A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

A kínszenvedés

 
A Kínszenvedés
 
A Gethsemáné kertben Ő már tudta,
hogy sorsán a pecsét végleges, örök:
harminc  ezüstpénzre váltva a hűség,
s mögötte a Gonosz markába röhög.
 
Az olajfák hegyén korom éjszaka,
félelem-szárnyakon a végzet oson,
őrzőkön álom, nincs aki vigyázzon,
vérverejték gyöngyök isten-homlokon. 
 
Arcába ököl csap, penge a gúny,
tombol a gyűlölet: feszítsétek meg!
És amíg Pilátus a kezét mossa,
keresztet ácsolnak a hitetlenek

Utolsó vacsora után

 
Üres a kupa, a bárány íze
tizenkét szájban megkeseredve.
Akol melegben testvérhez bújva,
reményt veszítve majd bízva újra,
 
érezve egymást legalább kézzel,
felfogni azt, mit nem lehet ésszel.
Mesterük körül a tanítványok,
tizenegy hű, az utolsó álnok...
 
Feszülő csendben oson az átok,
akkor reájuk, most ide rátok,
századok óta kétely nem enged,
Júdásban laksz-e, vagy Júdás benned?

Én nem akarok költő lenni

 
Nem, én nem akarok költő lenni, 
hogy csodáljanak, nem azért írok, 
de lázban égetnek pillanatok, 
legyen az ihlet bár borsószemnyi, 
ha gyönyört kibontó „végzet“ ér el, 
elkönyvelem mint elégtétel.
   
Nem, én nem akarok költő lenni, 
nem küldetés ez, inkább hóbort, 
ízlelni szavakat, mint az óbort,
zilált lélekben fényt keresni 
ha dús dallamszövetből zengő lant 
öltöztet fel kimondhatatlant.
   

Orosz ősz

 
Orosz ősz
 
Felhőket vonszol
a lassan surranó ősz,
s a mézterhes nyár
félszegen elvánszorog.
Rozsdába hajlik
a fáradt-zöld nyírfaliget,
eső dobolja
fönn a bádogot.
A meleg nagy búsan
utolsót piheg,
megsimít még,
majd árván elódalog'.
Ködös utakon rohannak át
a kendő alá bújó
csípős hajnalok.
Az erdő csikorog
párák terhétől,
fellobbannak

Az utolsó spártai (sírvers után szabadon)

 
Az utolsó spártai
(Sírvers után szabadon)
 
Csak egy maradt!
Kardon és pajzson
napsugár csordul alá véresen.
Körötte háromszáz vérben,
fekve vagy térden
markol érces markolatot,
s hallhatod,
hogy hörög a halál.
A háromszáz testvérként
ott ez egyben,
de részes valahány
az Isteni kegyben,
hogy a hazáért
önként halhatott,
s hagyhatott
örök, nemes üzenetet.

Mesélek

 
Mesélek
 
Mesét mesélek majd neked, rengeteg mesét,
mindet ami elmesélhető,
elmesélem, hogy hogyan születtél,
és miért piros a háztető,
mesélek majd a folyóról, meg a tóról,
meg, hogy milyen nagyok a tengerek,
elmesélem neked, hogy a cipőfűző
a legszebb szó hogy' lehet,
elmesélem, hogy szép szó még
a csók, a szív, meg a vér,
és azt is elmesélem neked,
az igaz barátság mennyit ér,
elmesélem majd, miért sír a bohóc,

Anyámra gondolok

 
Születésnapomon Anyámra gondolok,
szívem dobban, mint akkor együtt vele,
milyen volt terhe alatt, várt-e boldogan
míg havat kavart a kertben fagy szele? 
 
Ismerős bizsergés fátylat sző szememre,
gördül a hála-könny múlt útján tova,
hol ruhát mos Anyám, s patakcsobogásnak
társul szegődik madarak dalkara. 
 
Hull az emlékezés, zakatol a vonat,
biztonság a kéz, nem történhet bajom,
ha bánat fon rám csendet vagy kétség gyötör,

Csend

 
Ülj ide mellém,
tedd le a napod,
hallgassunk csendet est bársonyán,
pihenő szíved
csodavárásra
engedd, hogy ringassa el puhán.
 
Ében köntösét
szikra virággal
hímzi varázslatosra az éj,
pompás a látvány,
lelkeket kitár,
csendje betakar, némán mesél. 
 
Figyelj, hogy halljad
belső világod
békét árasztó halk dallamát,
végtelen érzés,
öröm és fenség,

Erdővidék

 
Tárt ölekkel váró bölcsőm,
honnan soha el nem jöttem,
s hová mindig hazatérek
ujjongva vagy bú-szövötten,
hol az erdők égig futnak,
s fenyves lankán, tölgyes alatt,
szelíd völgyek hűs rejtekén
győngyforrásból élet fakad.
Táltosok s tündérek hona
magyar föld e kies tája,
itt csodákat csengnek mesék
s szállnak regék szájról-szájra,
szárnyas lovak patája szór
csillagösvényt bársony éjben,
küzdelemről s helytállásról

Bukott angyal

 
Felemelt, tartott, mégis eldobott, 
zuhantam, mint a bukott angyalok. 
Hiába markoltam a fénybe, 
az velem hullt, 
velem zuhant a mélybe; 
megérkeztem, itt vagyok. 
Beborít a kétség feketéje, 
de tépett ingemen átragyog 
az öröm-várás kékje. 
Minden élő, élni vágyó reménye 
bennem dobog.

Vén poéta

 
Pokoltűzbe lóg a vézna lábam,
pedig a földön se nagyon fáztam.
Mezítlábas, vén poéta vagyok,
lelkem e hőben most mégis vacog.
 
Szemem bezárom, elvakít a szenny,
csak igazaknak jár a fönti menny.
Oldj fel, Isten e kínból lágy puhán,                  
ne nézzem végig a saját tusám.
 
Dörömböl agyam falán a bánat,
megadom magam a léha mának.
Repedezik a valóság máza,
miattam bús a csillagok háza.

Sorstalan láng leszek

Csupán egy maroknyi kellene,
a földből hófödte lelkeden.
Ahol a vágy tüzét olthatom, 
s lírai szívemet otthagyom.
 
Szerelmed biztatón ad vigaszt,
se fagy, se hó tőled nem riaszt.
De talán helyet ott nem lelek,
s nélküled sorstalan láng leszek.
 

Tűzmadarak

 
Tűzmadarak szárnyalnak merészen,
kitöltve teret ég és föld között.
Felettük űr sötétje,
alattuk remény kékje.
Izzó sebekként
ragyognak az éj szövetében.
 
Térdel a világ énekük előtt.
Perzselő tollakat hullatnak szét.
Mind táncol, mintha élne.
Halált hoz földet érve.
Lángok születnek,
felemésztve múltat és jövőt.

Fáradt szemünknek

 
Fáradt szemünknek néha kell a sötétség,
és kell, hogy daloljon lelkünkben a csend,
és hit kell menedékül, különben kétség
 
égetne a félsztől el, hogy célja nélkül
ér véget minden küzdelem idelent,
és kell csodás szépség, szép csoda reményül,
 
kell, hogy szeretőként öleljen az éjfél,
míg az éj imája, az álom teremt
hívebb rendet végül a sok bölcsességnél.

Nélküled

 
 
Végigborzong agyamon a rettenet,
miként fogom azt csendben elviselni,
ha nélküled megy tovább az életem?
 
Kapaszkodnék remegve az utolsó,
szél hozta, édes illatmorzsáidba,
s imádkoznék azért, hogy ne felejts el.
 
Őrizgetném szerelmed lenyomatát, 
koponyám mélyen rejtett zugaiban,

Mondjátok meg

Mondjátok meg énnekem, mit tegyek,
hogy ne halljam soha többé már
a haldokló Föld gyötrő sikolyát? 
 
Mondjátok, hogy szabadítsam ki
az éjszaka kormos ráncaiban 
sínylődő, még érző szíveket? 
 
És hogy szakítsam szét gyenge kézzel
a sötétség feszes hálóját,
amelyben a világunk vergődik?

Szerelmi szenvedély

 
Ne vonzz, ne hívj, szerelmi szenvedély,
fülembe cseng a hangod színe még.
Nekem mesél e dal, szívembe ég,
a holdsugár kísér utamra most.
 
Ha híven őrizem szemed színét,
varázsa mindörökre megmarad. 
Miért szitál, ködöl reám a vágy,
ha méla éjjelem nem ad reményt.
 
Talán ha mégse tévedés, amit
nekünk adott a sors, de nem hiszem.
Ma nélküled bolyongok én tovább,
s az őszi szél ölel csak engem át.

Vízió

Lelkem prizmája elemeire bontva 
vetíti ki lényem rezdüléseit. 
Feltárta  jövőm apró szegmenseit, 
ahol rőt szakállú manók sündörögnek, 
pici szegekkel cimkéket ütnek fel 
homloklebenyemre, mágikus szavakat 
mormolnak szüntelen, meg nem állva.
Sikoltani sem tudok, rőt szemű gébics 
tövissel öltögeti cserepes  ajkaim,
sóhajnak sem hagyva helyet,
és poros csilléjükben sötét alagútba tolnak,

Oldalak