Tombol a hőség, nemcsak ajándék,
Nap melegétől táncol a lég,
Kint a szabadban nincs sehol árnyék,
Fárad a szellem, gyengül a kéz.
Szürke meg ében vízrokolyában
Fellegek úsznak, gyérül a fény,
Társra találnak kék kupolában,
Napsugaraknak nem jut esély.
Cseppjeit egy bősz ostoba felhő
Őrzi, pedig lát dús legelőt,
Ősi haraggal, sztentori hanggal
Vad szelek űzik hozzon esőt.
Köröttünk az élet gyérül,
csendfonalát fonja az idő
a kattogó rokka nélkül,
s belőle majd szemfödelet sző.
Szívünkben az emlék mélyül,
partjaira gyermekmosoly nő,
s hogy aranyra érik végül,
elfedi a reá húzott kő.
Már közeleg a bársony éj,
puha léptén csupa rejtély.
Emlék-kövek szegélyezte út
a szendergőn mosolyt fakaszt,
szenvedőnek így nyújt vigaszt,
míg a végső kikötőbe jut.
Láttam röptét, szőttem szárnyát Tarka Madárnak,
Este a Hold fordult éppen bús arccal a Földnek.
Nem néztem mégsem rá. Nem neki fáj, ha az éjjel
rám szövi leplét csillagosan, kék-szín fonalával.
Lábam alá aranyport szórt
az akác e fényes reggel.
Előbb kerékpárom hajszolt
utamon, most meg jó kedvvel
gázolhattam az avarban:
cipőm talpára kincs tapadt,
amit természettől kaptam.
Léptem zaját díszes aszfalt
Parancsot adtam magamnak,
takarékon lüktet szívem.
Fény nélküli nyugalomnak
engedve, álmom segítem
öntudatlanul betörni
agyam kapuján, bár tudom:
éjjel éhen emlékezni
több, mint nappali fájdalom.
Domb csupán, de néki hegy marad
a Duna menti, náddal szőtt lapályon.
Alkonyul. Pihenj! - üzen a nap,
s présházajtóra rőtszínű fénymázt von.
Szót fogad. Teste lócán keres
kis megnyugvást. Kapája falnak döntve.
Rózsafüzér susog ékszerül álmatag ősz puha szálú
copfjainál. Szeme árnyakat őriz a régi időkből.
Bús hite által egy ősi imába apadt alak égő
őr-szeme nézi. Az áporodott levegő a rideggé
Amikor ringattad
bölcsőm
a felhők alatt,
szemed fényében
fürdött
az alkonyat.
Engem ölelt
a múlt
és a pillanat,
szemedben égett
az esti tűz.
Elfáradt tested
átölelte
a félhomály.
Lefeküdtél,
s talán
aludtál.
Görnyedten ül az öreg ékszerész,
szemében könnyek gyűlnek - sós patak -,
ölébe rejti mind a két kezét,
alatta szúette már, ó a pad.
Tavasz van, s lila akác illatát
vidáman hordja szerte hetyke szél,
Izzik az ég tava, csillagok égnek,
csóva süvít tova tűzszekerén,
lobban a láng, rezeg égbeli mécses,
üstöke fénylik a Hold peremén.
Hullik a mélybe ma vágya az éjnek,
s vissza a Mennybe sugár fonalán,
Az úton úgy jöttél velem,
miközben fogtad két kezem,
mint aki tudja; itt marad,
miénk volt minden pillanat.
A folyón úgy úsztál velem,
karod volt mentőöv nekem,
hittük, a rossznak vége lesz,
remélve, nincs már több kereszt.
Az égben úgy szálltál velem,
szárnyad volt óvó, lágy selyem,
dalodban megfürdőztem én,
Istennek fénylő ünnepén.
Ma úgy feszít a lázas vágy,
zizzen a papír, selyme lágy,
forrongva zsibong mindenem,
muszáj most írnom énnekem.
A toll szorít, ahogy fogom,
vagy én szorítom, nem tudom,
Annyira vágytam rá, hogy értsenek,
bolondnak néztek, sok-sok bánat ért
- erősen fogva végig két kezed -
Föld öle duzzad, a csíra dagad,
zöldje a tájnak az éke marad.
Rügy helye fák hegye - hajlik az ág,
ellepi méz-teli, tarka virág,
vágyva a méhet e furcsa világ.
Zsenge tavasznak a langy sugarán,
Ültem a parton, s néztem a csermelyt - friss, üde forrást.
Nap sugarából fény ragyogott - csak szórta a csókját.
Fűben a gombák égre meredtek, lesve a felhőt,
fáknak a lombján szomja levélnek várta a szellőt;
hátha esőt hoz hűs heve majd - egy csöppnyi kegyelmet,
s könnye az égnek szűrne a szikkadt földre kis enyhet.
S küldte az áldást égi Urunk - bár jó szele nem volt -
s záporaranyból dús zivatart szült végre a mennybolt.
Kimondva végre annyi év után
- előtted állva oly riadt-sután -
ne hidd, hogy egyszerű a szó nekem!
Merem remélni még a szép napot;
ki annyi jót, de rosszat is kapott.
Hiába tűr a perc, a szín veszít,
Ha bú borít, s a bánat űz,
ha hó esik, vagy ég a tűz,
fejembe zsongva szép szavak,
kalandra hívva ringanak.
Feszít a vágy, az ész mesél,
hevít a tűz, a szív zenél
- papírra írva érzelem -
Most, így, könnyű szívvel kezdjük el áldani Bacchust,
szóljon síp-zene, víg dala zengje be messze a bércet,
szédűlt tánccal járják, szívnek is édes a látvány,
kárhoz a lélek, lánggal gyullad már szerelemre,
jöjj ide, angyal, most rabul ejtsél, súgj a fülembe...
Démoni lábaid, angyali táncuk könnyeden ejtik,
szív ma igában, hold-fuvoláján csendül a dallam.
Légy ma a társam, szentje a kéjnek, játszva örömnek,
oly tüze bornak már soha nem lesz, mint azon este...