A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Egyedül hagytál

 
Egyedül hagytál, anyám, egyedül,
omló világom úgy rám nehezül. 
Fülledt a nyári est, izzik a menny,
kapzsi kis kín mar, és gyűlik a szenny.
 
Egyedül hagytál, egész egyedül,
köröttem csak a magány hegedül. 
Komor a lelkem, imbolyog a Föld,
mezítláb járva ma mélyül a csönd.
 
Tüskés a létem zarándokútja, 
álmomban élem sorsomat újra.
Lassan följutok hozzád az égig,
már látom arcod, Istennél fénylik.
 

Énkereső

 
Ingatagon pengeélen állok.
A szív és az ész más irányt mutat,
szétröppennek lepkekönnyű álmok,
énkeresőm jelek után kutat.
 
Vacillálok. Merre menjek vajon?
Mely irányba billen meg a mérleg?
Bárhogy döntök, másra sose hagyom,
s bizakodom: egyszer célba érek.
 

Enyészet

 
Gyere, vidd el, könnyű alkony,
vérben úszó, fáradt arcom
maradványát, melyre bélyeg
égett, s lelkem így lett félszeg.
  
Gyere, zápor, moss el minden
szennyet, amit szépnek hittem,
ne maradjon semmi remény,
vesszen el az utcák neszén.
  
Testem nyeld el, fekete föld,
a pázsitod ne legyen zöld,
felettem hadd legyen kopár,
hadd szülessen fertő, mocsár.

Részögös dal

 
Részög embör, de tántorog,
mindön kutya reámorog,
bortú' jó' mögtá’tosodik,
oszt hama’ elá’mosodik.
 
„Jó’ kiszödted, mög kő önnöd,
úgy maradt, há’ e’ kő vönnöd!”
Akarja vagy nem akarja,
mögmondja a körösztanyja. 
 
Képe vörös bazsarózsa,
gyüttmönt asszony az anyósa,
többet ugat, mint a kutya,
üsse mög a lapos guta! 
 
Részög asszony bortú’ forog,
mögpörgetik a pásztorok,

Hekaté

 
Éjszaka kilábalsz a fövenyre
vacogó homokszem-sercegéssel,
áttetsző medúza-remegéssel.
Várni fog. Puha bársonyköpenybe
 
bújtat majd, mint gyermekét az anyja,
hívogat nyájas karja, lágy keble,
asszony-ölelése: csoda-leple,
hogy léted magával betakarja.
 
Lehull a Hold. A sötét tengerek
hasztalan zúgják: tüdőd megreped
csókjától, keblén szíved megrohad!
 
Bársony az éj, fogad már nem remeg,

Hidegvér

 
Belém fagyott a július,
nem érdekel, ha szép a nyár.
A lüktetés se jambikus,
csak így lövellt ki zúzmarát
a mélabú a szíven át.
 
Fagyott betűk e tíz soron,
ridegre dermedő kezek,
egy arcra hűlt, merev mosoly,
kimúlt a fény, fakó szemek,
az érben is ma jég recseg.
 

Barkafehérben

 
Barkafehérben jött ma az áldás friss, üde csókja,
hirdeti bátran a föld tavaszának mily nagy a bókja.
Lengesörényű, hajnali szellő harmata édes,
nyurga csalánnak friss, üde zöldjén csipkeszegélyek.
 
Nagy csodatölcsér kelyhe ma bölcső dundi darázsnak,
széncinegének mesteri éneke: égi varázslat. 
Lomha patakban fürdik a napfény, csillan a fénye,
mossa a lábát parti füveknek száz tüneménye.
 

Ez az utolsó május

 
Ez az utolsó május, Istenem,
mikor még elhiszek Neked mindent.
Sosem lehettem tán egy földi szent,
lelkemnek bűneit jól ismerem.
 
Világom vászna többször széthasadt,
jutott már létem útján sok pofon,
vágtáztam nyergeletlen éjlovon,
fakószín, fénye-vesztett ég alatt. 
 
A kínok tengerén sodort az ár,
osontam erdők titkos rejtekén.
A sorsom egyszer majd megfejtem én,
reményem itt száll, mint vándormadár. 
 

Sorstalan vagyok

 
Hiába kérlelem ma itt a jó Istent,
hisz elragadtak már éntőlem sok mindent. 
Eseng a szív, az ég felé figyel szemem,
feszeng a testem most, nyugalmam nem lelem. 
 
Anyám, apám nélkül, mily sorstalan vagyok,
testetlenül kereng a lelkem, úgy vacog.
Egy málló rozsdafolt a létem ablakán,
s az örvénylő magány, amely enyém talán. 
 
Anyám óvott, a túl sok bánat majd áthat,
hát megrázom magam, s magával nem ránthat.

Látlak

 
Ne bújj! Látlak ám a falzugok mögött
Mi szép, nem maradhat eltakarva már
De bízz, és ha nincs a válladon talár
se légy önmagad nyomán elüldözött!
Tudom, rém-nehéz a mély gödör fölött
nagy ívet leírva szállni, mint madár.
Ne bújj! Látlak ám a falzugok mögött
 

Flóra éneke

 
Édesanyám, vegyél ölbe,
hadd öleljem nyakad körbe,
buksi fejem odahajtsam,
oltalom két karod rajtam.
 
Takarjál be illatoddal,
zsongó hangod altatódal,
ha az este szárnya lebben,
ki ringatna engem szebben?
 
Szívemen a szíved dallam,
együtt dobog szóban, dalban,
öledbe’ jó, elmondanám,
fénybe néző Édesanyám.
 
Bielefeld, 2018. Ígéret hava (május)
 

Angyali dallam leng

 
Százfele bomlik az esteli fény, idereppen egy isteni lény,
távoli égfele hív, lágy-puha lelke beszív.  
Rebben az éj szeme, sóhaja lágy, most csendesen árad a vágy, 
hű szerelem remegőn vár, tavasz illata jár.
Tollpihe álom lebben a tájon, Holdanya fénykeze átfon,
angyali dallam leng, szívem is érted eseng. 
 

Hitbontogató

 
A hídra, hová alig pár hete, 
vak víz fölött a mennybolt rászakadt, 
most a fény zuhog, árad a heve 
s elönt patakot, berket, házakat. 
 
Mint felhúzott íj, feszül a légben 
egy ősi ritmus: véredben a dal, 
szikra a csontban, hagyod, hogy égjen, 
ujjong a tavasz, zeng a diadal. 
 
Pattanó rügyből rezzen az ágon 
s rebegőn szárnyal most a remény, 
részeg kórusból bolondos kánon 
visszhangzik égen, fák tetején. 
 

Csodavilág

 
Csak áll kis kezét szélesre tárva,
barna szemével magasba tekint,
a nyár ízét zizegi egy nyárfa,
míg labda repül törvénye szerint.
 
A kislány ujjong; - Elkaptam újra!
Ki tudja hányszor, csak nevet nagyot,
majd elszalad pitypangokat fújva,
s elhiszi, hogy azok mind angyalok.
 
Szalad vele a sok színes virág,
lelke repül pillangószárnyakon,
mennyi csoda és titok a világ,
egyedül is játszik a színpadon.
 

A holdfény körbefon

 
Mikor lehűl az éj, s a holdfény körbefon,
ölellek, mint a perzsabunda testedet.
A kisszobában félhomály honol, s a csend,
amely ma selymével gyengéden ringat el.
 
Most csipkekönnyű álom környékez, kábít,
a macskaléptű éjfél, - nézd, már itt oson.
A szívünk dallama finom háttérzene,
s eközben dús ajkadra csókot hintek én.
 

Szemedben

 
Szelíd szemedben édes, játszi fény ül,
a létem tükröződik benne vissza. 
Az est körénk seregnyi égi lényt szül,
pazar látvány e szépséges kulissza.
 
Az éjjel itt jön, csillogást arat ma,
a langyos szél vidáman körbetáncol.
Ha nem lennél velem, szívem szakadna,
lelnék-e ily szép, hű szerelmet máshol?
 
A múltunk összeköt, s a hamvas tested
nem téved el a vágyak erdejében,
ne hidd, hogy tőlem bárki elperelhet.
 

Variáció Virágvasárnapra

 
Homokszem a hajtóműben,
Jézus, ki figyel itt rád?
Nem enged ma a házába,
se ellenség, se barát.
Szereteted zavarkeltő,
közelséged veszélyt hoz,
felkavarod az iszapot,
igazságod bajt okoz.
(Befalaztak zsarnokságba,
fogságba a hiteddel,
kínok-kínjába bezárva
mégse veszejthettek el.
Önnön halálod győzelme
földből égbe emelő,
életfényed örömforrás,
Jézus, örök magvető.)
Minden mozdulat csak romlás,

Fázom

 
Ma hunyorgok fényedtől, Istenem,
csak a kínnak sötétjét ismerem.
Felöltözött lélekkel is fázom,
pedig lassan rügy fakad a fákon.
 
A szív pumpál még, bár a test hideg,
sarkamban már a vén kaszás liheg.
Hatalmasat robbannak a zajok
a csendben, mit magam után hagyok. 
 

Hitébe fúlt

 
"Az ágy közös, a párna nem."
Te itt vagy és nem élvezem,
az éj idéz egy illatot,
fagyott a szív, mely elhagyott.
 
Elűzted, ó, szerelmemet,
hitébe fúlt az élvezet,
az álruhád a földre hullt,
a jelmezed csak ócska múlt.
 
Remegve vár az új idő,
a perc csoszogva jő elő,
parányi szikra, pisla fény,
elér idén az új remény.
 
 
Az idézet: Pilinszky János: Életfogytiglan
 

Anya, hallod?

 
Jeges a szél, ajkam ma megküzd e faggyal, 
csúf pengeszilánkkal döfköd meg a sátán. 
Nélküled elbotlom az időnek rácsán,                     
tudom, őrzöl onnan, féltőn, mint egy angyal.
 
Utam szegélyezted kedves mosolyoddal, 
a lant pengetése lett az én végzetem. 
Rezzen a bánatos húr, immár féktelen. 
- Anya, hallod? Neked szól e szomorú dal. 
 

Oldalak