A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Felülről, ferdén, mint az orvlövészek,
fényképeztek még ’87-ben is.
Eső szabdalta táj az ablakon.

(Szilágyi Domokossal)

Már ugrott volna bárhová,
az ég fölé, a föld alá,
egy verssé, épp csak ennyivé,

Szél sodorta szikrán gyúlt a nóta
- csillagfényből, tőled érkezett.

Fénylő csillagokból
hazám néz le rám,
hűs patak tündére
csókolja a szám.

Hogyha figyelsz, gyere, megmutatom, hogy hol van a házunk.
         Láthatod, arra vezet hosszan a szép Duna-part.

Az iskolába jártam én - a szőke kis diák -,
nem értek akkor engemet gonosz tragédiák.

A parton hét hitvány tehén,

A száron hét száraz kalász:

Két álmodat megfejtem én,

Titokba csenve, hogy nagyon szeretlek,
feléd a csendbe sóhajt küldök én,
remegve csüngök vágyak köldökén,

Sosem láttad könnyeimet,
hitted mindig víg dalom,
szelíd lelkem még felijed,

Volt éltemben olyan perc, melyben sírva akartam,
hogy társam ne legyen, csak a néma magány ölelését

Levetem ruhám, mint a fák,
mikor télbe mennek át.
Mily szűzi ez a tisztaság,

Hallgatok és amikor simogatsz, nézlek mosolyogva.
Jólesik álmomat ébren látni szemedben, ahogy halk,
tétova léptein útra kel,  és kecsesen kibomolnak
angyalszárnyai; többé már nem tűnsz idegennek.

Fák között a bőregér ma táncba jár;
rég kihunyt a fényes égi lámpa már.

Úgy hiszem, élek e földön.
Túl a világ kapuján
Látom a fényt, meg is őrzöm,

Tavasszal egy bokor fehérbe öltözött,
akárcsak a farsang bálozó szüze.

A vén Móka partján élek én,
érmelléki csónakos legény.

Szerelmet szül az éj a pamlagon,
Mikor a menny csillagágyára robban.
Reád terítem pelyhes paplanom,

Agyamban élsz. De már a régi tűznek
halvány parazsa izzik lelkemen.
Emlékeim gyakorta visszaűznek

Csak nagy dolgokról ne kérdezz soha!
Menet közben, elágazáshoz érve,
mindig elfogy az ember összes érve,