A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Alszik a lámpás, éj tüze ég csak, lobban az égalj, 
lángra kapott. Tűzcsóva süvít - mint égbeli méhraj - 
s elcsen a Holdból kis darabot. Majd Föld fele fordul 
- pulzusa gyorsul - s látva a sírját, könnye kicsordul.
 
 

Csak egy pár szó, ami motoszkál bennem,
ha valahányszor rád gondolok, erőt kell vennem,
hogy ne hívjalak, magamban el ne sírjalak, mint
gyermek, kit elnyeltek az éjsötét termek...

Csak egy párszor kellett magamra lelnem, félig halottan,
félig öntudatlan, csupa lázzal, izgalommal...
már tudok járni a vaksötét utcán, ujjaim még keresnek
kérdően, furcsán, s ha néha megtalálnak, megremegnek;
érintését őrzik hajadnak, s emlékét az esteleknek ...

Akarnál-e születni újból, ha tudnád,
hogy anyád egy ringyó, s az utolsó
küretnél elszánta magát,
hogy a következő babát, kit hord
majd a szíve alatt, világra hozza.
Szennybe , mocsokba, tekerve rongyba,
ha úgy hozza a sorsa.

Ha látni véled, amint száll a lélek,

el ne hidd, csak az angyalok játszanak.

Ha utad lassan véget ér,

s azt hiszed, nincs tovább,

Kedves a szemnek e díszes népség, mint vacsorálnak,

üdvös az érzés, mellyel Jézust áldani kezdik.

Vízre hulló fény remegőn ficánkol,
álmot old tükrén, csuda fénybe' játszik.
Látsz-e, fénylő Hold, szemeimbe' vágyat?
Tűzben elégek.

Nincs ma nyugtom sem, sodor, űz egy álom.
Földi léted vágyteli édes emlék.
Látva szárnyad, védj vele, bűvös angyal!
Égre emelj fel!

Nálad élnék már, vigaszom te lettél.
Várok én is rád örökös reménnyel
égi szépség, vedd el a rút magányom,
zendül a lelkem.

Kis tanya romja felett az idő száll, hirdeti ifjú
éveim árva sorát, gyermeki arc mosolyát.
Szántó lett már, reggeli hűsén áll az időnek,
régi fasorban akác sarja maradt odaát,
hol csak a régi világnak a léte idézte a fákat,
s úttalan úton jár képzeletemben a nyár...

Az álom elkerül, pihenni hív az ágy,
zenél a szél, a dúdolása pille-lágy.

Vörösbort kortyoltunk, testeset,

Árnyékoddá lett gyermeki létem,
én nem játszottam, aggódva néztem,
melyik fa karján lógat a bánat,

Izzik az ég, lobban a nyár,
rekken a hő, szomjas a száj.
Nem jön eső, dél szele leng,
lázas a föld már idelenn.

Az árnyak eltűntek a varjúsereggel.
Mesebeli világ, mint egy tündérálom:
kisütött a nap is, szikrázott a reggel -
hamvas fagyitorta kristályüvegtálon.

Esővizes dézsa. Feltörtük a jeget,
általnéztünk rajta, nevettünk oly sokat,
magunk elé tartva, mint varázsüveget,
vágtunk bohócarcot, vidám fintorokat.

Hóból embert gyúrtunk, mint Isten agyagból,
gyermekbuzgalommal adtuk szívünk-lelkünk;
ám de soha nem lett egy új Ádám abból,
mert életet fagyott markunkba leheltünk.
 

Fogódzva örvény tarajába

Te akartad? Vagy tán csak véletlen,