A vadetető

27 . A vadetető 

Hótakaró fedi régen a fákat a hallgatag erdőn,

Tétova, fáradt szarvasok állnak a távoli lejtőn.

Bárhova néznek a rügyfakadáskor még üde tájon,

Ott, hol a tarka mezőn legelésztek a fűben a nyáron

S  hol  keserédesen  őszi  levél szabadult el az ágtól,

Nincs sehol élelem,  így ma a zsenge levél csak egy álom.

Hó tetejére fagyott a  kemény  jég, sebzi a térdük,

Vészesen izzik a lábuk, a hóra lecsöppen a vérük.

Mit se törődve a vérrel, a sebbel, a kínnal, a jéggel,

Mennek, amíg egy nádtetejű  etetőig  elérnek.

Már alig élve, ha végre a jászol elé odaállnak,

Megmenekülve örülnek az illatozó  kuszaságnak.