A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

A lélek dalban ünnepel,

Az én portékám hibás, törött,
fejemben kusza minden gondolat.
Kupecek zsongnak szívem fölött,
pásztázzák ruhámon a gombokat.

Fürtjeimen cikázik a nap,
keblem gödrében veríték pihen.
Csípőm ívén lágy selyem tapad,
buja mámorra csábít íriszem.

Finnyás, kinek nem kell e montázs,
életemben sem hallottam ilyet.
Sokan vinnék, nagy a tolongás,
egyik alkuszik, más duplán fizet.

"Csak a szél" zenél,
halott avart kavar,
s e rom tanyán kísért
a gyáva puskazaj,
s a jaj!, mely égig ér.

Bár pislog némi fény...
mocsár lidérce ez,
vagy szembogárból ég

Gyere, súgok neked valamit;
te József vagy, s én Máriád,
régen feketében jár a hit,

(Egy asszony panaszai)

Lent a végen,
zsenge réten
barkaágak intenek;
duzzad kedve, mint a vánkos,
vígan űz egy tarka, táncos

Poéta légy, ne fűzfaköltő,
papírt, időt hiába töltő,
ki báva szenvedélye foglya,

Szívemen citerázik a fagy.
Kamrámban a bánat hét szakajtó...
Szűk esztendőm vajon hány marad,

Reggeli ritmusjáték

Rohamra fúj a kerge szél
a hűvös őszi reggelen,
vad ostromát a sok levél
fohászt zizegve, kénytelen,

Holt a víz. A völgyi fák derékba tört,
megkövült idolja áll ma néma őrt,
mint megannyi barna lápi gyászhuszár,
s zöld a tó, ha rája hull a fénysugár.

Lenge fodra nyalja csónak oldalát,

Ég felé mutatva, szinte kérkedőn,
árva szikla tömbje állt a bérctetőn.

Úgy hordjuk a szálat, a szép aranyágat,
az éppen adódó pillanatot,
hogy véletlen szabta regények kazalba

Vagyok a lágyság, márvány keménység,
szabad szó, szellem, bilincsben mérték.

Talán a mély-tüzű szemed,
mi megfogott sok éve már.
Talán a fény az arcodon,

Imába zárd a régi szép mesét,
idő előtt a szél ne tépje szét!

Hol álmaimra rákacagtak,
sötétbe zárva félve éltem.
Feszültem átkozott falaknak

Te elapadt kút, adjál vizet nékem!
Rút szemgödröd őrzi ezüst-arcomat,