A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Mosollyal

 
Benne volt a világ… az
egész világ, a mosolyában.
Egy csepp fény, amit ha megláttam,
tudtam, átrepül az égen, át az egészen…
és megérint valakit.
Békét mosolygott. A lyukakra foltot,
virágra szirmait,
és én kértem, hogy csak kicsit
adjon másnak, nekem maradjon,
ne a világnak.
- Ez a tiéd, mondta egyszer,- magaddal viheted…
és én versengtem a holddal,
szaladtam a beteg, sápadt mosollyal,
és tudtam, nekem ezzel fizetett,

Pötty a lelked

 
Még hogy csupán pötty a lelked?
Hogyha sírtam, elviselted,
ha elvesztem, visszahoztál,
akkor is mellettünk volt már… 
 
Eressz könnyet, csak pár cseppet,
rideg világ letérdeltet,
de felállunk, csak azért is,
hogyha te siratod, én is.
 
Látod, fájhat benn a lélek,
mikor sajog, újraéled,
és hatalmas, alábújok,
még hogy nincs belőle túl sok?
 
Gazdag lettél te ott belül,
bátran sírhatsz meztelenül,

Kórisme

 
Mint valami burokban lebegő
csodabogár,
héjba zárva, ahol nincs levegő,
hová hazajár
a félsz, és csak egy feladat maradt,
életben tartani önmagamat.
A mocsárban, hol a semmi hagyott
én vártalak,
de oda senki le nem kúszhatott
csak dögbogarak,
és köztük én sem voltam éktelen,
felszóltam – s velem szólt a szégyenem.
Gyere, vigyél el… kértem anyámat
is naphosszat,
pedig akkor már halott volt, nálam

Amy Winehouse emlékére

 

Hajamnál húzol vissza,
nem érted, hogy fáj?
A kitépett hajcsomók után vér fakad.
Nyoma marad.
 
A tüdőmbe erővel
ne zúdíts levegőt.
Kezed nem simogat,
ököllel vered a szívem.
Számat nyitni, jajgatni kell.
 
Fáradt minden.
A langyos semmi átölel,
mint puha föld.
A gondolat sejtjeim
bomlásába fullad.
 
Hagyj menni, ne cibálj,
ne üvölts az arcomba!
 
Gyötrelem érezni tekinteted,
elmenni könnyű.
Hát ne harcolj.
Magamra húzom,
mint takarót a halált.

 

Hallod?

 
Hallod a fenyves bús susogását?
Gyantakönnyeket hullajt a nyárért.
Itt jön az ősz, rőt fodrokon úszva,
s csalfa szemében a lét tüze ég.
 
Hallod a szívem hogy dobog érted?
Izzik az éjszaka, lüktet a vágy.
Halkul a zsongás kinn a mezőkön,
lebben az álom, pilled a csend már.
 
Angyali ének leng a vidéken,
forrad a seb ma az ég szövetén.
Hallod az alvók mély szuszogását?
Alszik a boglya, alszik a nyár is.
 

Nem szállhatok

 
Megírtam most utolsó versemet,
amit lantom tán csendben elregél,
nem lesz varázslat, s őrült szenvedély,
amely tüzes mámorba eltemet.               
 
Nem szállhatok hűs hegyfokok fölött,
a szárnyam sem becézi hetyke szél,
a fenyves erdő többé nem mesél,                   
lelkem már mély-sötétbe öltözött.
 
Nyomomban jár a vérengző sakál,
ma éjjel is az álom elkerül,
szememre kínzó rettegés vetül,

Egyedül hagytál

 
Egyedül hagytál, anyám, egyedül,
omló világom úgy rám nehezül. 
Fülledt a nyári est, izzik a menny,
kapzsi kis kín mar, és gyűlik a szenny.
 
Egyedül hagytál, egész egyedül,
köröttem csak a magány hegedül. 
Komor a lelkem, imbolyog a Föld,
mezítláb járva ma mélyül a csönd.
 
Tüskés a létem zarándokútja, 
álmomban élem sorsomat újra.
Lassan följutok hozzád az égig,
már látom arcod, Istennél fénylik.
 

Énkereső

 
Ingatagon pengeélen állok.
A szív és az ész más irányt mutat,
szétröppennek lepkekönnyű álmok,
énkeresőm jelek után kutat.
 
Vacillálok. Merre menjek vajon?
Mely irányba billen meg a mérleg?
Bárhogy döntök, másra sose hagyom,
s bizakodom: egyszer célba érek.
 

Enyészet

 
Gyere, vidd el, könnyű alkony,
vérben úszó, fáradt arcom
maradványát, melyre bélyeg
égett, s lelkem így lett félszeg.
  
Gyere, zápor, moss el minden
szennyet, amit szépnek hittem,
ne maradjon semmi remény,
vesszen el az utcák neszén.
  
Testem nyeld el, fekete föld,
a pázsitod ne legyen zöld,
felettem hadd legyen kopár,
hadd szülessen fertő, mocsár.

Részögös dal

 
Részög embör, de tántorog,
mindön kutya reámorog,
bortú' jó' mögtá’tosodik,
oszt hama’ elá’mosodik.
 
„Jó’ kiszödted, mög kő önnöd,
úgy maradt, há’ e’ kő vönnöd!”
Akarja vagy nem akarja,
mögmondja a körösztanyja. 
 
Képe vörös bazsarózsa,
gyüttmönt asszony az anyósa,
többet ugat, mint a kutya,
üsse mög a lapos guta! 
 
Részög asszony bortú’ forog,
mögpörgetik a pásztorok,

Hekaté

 
Éjszaka kilábalsz a fövenyre
vacogó homokszem-sercegéssel,
áttetsző medúza-remegéssel.
Várni fog. Puha bársonyköpenybe
 
bújtat majd, mint gyermekét az anyja,
hívogat nyájas karja, lágy keble,
asszony-ölelése: csoda-leple,
hogy léted magával betakarja.
 
Lehull a Hold. A sötét tengerek
hasztalan zúgják: tüdőd megreped
csókjától, keblén szíved megrohad!
 
Bársony az éj, fogad már nem remeg,

Hidegvér

 
Belém fagyott a július,
nem érdekel, ha szép a nyár.
A lüktetés se jambikus,
csak így lövellt ki zúzmarát
a mélabú a szíven át.
 
Fagyott betűk e tíz soron,
ridegre dermedő kezek,
egy arcra hűlt, merev mosoly,
kimúlt a fény, fakó szemek,
az érben is ma jég recseg.
 

Barkafehérben

 
Barkafehérben jött ma az áldás friss, üde csókja,
hirdeti bátran a föld tavaszának mily nagy a bókja.
Lengesörényű, hajnali szellő harmata édes,
nyurga csalánnak friss, üde zöldjén csipkeszegélyek.
 
Nagy csodatölcsér kelyhe ma bölcső dundi darázsnak,
széncinegének mesteri éneke: égi varázslat. 
Lomha patakban fürdik a napfény, csillan a fénye,
mossa a lábát parti füveknek száz tüneménye.
 

Ez az utolsó május

 
Ez az utolsó május, Istenem,
mikor még elhiszek Neked mindent.
Sosem lehettem tán egy földi szent,
lelkemnek bűneit jól ismerem.
 
Világom vászna többször széthasadt,
jutott már létem útján sok pofon,
vágtáztam nyergeletlen éjlovon,
fakószín, fénye-vesztett ég alatt. 
 
A kínok tengerén sodort az ár,
osontam erdők titkos rejtekén.
A sorsom egyszer majd megfejtem én,
reményem itt száll, mint vándormadár. 
 

Sorstalan vagyok

 
Hiába kérlelem ma itt a jó Istent,
hisz elragadtak már éntőlem sok mindent. 
Eseng a szív, az ég felé figyel szemem,
feszeng a testem most, nyugalmam nem lelem. 
 
Anyám, apám nélkül, mily sorstalan vagyok,
testetlenül kereng a lelkem, úgy vacog.
Egy málló rozsdafolt a létem ablakán,
s az örvénylő magány, amely enyém talán. 
 
Anyám óvott, a túl sok bánat majd áthat,
hát megrázom magam, s magával nem ránthat.

Látlak

 
Ne bújj! Látlak ám a falzugok mögött
Mi szép, nem maradhat eltakarva már
De bízz, és ha nincs a válladon talár
se légy önmagad nyomán elüldözött!
Tudom, rém-nehéz a mély gödör fölött
nagy ívet leírva szállni, mint madár.
Ne bújj! Látlak ám a falzugok mögött
 

Flóra éneke

 
Édesanyám, vegyél ölbe,
hadd öleljem nyakad körbe,
buksi fejem odahajtsam,
oltalom két karod rajtam.
 
Takarjál be illatoddal,
zsongó hangod altatódal,
ha az este szárnya lebben,
ki ringatna engem szebben?
 
Szívemen a szíved dallam,
együtt dobog szóban, dalban,
öledbe’ jó, elmondanám,
fénybe néző Édesanyám.
 
Bielefeld, 2018. Ígéret hava (május)
 

Angyali dallam leng

 
Százfele bomlik az esteli fény, idereppen egy isteni lény,
távoli égfele hív, lágy-puha lelke beszív.  
Rebben az éj szeme, sóhaja lágy, most csendesen árad a vágy, 
hű szerelem remegőn vár, tavasz illata jár.
Tollpihe álom lebben a tájon, Holdanya fénykeze átfon,
angyali dallam leng, szívem is érted eseng. 
 

Hitbontogató

 
A hídra, hová alig pár hete, 
vak víz fölött a mennybolt rászakadt, 
most a fény zuhog, árad a heve 
s elönt patakot, berket, házakat. 
 
Mint felhúzott íj, feszül a légben 
egy ősi ritmus: véredben a dal, 
szikra a csontban, hagyod, hogy égjen, 
ujjong a tavasz, zeng a diadal. 
 
Pattanó rügyből rezzen az ágon 
s rebegőn szárnyal most a remény, 
részeg kórusból bolondos kánon 
visszhangzik égen, fák tetején. 
 

Csodavilág

 
Csak áll kis kezét szélesre tárva,
barna szemével magasba tekint,
a nyár ízét zizegi egy nyárfa,
míg labda repül törvénye szerint.
 
A kislány ujjong; - Elkaptam újra!
Ki tudja hányszor, csak nevet nagyot,
majd elszalad pitypangokat fújva,
s elhiszi, hogy azok mind angyalok.
 
Szalad vele a sok színes virág,
lelke repül pillangószárnyakon,
mennyi csoda és titok a világ,
egyedül is játszik a színpadon.
 

Oldalak