A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

"A társas lét nehéz,..."

 
... mert látszólag nem követ semmilyen meghatározott sémát"
(Therese Joliffe)
 
 
Varázslétezések:
idegen életek.
Apa, anya: idegenek.
Apa, anya: szavak.
A szó nehéz.
Banán, tehén, ember:
az ember beszél.
 
Varázslétezések:
zavaró zörejek.
Fáj a csengő,
ha remeg.
Fáj a tekintet,
ha rád vetem.
Furán nézel.
Ki az idegen?
 
Varázslétezések:

Hiány

 
Vállkendősen
közeleg a hajnal.
Pír nélküli a pirkadat.
Az aszfalton
fény-melír szalad.
 
Ha nem vagy itt,
didereg a reggel.
Szikkadt a kávé.
Keserű a zsemle.
 
A lépcsőház kong
a lépteim alatt.
Borzongok, akár
a nedves tűzfalak.

Élet-út

 
Mint régi filmen a karcolások
múltat idéző csíkjai,
csévélődnek alá napok,
tekercsünkön a celluloid
egyre fogy.
 
Homokszem került a gépezetbe,
könyörtelen nyoma megmarad,
sérülünk, akár porszemtől
a filmszalag.
 
A lélekhegek ragasztása
nem hagy csak kedély-nyomot.
A működés már nem hibátlan,
a gépész néha felzokog.
 
Perforálódunk törött orsón.
Mögöttünk marad:

Létörvényben

Létörvényben
 
Mint az almárium alján
feledett szerelmes levél,
oly egyedül vagyok én is.
 
Valami vonz a mélybe le,
beszippantja bús lelkemet,
s rám nevet a gyehennaszáj.
 
Hittelen heteim után
a feledés sárfolyama,
talán éjjel már eltemet. 
 
Létörvényem elcserélném,
valami száraz szigetre,
hisz jobb a szilárd talajon.
 
S, ha valaha végül buknék
egy jókorát, nem vinnék mást

Így nélküled

 
Fojtogat a magány,
így nélküled anyám.
Fakulnak a képek,
szívem belső falán.
 
Mosolyod vonalát
keresem odaát;
csak halványan látom,
de lelkem odalát. 
 
Elárvult kertedben,
már madár se rebben.
Életem boldog volt,
mert veled lehettem.

Egy epizód (Öcsémhez)

Sütött a nap, ragyogott a kék ég,
A kórházparkban nyílt az ibolya,
S az apró százszorszép. Mintha nem tél,
Hanem rügyfakasztó tavasz lett volna.
 
Csokrot kötöttem s felvittem Neked,
hogy örülj és lásd a megújulást,
s akard tovább élni az életed!
Füledbe súgtam hát: "Kelj fel és járj!"
 
Hogy járhattál volna, én ostoba!
Hiszen egész napra ágyhoz láncolt
Az infúzió, a napi program.
 
 
Sűrűn elnyomott a jótékony álom,

Szitakötők

Láttam légben, láttam vízen
táncolni a nap fényében.
Láttam őket párra lelni,
szellő hátán ölelkezni,
megpihenni sás levelén,
kortyolgatni patak vizét.
Láttam kékben, láttam zöldben,
mint kergették egymást bőszen,
két pár szárnyuk miként rezgett,
szivárványként színesedett.
Táncukat ők egyre járták,
nászukat ők egyre szállták,
virágok közt megpihentek,
a szitakötők így repdestek.

Haragos város

Haragos város
 
Az idő ragyogásából hívlak elő,
a Meszesen keresztül érkezel,
megállsz, megtelepszel
a völgyben.
Magadra nézel, s amit látsz,
nem hasonlít hozzád.
Másik arc néz vissza rád,
amilyennek akar, olyannak lát.
Úgy érzed, Bábel tornya ez,
és könnybe lábad a szemed.
Micsoda változás!
A nyelvet nem érted,
nem érti a fa, a patak,
nem értik a kismadarak,
pedig de régen itt vannak!

A szűzleány éneke

Fehérlő csillagok oltalma alatt
pelyhedző éji csend kísér utamon,
lábam nyomán izzó tűzvirág fakad.
 
Hajam hálója aranyló zuhatag, 
jótékonyan rejti halovány arcom,
vesztembe önként indulok hallgatag.
 
Delejes szemekkel varázsló forog,
dobok ütemére dobban a szívem,
népemre nyugalmas éveket hozok.
 
Síró széllel hagyom hátra álmomat,
s bátran állva a tűzhányó peremén
leszek szűzként a legszentebb áldozat.

Megint egy május...

 
Megint egy május múlt el nélküled,
könnyektől terhes fellegek úsznak
bánatom egén, s végül a csúfak
lelkembe öntik  gyilkos mérgüket.
 
Én nem küzdök már régen ellened,
bár néha még , mint nyáresti csillag
föntről rám nevetsz, boldogan villan,
ringat a fényed, örök szerelmed.
 
Egy nap az Isten majd magához int,
s tán veled fénylek, de addig mélyen
őssejtjeimben őrizlek téged,
mint tűzopálkő a vöröslő színt.
 

Versékszer

 
Lángoló bensőmben szavak izzanak,
s mint a tűzben próbált tiszta aranyat
munkálja az ötvös, én is úgy teszek:
drága nyelvkincsünkből versékszereket
formálok most néked, kedves Olvasó,
hogy felékesítse szívedet a szó.
Légy király s királynő, s a vers ereje
lényeged még szebbé, még jobbá tegye
ma is és minden nap, és mint korona,
homlokod díszítse sok-sok verscsoda.

Éj utazója

 
Éj utazója
 
Rezdül az éjben a sárga levél,
bűvöli fák koronája,
pislog az égen a tünde remény,
csillagok ősz muzsikája 
 
csendül a légben, ütemre cserél
álmot a csend takarója,
csobban a lombban, örülve mesél
múltat az éj utazója. 
 
Csöppnyi levélen a csacska idő
sárga varázst az avarba
hullat, a Hold, jaj, a vén szerető,
csókjaival betakarja.

Emberszabású

Szemünk előtt haldoklik a mondat,
s mocsok-mocsárba süllyed el a szó.
A gondolat tükörképet vontat,
s papírra hány a kábult alkotó.

Bérelt helyén az első tíz között
föléje húznak plasztik glóriát.
A társaság szmokingba öltözött,
s mellükre tűzik a primissimát.

Emberszabású itt a színvonal,
s a mosdatásra törzsi  szabály van.
S amit ma  urambátyám  elszaval,
holnaptól kapható nyomtatásban.

Szellő

 
Hajnali pázsiton ébred a szellő, 
kergeti száz pihe, semmirekellő. 
Lobban a rózsa arcpírján, 
perdül az égre és csínján 
 
szökken a fellegek zápora, pőrén, 
lágy dala libben a fény puha bőrén, 
ringat a selyme langyában, 
megtanulunk ma egy páran 
 
játszani álmot a végtelen ágán, 
szárnyakon égni a szél csusza hátán, 
szállani, szállni még feljebb, 
míg a világot átfested.
 

Remény

 
Hamarosan fölém terül a zsenge lomb,
pedig belülről még a téli jég fagyaszt.
Bár ágamon a Nap heve rügyet fakaszt,
ám dermedt szívemben  most is havas a domb.
 
Hiába lesz meleg, és trillázó madár,
a víg tavasz velem hasztalan incseleg.
Most magamba rejtem egyetlen kincsemet,
a reményt, ha egyszer rám talál a halál,
 
s földemet elhagyja az utolsó gyökér,
talán szárnyalhatok, akár az angyalok,
s amíg velem lesznek az ősi csillagok, 

Téli séta

 
Fehér havon puhába süpped léptem.
s a jégmázas fákon tündérpor ragyog.
A híd alatt - félholt patak vizében -
kristállyá fagytak a fürge kis habok.
 
Mögöttem erdő: foltos, zöld kabátban,
szelet beszél és leheli sóhaját.
Amott egy ház van s csöppnyi ablakába
gyerekkéz aggatott angyal figurát.
 
Szennyes fátylak és  ólmos hab az égen.
S lent, mi tarka volt, most egy-szín végtelen.
Különös gyász ez, szűzi hófehérben,

Oldalak