A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Jambusos évszakok

 
Tavasz…
...ahogy riant a téli jég, 
tavaszt remélt a büszkeség.
A fák hegyén remény fakadt,
fehérruhás- virágmalaszt.
Esőt remél a földkabát,
cirógató, anyásdadát. 
Pacsirta száll, imát csacsog,
kacér a fény, csodát ragyog.
 
Nyár…
...ahogy futott a nyár felém,
madár dalolt az ág hegyén.
A rózsa szirma szétterült,
kacér levéllel elrepült.
A kerti tóra fény szitált,
alélt a dél, esőt zihált.

Isteni ajándék Flórának

 
Valahol az erdők mögött,
hegy tetején, fenyők között
üldögél a tél magában,
gyapjúsállal a nyakában,
gondolkodik, mit csináljon,
itt maradjon, vagy leszálljon
a völgybe, hol jámbor népek
most már nyugovóra tértek?

Kéjt csiholt

 
Létem türkiz égboltján lobogsz,
lelkem őrzi még a nyári bájt,
testes estek forróságait,
vágyunk villanása kéjt csiholt.
 
Ám, de jött az ősz, a lombruhás,
s elfeledted már a föld színét,
alkonyatnak bíborkönnyeit,
naplemente vér-varázslatát.
 
Én azóta nyugtalan vagyok,
mert selyemmezőidet kezem
nem simítja pillekönnyedén,
 
s csak találgatom, velem leszel
akkor is, ha a fehér fény majd

Harangszó járatja bolondját

 
Mint kinyitott könyv, a régi út előttem,
elindulok újra, az irányt ismerem.
Zimankós ködben a fény is oly erőtlen,
de vezet a tied, az örök, Istenem.
 
Repdes a gyertyaláng, jönne ő is velem,
kinn a szél matat, s már imbolyog az éj,
a súlya ma remény: a csillag felettem,
s ha kell, szükség-társul, a sápadt holdkaréj.
 
Lágy-puha finoman neszek gyűlnek körém,
harangszó járatja bolondját a ködben,
patak siet elém, s játékos örömén,

Bíbor álmunk

 
Csendben átölel e bűvös éjszaka,
most a Hold is szebben tündököl talán.
Újra itt lehetsz velem szerelmesem,
édes parfümillat leng az ágy körül.
 
Bíbor álmunk ring a fellegek fölött,
hópihéket himbál már a szél keze,
sáros lábnyomokra szűzhavat terít,
s eltakar sok bánatot a csillogás. 
 
Úgy ölelj, hogy mindent elviseljek én, 
míg a csillagoknak fénye ránk vetül
és, ha Földanyának teste nem remeg, 

A parti fák alatt

 
Megálltam csendben itt a parti fák alatt,
a tűhegyű idő mélyen belém haladt,
s a szívközelbe érve majdnem átdöfött.
 
A bús magány uralja régen lényemet,
bánatvirágot termő völgyem eltemet,
tenélküled világom fénye elszökött.
 
A kék szemed lelkemben rejlő drága kincs,
hiába minden áltatás, más semmim sincs, 
gyötör a kín, s a csúf halál is meglegyint.                         
 
A nyári tájnak megkopott a színe már, 

Vigaszkereső

 
Neszez az éjjel, árnyai lengék. 
Könnyű álmokból sejlik fel titka, 
lebben a függöny, és olyan, mintha 
a holdas ablak előtt te lennél.
 
Áttetszőn lebegsz, kezed se ér el; 
ha hozzád szólnék, hallanál talán. 
Vajon én vigaszt kapnék-e, apám? 
Mielőtt eggyé válnál az éggel.
 
 

Maréknyi szerelem

 
Mintha az első szerelem lennél,
ahogy ujjaink egymáshoz érnek,
s homlokod is úgy fekszik fejemnél,
utat ne adjon semmilyen télnek.
 
Vasárnap csillog féltő szemedben,
akár feszített, fénylő harangok,
nincs szó, mely ölne, vagy megsebezzen,

Semmi nem olyan már...

 
Semmi nem olyan már, mint akkoriban volt,
mikor még köztünk élt a drága jó anyám.
Csillagok szikráznak, de halványabb a hold,
megfakult fényébe belekiáltanám:
 
idegen a kerted, szomorú az udvar!
Hervatag sziklakert gazos fű közt ásít,
terhes szilvafáid termése oly fanyar,
mint könnyeim íze, amit a nap szárít.
 
Nem lépek a házba, kívülálló vagyok.
Lakatlan nem maradt, mégsincs benne élet.
Mély csendben hallgatok, eltűntek a zajok,

Miként a pillanat

 
Miként a pillanat, szitálva száll alá az éj,
mikor bolyongó álmaim fent szertefoszlanak.
Csupán a Hold lehet ma titkos, néma szemtanúm,
ki rendületlen, minden este elkísér feléd.
 
Barangolok smaragdmezőknek bolyhos szőnyegén, 
hanyatló csendben járom földrögök között utam,
ki tudja vársz-e még reám? Szeretsz-e kedvesem?
Ne hagyj magamra most, te ringató reménysugár!
 
A vágyam oly erős, akár a szél, mohó, heves,

Tél felé

 
Tél felé haladva, némán haldokolva elhalványul 
majd az ékes nyári fény is, ám idővel tán kikophat
szép szemednek íriszéből lágyan izzó lobbanása.
 
S így hiába várnám csendes estek illatos szerelmét
szellőszárnyon ringatózni, hogyha már nem érzem szíved
csöppnyi, gyenge dobbanó neszét, hajadnak lágy esését.
 
Mondd csak, látom én még tested kéjbe húzó mozdulását? 
Ó, hová repülne, szállna, jégszilánkos éjszakákon,
lopva nyíló édes vágyunk égbe lengő sóhajtása?

Fénybe zár

 
A sziklás hegytetőről nézem városom,     
a lassan úszó szmogkavarta fényeket.
A szél a parkok titkos kertjén átoson,
a fák között komor szegénység lépeget.
 
A távolból tompán morajló zaj csorog,
a város szétterül, már mindent körbefon,
kopott vagonban múltam árnya ácsorog, 
s pihegve alszik egy magányos, kis peron.
 
Emitt fölkél a Hold, arcán a nemes báj,           
csodás csillagménest terelget hajnalig. 

Hallod-e, kedves?

 
Hallod-e, kedves, a fénysuhogást?
Lebben az éjben az égi-selyem.
Szűkre szabott ma a Hold mosolya,
hallgat a tóban a békacsalád.
 
Érzed-e kedves e szívdobogást? 
Hű szerelemnek a sóhaja száll.
S hallod a csendnek e csöppnyi neszét?
Gördül az álom a vágy kerekén.
 
 

Indigóbbak lettek az éjek

 
Esténként oly furcsán érzem én magam,
ha a mennyboltnak mélyére nézek.
Tán indigóbbak lettek az éjek,
vagy, csak mert itt állok búsan, egymagam.
 
Egyszer úgyis végleg majd elillanok,
innen, ahol nincs mákszemnyi remény,
tudom, most senki sem karol belém,
velem nem zenélnek már a csillagok.
 
Lehet, Isten üzen ily módon nekem,
hogy régen vár rám égi trónusán. 
Büszkén költözöm föl egy délután,
s az angyalok kara énekel velem.

Privilégium

 
Csak én várok, az igahúzó barom,
vérvirágok nyílnak körbe a havon.
A dögkút telve, mészárszéknél ültél,
ránk nehezült a megsüketült tél.
 
Combomba égtek mind az ostornyomok,
előttem halók lázárlelke zokog.
Miféle törvény és mikor ítélt el?
Öledbe rogyok fáradt, gyenge térddel.
 
Karodon fénylő üszőnyálam folyik,
hozzám jutottál - egészen csontomig.
Farkasszemet is úgy nézek már veled,
hogy bennem láthass krátermélységeket.

Oldalak