A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Napkelte

 
Ma itt járt az égi vándor,
ablakomon benézett,
úgy csodáltam, milyen jámbor,
s gondolatom emésztett:
 
mit hozhatott vajon nekem?
Ősnapkelte! A remény
vagy a mámor, mi megterem
rajtad, s azzal jössz felém?
 
Nyughatatlan szívem belül
ébredéskor téged lát,
míg a lelkem feléd repül
csalódások fényén át.
 

Jönnél-e?

 
Ha elrabolna majd a félelem
s mint ló a zabot, tán úgy felzabál
a kín belülről, vajon meseszép,
türkizkék szemed egyszer rám talál?
 
Ha vágyaimnak leszek a rabja,
és láncra verve szolgálom őket,
vajon megvetés vagy csak szánalom,
amit várhatok s kaphatok tőled?
 
Jönnél-e, mikor mindenki elmegy?
Lehetnél minden, amire vágytam,
egy boldogító kis mátka, és te
lehetnél végső, halálos ágyam.
 
 

Lesz-e még?

 
Ki lesz majd, ki erre jár,
s jó szívébe belezár,
hogyha létem porrá hull,
s nem kap több fényt forrásul?
 
Ha csónakom léket kap,
s elmerülne majd egy nap,
ki lesz még, ki engem lát,
majd a partra ki visz át?
 
Ha ágyam lesz a halál,
ki lesz az, ki rám talál,
s kezem fogja, nem ereszt,
míg hátamon a kereszt.
 
De addig is, lesz-e még
fejem fölött szép az ég?
Arcom sápadt, bús komoly,

Télutó

 
Az ég ősrégi, szürke sziklatömb,
agyonnyom minden élőt s holtakat,
a háztetőkre, kopár fákra döng,
s vak víz fölött a hídra rászakad.
 
Vérerekben a Hold úszva járkál,
szunnyadó hang az elmúlt nap szeme,
andalog még, s ott a régi háznál
tántorgó gondja alszik el vele.
 
Egy kutya ugat elnyújtva, távol,
s a kerítésen át a fagy matat,
halott pelyva már, szélfúva vádol,
üres-roskatag minden gondolat.
 

Tükröm és én

 
Bátran szembenézek veled,
kézen fogva szép és csúnya,
hintáznak az évek ráncán
egyetértőn összebújva.
 
Gyűrűzik az évek száma,
de szememben élet ragyog,
és amikor rád figyelek,
tudom, így is boldog vagyok.
 
Szeretsz engem, nem kétséges,
ha az árnyék szememre ül,
rám pirítasz, tekintsek szét,
hányan élnek fedél nélkül.
 
Volt idő, hogy féltem tőled,
megfejtettem már a titkod,

Rám dobott inged

 
Fogak közt szűrt szitok,
vádol a szó.
Kemény köpet, mi
karcolja arcomat.
Izzó lávaként
csorognak a szavak,
égetnek, sértenek.
Mint kőzápor,
sodornának a földre,
mivoltomat semmisítve.
 
Számban válasz íze érik,
...de nem...
nem veszem fel,
rám dobott inged!
 
Hagyom...
csússzon csak tovább,
míg földet ér.
Így nem fojt,
a tehetetlenség szava,

Épül-e újra

 
Most didereg a természet,
ködös reggel fagyot sóhajt,
a szürkére meszelt égbolt,
halvány fénysugarat óhajt!
 
Most mégis árny uralkodik,
bársonyfekete a határ,
sötétségbe belehuhog,
oly közelről a vészmadár.
 
Most gyöngyöket sír a felhő,
fájdalmat arat a kaszás,
torz kínt rajzol az arcokra,
a halálos csókolgatás.
 
Most hol van a mindenható
mikor zsákmány közt válogat,

Ábránd

Ábránd
 
Kerestelek a könnyeimben,
nem találtalak semelyikben.
Zeppelineknek kosarában,
minden összedőlt kártyavárban.
 
Úgy kutattalak fagyban, jégben,
szépről lemondó szenvedésben.
Tengerek mélyén, a hullámban,
karmazsinvörös paplan-ágyban.
 
Fekete-fehér szegénységben,
az ablakpárkány-repedésben.
Patakvizeket gyűjtő gátban,
eső utáni pocsolyákban.
 
A bizarr sorsban kémleltelek,

Keserédes szellő

 
Keserédes szellő
lehelete kísér,
hallgatózom csendben,
boldogságot ígér.
 
Ígéri, hogy holnap
kékebb lesz az égbolt,
zöldülő rét fölött
megszépül a régvolt.
 
Ígéri, hogy arcom
többé nem lesz komor,
nekem nyílik minden
mosolyvirágbokor.
 
Ígéri, a tenger
hűsét nekem adja,
gyöngyökkel szórt medre
lelkem álompartja.
 
Fülembe zsongj tovább,

Még...

Mitiner Mária 
Még…
 
Még érintem ajkamon tested ízeit,
még illatod körbeölel,
még izzó lángolásod heve szétfeszít,
még érzem, hogy itt vagy közel,
még füleimben hallom  kéjes sóhajod,
még reszketőn karmolsz belém,
még mardosón csókolom körém font karod,
még nevedet üvölteném,
még élvezem fogaid tomboló  vágyát,
még ölellek tébolyultan,
még elvarázsol, ahogy a gyönyört vágynád,
még testedre ráborultam,

Telihold

 
Szép szememre nem jön álom,
testemre a holdfény ragyog;
egy idegen érzés átfon,
átváltozom, farkas vagyok.
 
Éjszakába, ha szól dalom,
renget mindent eget verőn;
házból szököm, hív a vadon,
a futáshoz szedem erőm.
 
Megpihenek, hogyha pirkad,
sáros lesz a pőre bőröm;
szemem csukva, erdő ringat,
mindörökké titkom őrzöm.

Arra a napra még emlékszem én is

 
Arra a napra még emlékszem én is,
izgalmas volt, mikor a csepergős esőben
sétáltunk végig, le egész a térig,
s a vizes ernyőnk védelme alatt
csókban forrtunk össze, a világ közben haladt,
de a világ már nem érdekelt, azt se tudtuk, hol van,
az sem érdekelt már, lesz-e holnap,

Suttog az avar

 
Lehull a levél.
Oly egyszerű a képlet:
az ág búcsút int,
átengedi a szélnek.
 
Sebesen szárnyal,
azt hihetnéd, hogy élve.
De csak a remény
kapaszkodik az égbe.
 
Végül is zuhan,
mert a világ szakadék.
Az elmúlt jelzi
a végtelen peremét.
 
Fekszik a földön.
Ennyi maradt a jövő.
Megpihen végre,
de nyughelye temető.
 
Megmozdul néha,

Tükrök és évek

 
Futó éveim tükrökben mérem,
Naptármutatók lettek ráncaim,
Unokámat kérem, hogy meséljen,
Jókat nevetek csacsiságain.
 
Zöldre festem megmaradt reményem,
Sors-maradékom tovább koptatom,
Míg perceim úsznak a medrében,
Színes könnyeket sírjon mosolyom.
 
Száz tükörszilánk alig egy marék,
Mindegyikkel bátran szembenézek,
Mert a ráncaink - örök hagyaték,
Te is tudod, hogy miről beszélek.
 

Tűznek festelek

 
Te maradtál minden mondanivalóm,
felkészülök naponta a múlásra,
nem félek végigmenni a folyosón,
téged festelek fénylő kapujára. 
 
Rád omlik hajam, gyönge árvalányhaj,
bennem a remény harangjai zúgnak.
Az idő ostromol, az álnok tolvaj,
míg halk lüktetései elmorzsolnak. 
 
Így is szeretlek rezzenéstelenül,
kivirágzott már létem kavicságya,
levehetetlen vonásaimra ül
a hazatérés meghúzódó vágya. 
 

Örökség

 
Anyám, a génjeink sohase hazudnak,
jelt vésnek jelenbe, tanúi a múltnak,
véred a véremben, így kódolva a lét,                      
reám testált örök ez ősi hagyaték. 
 
Zúgnak az emlékek, cikáznak a képek,
ha veled lehetek, én sohase félek,
apró kéz kezedben, alig szűnő varázs:
sudárderék-Anyám, napfényes kacagás.
 
Te sohase kértél, mindig csak te adtál,
elkopott a cipőd, lábadon a szandál,
alig jutott árnyék, elégtél a tűzön,

Új mennyország

Új mennyország
 
Magányosan ragyog a hold
a jegenyefák tetején,
mint rossz emlék, mit elrabolt
a múlt, s maradtunk Te meg én
a csillagok között járva,
sosem taposott utakon
két bolyongó bogárlárva
egymást fogva, félig vakon,
félig sárban eltiporva,
mint a kihajított szemét,
úgy hullunk vissza a porba,
s szállunk örökké szerteszét
Isten nevét buzgón áldva
sorsunk vigaszágra váltott,
már nem hitehagyott árva...

Oldalak