A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Dallam a bús égre...

 
Ha felnézek az égre,
s a világmindenségre
gondolok.
Tudom, egy parányi rész,
s egyszer majd semmibe vész,
hogy vagyok.
 
Látok, hallok és érzek,
s ha nem is mindent értek,

Őszünk

 
Látod, kicsit már megkopott a koronám -
szólt a tölgy és hullajtott egy falevélkönnyet,
majd sárgásbarna fejét tétován
megrázva egy alig árnyékkal megcsókolta a földet.
Látom - szólt a napsugár
és minden erejével ráragyogott,
már gyönge volt és sápadt,
de kicsit megdobogtatta a pillanatot.
Gyönyörűek vagytok - szólt a szellő,
megsimítva néhány levelet,
majd táncot lejtett az avaron
és elfújt a felhőkből egy keveset.

Nyomot hagyott

 
Csak álom volt... de itt hagyott
egy ébredésbe égett képet.
Árnya fölém magasodott,
mint egy baljós istenítélet.
Rét, mező-mocsárvidékek.
 
Tisztán érzem, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...
 
Makacs vízió, felhőörvény.
A leszálló köd homályosít
éleket, s nincs kiút, ösvény.
Erdőt és földet iszap borít,
nincs menedék... elszomorít.
 
Tisztán érzem azt, hogy féltek

Ha szembejössz velem...

 
Múlnak a napok, halványul az emlék,
harmatkönnyekbe burkolózik az est,
csitul a kín, már egyre ritkább vendég,
rőt lombokra az alkony aranyat fest.
 
Szomorú, különös csend ül a tájon,
a szárnyaló idő pihenni látszik,
rezes-barnán levél csillan a fákon,
nézek utána, – szemeimmel játszik.
 
Csak egy pillanat, – röppen a gondolat,
ha szembe jössz velem, érzem, létezek,
látom a bú mélyítette ráncokat,

Százfényű vagy

 
Mindig úgy meséltem neked, vigyázva,
hogy ne csalogassalak be ebbe
a sötét összevisszaságba,
de amikor minden gondolatom
szétforgácsolta a félelem,
te bekéretőztél -
és valahogy összeraktad nekem.
Akkor láttam, hogy százfényű vagy,
ezerszínű, tele örömmel-könnyel,
mégis nyugalommal,
én még vigyáztam,
hogy ne rántson be ez az oldal…
de te kifeszültél bennem,
és hagytad, hogy a fényeket
magamban is felfedezzem.

Küszöbre a szívem

 
Az ajtódhoz érek.
Kopognék is talán.
Fogom a kilincset,
mint egykor, hajdanán.
Most nem mondja senki,
Isten hozott kedves.
Megremeg a kezem.
Szemem könnytől nedves.
Várok, csendben várok.
Leülök egy kőre.
Összetört szívem
teszem a küszöbre.

Lélekkapocs

 
Lelkemben őrizlek, minden egyes perc
édes gondolat veled… engedj egy csepp
levegőt, hogy érezzem, velem ébredsz.
Eltűnődöm, mikor fényeddel érhetsz
közös képzeletünk szent pitvarára,
kapcsolatunk égi zene dallamára
alliterál, létünk védőn örvénylik
pillantásunk találkozása fénylik
oltalmazlak gondolatban, szárnyalok
cseppnyi hídon feléd s vágyakozok
szent kötelékünk örök, lelkünk kapocs.

Anyát rajzolt...

 
Az arca maszatos, szeme könnyes,
de szótlan volt, túlságosan csöndes.
Így, görcsösen összegömbölyödött
a furcsa krétavonalak között;
mint üldözött, sérült, kicsi állat,
ki úgy hitte, ez a rajz varázslat,
hisz ANYÁT rajzolt
valaki neki,

Dolgozik bennem az alázat

 
Dolgozik bennem az alázat, 
érvekkel porolja agyam, 
homályát megszövi, 
utána lerántja.
Magam sem értem már magam!
Jó lenne búcsúzni 
a szív hevétől,
kioltva végső 
düh-szén parazsát.
De nehéz a természet, 
ha emberbe épült,
nem zárhatjuk börtönbe 
égi madarát.
Dolgozik bennem az alázat, 
tanít, és csitítja hevem.
Talán a kor 
munkáját megóvja, 
s ráncokra simítja 

A körforgásban

 
Miért születtem, miért halok?
Jöttem, láttam, s majd mindent hagyok
magam mögött...
Lét-forgatag, de el nem veszek,
csak elveszek vagy hozzáteszek,
leírt körök.
 
Bejárt szintek, megcsodált torony.
Megtartom, vagy csak kapaszkodom?

A régi ház

 
Már látom a régi házat,
és ahogy közeledem,
egyre nehezebb a levegő,
már látom a hátsó udvart,
amit mindig körbenő
a dudva, és látom, ahogy ott állsz,
a napba mosolyogva.
Mintha… valamit mondanál is,
már mennék feléd,
de az édes emlék elé
bekúszik egy másik,
egy szúrósan sötét,
amin épp táncra kért a halál,
és ahogy a szobádba lépek,
a csend gúnyosan rám kiabál.
 
 

Kiszakadt, kiszakad

 
Ajkamon szó fogant,
elme-mag, gondolat.
Kiszakadt, kiszakadt.
Felsírt az öntudat.
 
Zászló és ünnepek,
versek és kötetek.
Bennem él, bennem él.
Magyar vagy – így regél.
 
Szép szó az akarat,
tudja jól, mit szabad.
Kiszakad, kiszakad.
Világban fennakad.
 
Áldott a sok tudás,
tankönyv, és tanulás.
Iskola udvara –
magyar szív pitvara.
 

Ez most egy régi tél

 
Aszott szőlőfürtöt rohaszt a magány,
a hold fényénél szeme színe kék,
kopár faágak közt gubbaszt egy madár,
mozdulatlanná dermedt a vidék.
 
A hideg fehér ruhát varrt a fákra,
a ház előtt egy lámpa pislogott,
halvány lángjából jusson tartalékra,
ha már körötte minden megfagyott.
 
Nem kért elnézést a sötét éjszaka,
s míg a fákon szendergett az álom,
csak szórta a havat, mindent betakart,
az ereszre jégcsapot varázsolt.

Nyíló rózsa

 
Feslik a bimbó, nyílik a rózsa,
könnyeket szárít kelő nap róla.
Illik a csókja titokra, zöldre,
elkölti vágyát égő vörösre.
 
Hajlik a fűszál, bókol előtte.
Szolgája lenne, szőnyeget szőne.
Lángoló szirmok, rezgő levelek,
szél csente illat, édes lehelet.

Vándor

 
Néha táncoltam az úton,
néha a bú mutatott irányt,
néha a hajnalt csókoltam,
s az, mintha magammal vihetném
úgy csinált,
de nem hoztam el soha semmit,
és csak magamat vittem.
Majd ha egyszer megkérdezik;
„ki vagy Vándor?” azt felelem,
„az vagyok most, aki máskor,
akinek mindig lenni akartam
az utolsó számadáskor”.

Oldalak