingatag
a tartás is, mint talp alatt,
ha reng a föld, és hirtelen
szívedig ér az intelem.
 
Milyen legyen, ha zúg az ár,
az ember térdig bajba‘ jár,
a nyelven nehéz vaslakat,
fejekben pang a gondolat,
s hiteltelenné oszlanak
fülekben, kivénült szavak.
 
Optimizmusra nincs okod,
rozoga elved hordozod,
káromkodás is benn reked,

Nosztalgia

 
Csak egyetlen órát vihessek
magammal a kacagó nyárból
oda, hol téli ködök lesnek,
s már lopakodnak fáig fától.
Csupán egy maradék sugarat
a lezúduló verőfényből,
s maroknyi kékséget, ha szabad,
hogy őrizgessem védőn-féltőn,
bűvölő, mámoros dallamot,
rigónótát diófa lombján,
a tegnap sebtében otthagyott
virágillatot mind elhoznám.
De jaj, szétfoszlik, hiába vártam,
akár hunyorgó fény a fákon,

Én nem tudhatom

 
Én nem tudhatom, milyen korok jönnek,
a prognózis ma jóra nem mutat,
a fejben zúgó gondolatköröknek,
miféle tudás épít jó utat?
 
Lehet-e vajh, még tisztelni a rendet,
idők csapásán át hitem hogy vigyem?
Nem tudhatom, hogy holnap ki csenget,
s a szél, ha matat, szándéka milyen...
 
A félelemben ma megbénult lélek
ál-szólamokon lógó szalmaszál,
s míg mosott agyak nyílnak téveszméknek,
az aranyborjú mindent felzabál.
 

Az éjek fájnak

 
Éjszaka van. Rajzanak az árnyak,
ágszörnyekké nyúlnak szobám falán.
Bár rettegek, mégis egyre várlak;
hogy oszlasd el kételyeim végleg,
elmémben csak bizonyosság fér meg.
 
Igen vagy nem? Csekélységet kérek,
szüntelenül sanyargat a talán!

Költő és múzsa

 
Az ihlet szólít, legyél papírom,
ahol íródik az első mondat;
vágyam irántad rímbe aprítom,
mihelyt kezembe veszem a tollat.
 
Ütemek között legyél támaszom,
ölelj magadba, amíg tart a csend;
az ujjam becéz buja tájakon,

Szívörvény

 
Egy kicsit valaki... egy kicsit senki.
Egy részem valami, egy részem semmi.
Túlhajszolt világban árnyak és fények,
évekig tanultam, hogyan ne éljek.
Be és kilégzés. Mit kell jóvátenni?
Hány csepp a könnytenger...? Tudom, hogy mennyi.
 
Sós, de végtelen?
Baljós, parttalan?
 
Töredezett énkép sápadtan, szürkén
sem hullt darabokra hullámzó tükrén.
Ép... egész, lepkesúlyú, leheletnyi,
s csak egyetlen pillanat kiemelni.

Valami szerelmeset

 
Úgy mondanék valami szerelmeset
ami most a pillanathoz illik,
valami szerelmeset,
ami majd eszedbe jut mindig,
de csak nézek rád,
a billentyűzet kopog a kezed alatt,
lábujjhegyen mögéd állok –
a kopogás félbemarad.
A reggeli parfümillat még a nyakadban,
mit is mondhatnék…
hogy mindig megtartottál az éles kanyarokban,
hisz most egyenes az út,
jöhetnek az álmos hétköznapok,
valami szerelmeset…
az ajkamba harapok.

Beléd szeretni

 
Beléd szeretni. Beléd,
nem abba, akit bárki láthat,
megtalálni lényeged búvóhelyét
és elhinni; van varázslat.
Beléd szeretni. Beléd.
Én a mélyedbe lopództam, és ami ott volt;
a lelkemmel összeért.
Beléd szeretni… egy álomittas,
beszédes utazás volt,
és én veled értettem meg mi az;
egymásban pihenni és
nem félni a távolt.
Beléd szerettem. Beléd.
Az élet már melletted szólított meg,
kinyújtotta ráncos, meleg kezét

Hegek

 
Voltam a keringésből kiszakadt rész,
s váltam egésszé jussom követelve,
jóllakottan vagy fel-felöklendezve
néha a túl mohón ízlelt életet...
Tárulkozón nyíltak ajtók, s csapódott
arcomba néhány... hogy higgyem, átkozott
az én utam.
Meggyónt bűn és bűntelenség,
örök e furcsa párhuzam,
ahol nincs tökéletesség...
 
...békétlenségemért, mondd, hány imát kérsz,
jó Uram...? Míg tudok, ember maradok,
s fogadom, hogy hiába nem ígérek.

Sohasem hallgat el

Sohasem hallgat el
 
Utána órákig néztem ki az ablakon.
Túl hirtelen lett minden olyan más…
azt hittem, Rólad is le kell mondanom,
így a miheztartás
végett három falat húztam magam köré,
egy a szerelmet, egy a hitet zárta ki,
a legvastagabb meg azt, amivé korábban
válni akartam, már nem maradt
sem levegőm, sem önbizalmam.
Elfelejtettem élni, játszani,
a világ is sokkal kisebbnek tűnt, olyan messziről néztem,

Élni

 
Mama, tudod miattad
vájdling itt a nagytál,
nélküled nem tudnám, hogy
mi a hohstell ott az udvar végén…
ahol ezt-azt hagytál,
ha régen nem a „Holle anyón” alszom el
és a mesékben ébredem…
hol volnék én akkor?
és honnan tudnám,
hogy Te ki voltál nekem?
Azt mondtad,
túl sokat cipeltél
és cipeled még ma is,
és én is mennyit csimpaszkodtam,
hogy engem szeress, csakis…
ma a sok magányos óra,

Titokrejtő

 
Flóra ujjong, kicsi madáj!
S szaladna a rigó után,
majd megtorpan apró lába,
fehérpöttyös csizmácskába’,
mert a madár, illa-berek,
már a nyárfaágon lebeg,
s kihívóan füttyög onnan
szerelemtől megszállottan.
 
Áll a gyermek, szeme mélykék
titokrejtő tengermélység,
benne reszket csillag fénye,
tüntér vágyad hová lépne?
Lépne ide, szállna oda,
lába előtt kék ibolya,
virágokból színes szőnyeg,

Legbátrabb

 
Lehetek én olyan bátor,
hogy csak nevessek,
ha összetörnek?
Hogy ne féljek az elmúlástól,
s malasztból legyen zápor…
az ömöljön, ne a  könnyek?
Hogy a félelmet néhány percre
egy kalitkába zárjam,
és a világgal bűnbe esve
esztelenség legyen társam?
Nem…  nem vagyok én ilyen bátor,
ha kérdeznek, félrenézek,
így születtem, nem merésznek…
de te itt vagy - rám vigyázol,
és most szaladj,

Oldalak