Elveszett nyáridő, emlékben pihenő, izzadó nyári képek,
varázsló őszutó, dombokra felfutó utakon páros léptek,
fülemben suttogás, oly édes vallomást hallgattak éji fények.
Lehullott lombokkal tarkított domboldalt búcsúzó édes álom,
sikító hideg szél fagyosan keresgél, süvítve szánt a tájon,
szerelmek hallgatnak csendben a hó alatt, elmúlt már rég Karácsony.
Kismadár felzengő éneke ébresztő, nap nyújtja léptét lassan,
kibújó hóvirág, bókoló barkaág hirdeti, hogy tavasz van,
rügy pattan felettünk, megszólal szerelmünk, s csendül fel madárdalban.
Holnapom nyílva nyíló virágát,
gyümölcsdajkáló lombkoronáját
törzsem ma még egyenesen tartja
a szélcakkozta felhő-magasba.
Múltamba kapaszkodó gyökérzet
táplál és növeszt. Ez a természet
rendje. Egy vagyunk hetedíziglen.
S bár szaporodó évgyűrűimben
egyre több már a göcsört, a sebhely,
állom még a próbát a szelekkel,
csak szívem barázdáltabb és bőröm:
léleksebkéreg nő a fatörzsön.
Mikor csontomra
a hús rátapad,
nem vagyok más,
csak kórházi számadat.
Mikor fájó árny
a rám rajzolt mocsok,
hegtelen sebek közt
a megbocsájtás konok.
Mikor arcomra feszül
pergament bőröm,
mosódó emlékek
könnyeit nem győzöm,
fénytelen szememben
elfeledett képek,
fakó szembogaram
a semmibe réved,
lázrózsás borzongást
hint reám az átok,
félelem simul rám -
már semmit sem várok.
Mikor léleklángom
csak pislákoló mécses,
csupasz lelkem lásd,
tiszta hittől ékes.
Jön már az ismerős, könnyektől viselős, rideg-őszi éjszaka.
Didereg a vágyam, dér vetette ágyam, zárva lelkem ablaka.
Szöknek az örömök, a magány örökös, rám terül a föld szaga.
Fényt áhító, dermedt éjszakáknak
rozsdás emléke, vérző fájdalom,
lelkem kertjében mély árkot ásnak,
a kegyetlen múlt tort ül vállamon.
S az idő, életét unta koldus,
perckönnyeket sír, lomhán vánszorog,
ütemét vesztette már a ritmus,
nézd, nyomorom ösvényén tántorog.
S hiába jön kacéran a hajnal,
hiába hinti csókkal homlokom,
gyér hajam szórhatja már arannyal,
ha nyirkos köd szitál csak csontomon.
Tudom, az idő sebeket gyógyít,
nem lázongok hát, várom a gyógyírt.
Nézd a kertem -
mint a lelkem,
virágaim fénnyel fonva,
hatvan évem leng a légben
nap csókolta illatokba’.
Gyermekbölcsős rózsaszirmok
lehullnak, ha jő az alkony,
majd szép lassan elszáradnak
megterített földdamaszton.
Nézd a kertem,
nézd a lelkem,
nincsen benne semmi csalfa,
csak az égnek azúr kékje,
áldott harmat csókos ajka.
Pajkos szellő kacsintása,
első táncát tőlem kérte,
botladozó lépésemet
hajbókolva megdicsérte.
Nézd a kertem,
nézd a lelkem,
„O sister, sister, lend me your hand"
(The Twa Sisters – angol-skót népballada)
„Add a kezed, jó nővérem,
kérve kérlek, mert hasadt
holdtükörben, nád tövében
reszketek a tó alatt!”
Szép táncterem, tükörterem,
hejj, de ékes az ara!
Táncol és kacag szüntelen,
fején fényes tiara.
„Hold tükrébe hullt diadém,
hattyúárnyék bánatom,
reszket bennem, úgy mint a fény
reszket éjbe fúlt tavon.”
"Ősz hùrja zsong", pendíti lágyan lomb-akkord,
hajlongnak ágak, bókolnak még a nyárnak.
Szeretve szenvedéllyel fényben táncot járnak
bóbita-tollpihék. Éjjel a tó vizére ring a Hold,
fényt dalol, sikongat nádi szélben félt-lidérc.
Csendes árny úszik a vaksi éjen át, ölelni
cseppen le az égről milliónyi tűz-parány.
Igézve lelket, vallanak hű szerelmet, s élni kész
mindahány...valld be már; szeretni fáj, és te félsz.
Lázadna merszed, először tennéd, mint szűz-leány?
Savanyú égen szeplőben felhő,
vajákos Holdnak szívet ígér.
Minden gyúlt-csillag elveszti álmát
szétszórva fényét valakiért.
Remegni látszik gyenge kezekben,
búban kivérzik csonk-gyertyaláng,
felszökni mennybe, árva szívekbe,
ott lakni készül mind valahány...
Összetör engem, meggyötri lelkem
az éjszakában bú, s csend honol.
Csak a nagy erdők bajjal kesergők,
ballag az éjben, vén-ősz kobold...
Csillagok néznek, könnyeket sírnak,
gyöngyökkel varrják ki az utat,
amerre térnek, súgva remélnek
Szépen elúsztak mindig a vágyban,
ha nem akarták, sehogy se' volt.
Fel nem ocsúdva daccal és lázzal
tenyereikben tüzet csiholt...
Lehelj be engem, szerelmed lángján
izzon és forrjon vér, ha szalad!
Életnek járjon minden új percben
kicsordulásig az akarat.
Bennem és benned viruljon nyárral,
ezerszilánkosan a szerelem,
Szikráit szórja fel az egekbe!
Csillag a szemed, ha itt vagy velem...
Töltsed az estét, az éjszakát is,
reggel a hajnal majd fénybe borul,
lehetnénk egy pár, mert csak a Nap jár
Felhők összeérnek,
benned s bennem élnek.
Megfesteni kékre,
szerelemfehérre,
szemed-színe-zöldre,
sejtelmesen nézni,
szív a szívhez érne...
Tenyeremnek kérge
simulna hajadra,
nem bánnád te mégsem,
ha tán kóc maradna.
Lepedőfehérben,
tested melegétől
magányba szépülten
pihetollas paplan.
Minden áldozatban
benne vagyok én is,
szavadra szomjaztam,
kiszáradtam mégis...
Hiányodat érzem,
minden rezdülésben
szellő-nevetésed.
Ujjaidnak lágya,
bőrömön cikázna...
Ma mintha szebbek lennének a zegzugos utcák,
és a Halleron meleg teát osztogat az est.
A félhomály egy ablakhoz szorítja homlokát,
halkan bekopog, boldog karácsonyt, Budapest.
Ma nincsenek viskó lelkek, csak cifra paloták,
mert néhány röpke percre Isten mindenhol lakik.
Lenn az aluljáróban, a lépcsők vánkosán
heverő vén csavargó kannás borról álmodik.
Az István kórház portáján gyűrött papírszalag,
valaki ráírta, meghalni csak holnap lehet.
Ma élni kell, hiszen ritka az olyan színdarab,
ahol fecniplakáton szívedé a főszerep.