Árnyékod

Árnyékoddá lett gyermeki létem,
én nem játszottam, aggódva néztem,
melyik fa karján lógat a bánat,
amiért Istennél nincs bocsánat.
 
Szenvedtem, ha gyötrődni láttalak,
mint skizofrén éltem fájdalmadat.
Tengerré vált bennem a Te könnyed,
mi rohamban tört elő belőled.
 
Este szobádhoz lopóztam halkan,
s vártam, hogy a szuszogásod halljam.
Féltem, ha éjszaka kattant a zár,
zavart elméd testeddel merre jár?
 
A halál angyala kélt nyomodba,
míg álmaidat tépted szorongva.
Megállt melletted, fogta a kezed,
hogy kötelén a sorsodat temesd.
 
Árnyékból lettem újra gyermeked;
sírva kértelek: anya ezt ne tedd!
Ezer imát suttogtam az égbe,
rád és apámra nyugalmat kérve.
 
...elért Atyámhoz minden zsolozsma,
béke lelt rátok felnőtt koromra.
Elfáradt lelkem megnyugszik talán,
de ezt feledni nem tudom, anyám.