A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Ábránd

Ábránd
 
Kerestelek a könnyeimben,
nem találtalak semelyikben.
Zeppelineknek kosarában,
minden összedőlt kártyavárban.
 
Úgy kutattalak fagyban, jégben,
szépről lemondó szenvedésben.
Tengerek mélyén, a hullámban,
karmazsinvörös paplan-ágyban.
 
Fekete-fehér szegénységben,
az ablakpárkány-repedésben.
Patakvizeket gyűjtő gátban,
eső utáni pocsolyákban.
 
A bizarr sorsban kémleltelek,

Keserédes szellő

 
Keserédes szellő
lehelete kísér,
hallgatózom csendben,
boldogságot ígér.
 
Ígéri, hogy holnap
kékebb lesz az égbolt,
zöldülő rét fölött
megszépül a régvolt.
 
Ígéri, hogy arcom
többé nem lesz komor,
nekem nyílik minden
mosolyvirágbokor.
 
Ígéri, a tenger
hűsét nekem adja,
gyöngyökkel szórt medre
lelkem álompartja.
 
Fülembe zsongj tovább,

Még...

Mitiner Mária 
Még…
 
Még érintem ajkamon tested ízeit,
még illatod körbeölel,
még izzó lángolásod heve szétfeszít,
még érzem, hogy itt vagy közel,
még füleimben hallom  kéjes sóhajod,
még reszketőn karmolsz belém,
még mardosón csókolom körém font karod,
még nevedet üvölteném,
még élvezem fogaid tomboló  vágyát,
még ölellek tébolyultan,
még elvarázsol, ahogy a gyönyört vágynád,
még testedre ráborultam,

Telihold

 
Szép szememre nem jön álom,
testemre a holdfény ragyog;
egy idegen érzés átfon,
átváltozom, farkas vagyok.
 
Éjszakába, ha szól dalom,
renget mindent eget verőn;
házból szököm, hív a vadon,
a futáshoz szedem erőm.
 
Megpihenek, hogyha pirkad,
sáros lesz a pőre bőröm;
szemem csukva, erdő ringat,
mindörökké titkom őrzöm.

Arra a napra még emlékszem én is

 
Arra a napra még emlékszem én is,
izgalmas volt, mikor a csepergős esőben
sétáltunk végig, le egész a térig,
s a vizes ernyőnk védelme alatt
csókban forrtunk össze, a világ közben haladt,
de a világ már nem érdekelt, azt se tudtuk, hol van,
az sem érdekelt már, lesz-e holnap,

Suttog az avar

 
Lehull a levél.
Oly egyszerű a képlet:
az ág búcsút int,
átengedi a szélnek.
 
Sebesen szárnyal,
azt hihetnéd, hogy élve.
De csak a remény
kapaszkodik az égbe.
 
Végül is zuhan,
mert a világ szakadék.
Az elmúlt jelzi
a végtelen peremét.
 
Fekszik a földön.
Ennyi maradt a jövő.
Megpihen végre,
de nyughelye temető.
 
Megmozdul néha,

Tükrök és évek

 
Futó éveim tükrökben mérem,
Naptármutatók lettek ráncaim,
Unokámat kérem, hogy meséljen,
Jókat nevetek csacsiságain.
 
Zöldre festem megmaradt reményem,
Sors-maradékom tovább koptatom,
Míg perceim úsznak a medrében,
Színes könnyeket sírjon mosolyom.
 
Száz tükörszilánk alig egy marék,
Mindegyikkel bátran szembenézek,
Mert a ráncaink - örök hagyaték,
Te is tudod, hogy miről beszélek.
 

Tűznek festelek

 
Te maradtál minden mondanivalóm,
felkészülök naponta a múlásra,
nem félek végigmenni a folyosón,
téged festelek fénylő kapujára. 
 
Rád omlik hajam, gyönge árvalányhaj,
bennem a remény harangjai zúgnak.
Az idő ostromol, az álnok tolvaj,
míg halk lüktetései elmorzsolnak. 
 
Így is szeretlek rezzenéstelenül,
kivirágzott már létem kavicságya,
levehetetlen vonásaimra ül
a hazatérés meghúzódó vágya. 
 

Örökség

 
Anyám, a génjeink sohase hazudnak,
jelt vésnek jelenbe, tanúi a múltnak,
véred a véremben, így kódolva a lét,                      
reám testált örök ez ősi hagyaték. 
 
Zúgnak az emlékek, cikáznak a képek,
ha veled lehetek, én sohase félek,
apró kéz kezedben, alig szűnő varázs:
sudárderék-Anyám, napfényes kacagás.
 
Te sohase kértél, mindig csak te adtál,
elkopott a cipőd, lábadon a szandál,
alig jutott árnyék, elégtél a tűzön,

Új mennyország

Új mennyország
 
Magányosan ragyog a hold
a jegenyefák tetején,
mint rossz emlék, mit elrabolt
a múlt, s maradtunk Te meg én
a csillagok között járva,
sosem taposott utakon
két bolyongó bogárlárva
egymást fogva, félig vakon,
félig sárban eltiporva,
mint a kihajított szemét,
úgy hullunk vissza a porba,
s szállunk örökké szerteszét
Isten nevét buzgón áldva
sorsunk vigaszágra váltott,
már nem hitehagyott árva...

Álom

 
Itt van a tündér, szárnya ma hint éj-fényjeleket, míg
küszködik itt múlt és a jelen, csillagnevető víg
éjszaka leplén fújja a szemcsét, porzik az égbolt.
Szálldos a tegnap, míg vele fénylőn táncol a régvolt.
Illan az álom, még ma kiseprem, múlt pora reppen.
Hold teli fénylő udvara tisztán tűnt idejében.
Vén banya hintáz, hajlik a sarló, fél a boszorkány.
Izzik az ármány, csillagos égen kel fel az orkán.
Hűlt helye holdnak, tiszta az udvar, szép ma az álmom.

Ha majd eljő a Nagy Karácsony

 
Ha majd eljő 
a Nagy Karácsony,
dísz lesz az 
éji ég is - bársony.
Tüzet raknak,
s körbetáncolják
fényruhát 
öltött angyalok,
szívem pompába 
borul majd,
s rájövök:
 Hát ez mind én vagyok!
És csillogó szemem 
nem  nyöszörögve lát,
még a komorabb 
felhő is áttetszőbb,
látni lehet 
Szűz Mária alakját.
S mondom majd:
 Mily szent eme  jászol!

Depresszió

 
Ma még nem is sírtam,
a könnyek nem lettek betűk.
Láthatatlan - nem is vettem észre,
hogy nagy kövek hulltak helyettük.
S eltűnt a szirtről keselyűnek fészke,
de apró felhők mögül szemlélhet,
hogy valami emészt-e.
Csonka cseléd a sors sokszor,

Levélkönnyek

 
Álomittas tájra simul most az alkony,
csendek pihennek rétek lágy ölén,
ezer-szín szépségű lassú hervadásra
szelíd-reszketőn ráborul a fény.
 
Levél bársony selymén elmúlás remeg,
de élet-féltőn tartja még magát,
ringó ágak között hűvös szél oson,
levélkönnyeket hullatnak a fák.
 
Kopár ágaikkal búcsút intenek,
rőt avarba sírják a múló szépeket,
évgyűrűk óvják az élet csodáját,
az illatot, színeket, az új kezdetet.
 

Rám zuhan a rideg éjjel

 
Rám zuhan a rideg éjjel
 
Borongós, furcsa fényt szemezget
a rőt-vörös nyári este,
nekem a vég, másnak a kezdet,
míg az éj titkát kilesve
 
hangtalan suhan az alkonyat
a zord fénnyel karonfogva,
mint prérin vágtató vadlovak,
kiket sosem zárt a fogda,
 
úgy zuhan rám a rideg éjjel;
örvénybe ránt e lejtmenet,
sátáni, gonosz, hideg fénnyel
beszippantja a lelkemet.
 

Égi harmónia

 
A félelem lelkünkre ül, mint a korom,
bevonja oly vastagon, hogy bent reked a lélegzet.
Lassan eltemet, akár a föld temet hervadó levelet.
A szeretet semmibe vész, mint az éj, ha csendben kél a nap,
”semmi ágán ül" a szívünk, s nem érti e véges végtelent.
Foszladó lelkeink fölött Te őrködsz rendületlenül,
s lágyan, akár a szél, titkos mélyekre szállsz,
vársz, s ledöntöd a félelem-falat.
Erőd alatt roskad az akarat, formálsz, faragsz belőlünk,

Szerelem-dal

 
Leszel-e könnyű szárnyam,
ha mélybe húznak csendes bánatok?
Leszel-e boldog biztonságom,
melyre mindig bátran támaszkodhatok?
Leszel-e könnyű álmom,
ha feledném minden harcomat?
Leszel-e szelíd fényem,
mely lágyan simítja könnyes arcomat?
Leszel-e békém, óvó csend-falam,
ha tombolnak köröttem viharos szelek?
Leszel-e „örök igazam”
holtig őrizve szerelmemet?
Leszel-e emlékem fénye,
ha gyenge szívem csend ölébe hull?

Oldalak