A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Szerelem-dal

 
Leszel-e könnyű szárnyam,
ha mélybe húznak csendes bánatok?
Leszel-e boldog biztonságom,
melyre mindig bátran támaszkodhatok?
Leszel-e könnyű álmom,
ha feledném minden harcomat?
Leszel-e szelíd fényem,
mely lágyan simítja könnyes arcomat?
Leszel-e békém, óvó csend-falam,
ha tombolnak köröttem viharos szelek?
Leszel-e „örök igazam”
holtig őrizve szerelmemet?
Leszel-e emlékem fénye,
ha gyenge szívem csend ölébe hull?

Lélek-dal

 
Élek, mert elküldött az ég, hogy miért, nem kutatom,
akár a földre hullt szirom, hallgatagon,
csendes-boldogan hiszem, hogy célja van szerény életemnek.                                                                                          
Élek, mert elküldött az ég, élek az életért, remény-boldogságért,
gyermekért, hitvesért, magamért s másokért is talán.                                                                                                        

Nem tudom a szót

 
 
Titokzatos a szó, amely hozzád vezet,
szívembe égette már az emlékezet
a megbánás lázas-fájó hangulatát,
felrémlik a múltból néhány régi barát, 
 
néhány ki nem mondott, magasztos ígéret,
elvetélt álmokban félresiklott élet,
eltékozolt percek nyomán múló évek,
a bűnben felizzó, porig égett lélek, 
 
gőgösen kiáltott szenvedélyes szavak,
síron égő gyertyák, míg ki nem alszanak,
minden, mit az élet számomra megadott,

Évszakok

 
 
Forog az idő kereke egyre gyorsabban,
- gyermek voltál nemrég, kacagtál az égre
rácsodálkozva a tűnő messzeségre,
kialvó gyertyaláng, melynek fénye lobban.
 
Úgy múlt el tőled a gondtalan gyermekkor,
ezer apró öröm, viháncoló játék,
szerelmek és csókok, mézédes ajándék, 
győzöd majd erővel,  azt hitted még ekkor. 
 
De ma már jól tudod: elrohan az élet,
minden esztendővel, megújult tavasszal, 
szomorúság után nevetve vigasztal

A dombrádi tölgy

 
 
Frissen zöld a tölgy kabátja,
mutatja, hogy mire képes,
nem ritkul dús koronája,
holott elmúlt már száz éves.
 
Törzsén a ránc - repedt kéreg,
heg a karján - megannyi jel,
milyen nehéz időt élt meg,
de a reményt nem adja fel.
 
Gyökerében ott az élet,
minden évben rügyre fakad, 
"sétakert" sarkához érve
hűsölhetsz a lombja alatt.
 
Ma ugyanúgy, mint réges-rég,

Pygmalion

 
Mért ne szidnám? Asszonyi nép behálóz
csalfaságnak bűvöletében. Ármány,
legnagyobb kincs: fegyver a férfi ellen.
"Nagyszerü" jellem!
 
Míly nehézség súlya emészt fel, ember,
hogy - teremtvén szép ideált magadnak -
kőbe álmot rósz? Kezed által angyalt,
isteni szépet.
 
Telt meg élettel, s idomult a márvány.
Élni kezdett, majd mosolyogni látszott.
Csókra éretten nevetett is ajka
Pygmalionra.
 

Ébredés

 
Mindig megriad, érzem, s lázzal perzsel a lelkem,
hozzád röppen, ráül rabnak Holdviolára.
Nézlek, s álmodom. Élek lényed lángsugarával.
Fátyol a szemre igézőn, ábránd hajnali órán.
Hallom, cirpel a csend, majd rám füzi gyönggyel a harmat.
Nyúlik az ággyal, fázik a paplan, s álmodik éppen.
Fájón ébreszt, élem a szépet, rab ma a szívem.

Égbőlhajló

 
Égbőlhajló
(avagy a tiszta öntudat)
 
A fény is fáradt, aranya tompa,
ladikján kiköt a délután,
szénaillat zenél a légben,
s bölcsősusogó szép puhán
elring az értelem.
Álmosan zsong a gondolat,
apró bolyhokra bomlik a vászna,
aztán elfelejted magad...
szétzümmögnek a szép szavak,
eltűnik a vágy, nincs messzeség,
csak ez a fenség, ez a pillanat.
Mint nyakra lágyult selyemsál,
bőrödön az idő megáll,

Otthon

 
 
Az almafa ága tele virággal,
élet zsong, zúg az áldás benne,
csukott szemmel is látom a távolt,
szívem indulna, hazamenne…
 
Zendülő húrrá feszül a lélek,
értem jönnek ma a tegnapok,
gyöngyperc-emlékek gurulnak szembe,
s reámzúdulnak az  illatok.
 
Patyolatruha leng a tavaszban,
fényzuhatagját szórja a nap,
ablakok nyílnak, s csengő kacagás
a dűlőútakon szétszalad.
 

Két feketével

Szép álmokat gyűr belém a hajnal,
majd kivasal az ébredés azzal
a gőzölgő ténnyel, hogy ma reggel
még kávét főzött, utána ment el.
A lepedőn csak illatát hagyta.
Összegyűrtük, nem lesz kivasalva.
A párnám alatt őrzöm: két élet
közti folt. Az új nő kávét kéret.

Lobognak az éjjeli álmok

 
Lobognak az éjjeli álmok
odafenn az égi mezőkön. 
Ma Holdanya repteti szerte
a megrepedt, fakó fellegek 
terheinek csillagpihéit.
Angyaloknak hada fényezi
a hajnali Napnak korongját.
Remegnek a reggeli fények,
szerelemmel terhes pillanat
úszik el a vénülő akác
nyújtózkodó ágai között.
Lám, a csoda fészkelődik az
ég peremén, s éled a holnap.

Hallgatott a lator

 
 
Talán majd maga a jó Isten,
dönti el,
hogy Ő vajon kinek higgyen?
Imigyen
gondolkozott a bűnös lator
irigyen,
szomorúan tekintve reá a téren
összesereglett,
dühtől elvakult, vad tömegben
elveszett,
hitben és tiszta szeretetben
csordultig telt,
Mindenható Atyának egy Fiára,
hiába várva
az embereknek a jóindulatára,
s ezt látva,
magában sírva visszakívánta
az ítéletét,

Jön a reggel

 
 
Hosszasan vajúdik az elgyötört,
testet öltött fájdalom.
A sötét lepelbe borult horizont teste
néz az első fénysugárba,
s ahogy ébenszín porcelánja
fájdalmában összetört,
megszületik a hajnal,
s a kakasszóval,
az éji csendet dáridóval,
így mulatja el a szánalom.
 
***
 
Széles mosolyával ébredezik
vöröslőn a napkorong.
Szikrákat hányva fehérre izzik,

Variáció Virágvasárnapra

Mt.21-12 „És bement Jézus az isten templomába, és kiűzi mindazokat, akik árulnak és vásárolnak vala a templomban;  és a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatja.“

 

Homokszem a hajtóműben,

Jézus, ki figyel itt rád?

Nem enged ma a házába

se ellenség, se barát.

Szereteted zavarkeltő,

közelséged veszélyt hoz,

felkavarod az iszapot,

igazságod bajt okoz.

     (Befalaztak zsarnokságba,

      fogságba a hiteddel,

Woundeed Knee

Woundeed Knee
 
Lovam sörényén táncot jár a szél,
hajamban sasoknak tolla lángol.
Tüzeink füstjében atyám beszél,
kivágtatok e gyalázat-világból,
"Woundeed Knee-nél temessétek el a szívem".
 
Őseim hitén megszült szabadság,
büszke sátrakon áldott hold zenél.
Tüzeknél eltáncolt szelíd vadság,
mindenek ős-szelleme lelkünkben él,
"Woundeed Knee-nél temessétek el a szívem".
 
Tapossák bölények tört csontomat,

A kínszenvedés

 
A Kínszenvedés
 
A Gethsemáné kertben Ő már tudta,
hogy sorsán a pecsét végleges, örök:
harminc  ezüstpénzre váltva a hűség,
s mögötte a Gonosz markába röhög.
 
Az olajfák hegyén korom éjszaka,
félelem-szárnyakon a végzet oson,
őrzőkön álom, nincs aki vigyázzon,
vérverejték gyöngyök isten-homlokon. 
 
Arcába ököl csap, penge a gúny,
tombol a gyűlölet: feszítsétek meg!
És amíg Pilátus a kezét mossa,
keresztet ácsolnak a hitetlenek

Utolsó vacsora után

 
Üres a kupa, a bárány íze
tizenkét szájban megkeseredve.
Akol melegben testvérhez bújva,
reményt veszítve majd bízva újra,
 
érezve egymást legalább kézzel,
felfogni azt, mit nem lehet ésszel.
Mesterük körül a tanítványok,
tizenegy hű, az utolsó álnok...
 
Feszülő csendben oson az átok,
akkor reájuk, most ide rátok,
századok óta kétely nem enged,
Júdásban laksz-e, vagy Júdás benned?

Én nem akarok költő lenni

 
Nem, én nem akarok költő lenni, 
hogy csodáljanak, nem azért írok, 
de lázban égetnek pillanatok, 
legyen az ihlet bár borsószemnyi, 
ha gyönyört kibontó „végzet“ ér el, 
elkönyvelem mint elégtétel.
   
Nem, én nem akarok költő lenni, 
nem küldetés ez, inkább hóbort, 
ízlelni szavakat, mint az óbort,
zilált lélekben fényt keresni 
ha dús dallamszövetből zengő lant 
öltöztet fel kimondhatatlant.
   

Orosz ősz

 
Orosz ősz
 
Felhőket vonszol
a lassan surranó ősz,
s a mézterhes nyár
félszegen elvánszorog.
Rozsdába hajlik
a fáradt-zöld nyírfaliget,
eső dobolja
fönn a bádogot.
A meleg nagy búsan
utolsót piheg,
megsimít még,
majd árván elódalog'.
Ködös utakon rohannak át
a kendő alá bújó
csípős hajnalok.
Az erdő csikorog
párák terhétől,
fellobbannak

Oldalak