Lila akác

Görnyedten ül az öreg ékszerész,
szemében könnyek gyűlnek - sós patak -,
ölébe rejti mind a két kezét,
alatta szúette már, ó a pad.
 
Tavasz van, s lila akác illatát
vidáman hordja szerte hetyke szél,
s méheknek duruzsoló, víg hadát
hallgatja, szíve régen nem zenél.
 
Árva már, földi párja mennybe szállt,
csendesen szemléli a sírokat,
imént egy régi emlék erre járt;
semmi sem jelentett még ily sokat.
 
Nehezen indul el, a hanthoz lép,
s mint hajdan kecses nyakra szűz achát
- keresztről nézi őt egy áldott kép -
a boltra úgy simul egy fürt akác.