A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Kabát

 
Pocsék nap volt, fázós reggel,
odabújtam kicsit alád,
ott ültem a betegekkel,
méreg úszott bennem, kabát. 
 
Sírtam neked, szeretgettél,
néztük mások alig haját,
megrezzentél minden jelnél,
velem voltál akkor, kabát.
 
Gyenge madár… alig éltem,
megette a húsom magát,
nem volt akkor sok reményem,
láttál engem ugye, kabát? 
 
Béke van már, csend motoszkál,
angyal kíván jó éjszakát,

Idősóhajtás

 
Már hetek óta zsákban fut a jelen,
meg-megbotlik, nyakában a múlt liheg,
s a jövő sorban packázik vele,
zordat jósol, rövidet.
 
Fuss, fuss, a cél nincs messze a domb után,
fehérköpenyes sátrat bontva vezet,
fuss, mást itt úgysem várhatsz, egy cédulán
már rajta van a neved. 
 
A jövő, mint vattacukor a napon,
izzadva ragad a semmi kezére,
eltűnik a domb, és egy hűs asztalon
csak folt marad cserébe. 
 

Méltósággal

 
Talán ha egy hattyú lennék,
vízen sikló, hűvös vándor,
percek sóhaján élhetnék,
mint az első búcsúzáskor. 
 
Lehetnék másmilyen, sebből
vérző, mely már sosem múló…
kíváncsi tekintetektől
fenségesen félreúszó. 
 
Maradnék karodba fonva,
hűségesnek mindhalálig,
felröppenve, úgy dalolva,
az utolsó szárnyalásig.
 
 

Ilyen

 
Ilyen vagyok, csak meztelen,
könnyektől nyirkos-maszatos,
tiéd vagyok, hol idegen,
ki hajszoltan lejjebb tapos.
 
Néha tettes, olykor préda,
megosztó és megosztható,
zajos, nyakas, aljas céda,
páratlan és pótolható.
 
Ilyen vagyok, dühödt macska,
beléd karmolva éveket,
vagy támaszod falnál hagyva,
mely csak távolról méreget. 
 
És dajkád is, vagy fakereszt,
ki ordítva bűnre sarkall,

Tél

 
Túlélem a telet, ahogy illik,
ha orkánt is küld,  ha fákat csavar,
„a szél a tél…”, mondta anyám mindig,
s hogy télen meghalni nem akar. 
 
Túlélem a telet, csak azért is,
bár a hideg napok túl egyformák,
üvegen át nézve… talán szép is,
de kell ez az átlátszó távolság.
 
Nem tudom, talán egy cserépkályha,
talán az kárpótolna mindenért,
aranyló parázzsal körbezárna,
és duruzsolva búgna egy mesét.
 

Üzenet magamnak

 
Üzenem annak, aki ezt írja:
ne írd e verset, amely elenyész
az idő hátán mindaddig, amíg
te nem vagy egész, és nem vagy merész.
 
Kopott tolladdal ne kecsegtess mást,
s ne mondd, hogy Isten már sehol nincsen
és, hogy az élet örök kárhozat,
ahol megváltást nem adnak ingyen. 
 
Üzenem annak, aki ezt írja:
folynak a napok, és rád egy sem vár,
nem keres a perc és a pillanat,
s boldogságod is új vizeken jár.

Óarany

 

Óarany ritmust dobol a láb,
síró kockaköveken csattan,
poros kirakatban viaszbáb,
állott múlt-aszfaltba ragadtam.

A perc, mint tölgy levele hullik,
kés szikrázik életem nyakán,
bánattal laktam jól csordultig,
borostyán-elefánt a magány.

Ölelésed emléke kísér,
a számtalan fájdalom-atom
gyufás-skatulyába belefér,
talpig borít a bánat, hagyom.

 

Életkép

Életkép
 
Apró kincsek: egy párna, egy paplan, 
megviselt képek foltos kalapban. 
Zörren a zacskó, élete benne, 
mozdulatlanná dermedt az este. 
 
Reményt se hoz a megfagyott álom, 
pihen a sóhaj zúzmaraágyon. 
Néma barátja hold kegyes fénye, 
csillagos égbolt égi reménye. 
 
A sötét éjjel vén cimborája, 
lehull hűs leple, senki se látja: 
rongycsomó ágya reszket a gazban, 
hitét meglelné ő az igazban.
 

Neked

 
Szemedbe hullok, elveszve örökre,
Szíved dobbanó, éltető dallam,
Lelkemet adom cserébe örökbe,
Kívánom, mindig ezt halljam.
 
Gondolat-szilánkok hullanak egyre:
A szó itt nem sokat mondhat,
A részeket együtt rakjuk majd össze:
Egy érintés lesz csak a mondat.
 
Végtelen, időtlen nappal és árnyék,
Minden a miénk, a lét is,
Minden pillanat évekké váljék,
Örökre szeretlek én is.
 

Az éjjel hegedűse


Susog a lomb, távolban dallam kél az éjben,
Sötét az ég, homlokán csillagfények égnek,
Parázs a lég, táncba kezd minden édes álom,
Kacag a húr, holdvilág keringőz a tájon.

Boldog a nyár, arcába arcod van bevésve,
Neked dalol, hozzád hajol csókért cserébe,
Szíve szavát, szerelmét rábízza a szélre:
Hintse szét  titkot őrző, forró, brokát égre.

Ezüst a tó, hűs tükrét tartja a Holdnak,
Alant a hab rajzolja, mit váltott valóra,
Amíg a dal tajtékán lágyan ringatózik,
Kelet felöl lassan hajnali pír lopózik.

Ma még a Holddal táncolok

 
Sok sebet ejtett rajtam a félelem,
átvergődtem a sötét álmokon.
Gyerekként hittem, az élet végtelen,
s hogy most rövidül, nem csodálkozom.
 
Azért kaptatón túl lesz még ránc-remény,
s a perc csodája szerteszét hever.
Ha majd ott leszek az idő peremén,
szednem belőle ne legyen teher.
 
Távolabb lucskos a torlasz-gördület,
tegnap-foltját fonnyasztva szétterül.
A hitben-pirkadat nem fog már tüzet,
s fújom a pernyét tehetetlenül.
 

Az emlék marad

 
Mióta tudom, megfosztva állok,
a bordám között hiányod terjed,
az égbe szöknek tegnapnyi álmok,
miközben a tűz perzseli tested. 
 
Papám, ma is a fájdalom éget,
a gyász sós könnye lelkemre marat,
habár pillanat-kérész az élet,
a hamu porlik, emléked marad.

Szívvéset

 
Úgy szeretlek, mint esőt a kertek, 
gyöngyzuhatag ha tavasszal árad, 
örömömben könnyeimbe rejtlek, 
megborzongok, a veled-perc áthat.
 
Amit érzek, vad zivatar nyáron, 
el nem űzi palaszürke felleg, 
a menny alatt a katarzist várom, 
minden egyes égdörgésben lellek.
 
Hogyha ősszel tépi szél a fákat, 
töretlenül szilajságát állom, 
nagy ereje habár néha fájhat, 
a gyógyír hat, amint karod átfon.
 

Napkelte

 
Ma itt járt az égi vándor,
ablakomon benézett,
úgy csodáltam, milyen jámbor,
s gondolatom emésztett:
 
mit hozhatott vajon nekem?
Ősnapkelte! A remény
vagy a mámor, mi megterem
rajtad, s azzal jössz felém?
 
Nyughatatlan szívem belül
ébredéskor téged lát,
míg a lelkem feléd repül
csalódások fényén át.
 

Jönnél-e?

 
Ha elrabolna majd a félelem
s mint ló a zabot, tán úgy felzabál
a kín belülről, vajon meseszép,
türkizkék szemed egyszer rám talál?
 
Ha vágyaimnak leszek a rabja,
és láncra verve szolgálom őket,
vajon megvetés vagy csak szánalom,
amit várhatok s kaphatok tőled?
 
Jönnél-e, mikor mindenki elmegy?
Lehetnél minden, amire vágytam,
egy boldogító kis mátka, és te
lehetnél végső, halálos ágyam.
 
 

Lesz-e még?

 
Ki lesz majd, ki erre jár,
s jó szívébe belezár,
hogyha létem porrá hull,
s nem kap több fényt forrásul?
 
Ha csónakom léket kap,
s elmerülne majd egy nap,
ki lesz még, ki engem lát,
majd a partra ki visz át?
 
Ha ágyam lesz a halál,
ki lesz az, ki rám talál,
s kezem fogja, nem ereszt,
míg hátamon a kereszt.
 
De addig is, lesz-e még
fejem fölött szép az ég?
Arcom sápadt, bús komoly,

Télutó

 
Az ég ősrégi, szürke sziklatömb,
agyonnyom minden élőt s holtakat,
a háztetőkre, kopár fákra döng,
s vak víz fölött a hídra rászakad.
 
Vérerekben a Hold úszva járkál,
szunnyadó hang az elmúlt nap szeme,
andalog még, s ott a régi háznál
tántorgó gondja alszik el vele.
 
Egy kutya ugat elnyújtva, távol,
s a kerítésen át a fagy matat,
halott pelyva már, szélfúva vádol,
üres-roskatag minden gondolat.
 

Tükröm és én

 
Bátran szembenézek veled,
kézen fogva szép és csúnya,
hintáznak az évek ráncán
egyetértőn összebújva.
 
Gyűrűzik az évek száma,
de szememben élet ragyog,
és amikor rád figyelek,
tudom, így is boldog vagyok.
 
Szeretsz engem, nem kétséges,
ha az árnyék szememre ül,
rám pirítasz, tekintsek szét,
hányan élnek fedél nélkül.
 
Volt idő, hogy féltem tőled,
megfejtettem már a titkod,

Rám dobott inged

 
Fogak közt szűrt szitok,
vádol a szó.
Kemény köpet, mi
karcolja arcomat.
Izzó lávaként
csorognak a szavak,
égetnek, sértenek.
Mint kőzápor,
sodornának a földre,
mivoltomat semmisítve.
 
Számban válasz íze érik,
...de nem...
nem veszem fel,
rám dobott inged!
 
Hagyom...
csússzon csak tovább,
míg földet ér.
Így nem fojt,
a tehetetlenség szava,

Oldalak