A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Már nem jön

 
Takaró alá bújok a csend elől,
hallom, ahogy a falhoz koccan,
dúdolnék pár hangot,
de megakadnak a torkomban.
Sötétség mered a dallam végén
és nő, egyre nagyobb lesz,
sokkalta nagyobb a takarónál…
már anyámat várom a csendhez.
Az arcot, a hangot, ahogy
az életet belém kacagta,
borzadva várom, de nem jön…
és egyre fogy az arca.
 

Ahogy szerettem

 
Szerettem azt az utcát,
a keskeny hidat a patak felett,
a Trabantot, ami az udvaron állt,
és ahogy csendben kiöregedett.
A papsajt ízét, az árokpartot,
az olcsó virslit, cukros kenyeret,
és ahogy fejed büszkén tartva
átnéztél a bajok felett.
Mert abból volt épp elég,
én mégis szerettem az egészet,
a brikettporos fák levelét,
és ahogy a széntől minden sötét lett.
De már hiába futnék végig
az utcán, a hídon a patak felett,

Veszekszem

 
Megint veszekszem.
A sértettség makacsul megtapad bennem,
mint szőnyegrojtok közt a macskaszőr,
te meg úgy tudsz nézni bambán-meredten,
hogy kihoznád az állatot bárkiből.
Hiába dünnyögsz, hogy nem bírod a drámát,
én kinyúlok egész az ideghatárig,
míg te várod a pillanat halálát
és azt hiszed, magától lesz jobb a másik.
Miattad vagyok most csonka és erőtlen,
de, ha magamtól leszek majd egész,
vigyázz… ha most kiszöksz belőlem,

Örökkévaló

 
Fakuló fényképen 
születik újjá tűnt mosolyod.
A régi kertben állsz,
a szelíden lehajló, 
megcsontosodott törzsű fák között,
és ez a mosoly felülírja 
az örökül hagyott bánatot.
A lombokon átsuhannak itt felejtett, 
múlhatatlan tegnapok,
a néma házban élni kezdenek 
rég-volt, gyönyörű dallamok, 
a mennybolt kristályüvegén
tükröződő végtelen hajnal
újra felragyog,
megcsillannak a régóta fénytelen, 

Virág-világom

 
Rebbenő pillákon hinta-palinta,
ringasd el öledben, áldás-szeretet,
mesélj neki csodás tündérmeséket,
csillagszórós éjben Göncölszekeret,
s amíg a holdezüst némán bűvölő,
simogasd imára apró két kezét,
dúdolva zsongítson álom-éjszakát
szép szemére szálló pillangó-pecsét.
Őrizzed az álmát, maradj mellette,
ha neki biztonság fogni a kezed,
s mikorra árnyakat elűz a reggel,
jó reménységet egy gyermek rád nevet.
 

Decemberben

 
Már érzem a december tisztaságát,
ahogy a forralt bor illata körbefog,
ahogy az év ünnepi csendjét hívják
a megfáradt tegnapok.
Ilyenkor pont olyan az élet,
amilyennek legjobban szeretem,
kinyílnak a fülek, a szívek
és senki sem lesz idegen.
Ilyenkor célba érnek a vágyak
és kicsit még adni is tudunk,
meglátjuk a csodákat,
és legmélyebb önmagunk.
 

Várni valamire...

 
Hiszek a jövőben, így előre nézek,
mégsem esküdözöm, és nem is ígérek.
Hallgatom a csendet, míg áttöri a hang...
imádkozni szólít a géphangú harang.
 
Keresett mennyország, sok dimenziós kép...
Ízek: "a` la carte"... lét-lapon maradék.

Karácsony Komlóskán

 
Most olyan, mint egy megálmodott kép,
de valóság volt... gyerek voltam még.
Annyira emlékszem arra a télre,
a forró, de kérges tenyerére,
ahogy melengette apró kezem
a hosszú úton, s mesélt szüntelen.
Annyi, de annyi története volt,

Tél díszíti fenyőfámat

 
Készül rá a téli felleg,
szállingóznak apró pelyhek.
Amit itt látsz, nem varázslat,
tél díszíti fenyőfámat.
 
Ujjong a szél! Karácsony jő!
Mesés a hegy, téli erdő,
olyan, mint egy festett vászon,

Szól egy szaxofon

 
Csillagokat rejt a hófelhő az égen,
táncolnak szökött pihék a lámpafényben.
Üres a tér, már szinte kihaltnak látszik,
valahol egy zugban utcazenész játszik.
Szomorkás dallam, valami sanzon-féle...
édes-bús hang... s a kalapban néhány érme.
...
Egymásba fonódva állnak a peronon.
Mi is ez a dal...? Varázsol a szaxofon.
Most még azt sem bánják, hogy késik a vonat.
Az arcukra hó hull, meghitt a hangulat,
mert forró a csók, a kitudja hányadik...

Valahol...

 
A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!
 
Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle lim-lom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.
 
Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.

Megfagyott imák

 
Még mosolyogsz... félig élt élettel
utolsó perceid megbecsülöd.
Látlak elveszni... elnyel az a köd,
ahol küzd egy gyengülő életjel.
 
Igazodnék az érzékeny csendhez,
hogy tőled elköszönjek, nincs erőm.
Hulló könnyem nem segít szenvedőn,
sem dermedő "Miért?"-em Istenhez.
 
Lelkem ír, imát. Sírnak a betűk,
fohászok csengése ajkamon fagy.
Csak szívem üti, hangom cserben hagy,
mert kimondva ijesztőn keserűk. 
 

Derűtlenül

 
Egyre csorog az ég könnye;
fekete is, mint a tinta.
A távolból mintha jönne
hidegbőrű, sötét éjnek
fájdalmával ködös titka.
 
Az ősz jön. Bár meg sem állva
a fák között már andalog.
Tovatűnik Isten álma,
derűtlenül, amíg égnek
avartűzben az angyalok.
 

Pitypangmagok

– Nagymamámhoz –
 
Csak hallgatom, ahogy kattog az óra,
mást nem hallok: se halálhörgést, se neszt.
Tudnod kell, szomorú vagyok azóta,
hogy feletted ott áll büszkén a kereszt.
 
Visszamegyek én vagy tizennyolc évet,
amerre a pitypang magja tovaszáll;
nevetésed azon a napon éled,
amikor a gyerekdalom rád talál.
 
De a magokat a szél egyre szórja,
körülöttem az emlék síri fehér.
Habár tudom, hogy nem szenvedsz azóta,

Hajnal

 
A lakásban még alig zizeg a hajnal,
az utca ébredését sem lehet hallani,
csak a horkolásod jár némi zajjal,
majd az ágy mellé dobott zsebkendők körvonalai
eszembe juttatják,
hol is hagytuk tegnap abba…
belezokogok a pirkadatba.
„Nem értelek” mondtad,
a hangod más volt; fölényes,
majd jött egy nem túl szofisztikált szónoklat
és én rád azóta egy résen át nézek.
Mintha szűrni szeretném a látványt,
mintha valamit nem engednék be, 

Oldalak