Még félig öntudatlanul
bóklászgatok a tökélyben,
mindenütt kettősség lapul,
karmok simogatnak
fényben, sötétben,
mi az, ami diderget, melenget
s késztet, hogy mindig
tovább- s továbblengjek?
Álmodom, látod? Nincsen baj.
Csak egy szellő csókolt szíven.
Csak egy csipet tincs angyalhaj
szédült szememre szelíden,
Szívem.
Álmodom. Nincsen baj, látod?
Fagyöngyág csüng a kilincsen.
Csillagoktól csentem lángot,
"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban"
de még szeretném azt megénekelni,
merre indultam, és hová jutottam.
Volt bánatom, és örömöm ezernyi,
volt, kit szeretve tartottam karomban,
Ködbe veszett kicsi házam,
elszálltak már rég a fecskék,
tetőm, ereszem leszakadt,
bárcsak utánuk mehetnék!
Felszökött a holdig lázam,
futok varjak röpte alatt.
Bús enyészet rút ködében,
ősláp mélyén jár a lábam,
sziszeg rám a szellem-zsombék.
Szelíd lélekfénnyé váltan
a Jóisten fényölébe
ájultan beleomolnék.
Bús enyészet rút havában
ködbe bújik minden emlék.
A jégsípos, vad szeleket
átaludnám, mint a medvék,
szelíd fényben eggyé váltan
véletek, kiket szeretek.
Hópihe szállong
nagy csapatokban,
gyűlik alant
és összetapad.
Nagy pamacsokban
ülnek az ágon,
törnek a gallyak
súlyuk alatt.
Vad viharokkal,
sztentori hanggal
elszabadultak
téli szelek.
Roppan a hó,
Téli virágok,
szárított álmok,
konzervált napfény,
sápatag, fösvény…
Hol az az álnok,
holdlepett ösvény?
Téli virágok,
kései lángok,
hamis esélyen
Sorsomat zene kísérte mindenütt,
Most a hangok közt sok emlék meglapul.
Szerszámok zenélnek,
daluk úszik szerteszét.
Lábujjhegyen lépek,
el ne űzzem lágy neszét
halotti beszédnek.
***
Óhajok, sóhajok...
Ki nem beszélt vágyak...
Homlokon, dombokon
hosszúra nyúlt árnyak.
~~~
Frissen hantolt, sötét sír,
ifjú szívet repeszt;
a temető közepében
reménykeltő kereszt.
Hogy szerethetlek ennél jobban?
Hisz magamat is leláncoltam,
sorsom sorsodhoz van már kötve
rózsaláncokkal, mindörökre…
Szerelmem folyó: delta sávján
látatlan gáttal állok vártán;
hömpölygő vize hullámárja
ki ne mosson a nagyvilágba.
Gondolataim erdejében
hozzád a szelíd őzt vezérlem,
s magam csitítva - rágva, sokszor
védelmezlek a farkasoktól.
Ha érzelmemben vihar renget,
jókedvű delfint is teremtek,
s ráhelyezlek a jó tutajra,
hogy te légy cápáim kudarca.
Árnyékország lenn a völgyben
kék ég alatt terül,
sólyom-szemű vadász-madár
körbe-körbe repül.
Ugyan mit lát az a madár,
a Nap közeléből?
Mire kacsint, milyen szikra
pattan a szeméből?
Árnyékország kapujában
Kedvesem. Látod, mily fehér a táj?
Még tombol a kőszívű, morcos tél,
a vén Apó, állán öles szakáll;
meg-megrázza, lengeti fagyos szél,
pille hull belőle, pihe-puha,
bársony szőnyeg terül jó vastagon.
Ki vagy te nekem? Nappalom ? Éjjelem ?
Nappal napom vagy, fényesen ragyogó,
Éjjel telihold, halovány sejtelem,
Arany és ezüst, ébren is álmodó.
Ki vagy te nekem? Versem, vagy énekem?
Elandalító keresztrím, daloló,
Milliárd vízcsepp felhőbe zárva
Készülődik egy végtelen táncra.
A Hókirálynő vezényel csendben,
Melyikük mikor és merre menjen.
Szófogadóan, hadrendbe állva,
Jéghideg lábbal indulnak táncba.
Egy táncot még! – kérte a rózsa,
és a kék dongó kelyhére szállt.
E tánccal hölgyének adósa,
mielőtt lekérné a halál.
Egy csókot még! – kérte a dongó,
míg az ősz halkan halált lehelt.
A rózsa, a szélben haldokló,
egy utolsó méz-csókkal felelt.
A rózsa szép álomba ájult.
A dongó az ég kelyhébe szállt.
A nap könnye mézként aláhullt,
arany lombokra lágy fény szitált.
Az éjszakával végez egy angyal,
horizont-torkot metél a hajnal.
Holdsarló élén nem esik csorba,
pirkadatvér hull, ömlik a porba…
Takaró alatt moccan a lábad,
ölelésért sóhajt nyakad, vállad,
selyem bőrödön borzong a pára,
- hajnalpír kúszik, ömlik az ágyra-
indaként átfonsz, karolsz magadnak,
láva-sejtjeim beléd olvadnak…
Időbuborék pattan, és újra
perc, óra múlik, ömlik a múltba…
Ha pőre tárt szívem, palásttal fedd be.
Szerelmed tarka, súlyos palástját
borítsd rám; akkor is óvj, ha látnád,
méltatlan vagyok nehéz szerelmedre.
A „mea culpa” hűs vizének medre
Izzad a jégcsap az ágon ,a tél sem egy éhes oroszlán,
Ím a hideg tovaszáll, tűnnek a hórokolyák.
Látszik a napsugarak nyoma orgona tarka kalapján,
Távoli völgyek ölén zsendül a rét, a határ.
Enyhe fuvallatok ünnepi dallama zizzen a nyárfán,
Ébren a téltemető, nyílnak a kék ibolyák.
Berkenye tündököl, izzik a szeklice, sárgul a sáfrány.
Zöldek a lombkoronák, duzzad a tölgyfakocsány.
Köd borul a csendes tájra,
lombok közén ül a pára,
úgy omol rá fázó felhő,
lassan eltűnik az erdő.
Megzizzennek a levelek,
haló szárral búcsút vesznek.
Lombok sárga, rőt és barna
könnye pereg dús avarba.
Izzó tűz elemészt, rőt láng heve éget,
Vágyam démona nyújt csak hűs menedéket.
Lét és sors küszöbágán tol fel az álom;
Víg újjászületéssé bont a halálom...
Ha te kék vagy, én a sárga,
Ketten együtt zöld,
Ha te rét vagy, én virága,
Ketten együtt völgy.
Ha te forrás, én a csermely,
Ketten már patak,
Ha te folyó, én a tenger,
Hogy bevárjalak.
Eggyé lett a testünk-lelkünk,
Érzem kedvesem,
Óceánná dagadt bennünk
Ez a szerelem.