A szülői házat
Beküldte Bolgárfalvi Z Károly - 2017, szeptember 28 - 14:29
A szülői házat az ősz már körbeülte.
Hullik a szilva, a körte a fűbe.
Vöröslik levele majd’ minden bokornak.
Elmúlást hirdet, pusztulást csokorban.
A vén fák gesztje már korhadoz,
de a szíjácsuk még él.
Az út szürkésfehér szalagján
vidáman nyargal a szél.
Bugás fűcsomók fakó arany haja,
hullámos dombokon terül, úszik, szalad.
Kopottas ruhájában néz körül az erdő.
Napbarnított kérges arca, barnás, vörös, felhős.
S a hegyek, síkok, dombhajlatok.
mezők, rétek, jó illatok,
futnak egyre, futnak messze,
belekiáltva a csendbe.
Hogy a nyár ablakában könyököl az ősz
a sóhaj, a szívdobbanás magányos, kergetőz.
Az őszi est, mint barna folt, mint hosszú forró csók
áll lesben a tájon, mint bizsergő emlék a szájon.
S ez órában szívesen adná neki a lánynak
szívét minden ember hűséges társnak.
Hozzászólások
hzsike
2017, szeptember 28 - 14:35
Permalink
Kedves Károly!
Szerkesztőségünk nevében szeretettel gratulálok versed Parnasszusra kerüléséhez.
Zsike :)
Haász Irén
2017, szeptember 30 - 14:20
Permalink
A szülői házat az ősz már