A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Remény

 
Hamarosan fölém terül a zsenge lomb,
pedig belülről még a téli jég fagyaszt.
Bár ágamon a Nap heve rügyet fakaszt,
ám dermedt szívemben  most is havas a domb.
 
Hiába lesz meleg, és trillázó madár,
a víg tavasz velem hasztalan incseleg.
Most magamba rejtem egyetlen kincsemet,
a reményt, ha egyszer rám talál a halál,
 
s földemet elhagyja az utolsó gyökér,
talán szárnyalhatok, akár az angyalok,
s amíg velem lesznek az ősi csillagok, 

Téli séta

 
Fehér havon puhába süpped léptem.
s a jégmázas fákon tündérpor ragyog.
A híd alatt - félholt patak vizében -
kristállyá fagytak a fürge kis habok.
 
Mögöttem erdő: foltos, zöld kabátban,
szelet beszél és leheli sóhaját.
Amott egy ház van s csöppnyi ablakába
gyerekkéz aggatott angyal figurát.
 
Szennyes fátylak és  ólmos hab az égen.
S lent, mi tarka volt, most egy-szín végtelen.
Különös gyász ez, szűzi hófehérben,

Vallomás

 
Gyújtottam nagy tüzet, s a vérnarancs lángok
harapták mohón a megrettent eget.
Szétszaladt bárányok rétje parázslott,
s nyelték a mindent a szikratengerek.
 
Látványtól bódult álomba ájultam,
s ha megrázták vállam zúgó reggelek,
tegnapok hamvait kábán bámultam,
s értetlen néztem torz tükörképemet.
 
Jöttél, s árnyamból magamra döbbentem,
s Te mutattad egeim szemeden át.
Égető kínokat füstös fényekben

Teremtett világom

 
Én itt csak egy picit játszottam a napot,
világított fényem, és meleget adott,
a hold sugarával szépen kezet fogtam,
hajnalhasadással égre csókot dobtam.
 
Tarka világ tárult így szemeim elé,
feledtem én mindent, mi rémisztő setét,
az emberi elmém szivárványban úszott,
szívem sóhajával egyet randevúzott.
 
Könnyed lebegéssel szállt a vágy-fuvallat,
karátokká ért meg, a lelkemre olvadt,
mosoly-ölelésben a szeretet lángolt,

Színjáték

 
Mocskos, sértő a szó, beszéd,
megint felül a söpredék.
Folyik a komédia.
 
Lelkem darabja egy cafat,
vele a kutyák játszanak.
Isten, ha hallasz, segíts!
 
Gyanúsan hitvány a szerep,
ha még ma fel nem ébredek,
tán örökre így marad.
 
A díszlet ütött és kopott,
s méltatlan minden álmotok
a fénynek emberéhez.
 
Hazug csibészek, féljetek!
A színpad forog, fészketek

Szólhatnál

A mellkasomból egy kismadár készül
felszállni, de csak verdes, egyre verdes
a szárnyaival...szánalmas toll-vesztes.
Fagyzoknis lába toporgásba szédül.

.....

Érdemelhet-e az ember "Jó-sorsot"?
A Bölcs szerint: kapod, ami érdemed.
Ám vérem dacol, éget benn, értheted;
várom válaszod, biztosan elmondod. -

Szólj! Isten vagy aki ehhez szólni tud;
csevegj velem, írhatsz gondolat-postát.
De ne olyat, miben önmagad mosnád
...abból, mi miattad itt nekem kijut. -

Szerelmesem, foglyom

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
(légy megint élő, nyomaszt a képzelet) -
elég volt nekem azt kémlelnem folyton:
merre csörren, mikor, emlék-koloncom.

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
(legyél ismét hang, szóköz és ékezet) -
vérem legyen tintád, vad betűd folyjon,
írj fel a Napba: szerelmesem...foglyom.

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
hadd karoljon újból küzdőn-két kezed, -
seb-perzselt szádtól loboghatna poklom;
csak Veled, csak Veled, s Halál hódoljon!

(2015. március elején)

Szégyen

Hiszem azt néha, van értelme élnem
és mégsem hiába szenvedett Anyám, -
mikor sóhaja sem enyhített baján...
és Angyalok körme szántott az Égben,

hogy minden barázdának nyoma legyen
szépen, aztán eremben hordozhassam -
az öröklött kínt, fájdalmat romlatlan...
mit akkor nekem hagytak gyötrelmesen

az Úr- madárkák, a fehérek, tiszták...
azok, kik később vigyáztak talán rám, -
a Nagykönyv-oldalai közt csatázván.
Szégyellem is magam, hisz a hamisság

Tündefény

Csendesedik már az Este,
rét-alkonyán madár se jár; -
erdő mélyén, ösvény végén
lépted-nyoma lomhán bevár.

Íriszemben iránytűvel
fordulok a kopott útra; -
sárga pilács, telve tűzzel
világít, míg meg nem unja.

Kíséretem... néhány sóhaj,
kevés ábránd, mit elszórtál; -
zsivány mosoly, iramló zaj,
köröttem mind buján lófrál.

Dalolom a boldogságom,
dalolom, hogy Itt várnak rám; -
dalom átcseng hét-határon,
duhaj dombok vásár-napján.

VárandÓsság

Viselős lettem az Idővel,
de meglehet, Ő terhes velem; -
avas szagún dől leheletem,
s a hányinger is rossz előjel.

Hasamban ficánkol a drága,
olyan, mintha tíz lába volna -
és ugrál, szaltót gyakorolva,
...leginkább éjszaka izgága.

Szerveimet hálóval szőtte;
jó erőssel, hogy nehéz legyen, -
érezhessem összes léptemben;
no, biztosan lesz majd előnye.

Ha más nem, akkor a lassúság,
a fáradtsághegy strapás-csúcsa; -
ott rostokolva nincs, mi csúnya,
körbevesznek ráérős múzsák.

Mama

 
A perc bukdácsolva megáll, elfogy a levegő
megkövülten nézem az ágyat, remegő
szám semmit érő szóra nyílik.
Hatásukat már rég elveszítik
a sután sajnálkozó mondatok.
Jót és jól itt úgysem mondhatok.
 
Mondjam, hogy nagyon szerettem?
Benne a rég holt nagyanyám kerestem,
de annál ezerszer többet találtam
ahogy az éveket daráltam.
Ott volt velem, ott a Napban,
Holdban, tettben és gondolatban.
 

Elanyátlanodva

 
Nincs anyám. Talán soha nem is volt.
Szíve helyén csak egy üres folt
virít. Azt gondoltam sokáig, hogy
besatírozhatom, soha nem fogy
ki az ösztönös szeretetceruzám.
De nekem soha nem volt anyám.
Más legalább lehet árva,

Világtalanul

 
Ősz aggastyán roskadtan ül, 
mintha ugyan vándorolna, keze botjára feszül.
Béklyója láthatatlan, röghöz van kötve.
A vakság az, ami összegömbölyödve
kényszeríti ágyba, székbe.
Otthona helyett Otthonban van, vendégségben.
Hiszen idegen a szoba, a szó, az étel, 
egyformán fekete a nappal és az éjjel.
Kilencven nyarat, telet látott.
Retinába égett emlékek molyrágott
képei elevenednek sorra:
a régi ház, elöl a konyha, a szoba.

Nyári reggel

 
Gyűrt arany azúrkék égen,
lassan melegszik a vérem.
A hűs lombok sötét árnya alatt
hallgatom a trillázó madarat.
 
Parton járok, ruhám fodros,
a szél fény-szirmokkal foltoz.
Barna hajam göndörödik kuszán,
hömpölyög ezernyi kósza hullám.
 
Előttem őszült röghegyek,
a testem belebizsereg.
Édes eperíz piros ajkamon,
sárga homokban marad lábnyomom.
 
 

Foszlányfelhő

 
Kéksapkás, alvó vulkánon vagyok,
alattam sárgálló tarló,
fejem fölött az ég forró,
és a Naptól csillog a csúcs, ragyog.
 
Megyek feléd bíborszínű úton,
árnyékod faágak árnya,
mintha ölelésed várna,
hozzád érve kezem lassan nyújtom.
 
Lágyan összefonódnak ujjaink,
meztelen vállunk összeér,
amíg csörren egy-egy levél,
és már nem szomjazom, itatsz megint.
 
Száraz torkomba csöpög finoman,

Est

Karjaiddal ölel át az este,
nézlek, forró szemeidbe – látom -,
lassanként beköltözik az álom,
mégis ott remeg a hegyek teste.

A szél minden alkony-tüzet elolt,
de még fűlik a táj, kósza sugár
az égen halványan kirajzolt már,
nagyot nyújtózol, mint az álmos Hold.

Habos felhő lágyan fejedhez ér,
oldaladhoz a Bükk és a Mátra,
lábaid a hűs patakba mártva,
egyre gyorsabban lüktet bent az ér.

Szülőanyám

Szülőanyám fagyos téli hajnal,
érkeztem aranyló-búzahajjal.
Lágy, oltalmazó méhedből fakadtam én,
és ahogy fekszem itt az Alföld peremén,
pirosan lángoló égként tűnsz elém.

Lüktető szívvel fedezlek most fel,
tudom, Te örökké velem leszel.
Lényed a tűz által egészen belém ég,
az ébredő Naptól már felizzik az ég.

Északon gyémántglóriád látom,
két ezüstszárnyad közt vár az álom.
Délen lábad nyomát viseli magán: föld,
melyet a Hanyi-ér tiszta vize kitölt.

Vádak

 
Valami fáj itt legbelül.
Tán még a Nap is elkerül...
Lég'zem. Tisztátlan levegő.
Bűzölgő füstje lebegő.
 
Valami fáj itt legbelül.
Lelkem odúba elmerül...
Nem látok! Komor, fénytelen.
Nedve folyik rám, végtelen.
 
Valami fáj itt legbelül.
Jeges rémület rám terül...
Nem hallok! A csend hasogat.
Ránccá torzítja arcomat.
 
Valami fáj itt legbelül.
- Szívem tán megáll..., szenderül.

Oldalak