Az Örvény

Fogódzva örvény tarajába
voltunk a jobb kéz és a bal,
egy ideggel fonva egymás bajába:
öregvő testben két fiatal.
Nem értem, életem virága,
mivégre maradtam én hátra?

Most halk osonással lépkedek,
nehogy mint törékeny szilkét
törjem szét kecses emlékedet,
mely láthatatlan könnyű filmként
emlékeztet minden szavadra,
s tapad a padlóra, falakra.

Mint tért vesztett légy az ablakon,
a szabad szárnyalás helyett
tébolygok süketen és vakon,
rettegve a kényszerű kegyet,
hogy kitárul előttem a tér,
most már csak értem, önmagamér'.

Eleresztem hát az örvény szélét
úgyse tudom magamat tartani,
az őskáosz ördögi gépét
nem vágyom többé csúcsra hajtani.
Csak pörgessen körbe a forgó,
utánad vivő, messzehordó.